A nemzetközi szinten jó bringásnak számító Major József, az utóbbi húsz év egyik legjobb magyar triatlonosa, jó esélyekkel indulhat a sportág mekkájának számító hawaii Ironman világbajnokságon. Mi kell ahhoz hogy valaki a 180 km-es bringatávon 43 km/h-s átlagot tekerjen bolyozás nélkül úgy, hogy előtte 3800 m úszással melegít, utána pedig egy maratoni futással vezet le? Major Józseffel a július 30-án megrendezendő, az ország legnagyobb – szinte triatlon ünneppel felérő – nagyatádi hosszú távú országos bajnoksága előtt beszélgettünk.

– Nemzetközi szinten jó bringásnak tartják, mi ennek az oka Ön szerint?

– A triatlon három sportágból áll, az úszásból, a kerékpározásból és a futásból. Ha valaki figyelemmel kíséri a pályafutásomat, akkor biztosan szemet szúr neki, hogy az úszás az, ami egy kicsit lassabb számom. Ezért kerékpáron és futáson kell feltornáznom magamat az élmezőnybe, ami mostanában elég jól sikerül. Amellett hogy próbálunk úszásban is folyamatosan fejlődni – hogy közelebb tudjak kijönni az élmezőnyhöz képest – kerékpáron és futásban is olyan speciális edzéseket kell elvégeznünk, ami segít abban, hogy még gyorsabb legyek. Manapság már nem elég az, ha egy Ironman-en – mint legutóbb Klagenfurtban – hegyes terepen 39-40 km/h-s átlagtempót teker valaki. Most már kell, hogy az ember képes legyen 42-43 km/h-s átlagsebességet tartani 180 km-en.

– Van hogy a Tour de France mezőnye is lassabb ennél… Ráadásul itt nincs bolyozás, mint a mezőnyversenyeken, így persze szélárnyék sem.

– Aki rendszeresen kerékpározik, az azért tudja, hogy ez nem egyszerű feladat. Egyébként nagyon sok speciális edzésem van éppen emiatt. Szerencsére az elmúlt években megadatott az is, hogy olyan kerékpáros technikai hátérrel rendelkeztem, amivel tényleg meg voltam elégedve. Partneri kapcsolatban álltam a PlanetX kerékpáros céggel, majd  2009-ben az Argon18, – egy kanadai cég – kerékpárjaival is versenyeztem. Ezekre már azt szokták mondani hogy szinte űrtechnika. Full karbon kerékpár, olyan technikai kialakításokkal, amelyet csak a profik világában, például a Tour de France időfutamain tudunk megfigyelni.  Az elmúlt két évben pedig a Cervelo P4-es kerékpárjával versenyeztem, és versenyzem most is. Ha a napokban az ember bekapcsolja a TV-t és nézi a Tourt, akkor ezt a kerékpárt látja a Cervelo versenyzői alatt is. Tényleg nagyon szeretem ezeket a sporteszközöket, és tényleg a csúcstechnikát képviselik. Most úgy néz ki, hogy augusztustól egy Swift Carbon nevezetű kerékpáros cég fog támogatni. Nagyon izgatottan várom, hogy milyen is lesz ez az új kerékpár.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen átlagsebességet tudjon tartani180 km-en?

– Ahogy már említettem, ezt az átlagot egyszerűen meg kell tekerni ahhoz, hogy az ember fel tudja venni a nemzetközi mezőnnyel a versenyt. Az elmúlt két-három évben leginkább olyan helyszíneken edzettem, ami nem igazán mondható hegyi terepnek. Ezért például a klagenfurti verseny  kicsit furcsa is volt a számomra, mert itt két-három nagyobb emelkedőt is meg kellett „mászni”. A 65 kilómmal egy viszonylag kisebb versenyző vagyok, ezért az emelkedőkkel általában nincsen problémám. De az utóbbi két-három évben arra jöttünk rá, hogy nekem leginkább azok a pályák fekszenek, amely vagy sík, esetleg szeles, vagy sunyi, alattomos emelkedők vannak benne. Éppen ezért kifejezetten kedvelem az év elején, májusban lévő texasi versenyt. Emellett nagyon szeretem az arizonai Ironman pályáját is, ahol már négyszer, vagy ötször versenyeztem, de ide sorolnám a szél miatt a hawaii világbajnokságot is.

