Április elején Izraelben már nyár volt. Hibátlanul kék égbolt, ragyogó napsütés és tömény virágillat fogadott Tel Avivban, s ahogy bringáinkra pattanva az ország felfedezésére indultunk egyre jobban beleszerettünk.
Eseménytelenül telt a háromórás repülőút. Már jó ideje csak bámultam ki a gép kicsiny ablakán, de a csillagokon, s néhány távoli gép fényein kívül semmi támpont nem akadt. De miféle támpontot is kerestem én a Földközi-tenger hatalmas keleti medencéjének kellős közepén? Aztán egyszer csak a süllyedő gép szárnya előtt ragyogó fénysáv tűnt fel a horizonton. A sárgás fények pár perc múlva hatalmas felhőkarcolókká, utakká, robogó autókká álltak össze, ám mindez nagyon gyorsan történt. Mire észbe kaptunk, hol is járunk, arra már a hatalmas Ben Gurion Nemzetközi Repülőtér kifutóján lassított gépünk.
A reptéren már megtapasztalhattuk, hogy a biztonsági előírások itt jóval körültekintőbbek, mint nálunk, Európában, sőt, az Izraelbe érkezőkre még az Egyesült Államoknál is szigorúbb ellenőrzés, kikérdezés vár!
– Hová megyünk? Mi célból érkeztünk az országba? Hol fogunk megszállni? Kikkel fogunk kapcsolatba lépni? – faggattak minket a határőrök. Szerencsére volt két címünk, s Dia elég meggyőzően válaszolt a sok-sok kérdésre, így hamar belátták, hogy nem jelentünk veszélyt az országukra, s megkaptuk a belépési kártyánkat Izrael földjére.
Tel Aviv: a múlt és a jövő találkozása
Nehéz elhinni, hogy egy nap alatt lehet télből nyár, de velünk most ez történt. Tegnap még szúrós, hideg esőt kaptunk az arcunkba Budapest utcáin, ma pedig már rövidben kezdhettük a napot. Old Jaffa, a főváros legrégebbi városrésze valaha külön városka volt, stratégiailag a legjobb helyre, egy 40 méter magas félszigetre épült, így a domb tetejéről csodás kilátás nyílt a modern felhőkarcolókkal tarkított Tel Avivra. Reggel fél 9-kor azonban még kihalt volt a környék, szinte senki sem járt az ódon utcákon, s rajtunk kívül senki sem gyönyörködött a hatalmas pálmafák és egyedi stílusú, régi kőházak, mecsetek hangulatos kavalkádjában. Tel Aviv tengerparti sétányán már annál nagyobb volt az élet: futó, kocogó, bringázó, sétálgató emberek tömkelege kerülgette egymást, s a széllovasok is már megkezdték reggeli edzésüket az alig 18 fokos Földközi-tengerben. Északra haladván baloldalt a tenger szabályos síkja feszült, jobbunkon pedig a belváros felhőkarcolói az Egyesült Államok nagyvárosait idézték elénk. Érdekes s nagyon összetett hely Tel Aviv: távolról modern, s szinte hibátlannak tűnik, akár a tengerentúli metropolisok, ám forgalmas utcáit járva sok helyütt régies és lepusztult negyedeken vezetett át az út. De ez nemcsak a fővárosra, hanem az egész partvidékre igaz volt. Főleg az eszméletlen forgalom: két-háromsávos autópálya-szerű utakon végeláthatatlan kocsisorok robogtak minden irányba.
Az ország legnagyobb kikötővárosa – Haifa – Karmel-hegy oldalán terül el. Már messziről vonzotta tekintetünket legnagyobb látványossága a Bahai-szentély, amely a körülötte elterülő pompás kerttel az UNESCO Világörökség részét képezi. Bármennyire is szorított minket az idő, nem hagyhattunk ki egy rövid sétát. Már kezdtük megszokni, hogy itt is, mint – Izraelben mindenhol – őrök és kapuk tömkelege nehezítette utunkat, így is sikerült egy szép szeletet bejárnunk a pálmafák, s megannyi színes virág borította kertészeti csodában.
