Amikor 1964-ben az alig 22 éves Felice Gimondi megnyerte a Tour de l’Avenir-t, Jacques Goddet, a Tour de France egykoron mindenható ura a következőképpen vélekedett a fiatal versenyzőről: „Az olasz kerékpársport megtalálta új Messiását!”

Igaz, hogy Gimondi apját Mózesnek hívták, de ekkor talán még túl korai volt csodáról beszélni. Akkoriban az olasz országúti kerékpársport horizontján még nem tűnt fel olyan nagy kerékpáros, aki méltó utódja lehetett volna a nem akármilyen eredményeket elért elődöknek, akik közül Coppi már négy éve halott volt, Bartali immár tíz éve nem versenyzett, Magni pedig 1960-ban akasztotta végleg szögre a kerékpárját.

Gimondi egy évvel később, 1965-ben debütált a profik mezőnyében a Luciano Pezzi által igazgatott Salvarani (bútorokat forgalmazó olasz cég) csapatnál. Már első profi idényében rajthoz áll a Giro d’Itálián, és csapata első embere, Adorni, valamint Zilioli mögött az összetett verseny harmadik helyén végez. Az olasz körverseny után pihenőidőszak következett volna az ifjú Gimondi számára, ám a sors nem így akarta… Történt ugyanis, hogy a Salvarani csapat vezetőjének, Pezzinek gondjai támadtak a Tour de France keret összeállítását illetően: egy versenyzőjük megbetegedett, a másik pedig nem hozta a tőle elvárt formát. „Vigyük magunkkal a Tour-ra Felice-t! Jó alkalom lenne ez számára a kilométergyűjtésre és a tapasztalatszerzésre.” – mondták többen a gárda technikai személyzetéből.

Így alakult, hogy Gimondinak tervezett programjától eltérően már első profi idényében alkalma adódott rajthoz állni a versenyek versenyén, a Tour de France-on. Csapatának vezetői semmit sem kértek tőle, csupán azt, hogy üljön meg a mezőnyben és „nézelődjön”, vagyis szokja a profi körversenyek légkörét, ritmusát. Ennek ellenére már a Roubaix – Roven közti harmadik szakasz befutója után magára ölthette az összetett versenyben élen álló versenyzőnek járó sárga színű mezt. Hirtelen jött sikerének természetesen örültek csapatánál, a Salvaraninál, de mivel a Giro-Tour kettős győzelemre készülő Adorni volt a csapat első számú embere, ezért a további szakaszokat illetően még maga Gimondi sem táplált hiú reményeket a sárga színű mez megtartásával kapcsolatosan. Csapatának vezetése azt tanácsolta az ifjú kerékpárosnak, hogy ne küzdjön mindenáron az összetett első hely megőrzéséért, ha úgy alakul, akkor azt szívfájdalom nélkül engedje át valaki másnak.

Mindeközben a mezőny eljutott az első pireneusi szakaszig, ahol Adorni az előző nap fellépő bélfájdalmai miatt már nem tudott rajthoz állni. Így Gimondi végre szabad utat kapott és már az Aubisque emelkedőn szökéssel próbálkozott. A Tourmalet hágón sikerült meglépnie a franciák akkori nagy kedvencének, Poulidornak a társaságában. A szakaszt követően újból Gimondi veszi át az összetett verseny vezetését. Baleset nélkül sikerül túljutnia a maradék pireneusi, majd alpesi szakaszokon és Párizsban már az olasz kerékpársport új csillagaként ünnepelheti első Tour győzelmét. A sportújságírók azonnal a régi idők nagy olasz versenyzőihez hasonlítják Gimondit, akinek nemcsak hazájában, Olaszországban, hanem francia földön is sikerül megszereznie az emberek szimpátiáját.

