Huh, ilyen kemény(nek ígérkező) hónapom sem volt még az elmúlt 7, versenysporttal töltött évem során: két kontinensbajnokságon és egy világbajnokságon képviselhetem kis hazánkat, s mérettethetek meg a montisport “nagyjaival” és “trónkövetelőivel”!
Az elmúlt vasárnap az XCO szakág Európa-bajnokságára került sor Németországban, most hétvégén Európa legjobb maratonosai küzdenek meg Írországban, a hónap végén pedig maraton vb a világ másik végében, Dél-Afrikában! Van mit aprítani a tejbe, úgy érzem… 
A szilvásváradi maraton után hosszas vacillálás után – afféle ráhangolódásként – az Eplényben megrendezésre került XCO Magyar Kupán álltam rajthoz.
A bizonytalanság oka többek között a megfázásom illetve a megütött bordáim voltak, amelyekkel már a Bakonyerdő Maraton óta meccseltem. De nem ragozom túl a dolgot, javult az állapotom, Viktornak is volt hozzá kedve, s nem mellesleg pedig ragyogó edzéslehetőségnek tűnt.
A délutáni futamunk előtt, mihelyst célba értek a masterek (köztük Viktor is) lehetőség nyílt a pályabejárásra, amit ki is használtam, részben azért, mert már annyiféle hírt hallottam róla (korábban még nem jártam itt), többek között, hogy kemény, technikás, s könnyen lehet nagyot bukni, szóval meg akartam bizonyosodni.
Vegyes érzések kavarogtak bennem az első hosszú és meredek kaptatón: mit értett Viktor azon, amikor kérdésemre, hogy ilyen a pálya, csupán annyit mondott: “csak mosolyogni fogsz azok után, hogy a houffalize-i VK pályát is leszállás nélkül végigtekerted…”? Hisz másoktól épp azt hallottam, hogy fel kell kötni a bringás gatyót… Mennyire kemény ez a pálya, ha többen is elhasaltak egy-egy szekciónál?
A morfondírozás helyét hamar átvette a megtapasztalás: ha odakoncentrálok, minden lejtmenet megoldható. Akkor egyszerű a feladat?!
Sokat dobott a dolgon, hogy tetszett a pálya: kemény és kihívásokkal teli volt. Amint bizonyára tudjátok, az efféle hegymenetekért rajongok, a lejtős részek pedig (hisz lassan de biztosan ezen a téren is fejlődök!) egyre jobban mennek.
A családias női mezőnyünket a junior fiúktól elkülönítve, fél perccel később indították. Ez számomra nem volt szerencsés, mert – habár az első emelkedőn Cseh Roni becsületesen igyekezett borsot törni az orrom alá – a tervem az volt, hogy megpróbálom a junior fiúkkal tartani a tempót.
Az első emelkedőn így el is szakadtam a lányoktól, s az előttem álló 4 körben igyekeztem minél több leszakadó fiút utolérni. Illetve “menekülni” az elit fiúk elől, akiknek, ha jól emlékszem, 1,5 perces előnyük volt a mi rajtunkhoz képest.
A kedvenc részem a kis sziklakert volt, ami inkább tette próbára a bátorságot, mint a profi bringás készségeket. Amit persze egyáltalán nem bántam, hisz a pozitív megerősítés sosem árt! 
A pálya másik, talán a legnagyobb koncentrációt igénylő szekciója az utolsó erdei meredek kacskaringó volt, ahol a szurkolók jó pár bukfencet végignézhettek.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy ami általában hátráltatni szokott, most épp az segített hozzá, hogy két esetben is sikerrel abszolváljam a “kedvenc” jobbos visszafordítómat. Ez pedig nem volt más, mint a szurkolók biztatása és tanácsai. Korábban ilyen típusú kanyarokat meg sem próbáltam, s most is átsuhant a kétely az agyamon, amit – szerencsére – elnyomott a biztatás. Igaz, a tempó a 0-hoz közelített, de nagyon boldog voltam, hogy csak összejött! Köszönöm mindenkinek, aki ott volt!
És igen, ez tipikusan olyan rész volt, ahol 100%-ban ott kellett lenned fejben, hogy az ideális nyomon maradhass…
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy nem kizárólag a versenyeddel kellene foglalkozni ilyenkor – akkor talán 50%-nál is magasabb lehet a sikeres kivitelezés aránya… Szóval mea culpa, mea culpa, nem koncentrálásból nem voltam jeles.
A számunkra kiírt 4 kört végül relatíve gyorsan sikerült letudnom, így 1:10-es versenyidőnél haladtam át a célon. Ennek folyománya egy cirka ugyanekkora terjedelmű levezetés is lett, amit másnap megháláltak a lábaim, újra hadra tudtam fogni őket.
Az eredményhirdetés előtt azonban kaptuk az alkalmon, s elvittük egy kisebb körre a tesztelésre szánt(?) tandem-montit. Ez volt életem második terep-tandemezése, hihetetlen jó! Igazi csapatépítő tréning!