Az erődszerű falakkal körülvett középkori-jellegű Akkó óvárosának zegzugos utcácskái már teljesen más képet mutatnak. A város legnagyobb érdekessége az, hogy amíg a széles egyenes utcákkal rendelkező újvárost zsidók, addig a kaotikus óvárost szinte kizárólag arabok lakják. Szűk utcácskáit járva már-már a középkorban érezhettük magunkat. Intenzív élmény volt átsétálni a halpiacon, a fűszerek és édességek garmadáján. A hatalmas kőtömbökből épült romos épületek árnyékában fel-felsejlettek marokkói emlékeim. A túrán érintett városok közül talán Akkó volt számomra a legmeghatározóbb élmény.
Ám továbbra is a saját magunk diktálta szoros tempó fogságában voltunk, egyszerűen mennünk kellett tovább, hiszen még 60 egyhangú kilométer innen a Genezáreti-tó partvidéke, s a tóparton is vár még ránk egy újabb harmincas. Megebédeltünk, s a 25 fokos kánikulára tekintettel feltankoltunk vízből is az útra.
Egy kibucban vendégeskedtünk
Sűrű eső verte a ház vékony falait, miközben készülődtünk a reggeli indulásra. Vendéglátóink, a hatvanas éveiben járó Efi és felesége, Tamar szerint áprilisban nagyon ritka az ilyesmi errefelé, így azt gyanítottuk, hogy bizonyára valami áprilisi tréfa készül ellenünk. Gondos vendéglátóink, akikkel a tegnap esti fáradságunk miatt nem igazán volt módunk beszélgetni, finom reggelivel készültek, mielőtt szélnek eresztettek minket. Az asztalon helyi finomságok sorakoztak: humusz, gyümölcsök, sajtok, s falatozás közben egyeztettük velük a következő napok látnivalóit és útvonalát. Efi nem nézte jó szemmel, hogy Palesztinát is érintjük. A vendéglátóink által veszélyesnek tartott útvonalról gyorsan el is tereltük a szót, s inkább a kibuc életéről érdeklődtünk. Ez a felénk szokatlan településforma egy önellátó, s amennyire csak lehet független életközösséget alkot. Lakóinak például nem kell fizetniük a helyi boltban, valamint részesülhetnek a közös javakban.
Nagyon fejlett a mezőgazdaságuk, a környező földeken megtermelik a búzát, rengeteg szarvasmarhájuk van, az áramellátást pedig az istállók tetejére épített napelemekből nyerik, olyan mennyiségben, melyet még egy komolyabb spanyol naperőmű is megirigyelhetne. Mindenkinek szép háza, csodás zöld kertje van, nyugalomban és biztonságban élhetnek egy olyan közösségben, ahol mindenki ismer mindenkit, s megbízik a másikban. Kíváncsi lennék, hogy nálunk is működőképes lenne-e egy ilyen településforma?
Gyorsan repült az idő, így a még mindig szakadó eső ellenére felmálháztuk gépeinket, és kihajtottunk a szokatlanul szürke, de ugyanakkor meglepően enyhe izraeli valóságba. Az eső még a tegnapinál is jobban felerősítette a számunkra így is túl intenzív illatokat, így nem törődve a kellemetlenkedő nedvességgel csak szívtuk magunkba az élményt, ahogy nekivágtunk a mai 115 kilométeres szakasznak.
Varázslatos vidék a tenger szintje alatt
Ahogy magunk mögött a Földközi-tenger hangyabolyra emlékeztető partvidékét, úgy csökkent a forgalom intenzitása is. A lapos ültetvények helyett kopár hegyek emelkedtek a magasba, melyeket itt-ott díszített csak mélyzöld fenyves. A völgyekben a fű sokkal zöldebb lett, s mindenhol leírhatatlanul átütő virágillat töltötte be a levegőt. A falvak sem hasonlítottak már annyira a partvidék elegáns lakónegyedeihez. A hegyek oldalát lapos, szürkés arab stílusú kockaházak borították, közülük mecsetek minaretjei emelkedtek az ég felé.