Amikor egy évvel később az 1966-os Párizs – Roubaix befutóján tetőtől-talpig sárosan és porosan, magányos szökevényként megnyeri az észak pokla elnevezésű versenyt, már mindenki teljes mértékben biztos abban, hogy Olaszország ismét egy új csillagot, egy új fenomént adott ennek a csodaszép sportágnak. Tehát a jó szemű Goddet-nek már két évvel korábban, vagyis 1964-ben igaza volt azzal a kijelentésével, miszerint az olasz kerékpársport megtalálta új Messiását.

Pár szóval jellemezve, Gimondi lelkiismeretes, pontos és komoly versenyző volt. Édesapja, Mosé Gimondi egy kis szállítmányozási céget vezetett a Bergamóhoz közeli Sedrinában. Felice Gimondi itt született 1942. szeptember 29-én. Édesanyja a település postásaként dolgozott. Még amatőr kerékpáros időszakában Felice apja vállalkozásában segédkezett, valamint a téli hónapokban ő vitte ki a kis település levél- és csomagküldeményeit is. Lelkiismeretesen és nagy odafigyeléssel edzett, teljes mértékben betartva egyesülete, a Pedale Sedrinese edzőinek utasításait. Kitűnő hegyimenő, jó irammenő, sprinter és időfutammenő volt, de talán a legkiváltságosabb adottságának mégis a gyors regenerálódóképességét kell megemlíteni. Edzéseit és az azokkal kapcsolatos benyomásait egy naplóban vezette, amit később a Salvarani edzőjével, Luciano Pezzi-vel is megosztott. A napló olyan odafigyeléssel és pontossággal volt vezetve, hogy azon még a sokat látott edző is elámult. További pozitív tulajdonságairól pedig csak később, az első profi csapatánál eltöltött hosszú évek folyamán szereztek tudomást edzői: csapatához mindig, minden körülmények között lojális maradt, sosem panaszkodott, a rá kiszabott feladatokat szó nélkül elvégezte. Talán pont ezért nem meglepő, hogy profi pályafutása alatt Gimondi csupán egy alkalommal vált csapatot. Akkor is azért igazolt át a Bianchihoz, mert addigi egyesületének főszponzora, a Salvarani jogutód nélkül vonult ki a kerékpársportból.

Második profi idényében, vagyis 1966-ban olyan versenyeket sikerült megnyernie, mint a Párizs-Brüsszel, a Coppa Agostoni, a la Placci és a Giro di Lombardia. A Girón „csak” ötödik lett, a rózsaszínű trikót abban az évben Gianni Motta-nak sikerült megszereznie. A korszak sportsajtója Gimondi nagy vetélytársaként mindig Mottát említette, azonban igazi riválisa nem Olaszországból, hanem Belgiumból származott és Eddy Merckx-nek hívták.

Az 1966-os Giro di Lombardia (Olaszországban az őszi falevelek versenyének – La corsa delle foglie morte – nevezik) döntő elmenését két olasz, Gimondi és Adorni kezdeményezték, akikhez még négy másik versenyzőnek, Poulidornak, Anquetilnek, Dancellinek és a belga Merckxnek sikerült csatlakoznia. A cél előtti sprintet Adorni indította, de akcióját könnyedén hárította Merckx. A céltól 250 méterre Dancelli próbálja otthagyni ellenfeleit, viszont az ő támadását már Gimondi fogja, akinek még Merckx kontráját is sikerül kivédenie. A versenyt Gimondi nyeri az előtt a Merckx előtt, akinek 1966 tavaszán a Milano-Sanremo versenyen sikerült diadalmaskodnia.

1967-ben a belga újra győzedelmeskedik a Milano-Sanremo-n, övé a Vallon Nyíl verseny és Heerlenben ő öltheti magára a világbajnokok szivárványszínű mezét. Ezalatt az olaszok új kerékpárosikonjának élete első Giro győzelmét sikerül megszereznie. Eddy Merckx vagy Felice Gimondi? Az országúti kerékpározásért rajongók tömege két táborra oszlik. Még ma is vannak olyanok, akik felteszik a kérdést: „Mennyi versenyt tudott volna még megnyerni Gimondi, ha nem Eddy Merckx-szel kellett volna ebben rivalizálnia?!”

