Folytatjuk az angol Procycling munkatársa, Steve Thomas sorozatát. Most Borneóba látogatunk ahova a megannyi kalandot megélt Saracen gépét vitte el…
Kellett is a monti, mivel a malájok a fővároson, Kuala Lumpuron kívül nemigen foglalkoznak útépítéssel. Viszont el sem lehetne képzelni kolosszálisabb kalandot, mint a dzsungel ösvényeit róni, kígyókkal szembeszállni, eldugott falvak félmeztelen lányait nézegetni…
Általában csak akkor szoktam egy terebélyes fa alatt menedéket keresni, ha otthon a walesi ösvényeken utolér a menetrend szerint érkező eső. Ma más ok miatt kerestünk menedéket vezetőmmel, Isa-val: a déli órákban az egyenlítő közelében fekvő Borneo-n embertelenül tűz a nap. A fa árnyékában elővettük vízkészleteinket, és megpróbáltunk minél több folyadékot pótolni a rettentően párás, forró időben. Itt egész évben ilyen az időjárás–ahogy otthon állandóan esik és hűvös van. Ráadásul még meg sem kezdtük átszelni a dzsungelt. A Dél-kínai-tengert szegélyező, finom homokkal borított part menti főúton haladunk, néhány kilométerenként egy-egy kis halászfalut érintve. Idilli hely, csak ne lenne ez az elviselhetetlen párás hőség.
Ez az első napom az igencsak vakmerő, Borneo-t átszelő kerékpáros túrámból. Egészen pontosan csak a sziget északi tartományát, Sabah-t céloztam meg, mivel csak ez a régió-túra visszafogott becslések szerint két hetet fog igénybe venni. Sabah leginkább kannibáljairól híres, mivel 40-50 évvel ezelőtt itt még vígan zajlott egymás lelkének evés általi elrablása. A hely másik nevezetességei az orángutánok, melyek szerencsére nem tűntek el úgy, mint a kannibalizmus.
Errefelé nem kell keresni a montizásra alkalmas terepet. Itt minden az. Az alsóbbrendű utak jellemzője, hogy terepkerékpározásra sem alkalmasak. Ott csak gyalog érdemes útra kelni. Éppen ezért fogadtam fel egy vezetőt, aki helyismeretével hozzájárult, hogy ne váljak a vadállatok lakomájává útközben.
A túra első, bemelegítő szakasza a tengerpart mellett a Weston mocsárvidék felé haladt, mivel itt az utak viszonylag járhatók, és módomba áll megszokni a rettentően párás, forró légkört. Egyben megnézhettem magamnak a hosszúorrú Proboscis majomfajt, amit a világon csak Borneo ezen részén található. Miután célomat teljesítettem, egy leágazásnál vezetőm a dzsungeles hegyvidék felé mutatott, majd elindultunk felfele irgalmatlan kaptatókon a 4000 méter feletti csúcsok felé.
A sziget északi részének legnevezetesebb földrajzi helye a Mount Kinabalu (4093 m), mely egész Délkelet-Ázsia legmagasabb csúcsa. Sajnos kerékpárral nem mászható, de lábát teljes egészében körbe lehet járni. Az előző napokban bejárt többé-kevésbé sík tengerparti táj után ezen a napon bepótoltuk az elmaradt szintkülönbségeket. A Kinabalu alatti kavicsos útszakasz egészen 2000 méter magasra vitt, ahol már felhőbe burkolóztunk, így sajnos nem láthattuk a híres Borneo-i naplementét. Vezetőm szerint erre a látványra egész életemben emlékeztem volna. Kárpótlásul másnap reggel ugyanazon a dózerúton a másik irányba ereszkedtünk lefele, és ez a féktelen száguldás a dzsungelben valóban örök emlék marad számomra. Érdekes, hogy errefelé tapasztaltuk a legsűrűbb forgalmat: óránként elment mellettünk legalább egy teherautó.