Néhány mélyzöld legelő kivételével sárgás, terméketlen sziklák borították a hegyeket, másutt szúrós, mediterrán növényzettel találkoztunk. Lassan felkapaszkodtunk a Földközi-tengert a Jordán-folyó völgyétől elválasztó hátságra, s Tiberias távolságát jelző három nyelvű táblák óráról órára közelebb hozták a Genezáreti-tavat.
A Boldogság-hegyén álltunk meg egyet pihenni. Ekkor már hat óra felé járt az idő, a Nap már erősen a nyugati horizontról figyelt bennünket, készen arra, hogy lebukjon a hegység vonulatai mögé. Templom emelkedik azon a helyen, ahol a Biblia szerint Jézus elmondta a hegyi beszédet, de nem jutottunk be ezen a késői órán, csak a panorámában gyönyörködhettünk. A kopár és meredek hegyvonulatokkal körülvett, szinte szabályos kör alakú Genezáreti-tó varázsa ott volt a levegőben és rabul ejtett. Kimondhatatlan nyugalom és békesség vett körül minket. A lankás oldalakon, hatalmas szántók, kisebb erdők húzódtak. Kevéssel odébb megpillantottuk a Jordán-folyót, mely vizével táplálja a tavat, majd néptelen úton tekertünk immár dél felé, miközben szép lassan ránk köszöntött a sötétség, s Tiberias városának fényei felkúsztak a szemközti domb hátára.
Nem nagy az élet Holt-tenger partján
Hosszú lépcsősor vezetett le a Holt-tenger partjára. Egész délután itt tekertünk a közelében, de eddig nem volt alkalmunk megközelíteni a Föld legmélyebb pontját. Azon a 3 településen, melyet érintettünk, le volt zárva a strand, az út mentén pedig vagy szigorúan tiltják, vagy pedig ennek megerősítéseként szögesdróttal zárják el a nagyközönség elől. A turisták mégis rendre megtalálják a hozzá vezető utat.
En Gedi felkapott turista-paradicsom. Köszönheti ezt a Holt-tengeren kívül a Dávid-szurdok pompás vízeséseinek, s Massada közelségének. A külföldiek többsége közeli kibucban, vagy hostelben lakik, csak pár világvándor sátra áll a kicsiny strand kövecses talaján. Az erős északi szél hatalmas hullámokat korbácsolt a tenger sötétkék vizére, melyek a sóval vastagon borított sziklákat nyaldosták a parton. Az elhagyatott helyen csupán két magyar lány törölközött éppen mire leértünk. A nap már vagy fél órája távozott a nyugati hegyvonulatok mögött, a szemközti oldalon Jordánia fényeit jócskán túlragyogta a felkelő telihold. Fénye hosszú ezüstös csíkként hasította keresztbe a 420 méterrel a tenger szintje alatt feszülő víztükröt.
Betekertünk a Júdeai-sivatagba
A második fülledt holt-tengeri éjszakánk után 6 órakor csörgött a vekker. A Nap még a jordániai hegyek mögött pihent, mikor feltöltöttük vízkészletünket és gyorsan, még a reggeli hűvösben nekiláttunk a túra legkeményebb napjának. Tudtuk, hogy már a partvidéken két húzós emelkedő vár ránk, ám azt is sejtettük, hogy ezt csak bemelegítés lesz az egész napos menethez képest. Mire megkezdtük a kiemelkedést bolygónk szárazföldjének legmélyebb pontjáról, már jócskán 25 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála. Meredeken, jókora kanyarokkal küzdöttük magunkat egyre magasabbra, s a tegnapi bosszantó korlátok után ma végre feltárult előttem a varázslatos holt-tengeri panoráma, a sziklás, forró völgykatlan, benne az 50 km hosszú és átlag 15 km széles sóstóval. Metskoe Dragot falunál intettünk búcsút neki, s belevágtunk a kopár Júdeai-sivatagba.