Azonban az is közismert tény, hogy profi pályafutásának kezdetén még a napjainkban is minden idők egyik legsikeresebb országúti kerékpárosaként emlegetett Eddy Merckx is tartott valamelyest Gimonditól. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen 1968-ban az alig 26 éves Gimondi már Giro, Tour és Vuelta győztes kerékpárversenyző volt. A másik iránti tisztelet Gimondi részéről is megvolt Merckx-szel kapcsolatosan. Kettejük párharcának kezdetén Gimondi minden erőfeszítést megtett azért, hogy lépést tudjon tartani a belga kannibállal, aki ezt a gúnynevet a győzelmek és sikerek iránti csillapíthatatlan étvágya miatt érdemelte ki.

Egy bizonyos idő után Gimondi is rájött arra, hogy teljesen felesleges pusztán nyers erőből szembeszállni egy olyan fanatikussal, mint a belga. Elkezdett azon gondolkodni, hogyan is tudná esetleg más módon megszorítani nagy riválisát. A hosszabb egynapos versenyeken talán Gimondi kicsit erősebb volt Merckx-nél, viszont a rövidebb, nagyobb intenzitást igénylő részek esetében a belga legyőzhetetlennek bizonyult. Például azonos feltételek mellett amíg Merckx-nek egy szökevényre történő felzárkózás 2-3 percébe került, addig ugyanehhez Gimondi-nak már 5 percre volt szüksége. A hosszútávú egynapos versenyek mellett sok edzést és gyakorlást követően Gimondi kifejlesztette másik erősségét, vagyis a nem mindennapi sprint-képességét: amikor megindult, akkor maximális sebességét akár egy kilométeren át is tartani tudta.

Az egymás iránt érzett tiszteletet jól mutatja az az eset, amikor az 1969-es Girón Merckx kizárását (doppingvétség gyanújába keveredett) követő napon Gimondi visszautasította az így automatikusan neki járó rózsaszínű mezt. Igaz, hogy így az összetett versenyt Gimondi nyerte, de későbbi nyilatkozataiban több alkalommal is hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem örül az ölébe hullott győzelemnek.

A Mendriso-ban megrendezett 1971-es országúti világbajnokságon a befutó előtti ötödik körben indított támadást a belga kannibál, akinek a tempóját csak az olasz Gimondinak sikerült tartani. Óriási látványosság volt nyomon követni a korszak két legnagyobb országúti kerékpárosának a világbajnokság utolsó harmadában kialakult szökését. A világbajnoki aranyérem sorsát kettejük sprintbefutója döntötte el Merckx javára, aki a versenyt követően így nyilatkozott: „Óriási győzelem ez számomra, mert azt egy igazi bajnokkal szemben sikerült megszereznem!”