Majd következett az eredményhirdetés. A női dobogón Cseh Ronival és Ringelhann Fannival osztoztunk testvériesen, az elit fiúknál pedig Wouter Cleppe, Blazsó Marci és Búr Zsolti lett a végső sorrend.
Csütörtök hajnalban pedig már Blazsó Marci és Poór Brigi társaságában, Valter Tibi szövetségi kapitány vezényletével megkezdődött a majd’ fél napos autós “kirándulás” a Németország nyugati csücskében található Sankt Wendel közelében található szállásunkra. Szerencsére egész sokat sikerült szunyókálnom, így gyorsan peregtek az órák.
A szállásunk csodás helyen, a Bostalsee partján, a Center Parcs-ban volt, mintegy 20 km-re a versenyközponttól.
Megérkezésünkkor vált így teljessé a magyar különítmény. Szombat délelőtt juniorjaink remekeltek: Megyaszai Lilla 24., Dina Marci 34. Erdélyi Attila pedig a 49. helyen ért célba.
Vasárnap 10.30-kor pedig az elit női mezőny – benne Pór Brigi és jómagam – számára dördült el a startpisztoly.
Örömmel mondhatom, amennyire stresszes voltam a verseny előtti nap, annyira remekül ment minden a verseny előtt és alatt is! Mire gondolok?
Pontosan időzített reggeli, menetkész bringa, melegítés, folyadék- és szénhidrát raktárak feltöltése, az elmaradhatatlan RQmax bogyó, az utolsó tízen-percben pedig elcsendesedés és ráhangolódás. Ez utóbbi korábban valahogy kimaradozott a felkészülésből, pedig mennyire fontos! Pláne az olyan emberek számára, mint én, akik igencsak “dilibogyók” tudnak lenni a rajt előtt. A pszichés felkészülés, úgy látom, legalább annyira fontos, mint a fizikai erőnlét vagy a technikai tudás, amiben Balassa Levente (Balassa Life Balance) útmutatása alapján igyekszem fejlődni. Van hova!
A rajtnál higgadtan de határozottan igyekeztem tempózni, az esetleges koccanásra és leszállásra is felkészülve. A kb. 900m-es startkörünk tartalmazott egy lendületes, köves emelkedőt, ahol ha megáll előtted valaki, mard a nyúlcipő. Hú, hogy ezen előző nap mennyit lovagoltam, ti. hogy hogyan is lehet majd ezt a szituációt kezelni…
Aztán persze a rutin átsegített a bajon, mert természetesen leszállás és nyúlcipő lett a sztori vége, de még előzni is tudtam. Szóval gyorsan nyeregbe is pattantam, s irány az aszfalt kaptató. Ekkor régi nagy riválisom, Maaris Meier társaságában tekertem. Őt még a Balaton Bike Fest maraton és XCO futamairól ismerem, amikor mindkét versenyen hülyét csinált belőlem: végig rajtam utazott, majd lesprintelt a cél előtt. Egyébként nagyon kedves lány, semmi bajom vele, de a fogadalmam mindenképp be akartam váltani: az volt az utolsó alkalom!
Az első körben egymást kóstolgattuk, lefelé ment, mint a szélvész (nem csoda, hisz dh-zik is a leányzó), az emelkedőkön viszont meglepően könnyedén ment a visszavágás. Na jó, azért a pár év alatt én is fejlődtem valamicskét…
A második kör egyik kaptatóján aztán szerettem volna vinni a dolgot, hogy a múlt véletlenül se ismételhesse önmagát. Tudtam jól, hogy dörzsölt és azért annyira nem gyenge (az EB-n egyébként is olyanok álltak rajhoz, akik erre a napra készültek kőkeményen). Így nem csoda, hogy nem tudtam jelentős előnyt kovácsolni jó pár körön keresztül.
Közben még két orosz lány próbált feljönni, mint a talajvíz, szóval nem unatkoztunk a rekkenő hőségben!
A negyedik kör volt a leggyilkosabb, hiszen közben vesszőfutás volt az idővel is, ugyanis a 80%-os szabályt alkalmazva ha nem éred el időben az ellenőrző pontot, úgy kivesznek, mint a sicc, s akkor a beérkezési sorrend számít (na nem mintha egyébként nem az számítania…). De lényeg a lényeg, egy életem-egy halálom, akkor is lesprintelem, ha utána úgy kell összekaparni a földről! Huh, rendesen forrt a vérem, annyira tombolt bennem a versenyszellem! Még a rázatós, utolsó hosszú lejtmeneten is tekertem, ahogy bírtam, hogy le ne szakadjak róla.