Ez a szakasz a tervezés során óriási dilemmákat szült, hiszen egyrészt elhagyatott, palesztin vidékeken, kietlen, kopár tájakon halad végig, másrészt jelzetlen földutak szelik ketté csupán, így nagyon könnyű eltévedni. Zsidó ismerőseink óvva intettek ettől a szakasztól. Erre az Izrael államhoz tartozó, de valójában arabok lakta vidékre ők nem tehetik be a lábukat, itt csak magunkra számíthatunk. A túrák előtt mindig el szoktam olvasni a Külügyminisztérium javaslatait a célországra vonatkozóan, ők „II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek” kategóriába sorolják ezt az országrészt. Azonban úgy véltem, ha teljes képet szeretnénk kapni Izraelről, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy – bizonyos szakaszokon – érintsük ennek a 127 ország által elismert, nem hivatalos államnak a területét. S ekkor még csak sejtettük, de biztosan nem tudhattuk, hogy túránk talán legszebb, legérdekesebb szakasza állt előttünk.
Az előkészületek során pontos itinert készítettem az útvonalhoz, hogy az eltévedés veszélyét minimálisra csökkentsem, szinte méterről méterre átnéztem a sivatag műholdképeit, így a falu után posztoló izraeli katonák sem tudtak eltántorítani minket tervünktől.
– Jól meggondoltátok? – kérdezte az egyik – ez itt végig palesztin terület. Veszélyes lehet.
A másik a vízkészletünk mennyiségéről érdeklődött.
– Fel vagyunk készülve – nyugtattam meg őket. Különben sem lett volna esélyes már visszafordulni, s a forgalmas, és jóval hosszabb főutat választani. Belehajtottunk a sivatagba.
Az első szakasz irdatlanul dombos, nehéz terepet hozott. Az aszfaltnak gyorsan nyoma veszett, így nem egyszer inkább toltuk felfelé a gépeket, a meredek, csúszós, köves úton, hogy aztán a bucka tetején újra meg újra átérezhessük a sivatagi magány minden mástól különböző ijesztő, de ugyanakkor mégis oly pozitív hangulatát. A kopár, színtelen vidék a legjobb hely arra, hogy kiszellőztessük fejünket: elengedjük a sok-sok gondot, s mélyükön megtaláljuk valódi énünket, mely kiszabadulva a civilizáció nyomása alól végre szabad lehet, s ezáltal erőssé és bátorrá tesz minket.
A kopár vidék hatalmas látótávolságot engedett szemünknek. Előttünk a távolban sárgás hegyek magasodtak, visszapillantva látni már nem láttuk, csak sejtettük a Holt-tenger medencéjét. Két kiszáradt szurdokba ereszkedtünk le, a másodikban találtunk egy kevéske árnyékot, itt reggeliztünk. Ahogy leszálltunk a gépeinkről mélységes csend vett minket körül, de ez – furcsa módon – sokkal inkább volt megnyugtató, mint félelmetes.
Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk úgy változott a táj: megjelentek az első fűcsomók, majd később néhány csenevész bokor is feltűnt. Az út hol felkaptatott a lapos dombhátakra, hol aprókavicsos vízmosásokon kelt át. Ez utóbbiakat nem igazán szerettük, mert nagyon megsüllyedt bennük a bringa. Később keskeny egysávos aszfaltos utat kaptunk magunk alá, ám ezzel sem voltunk túlságosan kisegítve, mert egyrészt nagyon rázós volt, másrészt pedig az árvíz az összes hídját lebontotta, így rendre át kellett tolnunk a kiszáradt, kavicsos folyómedreken gépeinket.
Puszta kézzel tapintható a szegénység
Később a sivatagot száraz fűvel benőtt hegyek követték. Megjelentek a civilizáció első nyomai is, elsőként egy-két kósza kecskenyáj, majd néhány hatalmas dromedár, később pedig a helyi nomád népek formájában, akik nagyon egyszerű körülmények között, háznak nem nevezhető tákolmányokban, áram nélkül tengették itt mindennapjaikat, s ütött-kopott, rozzant autókkal jártak. Számítani lehetett rá, hogy nagy feltűnést keltünk körükben, melyet először csak határozott karlendítésekkel jeleztek, később pedig megjelentek a koszos rongyokba bújtatott gyerekek is, melyeket köztudott, hogy nagyon nehéz lerázni. Palesztinában szinte puszta kézzel tapintható a szegénység, melyhez hasonlót talán Afrikában láttam utoljára. Tel Aviv és a többi fejlett, modern zsidó város után szinte hihetetlennek tűnik, hogy még mindig ugyanabban az országban járunk.