Visszatérve a kérdésre, az általam elvégzett edzésekben vannak olyan speciálisak is, amelyeknél nagyon alacsony pedálfordulatnál kell elvégezni az edzést. Ilyenkor körülbelül 40-50-60-as percenkénti pedálfordulattal teker az ember erősítésként. Ezeket lehet kombinálni a futással is, pl. amikor a tempófutás után van egy ilyen jellegű erősítő tekerés. Az izmokat megpróbáljuk úgy felkészíteni, hogy a négy és fél órás szakaszon – ami az Ironman-en belül a kerékpározás időtartama – ne legyen probléma a terheléssel.

Egy profi bringáshoz képest a kerékpáros edzéseim nem számítanak kimondottan soknak. Általában egy normális felkészülési héten kb. olyan 550-650 km-t tekerek, egy kerékpáros azért van hogy közel teker az 1000-hez, vagy akár még többet is. Persze ez azért van, mert nekünk e mellé be kell építenünk még az úszó, erősítő és futóedzéseket is. Ebből az 550-650 km-ből próbáljuk kihozni azt, hogy azért legyen benne erősítő edzés, mindenképp legyenek benne hosszú edzések (5, 6, vagy esetleg 7 óra folyamatos tekeréssel, nem magas intenzitással), és legyenek tempó bringázások is. Utóbbiak 5-10-15-20-30 perces időtartamban, amikor maximális sebességgel, tehát a versenytempónál jóval magasabb sebességgel kell menni.

Végül ebből a háromfajta edzésből próbáljuk összegyúrni azt, hogy a versenyen 43 km/h körüli átlagot tudjon teljesíteni az ember 180 km-en. Májusban 184 km-en 4 óra 21 perces időt tekertem, de novemberben Arizonában is sikerült ugyanennyit mennem. Úgy látszik azért sikerül folyamatosan hozni ezt a teljesítményt.

– Mit eszik, mit iszik egy verseny közben?

– Az Ironman-nek és a hosszú távú kerékpározásnak is az egyik fő alapja a táplálkozás. Mindig azt szoktam mondani, hogy az elvégzett edzés csak egy része a versenyre való felkészülésnek. Mellette itt van a mentális (pszichés) felkészülés, és nagyon fontos a táplálkozás is. Az úszáson az ember nem nagyon tud frissíteni abban az egy órában. Viszont a kerékpározás elején, ahogy felülök, azonnal megpróbálok valami energiapótlást végezni, vagy folyadék, vagy energiaszelet formájában. Nagyon nehéz ezeket a dolgokat jól megvalósítani, ugyanis ahhoz hogy 43-as átlagot menjen valaki, folyamatosan 45-50 km/h-val kell haladnia, mert közben kanyarodni kell, lassítani, és fékezni is. Ennél a tempónál, ilyen terhelésnél, és persze ilyen magas pulzusnál az ember egyébként nem is kívánja. Főleg amikor még nincs is problémája, még a verseny elején. Nehéz elfogyasztani, és nehéz megemészteni közben bármit, de éppen ezért ezt folyamatosan gyakorolni kell.

Azért kell enni, mert muszáj. Ha az ember nem eszik, akkor nagyon gyorsan kimerülnek a raktárai, és a táv második felében ez biztosan vissza fog ütni. A versenyen folyamatosan – legalább tízpercenként – energiaitalt iszom, és minden negyedórában el kell fogyasztani egy negyed, vagy fél energiaszeletet is. A 180 km-es kerékpárpározáson összességében megpróbálok megenni olyan négy-öt db energiaszeletet, és meginni három kulacsnyi energiaitalt.

