A Salzkammergut Trophy legendás A távja mindenkinek mást jelent – van, aki a (happy) finisher pólóért jön, más szeretne egy jó időt menni rajta, létezik néhány ufó, aki a dobogóra hajt, és van, aki minden különösebb cél nélkül szeretne egy jót bringázni. Nekem ez a vidék szerelem volt első látásra, így csak az volt a célom az indulással, hogy hedonista módon napkeltétől napnyugtáig gyönyörködhessek benne.
Előzmények
“A Salzkammergut Trophy az a verseny, amit egyszer minden montisnak ki kell próbálni“ – ebben a szellemiségben jöttem el én is 2017-ben, hogy lenyomjam az all-mountain távot (D táv), aminél 58km-t kellett letekerni 1800m szintkülönbséggel, a környék legjobb lejtőivel. A pályának megfelelően ekkor egy 140mm-t mozgó 29er össztelóssal indultam, ami tökéletes volt a célra, mivel pedig alapvetően az élmények gyűjtése, és nem maga a verseny volt a fő prioritás, az itt töltött négy napot végig bringáztuk a csapattársammal: 228km-t tekertünk ekkor le 8890m szinttel, ami rengetegnek tűnt. Arra már nem emlékszem, hogy itt vagy már korábban hallottam először az A távról, de az biztos, hogy ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy fú, ez emberfeletti lehet, ezt egyszer meg kellene csinálni… Még a négy napra leosztva se volt sem kevés ez a táv, milyen lehet közel ennyit egyetlen nap alatt?! Olyan elérhetetlennek tűnő vágy volt ez, amire még célokat sem mertem megfogalmazni, mégis évről évre bennem volt, hogy egyszer valahogy meg kell csinálnom.
Út a sikeres teljesítésig
Kezdjük egy rövid bemutatkozással: 14 éves koromban indultam először bringás maratonon, azóta versenyzek hobbi szinten lényegében megszakítás nélkül. A maratonok mellett indultam cross-country, cyclo-cross, országúti, enduro és downhill versenyeken is. Maratonokon gyakorlatilag mindig rövid távon mentem, néhány alkalommal indultam csak közép távon még U17-es koromban, hosszú távon pedig egyetlen egyszer indultam 2016-ban: egy Mátra maratonon (ez 92km volt, 2400m szinttel), ami annyiban volt különleges, hogy kíváncsiságból egy 160mm-t mozgó Cube Stereo enduro tesztgéppel nyomtam végig.
Komoly felkészülést tavaly végeztem először, ekkor edzővel készülve sikerült 4,8w/kg-ig feltornázni az FTP-met, amivel megnyertem mind a Top maraton, mind a Superior Challenge összetettjét felnőtt férfi kategóriában rövidtávon. Ez a kondi a rövidtávok tempós teljesítésén túl új dimenziókat nyitott hosszabb tekerésekhez is.
Idén már több okból sem éreztem igazán a motivációt arra, hogy a tavalyi évhez hasonlóan ráfeküdjek a rövid távokra, valami újra vágytam. Így jutottam el a KLND által szervezett Magyar Kanyar gravel túrára, ahol ráéreztem a hosszú tekerések ízére – ennek során az első napomon 250km-t tekertem, amit egy masszív elázás ellenére is kifejezetten élveztem. Itt jött meg a szilárd elhatározás: most jött el az én időm, idén meg fogom csinálni az A távot. Az esemény után már csak 6 hét volt hátra a versenyig, de éreztem, hogy az előző év jó alapot adott egy ilyen hirtelen elhatározáshoz. Innentől intenzíven megkezdtem a készülést, hogy minél jobb esélyekkel állhassak rajthoz, ami ebben az esetben minden komoly matek nélkül abból az elhatározásból állt, hogy hetente legalább 400km-t fogok tekerni, amit nagyrészt sikerült is tartani (vegyesen montival, országútival, görgőzéssel).