Nem nagyon volt kedvünk megállni a romos falvak között, így szépen folyamatosan fogytak kilométerek, s egyre magasabbra kapaszkodtunk fel. Az időjárás már meg sem közelítette a holt-tengerit, az arcunkba hűvös szelet kaptunk, s hatalmas felhők úsztak fölénk. Nagy megnyugvást jelentett, mikor elértük a főutat, mely – bár forgalmas volt – mégis biztonságosabbnak éreztük, mint az eldugott mellékutakat. Viszont továbbra is hullámzó, nagyon nehéz, s ráadásul szembeszeles terepen haladtunk, fogyott az erő a csapatból, s már nagyon vártuk, hogy megérkezzünk Jeruzsálembe.
Jeruzsálembe nem pészahkor kell menni
Jeruzsálem három vallás központja: a zsidó, a keresztény és az iszlám is itt gyökerezik, főbb kultikus helyeik egymástól alig párszáz méterre találhatók. Elsőként a Siratófalnál tettünk látogatást, ahol az ünneplőbe öltözött zsidó hívek ünnepelték a sabbatot. Számomra kissé meglepő volt, hogy a nők elkülönült (a férfiakénál jóval kisebb) falrészen imádkozhattak. A hatalmas kőborítású teret ünneplőbe, díszes kalapba, vagy kipába öltözött férfiak, s fejkendős, nők és asszonyok népesítették be. A zsidó kegyhely után az aranykupolájú, jellegzetes Szikla dómot céloztuk meg, de környéke valamilyen rendezvény miatt le volt zárva. Egy rövid időre elhagytuk az óvárost, s megpillantottuk az Olajfák-hegyét, ám sem erőnk, sem pedig időnk nem volt már megmászni, így inkább visszakanyarodtunk, s a Via Dolorosa szűk sikátorán át a Szent Sír templomát, Izrael legfőbb keresztény templomát vettük célba. Egyre fáradtabban kerülgettük az apró, meredek, néhol lépcsős kis utcákban áramló temérdek embert, de végül megleltük a templomot. Mondanom sem kell, olyan hosszú sor állt bejáratánál, hogy még a rendőrséget is kivezényelték a tömeg kordában tartására. Nekünk nem volt kedvünk tülekedni, meg már tudtuk, hogy Izraelbe egyszer még úgyis vissza kell jönni, de most már azt is tudjuk, hogy nem a pészah, vagy a húsvét idején, hanem az évnek egy nyugodtabb időszakában.
Jeruzsálem után teljesen új arculatot öltött az ország. Az első napokban megismert hibátlan, széles utakon haladtunk, ismét drága, nyugati autók előzgettek minket, a házakról, s a kertekről a jólét és a biztonság köszönt vissza ránk. Nehéz elhinni, hogy innen alig negyven kilométerre ugyanebben az országban egy teljesen más népcsoport tengődik a létminimum határán, s harcol függetlenségéért.
Egyhetes utunk során egy ezerarcú világ részesei lehettünk. Minden nap újabb és újabb impulzusok értek minket. Hat nap alatt sikerült megtapasztalnunk a virágillatú kánaánt és a kopár sivatagot, a mérhetetlen luxust és a nyomasztó szegénységet. Egyik helyen mecsetek, másutt keresztény templomok, vagy zsinagógák tornyait láttuk, egyszerűen magával ragadott az a sokszínű kultúra, amely körülvett minket. S a legfélelmetesebb az volt, hogy másutt ennyi szépségért többezer kilométert kell magunk mögött hagyni, itt pedig 650 kilométer során mindezt átélhettük.