A szeletek mellé vizet iszok, a gyorsabb feloldódás érdekében.  Vannak persze, akik ettől sokkal többet is el tudnak fogyasztani. Mondjuk azt, hogy az csak jó. Ártani biztosan nem fog. Folyamatosan megpróbálok többet és többet enni, de azért nem erről vagyok híres. Mindenesetre minél többet kellene. Az edzőm azt szokta mondani, hogy kerékpáron a maximális mennyiséget meg kell enni, mert különben futáson annyira ki lesznek ürülve az izmok, és nem lesz elég energia, hogy a maratoni távot nem lehet majd lefutni, vagy nem úgy, ahogy azt le kellene.

Mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy egy hosszú távú kerékpárversenyen – amikor engedi a verseny forgatókönyve – mindenképpen enni kell. E nélkül senki nem fog tudni versenyben maradni a többiekkel. Ha megnézzük a nagyobb kerékpárversenyeket a TV-ben, a legnagyobb profik is megpróbálnak különböző energiaszeleteket, géleket, és kiegészítőket elfogyasztani, ami alkalmassá teszi őket arra, hogy egy-egy nap végén is ott legyenek elől. És persze arra is, hogy a következő napokban folyamatosan tudják a szükséges teljesítményt hozni. Ha az ember nem pótolja ezeket az energiákat, akkor ez esélytelen.

– Mekkora teljesítményt ad le egy ilyen versenyen, mérhető ez?

– Egy ilyen 180, vagy 90 km-es kerékpárverseny alatt az edzések alapján már meg tudom állapítani, hogy mi az a pedálfordulat, vagy teljesítmény, amit le kell adnom a verseny alatt ahhoz, hogy egy adott pulzusszámnál versenyben legyen a többiekkel. Tesztekkel megállapítottuk, hogy ha 145-ös pulzust tudok tartani egy Ironman versenyen, akkor nekem az a jó tartomány. Savasodás, és minden egyéb szempontból. A már említett háromféle edzésmunka ötvözése szempontjából nézve egy ilyen versenyen általában 75-ös átlagos pedálfordulattal szoktam tekerni. Ez annyiból másabb, mint egy országúti, hosszú távú kerékpárverseny, hogy egy bolyban sokkal jobban „pörget” az ember. Időfutam kerékpáron könyökölve inkább lehetséges ezeket az alacsony pedálfordulatokat „eltaposni”. A féltávú triatlonversenyeken pedig mindenképpen nagyobb erőbedobással kell elkezdeni a kerékpározást, mivel ugye azért az mégiscsak a táv fele. Ha pedig a rövidebb távú triatlon versenyeken szokásos 40, vagy 20 kilométeres távokat nézzük, akkor arra is ez a jellemző, hogy valamilyen szintem már mindegyik táv egy speciális felkészülést igényel. Egy 40 km-es távon például már a legelején, a cipőfelvétel közben is „csőmaxon” kell nyomni. Általában a pulzus, a pedálfordulat, és a leadott teljesítmény (watt) alapján szoktam belőni, hogy ne nyomjam túl az elejét, és a végére is maradjon erő. Az említett 75-ös pedálfordulat mellett, 140-145-ös átlagpulzussal, és 260-280 Wattal szoktam tekerni a 180 km-en. Ha kiszámoljuk, akkor a 64-65 kg-ommal elég jó Watt/kg átlageredmények jönnek ki.

– Épp a legutóbbi versenyeden dőlt meg az Ironman világcsúcsa. Hol van ennek a vége?

– Nagyon furcsa tendencia, hogy a hawaii világbajnokságon már nagyon rég óta nem javították meg a legjobb időket, csupán épp hogy megközelítik. Olyan ez, mint egy olimpia, vagy más sportágak világbajnokságai. Az emberek nem ilyenkor szoktak csúcsot javítani, ez alól persze kivétel néhány sport: például az úszás is. Általában a vb-n mindenki taktikázik, mert a cél sokkal inkább a világbajnoki cím, és nem az időeredmény. Az utóbbi néhány évben, főleg a nőknél – de a legutóbbi Klagenfurti versenyen a férfiaknál is – talán egyre inkább megmutatkozik az, hogy néha mégis megdől a rekord.