Az idei év első felében nem sokat bringáztam: június 1-ig mindössze 3310km-t mentem, és ebben már benne volt a Magyar Kanyaros kilométer dömping is, ami 778km-t jelentett azon a héten. Ezt sikerült a versenyig 6499km-re feltornázni, 88000 méter szinttel, 303 órányi edzéssel. Mások beszámolói alapján ezt már kellő felkészültségnek tűnt, főleg így, hogy a felét két hónapon belül tettem meg. Egy hónappal a verseny előtt mentem egy barátommal egy A távot imitáló 215km-es montis kört, 6400m szinttel (Budai-hegység, Pilis, Visegrádi-hegység teljes bejárása), ennek relatív könnyed teljesítése nagy magabiztosságot adott.
Az edzések mellett extra nehézségek tudatos vállalásával próbáltam mentálisan is felkészülni a várható nehézségekre: az imént említett A táv imitáló tekerést 3 óra alvás után, bármilyen koffein vagy egyéb teljesítményfokozó nélkül csináltam, és még az izotóniás vizet sem ittam, pedig elég meleg időnk volt. Végeztem tempós görgős edzést 9,5 órás kimerítő tekerés után, és tekertem közel 150km-t éjszaka egyedül országútival (mivel mindig is utáltam sötétben bringázni). Ezekre valószínűleg bármelyik edző azt mondaná, hogy totál hülyeség ilyeneket csinálni, de nem is az erőnlétemet akartam velük javítani, csak a különböző típusú és mélységű holtpontok átvészelését gyakoroltam így.
Az én A táv sztorim
Csütörtök délutánra érkeztünk ki a párommal, a szállás elfoglalása után ettünk és sétáltunk egy jót Bad Ischl-ben a folyóparton, majd egy alapos hengerezéssel-nyújtással zártam a napot.
Pénteken a pihenésen és hengerezésen + nyújtáson kívül egy kis gyalogos túra és a rajtszám átvétel volt a program (ez 40 percnyi alacsony intenzitású bringás átmozgatást jelentett).
Az átmozgatás kifejezetten jól esett és megnyugtatott, hogy mind én, mind a bringa készen állunk a másnapi versenyre.
Este 8 körül sikerült ágyba kerülni, de nagyon izgatottan vártam már a másnapi versenyt, így elég éberen aludtam. Ennek megfelelően könnyedén keltem 3-kor, hogy legyen időm egy bőséges reggelizésre, öltözésre és egy nyugodt kitekerésre a rajthoz. Reggelire két nagy szelet tonhalas kenyeret ettem sok zöldséggel és sajttal. Ilyen reggelizésről egy beszámolóban sem olvastam eddig, tudtommal jobb ilyenkor inkább kihagyni a reggelit és annyival többet aludni, de mivel én nem a dobogóért jöttem inkább ragaszkodtam a jól bevált rutinomhoz.
A rajthoz magyar A távos ismerősökkel tekertem ki, sikerült is jó időben, 4:40-re kiérni még a kb 20 perces melegítéssel együtt is. A logika egyszerű volt: inkább beállunk kicsit előrébb a rajtba, mint kellene, mert ezzel kevésbé lehet mellényúlni, mint a fordítottjával.
Közvetlen a rajt előtt kiadtam a páromnak a dzsekim és esőnadrágom, amit a melegítéshez vettem fel, így teljes rövidben rajtoltam el, és nem is vittem semmilyen plusz ruhát, bízva az előrejelzésekben (de frissítőre be voltam biztosítva plusz ruhával persze). Együtt terveztük teljesíteni a távot egy új ismerősömmel, mivel így általában könnyebb túllendülni a nehézségeken.
