Azt vettem észre, hogy a motoros gyorshajtás „társadalmi elfogadottsága” sokkal jobb, mint az autósé, talán azért, mert az emberek többségének nem esik le kapásból, hogy a szabályszegő nem feltétlenül csak saját életét kockáztatja. Így fordulhatott elő az is, hogy amikor mindannyiunk Zsoltija (nem a béka) véletlenül bejutott a Forma 1 csillogó világába, több interjúban is büszkén nyilatkozta, hogy bizony ő volt az Üllői-úti ördögmotoros, akit hiába hajkurásztak a rendőrök éveken át.
Sajnos ez az általános helyzet, a rend őrei meglehetősen tehetetlennek tűnnek a százötvenes átlagsebességgel közlekedő ámokfutókkal szemben. Ilyen tempónál a rendszámleolvasás is eléggé körülményes, főleg ha amúgy is leginkább vízszintesen áll. Miről is jutott ez eszembe? Valahol ott kezdődik a történet, hogy egy hűvös nyári délutánon szokás szerint aszfaltot szaggatni indultam…
Az első kis epizód a szentendrei úton esett meg. A lámpa zöldre vált, amikor egy motorista igencsak vehemensen kilő, majd a kocsisor előtt ötven méterrel fejlett egykerekező tudományából mutat némi ízelítőt. Persze jobb alkalmat nem is választhatott volna erre a derék legény, mint az össznépi robot legvégét, amikor az elcsigázott apukák és anyukák éppen valamelyik peremtelepülésre menekítik haza óvodás vagy kisiskolás csemetéjüket a büdös és élhetetlen fővárosból. Ilyenkor egy rossz mozdulattal bizony könnyedén családokat lehet kiirtani a közutakon. Saját kis nyomorult életemre ekkor még nem gondoltam, minden bizonnyal azért, mert ezúttal nem olyan volt a szitu, hogy veszélyben érezhettem volna. Ez a kis affér méltó nyitánya volt röpke négyórás edzésem további történéseinek.
Pilismarót felé haladva szinte nulla a forgalom a főúton, jobbról a Duna, balról kellemes a táj, a tükörsima finoman kanyargós aszfaltcsík meg előttem, szeretem ezt a szakaszt, no! Hamar kiderül, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Szemből két motoros versengésére leszek figyelmes, egymás mellett haladva húznak el mellettem az enyhe ívű kanyarban, sebességük inkább a kétszázhoz közelít, mint a százötvenhez. Ekkor már komolyan megfordul a fejemben, hogy amennyiben valamelyik hibázik – és párszáz kilónyi fékezetlen tömeg ezzel a sebességgel megindul felém – akkor hiába a tökhéj a fejemen, a túlélési esélyem bizonyára zérus.
Pilismarótnál ráfordulok a hegyre, a Kétbükkfa-nyereg felé tartok. A csúcs előtt pár kilométerrel a nyomás csökkenésének jeleit vélem felfedezni első tömlőmben. Lassú defektnek tűnik, úgy döntök, felmegyek vele, és a tetején cserélek. Így is teszek, a Dobogóköre vezető út nagy kanyarjában állok neki a műveletnek. Az idő lassan telik, közben van időm megnézni minden arra járót. Pár autó és szám szerint öt motoros. Utóbbiak három turnusban érkeznek. Elsőként két gyorsasági vagány, akik nagyon durván nyomják lefelé. Másodszor egy szolidabb figura barátnőstül. Harmadszorra ismét két durvább arc, az elsőt valamiért jól megnézem. Állvédővel egyetemben felhajtható plexis bukója van, és nyitott állapotban tartja, midőn lefelé száguld. Eszembe jut, mekkorát tud ütni még negyvennél is egy szembeforgalomban közlekedő repülő rovar…
Belsőcsere lebonyolítva, üvegszilánk archiválva, irány a lejtő! Az első komolyabb kanyarban nagyobb sokadalom. Autók vészvillogóval, idegesen telefonáló motoristák. Elhaladva mellettük, látom, hogy egyes számú speed-vagányt ma este már hiába várják vacsorára. A motor összezúzva az árokban, a fazon meg sehol. Bevallom ilyet még sohasem láttam, és annak ellenére megvisel a dolog, hogy mélységesen elítélem azt a könnyelmű viselkedést amely ilyen szituációkat szül. Alig haladok két kilométert, újabb enyhe kanyarban ismét vészvillogó, egy autó meg az én oldalamon az árokba csúszva. Ej-ej, senkinek sem megy a vezetés? Elhaladva az eset mellett látom, hogy a kocsi orrába a felhajtott plexis fazon motorja épült bele. Ezúttal már komolyan ledöbbenek. Soha ezekhez hasonló esetet eddig nem láttam, pedig évek óta biciklizem olyan helyeken, ahol rendszeresen szállnak el motorosok. Erre itt van ma mindjárt kettő. Komótosan jön szembe a mentő, csak fényjelzést használ. Úgy tűnik már nincs hová sietni…
Most pedig következzen a címben szereplő szomorú statisztika. Tekintsük az öt motorost mértékadó mintának, tehát 100 %-nak. Ötből kettő, az bizony negyven százalék. Sajnos az érzésem, hogy ez a belemagyarázás- és csúsztatás-gyanús megállapítás a hazai motorosok közti ön- és közveszélyesek tényleges arányát jelöli. Velük szemben a legvédtelenebb közúti közlekedési partner a kerékpáros. Valamit tenni kéne, de ahogyan egyik barátom fogalmazott, ehhez bizony komoly politikai akarat szükséges…
Megjelent a Bikemag 2006. szeptemberi számában, a téma azonban minden nyáron aktuális. Hogy a „járművük feletti uralmat” elvesztő motorosok valóban veszélyesek a bringásokra, arra a cikk megjelenését követő évben egy FTC-s versenyző balesete volt az élő bizonyíték.
Szöveg és fotó: HBalage