Tavaly már mentek két versenyen olyan 7 óra 51, 52 perceket. A belga MarinoVanhoenacker pedig a legutóbbi ausztriai versenyen ugye felállította az új rekordot 7 óra 45 perccel. A nagyatádi ob-n az utóbbi egy-két évben olyan 8 óra 20 perc körül mentem. Ez a 7:45 több mint egy órával jobb,  mint az az idő, amivel az első ötbe vagy az első háromba be lehet kerülni (mondjuk 9 óra alatt, 8:50 végével). Tehát ahhoz képest ez nagyon drasztikus valami.

Nem szabad azért elfelejteni azt sem, hogy figyelembe kell venni az aktuális pálya adottságait is. A klagenfurti ugyanis egy nagyon gyors pálya. MarinoVanhoenacker hatodszor nyert mar ott, ráadásul nagyon sokat készült ezen a pályán, szinte második otthonának is tekinti a helyszínt. Ezek mind szükségesek ahhoz, hogy az ember egy ilyen időt tudjon teljesíteni egy adott pályán. Nagyatád és Klagenfurt teljesen más, a domborzat, szélviszonyok miatt is, nagyon nehéz összehasonlítani. Mindenesetre ez egy nagyon nagy teljesítmény, nem egyszerű megcsinálni: 46 perces úszóidő 3800 méteren, 4:16-es kerékpáros idő 180 km-en és egy 2:40-en belüli maratoni futás. Ezek egyenként külön-külön is nagy teljesítménynek számítanak. Hogy ezt hová lehet még fokozni? Többen vannak, akik szeretnék megdönteni a világ legjobb idejét. Kíváncsian várom a következő versenyeket, mert több gyors pálya is akar közöttük. Vannak bizonyos fizikai határok, de biztosan sok versenyző lesz, aki szeretné majd megjavítani ezt az időt is. A saját tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy ez azért egy nagy feladat lesz. Ezek olyan idők, amelyeket amatőrként (de még akár profiként is) nézve szinte majdhogynem teljesíthetetlennek tűnnek. De azért mégis meg lehet ezeket csinálni, ha arról van szó.

– Sokan önt tartják Kropkó Péter „utódjának”, milyen érzés ez?

– Kropkó Péter volt, aki az úttörője volt a nemzetközi triatlonnak, illetőleg az Ironman-nek hazánkban. Nagyon sajnálom azt, hogy amikor én 2004-2005-ben elkezdtem a nemzetközi porondon is megmutatni magamat, akkor ő már visszavonult. Igazándiból nem volt olyan verseny, ahol együtt szerepeltünk volna. Mindenképpen ő volt ennek az úttörője, amikor a világ élmezőnyében versenyzett, akkor ez egy nagyon nagy újdonság volt Magyarországon, mert ez egy új sportág volt. Nagyon sokan megismerték a nevét, és nagyon sok olyan eredménye volt, amely ehhez hozzásegítette.

Igen, többen mondták már, hogy az ő nyomdokaiban járva versenyzem. Nekem ez egy pozitív jelzés, ennek örülök is. Remélem, hogy az eredményeim egyre szélesebb körben elismertté tesznek hazai- és nemzetközi szinten is. Az utóbbi tíz évben mindig preferáltam a magyar bajnokságot is, mert nagyon sokat számít, hogy az ember azt mondhatja, hogy megnyerte a magyar bajnokságot. Az elmúlt hat évben nekem ez sorozatban sikerült, igaz nem volt egyszerű feladat. Bízom abban, hogy egyre többen megismernek engem is, és általam a triatlont, illetve a triatlon speciális, hosszútávú változatát, magát az Ironman-t is. Mivel a triatlon három sportnak az ötvözete, ezért azt gondolom, hogy ennél jobbat ki sem lehet találni. Én mind a három sportágat nagyon szeretem magukban is, de úgy gondolom, hogy a triatlon szépsége az, hogy ezt a hármat egyszerre, egymás után kell csinálni, és persze egyben ez jelenti a nehézségét is. Éppen ezért minden sportolni vágyó embernek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki a triatlont.