Az idő múlásával riválisokból lassacskán barátokká váltak. Profi pályafutásuk alatt is csak egyetlenegy alkalommal történt meg, hogy csúnyán összevesztek. Az eset az 1969-es Tour de France Briancon-Digne közti szakaszán történt meg. Aznap Eddy viselte a sárga színű mezt, akitől az összetettben Gimondi csupán 7 perccel volt elmaradva. Az aznapi szakaszon Merckx kezdeményez szökést, akivel már egyáltalán nem meglepő módon csak az olasz Gimondi képes lépést tartani. Az aznapi szökésben végül az olasz vállal többet és kettőjük kezdeményezését siker koronázza, szökésük szerencsésen hazaér. Ilyen esetekben általában a szökés életben tartásáért többet vállaló versenyzőnek szokták átengedni a szakaszelsőséget. Azonban aznap a szakasz lezárását Merckx egyáltalán nem így gondolta. Akkoriban a sportújságírók már régen kannibálnak nevezték a belgát, aki ezúttal sem akarta elszalasztani az újabb győzelem lehetőségét. Gimondi legnagyobb meglepetésére a befutóhoz közeledve a belga sprintelni kezdett és könnyedén meg is nyerte a szakaszt. A kerékpárjáról leszálló Gimondi meglehetősen csúnya szavakkal illette a kerékpározás aranykorának íratlan szabályaira fittyet hányó Merckx-et. Másnap, a Digne-Aubane közti etapon Gimondi „bosszút” forral és ezúttal ő kezdeményezi a nap szökését. Három versenyző, Gandarias, Van Schil és Merckx tud csak vele lépést tartani. A befutó egy döngölt földpályán volt. A pálya körívére elsőként az olasz kerékpáros fordult rá. A végső hajrá ugyancsak az előző napi események által táplált dühtől hajtott Gimondinak sikerül a legjobban. Merckx csak harmadikként tud átgurulni a célvonalon. „Igazán elégedett voltam aznap” – nyilatkozta egyszer napjainkban gúnyos mosollyal a szája sarkában.

Az Eddy Merckx-szel folytatott rivalizálásában Gimondi számára a legnagyobb elégtételt egy másik összecsapás, a Barcelonában 1973-ban megrendezett országúti világbajnokság hozta meg. A verseny napján szaharai hőséget árasztó szél érkezett Barcelona fölé. A város környékén kijelölt körpályát 17 alkalommal kellett teljesíteni. A versenyzők dolgát minden egyes körben még egy 7% meredekségű emelkedő is nehezítette. Hat körrel a verseny befutója előtt Merckx indított támadást, akihez csapattársa Maertens, a spanyol Ocana és Perurena, a holland Zoetemelk, valamint az olasz Battaglin és Gimondi tudtak csak csatlakozni. Az utolsó előtti körben Merckx újabb akciót indított, és 100 méter előnyre tett szert a többiekkel szemben. Nem sokkal később azonban csapattársa, Maertens volt az, aki felhozta Merckx-re Gimondit és Ocanát, a kannibál legnagyobb megdöbbenésére. Így a sprintbefutóhoz az akkori időszak legnagyobb favoritjai egyszerre érkeztek. Ocana, akinek ugyanabban az évben a Tour-t is sikerült megnyernie, mindent megtett volna azért, hogy az idényt a szülőföldjén megszerzett világbajnoki aranyéremmel zárhassa. Gimondi csak a kedvező alkalomra várt, hogy a verseny végkimenetelét esetleg a saját javára fordíthassa.

Az utolsó kilométeren az élen lévőknek egy enyhe emelkedőn kellett sprintelniük. Merckx és Maertens egymás közt megbeszélik a végső sprinttel kapcsolatos stratégiájukat, mely szerint a fiatal Maertensnek kellett felvezetni a véghajrát csapattársának, Merckxnek. Akciójukra azonban Gimondinak sikerül reagálnia, az olasz könnyen átveszi ellenfele ritumsváltását. Merckx 250 méterre a céltól indítja meg a hajrát, kibújva Maertens szélárnyékából, azonban legnagyobb meglepetésére Maertens egyáltalán nem vesz vissza a tempóból, melynek oka talán abban keresendő, hogy  Maertens nem érzékelte, hogy csapatának elsőszámú embere megkezdte a véghajráját. Ezt a helyzetet használja ki Gimondi, aki éppen csapattársa egy autóhossznyi előnyét behozni igyekvő Merckx mögül megindulva még Maertenst is beéri és így elsőként gurul át a célvonalon. Az akkor történtekre az olasz kerékpársport még ma is úgy emlékszik vissza, mint Gimondi legemlékezetesebb győzelmére.

A versenyzéstől Gimondi 36 éves korában, 1978-ban vonult végleg vissza. Ugyanabban az évben, Gimondit pár hónappal megelőzve Eddy Merckx is végleg szögre akasztotta versenykerékpárját.

Írta: Lengyel László