A Kinabalu lábánál fekvő falvakban mindenhol nagyon barátságosan fogadtak, a gyerekek körberajongtak, mivel biztos ritkán látnak vidám, színes ruhákba öltözött, csomagos kerekest. Mindenhol egy óriási tál curry-vel fűszerezett főtt tésztával kínáltak. Az egyik településen megálltunk, és a helyiekre bíztuk kerékpárjainkat, amíg gyalog, dzsungeles hegyi ösvényeken megmásztuk a híres csúcsot. Két napig tartott az expedíció, és legnehezebb része a fél napos ereszkedés volt. A lábaim úgy kikészültek, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan ülök másnap kerékpárra, de az esti jó adag tészta és a kiadós alvás után reggel már alig vártam, hogy indulhassunk. Nem is lett volna más választásom, mivel vezetőm már hajnalban összepakolta a csomagokat, és várta, hogy megigyam az elhagyhatatlan instant kávémat…
A hegy másik oldalán lévő kis falut vettük célba, ami a legtöbb Kinabalu-t meghódító hegymászó táborául szolgál, és itt laknak Isa szülei is. (Nem véletlen, hogy kiválóan elsajátította az angol nyelvet.) Érdekes módon az út nem a hegy oldalába vezet, hanem majdnem tengerszintig lejtett, és onnan kellett ismét felmászni a hegy lábához. Igazából útnak is alig nevezném: lényegében egy fűvel borított csapás a dzsungelben, amin néha elmegy egy-egy teherautó. Vezetőm elmondta, hogy ezen a vidéken hagytak fel utoljára a kannibalizmussal. Az öregek még emlékeznek, hogy gyerekként kaptak a csemegéből.
Az út az extrém kerékpárosok álma lenne: földcsuszamlások, átmosások, hajtűkanyarok, nagy kövek tarkították a falu összeköttetését a világgal. A lefelék sem voltak gyorsabbak a mászásoknál. Egyszer csak vezetőm a szembe lévő hegyoldalra mutatott, hogy már látni lehet a falu házait. Alig tűnt magasabbnak, mint ahol mi voltunk, így jókedvre derültem, de utána megmutatta, hogy egészen a völgy aljáig le kell mennünk ahhoz, hogy eljussunk oda. A folyó felett átívelő fahíd után megkezdődött életem legmeredekebb és legnehezebb mászása. Az út kanyargott, mint egy mérges kígyó, és felületén óriási kátyúk tátongtak, illetve biciklikerék nagyságú sziklák hevertek. Vezetőm jobban bírta a felfelét, de egy idő után mégis erőre kaptam és megelőztem. A falu határában már vártak minket. Én érkeztem meg elsőnek, de az út olyan meredek volt, hogy mire ki tudtam volna venni fáradt lábaim a pedálból, eldőltem és kerékpár nélkül visszagurultam. Mindenképpen látványos bemutatkozás volt vezetőm szülőfalujában!
Miközben kissé összezúzott testem pihentettem, sült mókust ettünk, és elmeséltük Isa szüleinek addigi utunk. Számukra is nagy élmény volt, mivel nem nagyon hagyják el a falut életük során. Egy pihenőnap után pár nap alatt sokkal könnyebb útvonalon, főleg a tengerparton haladtunk vissza a helyi kisváros felé, ahonnan elrepültem Kuala Lumpurba.
Malájzia egzotikus helynek számít, de ennek ellenére egyáltalán nem érzi úgy egy nyugat-európai ember, hogy teljes egészében idegen világba utazott volna. A legfontosabb közös nevező a nyelv. Mivel csak Sabah tartományban 80 nyelvjárását beszélik a malájnak, az angol nyelv a közvetítő nyelv, amit még a legkisebb falvakban is többen beszélnek. Habár a legtöbb maláj muzulmán, a második legnépesebb vallás a kereszténység, és számos falut teljes egészében megtérítettek az ide érkező holland szerzetesek. Ráadásul az elektromos hálózat az Európában használatos 240V, és a GSM hálózat lefedettsége is egész jó. Kulturális szempontból Malájzia rendkívül nyitott, sokféle ember népesíti be a szigetet. A helyiek mellett sok kínai, indiai él itt, így nagyfokú a tolerancia.