Elrajtoltunk, de ésszel mentünk, figyelve a wattokra és pulzusra, hagytuk, hadd menjen el nyugodtan mindenki, aki már az elején siet. Nekünk senkit nem kellett előzni, minket viszont sokan megelőztek, de igyekeztünk ebben maximálisan partnerek lenni, hogy senkit ne tartsunk fel. Utólag beállhattunk volna nyugodtan jóval hátrébb is a rajtba, de mentségünkre először voltunk itt, így nehéz volt belőni a reális rajtpozíciót. Sok beszámolóban olvastam, hogy az elején túlságosan megnyomták és irreálisan magas pulzuson mentek, úgyhogy erre igyekeztem különösen ügyelni: bár a pulzusom nekem is relatív magas volt a rajt után, de ez szigorúan a Z3 tartományom alját-közepét jelentette, 1-2 óra után pedig teljesen normalizálódott a helyzet.
Az első hegy tetején gyönyörű napfelkeltét láthattunk, de sokat nem csodálhattuk, egyből indult a csapatás lefelé a sodrós schotteren. A nagy tempójú, technikás részektől mentes lejtőket sosem szerettem, itt pedig szinte csak ilyen volt, de legalább egész jól lehetett rajtuk pihenni, ami nem is ártott.
Az első frissítőnél gyors töltés, evés, aztán mentünk is tovább, kellemes 45 perc körüli időelőnnyel a limithez képest. Előre elterveztem, hogy minden frissítőnél megállok, eszek-iszok amennyit csak tudok, töltök, és ezt tartottam is teljesen a verseny végéig.
A watt-pulzus arányaim alapján kb 2 óra volt, mire teljesen bemelegedtem, innentől kezdve viszont szinte repült a bringa, olyan érzés volt, mintha ebike lett volna alattam. Bár a tervezettnél nagyobb wattokkal és kicsivel magasabb pulzussal mentem, ez esett jól, nem fogtam magam vissza, ezzel pedig a 60. kilométer környékén le is szakítottam a társamat, akivel a közös teljesítést terveztük.
Nagyjából a 80. kilométertől jöttek a keményebb dh részek, ezeket sikerült nagyrészt flowból megoldani és ezzel együtt sok embert megelőzni, amellett, hogy igyekeztem maximálisan rámenni a biztonságra, mert nem akartam sem elesni, sem defektelni.
Egészen a 93. kilométerig tartott ez a felhőtlen szárnyalás, itt volt egy időlimit és egy nagyobb frissítőpont, ahol tartottam egy hosszabb megállót. Ahogy megkezdtem a következő kemény mászást éreztem, hogy kezd megkörnyékezni a kalapácsos ember (illetve a Salzon vagyunk, szóval az ördög). A pulzus rendben volt, de a wattok érdeklődés hiányában elmaradtak. Először próbáltam ezt annak betudni, hogy tartottam egy hosszabb megállót, de aztán hamar egyértelművé vált, hogy hiába figyeltem rá tudatosan oda, óvatosabb tempót kellett volna eddig menni. Persze ilyenkor már sok dolgot nem tud csinálni az ember: frissítettem ahogy tudtam, ettem-ittam, amennyi belém fért és visszavettem az intenzitásból, ami ilyenkor egyértelműen késő már, de legalább ad egy utolsó esélyt a regenerálódáshoz. Sajnos hiába vettem vissza, az erő csak nem akart visszatérni, egyre fáradtabbnak éreztem a lábaimat, így mentálisan is egyre nőtt a nyomás, mert ezzel a tempóval számolva aggasztó közelségbe kerültek az időlimitek. Ebben a tudatban teltek a kilométerek, egyre lassabban és szenvedősebben. Arra fel voltam készülve, hogy lesznek holtpontok és ahogy írtam igyekeztem a tőlem telhető módon fel is készülni rájuk, de az váratlanul ért, hogy ilyen hamar elért. Ennek ellenére a feladás gondolati szinten sem merült fel bennem, a legrosszabb (de teljesen reálisnak tűnő) forgatókönyv az volt, hogy kicsúszok az időből. Közben sokáig mentem egyedül, majd később összeértem több másik távon induló versenyzővel, így legalább egy darabig volt kiket előzgetni és lehetett ebből is erőt meríteni, amikor éppen lehetett.