Meccsünkben a nézők is partnerek voltak, hangos kiáltásokkal és efféle hatalmas kolompokkal ösztökéltek minket:
A 80%-os kapu előtt volt még egy kis pukli egy balos és jobbos kanyarral, most vagy soha, ott kell előznöm! Az előtte lévő egyenesben jól felpörgettem a bringát, s lendületből jobbról szépen beelőztem, ahogy terveztem, az utolsó jobbos kanyar előtt, csúnya módon birtokba is véve előtte az ideális nyomot. Ezzel sikerült is megzavarnom, s elsőként robogtam a …. Hoppá! Nincs még kiszólítás! Azaz inkább hurrá, belül vagyunk a 80%-on, mehetünk az utolsó körre. Illetve: Ááá, hulla vagyok! Vagy nem is? Lehet, ez most kicsit kuszának tűnik, igazából annyi a lényeg, hogy meglepett, hogy ilyen jól állok.
Nem mondom, rendesen kiszívta az erőmet ez a sprint, de hála a szuper frissítésnek (izó + locsolós kulacs minden körben) és a jól időzített agydurrantó XX-Force géljeimnek, a futópályán körbetekerve gyorsan magamhoz is tértem. Ja igen, a nagy hőség miatt egy körben sima izót vittem, nehogy kiüssön a túl koffeines izó és a koffeines gél-kombó, s nem volt rossz meghúzni a vizes kulacsot sem, mielőtt megküldtem volna vele a kobakomat.
Kellett a koffein-taurin-ginzeng agydurrantás, mint egy falat kenyér, mert nem lankadhatott a figyelem! Igaz, a pálya nem a “kitöröd-a-nyakad-ha-hibázol”-jellegű volt, de még egy komoly nemzetközi maraton szintjét sem érte el technikai nehézség szempontjából. Sokan mondták, hogy afféle időutazóként a ’90-es évek XCO pályáján tekerhettünk. Egy biztos: ennek ellenére sem volt szabad alábecsülni a pályát; rengetegen “főttek meg” a nagy melegben, az pedig, hogy országútis jellegű erőpálya volt… nekem feküdt!
A pályába egyébként több egynyomos szakaszt igyekeztek belerakni, többek között volt egy rövid, köves szekció, illetve egy gyökeres-poros-nyomvályús csiki-csuki. Ez utóbbi sajnos a pálya talán legtávolabbi részében volt található, a második technikai zónánál, így nem sok néző élvezhette. 
De visszakanyarodok, hisz várt még rám egy utolsó kör, a nyomomban Maaris-szal. Hát az aszfaltos emelkedőn újra bepróbálkoztam – ezúttal sikerrel! Nagyszerű! De nincs megállás, hisz tudom magamról, jó maratonos lévén, hogy elkaphatok még egy-két megrogyó XCO-s leányzót, hisz másfél óránál még nem volt vége a történetnek!
Tudtam, hogy Lucy Veselá, cseh kolleginám itt van előttem, elérhető közelségben, hát rátettem még egy lapáttal. Közben pedig folyamatosan szuggeráltam magam, hogy igen, megfogom, hisz minden nekem kedvez: az idő, a pálya, a verseny hossza így is 1:53:53 lett! A hosszú szántóföldes rázató előtt újabb sprintet eresztettem meg, hogy véletlenül se jusson eszébe felvenni velem a kesztyűt.
Az ő előtte tekerő két lányt – az orosz Anoshinát és az ukrán Krompets-et – azonban már nem bírtam megfogni – de ne is legyek telhetetlen!
Az örömöm kimondhatatlan volt, amikor áthaladtam a célvonalon, a hab pedig az volt a tortán, amikor kiderült, a korábbi XCO EB-s helyezésem is megjavítva a 30. helyen érkeztem meg! Viktor persze ezt a kettős célt is tűzte ki számomra: körhátrány nélkül, a 34. helynél előkelőbb pozícióban. A győztes Tanja Zakeljtől bő 12 percet kaptam, amit annak fényében, hogy nem kifejezetten XCO-s felkészülést végeztem, nagyszerű eredménynek tartok! Szóval madarat lehetett velem fogatni! Brigit sajnos kiszólították a negyedik köre végén a 80%-os szabály miatt, azonban a 37. hely is értékes olimpiai kvalifikációs pontokat ér!
Kis szusszanás után a fiúk rajta következett, ahol Blazsó Marcinak, Juhász Zsoltinak és Parti Andrisnak szurkolhattunk. Ragyogóan mentek: Andris 18., Zsolti 24., Marci pedig frissítési problémák ellenére is a 48. helyen ért célba a kemény hőségben és mezőnyben.
Este közös pizzázás, majd pakolás következett, hisz másnap 4-kor ébresztő volt!
A Szövetségnek a lehetőséget, a technikai segítséget pedig Tibinek, Marcinak és Martinnak köszönöm, a szuper frissítés pedig Benkó Laci és Dina Marci munkáját dicséri!
A fotókért Kiss Viviennek, Fenyvesi Tominak, Peták Leventének ill. a szervezőknek jár a hála!
Egy hangyányi szusszanást követően szerda délután picit hűvösebb éghajlatra, Írországba indulunk, hiszen vasárnap Maraton EB!!!