Elutazás előtt mindenképpen érdeklődjünk arról, hogy mely oltások kötelezők, és malária tablettákat is szedni kell az otttartózkodás során.
Sok légitársaság járataival repülhetünk a fővárosba, Kuala Lumpur-ba, ahonnan Sabah városba napi járat van. Bár a repülőjegy kétségtelenül nem olcsó, az ott tartózkodás meglepően olcsó. Vezetőt mindenképpen béreljünk, főleg mivel néhány euro-nak megfelelő maláj ringgit kérnek naponta, és nélküle nem hiszem, hogy teljesíteni tudtam volna az útvonalat.
Borneo éghajlata trópusi, ami azt jelenti, hogy egész évben forró és párás. Akkor esik a legtöbb csapadék, amikor mifelénk tél van, és ilyenkor trópusi viharokkal is számolni kell–főleg a sziget keleti partján. Szerencsére a tájfunok a Fülöp-szigeteket szokták először elérni, és Borneo-ra érve már veszítenek erejükből. Kinabalu lábánál fekvő magaslati falvak éghajlata lényegesen hűvösebb, de egyben csapadékosabb is. Mindent összevetve, az európai turisták számára sokkal elviselhetőbb, mint az alacsonyan fekvő vidékeké.
Malájzia Délkelet-Ázsia legtisztább, leghigiénikusabb országa. Ennek ellenére csak palackozott ivóvizet fogyasszunk, és csak főtt ételeket együnk. Egészség szempontjából a legnagyobb veszélyt a szúnyogok jelentik, melyek maláriát terjesztenek. Mindenképpen egész testünket befedő ruházatot viseljünk, és figyeljünk arra, hogy simán csípnek a testre feszülő kerékpáros ruházaton keresztül. A piócák jelentik a másik fő veszélyt, de ha időben késsel levágjuk őket, kitisztítjuk a sebet, és jóddal fertőtlenítjük, akkor nem lesz következménye a csípésnek. Különben itt, Borneo-n találhatók a legnagyobb pióca egyedek, amiket tigris piócáknak neveznek. Ezek kevésbé veszélyesek, mivel csak marnak, de nem mérgeznek.
További gondot jelenthet a kiszáradás. Rengeteget kell inni, és nem elég csak a kerékpáron kortyolgatni. A forróság és a páratartalom miatt gyakran le kell ülni, és legalább egy litert magunkba tölteni, mielőtt továbbindulnánk. A naptej használata is kötelező, mivel az egyenlítői nap jobban éget. Komoly gyógyszeres ládikót érdemes magunkkal vinni, bár nagyobb településeken vannak kórházak.
A maláj konyha méltán híres világszerte. Ételeik igen fűszeresek, de nem túlságosan csípősek. Sok halat, rizst és tésztafélét esznek, és leggyakrabban banánlevélen tálalják az ételt, amit kézzel célszerű elfogyasztani. További specialitás a sült banán, amit bárhol árulnak. Édességük a kókuszos tejberizs, mely kiváló kerékpáros tápanyag. Nagyobb településeken kínai és indiai éttermek is vannak. Általában véve degeszre eheted magad annyiból, amiért egy Big Mac-et vennél otthon.
Mivel a lakosság jó része muzulmán, alkoholt nehéz beszerezni. Ellenben kínai éttermekben kiváló Tigris márkájú sört ittam és keresztény falvakban kókuszbort és rizspálinkát is kínálnak. Viszont mindenhol hozzájuthatunk a frissítő, helyben facsart gyümölcskoktélhoz, teához és néha kávéhoz is. Az utóbbit nagyon édesen és krémesen isszák. Kiváló a jeges limonádéjuk, amit igen sokat fogyasztottam a nagy melegben. Kóla leginkább csak nagyvárosokban található, de a felsorolt finomságok után kiábrándító lenne a betérni a Kuala Lumpur-i Mc’Donalds-ba!
Forrás: BikeMag, 2002 október
