Pár napja már kitaláltam, hogy ezt a részt megnézem, jó traileket sejtettem errefelé és útba is esett. Direkt még előző este megérkeztem ide, mert nagyon kitaláltam a tutit magamnak, merre és mekkorát fogok majd holnap menni. Ezen a tripen mégiscsak ez lesz az első igazi nagy bicajozásom. Éjjelre szuper táborhelyet találtam hatalmas fenyők közt, kicsit hűvös volt az este, rám dermedt az amúgy sem túl meleg fürdővizem, de jól aludtam legalább. Voltak itt elszórva mások is kisebb-nagyobb járművekkel. Vegyes társaság, érződik, hogy közel a civilizáció. 🙂

Kellemes 10 fokos napsütésre ébredtem, kajáltam és indultam a kinézett trailre, csakhogy 5 perc után alig pár kanyarral lejjebb egy trailheadnél belebotlottam két srácba L.A.-ből, Szuper Yeti bringáik voltak és egész profin néztek ki, gondoltam képben lehetnek itt, ezért aztán megkérdeztem őket, mit tudnak az általam kinézett trailről!?
Szerintük nem annyira jó, inkább terepjárós trail, csak épp bicajosok is használják, de nem single trail, ellenben ők egy nagyon jót tudnak. Menjek velük, mutatnak olyan ösvényeket, amik nincsenek rajta az appon, abból is csinálhatok kört vagy visszahoznak kocsival, merthogy az egyikük kocsiját lent hagyták a trail aljában, hogy megoldják a visszajutást. Kapóra jött a potya transfer és ingyen guide, naná hogy csatlakoztam, nettó baromság lett volna kihagyni.

Pár perc és indultunk is, de olyat kezdtek, hogy majd kiszakadt a tüdőm, nem tudom, ennyire gyenge lennék, vagy ez ilyen pöcsméregetés volt a részükről, és kicsit mégis amatőrebbek voltak, mint a szettjeik és túlságosan bekezdtek, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, fél óra múlva már normalizálódott a tempó. Sőt, onnan igazából kicsit várni kellett rájuk. Ami most nem volt gond, ráértem, az egész nap erre volt szánva, de ha kell, maradhatok több napra is. 🙂
Nincs fix terv nem várnak sehol. Az egyik srácon érződött, hogy nem igazi bringás csak lelkes és bátor, ő le-le maradt néha és zavarta néha kicsit a bicaj is, de nem sírt jött.

A trailek valóban szuperek voltak, jó hogy emellett döntöttem végül, a srácok is jól haladtak azért, nem kellett sokat várni rájuk. Bár az idő múlásával érződött, hogy lassulnak, és egyre többet hibáznak, defektjük is volt, amit nem is értek 2,8-as belső nélküli erősített gumival hogy hozta össze, én az ügyetlenség és a fáradtság számlájára írnám.

Gyakorlatilag 100% single trail volt, semmi egyenes, végig poros, alig látszottak az éles kanyarok a meredek domboldalban, de a rutinosabb srác jól ismerte az utat, őt sokszor előre engedtem, néha nehéz is volt követni a beláthatatlan kanyargós részeken. Sziklából sem volt hiány, de mondjuk a Moab környéki részekhez képest ahol 90%-ban sziklán tekersz ez csak jelképes mennyiség volt. Mondjuk kb mint a Mátra vagy még kevesebb kicsit.

Akadt pár nagyon kitett veszélyes rész gyönyörű kilátással, kellett volna a kapaszkodás. Sajnos a bicajomon kissé odavannak már a gumik, az oldalminták gyakorlatilag semmit sem érnek, olykor nagyon cserben tudtak hagyni, volt is pár kanyar, ahol kicsit besokalltam, de sikerült menteni mindig. Szerencsére, merthogy azért nagy zuhanásokat lehetett volna előadni, ha nem sikerül megfogni. Sokat nem fotóztam, mert inkább a flowra fektettem hangsúlyt, nem akartam megállni, meg őket sem megváratni.

On the trail again

Azt gyanítom itt már akadnak medvék is, de most egyel sem találkoztunk nem úgy mint másnap Sequoia National Forestben. Ellenben egy hiúzzal viszont sikerült összefutni, ott rohant át előttünk a trailen majd kb 8 méterről egy bokorból lesett minket. Ez nagyon ritka szitu és nagy szerencse. Félős, rejtőzködő állat, nem igazán keresi az ember társaságát. Ez mondjuk valahogy pont nem úgy tűnt, hogy félne, lehet nekünk kellett volna tőle?! Mondjuk még így is jobb mintha puma lett volna. Bár ha valamikor akkor mégis így hármasban jobb azzal is találkozni.
Nyomtuk neki tovább, kis büfézés nekik, nekem nem fér bele ilyen úri huncutság, mellesleg talán egyedül itt volt egy kis étterem a trailek közelében egész USA-ban, máshol sehol.
Haladtunk tovább lefele a kocsi felé, közben ők estek még párat, de karcokkal megúszták, kicsit olyan mintha ezt ők még élveznék is, vagy legalább is elfogadnák, hogy ez ilyen sport, tök normál, ha körbe verve fejezed be a napot, de mindet, mint valami nagyra nőtt gyerekek…

Adtak is maguknak szépen, majd a vége felé a mély laza poros részen ívet váltott az egyikük bicaja és lábszárral elkapott külső íven, kb 30-al, egy jókora kitört fatörzset, nagyon csúnyán szétnyílt a lábszára, de azt mondta nincs gond, nem csak bírja, de szereti is. Akkor most nagyon jó neked gondoltam, menjünk hátha jut még…