Hallstadtba már egészen elgyötörten és erőtlenül érkeztem meg, pedig itt a 145. km környékén volt egy 20km-es sík szakasz és egy nagyobb frissítőpont. Végső elkeseredésemben alaposan megsózott Red Bullt ittam a korábbi frissítőkön szokássá vált csemegeuborka – meggyes süti – magvak édeshármas mellé. Mivel tudatosan nem fogyasztok soha koffeint, így ez volt az utolsó esélyem, úgy voltam vele, ha ez nem segít, akkor semmi. Szerencsére ezen a frissítőn pont össze is verődtünk négyen, így nem egyedül kellett nekivágnom a pálya legnehezebb részének. A négyesünk viszonylag hamar hármassá fogyott, az egyik srác még a Salzberg elején megnyomta az escape gombot és lefordult a másik irányba. Nekem viszont kezdett beütni a Red Bull, ami egy extra erős flow élményt adott: teljes fókuszban, teljes erőbedobással mentem abban a tudatban, hogy innentől semmi nem állíthat meg. Hát erre sem fogadtam volna nagy összegben, hogy kb 50km holtpont után a Salzbergen fogok feléledni a hamvaimból 🙂 Bár több helyen toltam, még tolva is sikerült jó pár embert leelőzni és ez átlendített a holtponton, amire nagy szükség volt, mert a Salzberg után is volt hátra még jó 60km, plusz az egész pálya legmagasabb pontja is csak ezután jött még. Innentől egy óvatosabb, de haladós tempóra kapcsoltam, amit éreztem, hogy gond nélkül fogok tudni tartani még hosszú órákig.
Az evésre-ivásra innentől extrán ügyeltem, hiába rég nem kívánt már a gyomrom semmit, egy eléhezés garantáltan vitte volna a versenyt. Az 1500 méter magas Rossalmra már egészen könnyen feljutottam, az ezt követő utolsó nagyobb egybefüggő (400m szintet tartalmazó) mászásnál pedig még tudtam fokozni is a tempót, eddigre sikerült teljesen regenerálódni. Hallstadtban még azt éreztem, hogy négykézláb fogok bekúszni a célba, ehhez képest kellemesen elfáradva, de teljesen jó állapotban ért a verseny vége, a limithez képest 45 perces kezdeti időelőnyt szinte teljesen megtartva.
Ennek megfelelően az időm 15 óra 19 perc lett, a 41. kilométertől minden checkpointon jobb pozícióban haladtam át, mint az azt megelőzőn, így a 407. helyről a 272. helyig sikerült feltornázni magam abszolútban. Ez egyáltalán nem extra idő, de a 6 hetes felkészülést és a hosszú távokban való tapasztalatlanságomat figyelembe véve teljesen elégedett vagyok vele. Magyarok közül tizenöten indultunk és mindössze öten értünk be limitidőn belül.
Végül az örök kérdés: hogyan tovább? Tervezek még indulni? Alapvetően vonz a gondolat, hogy a mostani tapasztalatokat felhasználva legközelebb holtpontok nélkül, igazi élménybringázásként teljesítsem a távot egy agresszívabb fullyval (pl. az új Scott Spark RC-vel), hogy a durvább lefelék még élvezetesebbek legyenek. További érv az indulás mellett, hogy egy korai nevezés jó motiváció az embernek, hogy fenntartson egy stabil kondit.
Másik oldalról a lehetséges extrém időjárási viszonyok miatt nekem régi agyváltó fanként izgalmas lenne egyszer egy Rohloff-os vagy Pinion-os, bordásszíjjas montival is lenyomni a versenyt, kíváncsi lennék, hogy egy esősebb napon mennyi előnyt jelentene egy ilyen rendszer a hagyományos váltással indulókhoz képest.
Egy dolgot állíthatok fixen: az A táv teljesítése életre szóló élmény volt, a Trophy valamelyik távjára egyszer tényleg minden montisnak ki kell jönnie!