Így is lett mentünk is, már az utolsó 5 percben jártunk, mikor a másik srácot hallom üvölteni hátulról. Azonnal hallatszott és látszott, hogy komoly baj van. Fetrengett a betonon, bár látszott az sem esik neki annyira jól, közben fájdalmasan nyögött természetesen. Látszott, hogy nagy a baj, az arcán és a testén is, a bal válla máshol volt, mint ahol eddig. Tudtuk most vált igazi bringássá, kulcscsont törés… Elég érdekes jelenet volt, hogy a haverjánál volt valami bogyó, amiből azonnal adott neki pár szemet, hogy majd attól jobb lesz. És jobb is lett, nem szenvedett annyira, gondolom C-vitamin lehetett. 🙂
Én maradtam vele és árnyékoltam neki, míg a haverja lement a kocsiért, ami egy patika állapotú Ford F150, kb 30 éves, de mint az új, gyönyörű volt. Óvatosan belegóztuk a srácot és a bicókat, majd vittük gyorsan a nem túl közeli kórházba. Ráadásul az persze pont a másik irányban van, mint a kocsim és lenn a völgyben, ebből mi lesz, hogy és mikor jutok haza?! Sajnos a gyenge angolom és a helyzet komolysága nem tette lehetővé, hogy ezt azonnal tisztázzuk, volt fontosabb dolog hirtelen.

A kórház tipikus filmekből ismert amerikai fajta volt, mint a Vészhelyzetben. Ők bementek én meg kint vigyáztam a pickup hátulján a bicajokra. Bár szerintük teljesen felesleges, bemehettem volna én is, nem fogják bántani, de valahogy az otthoni beidegződés… így utólag bánom, hogy bentről nem csekkoltam az intézményt, valószínű tényleg nem bántották volna a bicajokat a platón, de nem mertem kockáztatni, hogy első nap ellopatom a lovam. Bár tuti nem az 5 éves alu Trance-emmel kezdik, inkább a carbon Yetikkel, hacsak nem a MÉH be vinnék 🙂  . Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy egy nagyváros közepén az őrizetlenül és lezáratlanul hagyott bringákhoz senki nem fog nyúlni míg mi nem vagyunk ott. Ez valahol szomorú azért ránk nézve.

Kellemes 40 fok lehetett árnyék és immáron víz nélkül, vattát köptem mire kb 2 óra múlva visszatért a srác. Rendeltünk egy Ubert, az vitt vissza minket a kocsihoz. Az én bicajomat betunkoltuk valahogy, de a másik kettőt a portásokra bíztuk. Majd ő visszajön érte. Azért ekkor már a srác sem merte a platón hagyni. Egy bő órát mentünk hegynek fel. Legalább 50km 1500szintel szerintem. Örülök, hogy nem bicajjal kellett megtennem. A végén nem hagyta, hogy beszálljak a fuvarba pedig nem volt kevés. Azt mondta ez az ő hibájuk ne én fizessek.
Nagyon jót bringáztunk, szuper nap volt, kár, hogy ez lett a vége, remélem hamar felépül a srác. Bár cseréltünk email címet, de sajna nem sikerült kommunikálnunk többet, valószínű rosszul írtam fel…

Gondoltam még ha sietek, elérem a következő bringás területet, amit kinéztem Pasadena közelében, ez már majdnem Los Angeles.

Ahogy szoktam, napnyugta környékén épp oda is értem (volna), de az út a táborhelyre le volt zárva. Ok, néha van ilyen, sebaj, akkor megyek a Trailheadhez, hátha ott is meg tudom húzni magam éjjelre. De az meg szó szerint be volt zárva kapuval, lánccal. Akkor nézzük meg a Wallmartot, ott is lehet aludni. Nem tetszett, zajos, rossz arcos, és hát jól esne levakarni magamról a mai dzsuvát, de ott nem tudok elbújni lefürdeni. Nagy nehezen találtam még egy helyet a közelben, ráadásul ez is egy jó trail közelében van elvileg.

Már sötét volt mire odaértem, ilyenkor ugye már nem válogat az ember, örül, ha van valami, ami elfogadható. Ez egy aszfaltozott parkoló panorámával a városra, mintha a Hármashatárhegyről néznél le a városra. Egyetlen szépséghibája, hogy az összes helyi vagány ide jár lazulni közben a kocsijukból üvölt a művészet (valami gengszter rap), persze mindből más, így végképp élvezhetetlené téve azt. Na, de ennek szitunak is van pozitív oldala. Az elmúlt egy órában legalább egy zsák füvet szívtak el mellettem, így egyre jobb az én kedvem is, pedig reggel ettem utoljára, fürdeni még nem tudtam, és ahogy ezt elnézem, nem is fogok. Ezek után lehet fura, de úgy érzem, ez egy jó nap volt, de legalábbis emlékezetes. Sokat nem aludtam, reggel konstatáltam, hogy a városlakóknak hála tiszta szemét a környék, emiatt el is ment a kedvem az itteni tekeréstől. Indultam azonnal, hogy mihamarabb újra a természetben lehessek. Sok itt a beton, szédülök 🙂 .  Azért az alattam felhőbe burkolt város látványa sokat javított az eredeti látképen.

[message_box title=”A sorozat megjelent részeit itt olvashatjátok” color=”blue”]
Egy montis naplója: avagy a világ legjobb trailjei, egy ősmontis szemével!
Egy montis naplója: A montizás hazája
Egy hosszú nap krónikája, esés, kórház és még pár fordulattal. – Big Bear Lake (Kalifornia)
Egy montis naplója: Lake Tahoe az amerikai Garda-tó
Egy montis naplója: Lake Tahoe 2. rész, mert megunhatatlan
[/message_box]