Érdekességképpen elmondom, hogy amellett, hogy már hatodszor nyertem Nagyatádon hosszú távú országos bajnokságot, és Arizonában nyertem nagy nemzetközi Ironman versenyt, ráadásul többször álltam dobogón Kínában, illetve tíz-tizenöt versenyen voltam az első ötben, nos mindezek mellett, ha éppen  Magyarországon vagyok szívesen elindulok egy-egy rövidebb, vagy féltávú versenyen is. Ennek köszönhetően az elmúlt években kétszer vagy háromszor is sikerült megnyernem a magyarországi duatlon bajnokságot, amely persze teljesen más felkészülést igényel. Mivel régebben inkább duatlonoztam, így valamilyen szinten ez egyfajta visszatekintés, visszakacsintás a múltra.

Nagyon sok energiát ad az, amikor hazai versenyzőtársakkal találkozom. Az eredményeimnek köszönhetően egyre többen ismernek, és egyre többször kötnek össze a hosszú távú triatlonnal. Ez mindenképpen egyfajta pozitív elvárás felém.

– Mennyire megterhelő mindez?

– Ha valaki a világ élmezőnyével akar versenyezni, akkor ez azért tényleg nagy áldozatokkal jár. Mind anyagilag, mind emberileg.  A családom ilyen szempontból egy kicsit megsínyli, mivel az edzőtáborok és versenyek miatt nagyon ritkán tudok velük találkozni, és hazamenni. Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy barátnőm – Kővári Luca – próbál az edzéseken kívüli minden egyéb dolgomban segíteni, akár management vagy éppen marketing dolgokban is. Ő nagyon sok versenyemre és felkészülési utazásomra el tud kísérni, ami olyan dolog, amelyet nem is nagyon lehet kifejezni.

A versenyekre és edzőtáborokba való utazást csak úgy szokták megfogalmazni, hogy  az ember „vándorcirkusz jelleggel” utazgat. Nagyon sokat kell tudni alkalmazkodni a körülményekhez és az aktuális környezethez. Szerencsére ezzel nincs probléma. Bízom benne, hogy a jövőben is sikerül úgy kialakítanunk a versenyeket és felkészüléseket, hogy zökkenőmentesen menjenek ezek a dolgok. Ehhez mindenképpen arra van szükség, hogy megfelelő szponzori háttere legyen az embernek.

Annak ellenére, hogy hatszoros magyar bajnok vagyok, és hetedik a világranglistán, sajnos ez még nem száz százalékosan alakul úgy, ahogy mi szeretnénk. Magyarországon elég nehéz dolog a szponzoráció kérdése. Ráadásul úgy még inkább, hogy mi magunk próbáljuk ezt szervezni, és előrelépni. Viszont azt gondolom, hogy az elért jó eredmények egy idő után ilyen szempontból is kamatoznak majd. A családnak ilyen szempontból nagy áldozatot kell hoznia, mivel ezek az utazások és versenyek nem teszik lehetővé, hogy annyit találkozzunk, amennyit szeretnénk. Persze folyamatosan próbáljuk tartani egymással a kapcsolatot. A barátnőm is triatlonozik, nem profi szinten versenyez, de nagyon sok edzést és versenyt együtt teszünk meg. Ez nagyban megkönnyíti a mindennapjainkat.

– Láttuk a Tour bukásait. Mennyire veszélyes, ha valaki sokat edz országúton?

– Manapság sokszor szóba kerülnek a kerékpáros, triatlonos balesetek. Ma már annyira zsúfoltak az utak, hogy szinte elkerülhetetlenek ezek a dolgok. Nekem is számtalan olyan ismerősöm van, aki ilyen balesetet szenvedett. Nekem is volt egy ilyen esetem, 2009 augusztusában Arizonában, amikor egy terepjáró bekanyarodott elém, úgy, hogy 40-45-ös tempóban haladtam. Szerencsére sikerült felépülni belőle. Több csont és bordatörésem volt, ráadásul szeparálódott a bal vállam, ami magyarul azt jelenti, hogy kiugrott a csont. Végül nem lett maradandó következménye, egy-két esztétikai dologtól eltekintve.

A baleset után másfél-két hónappal már indultam Arizonában, és az volt a fő célkitűzésem, hogy amikor már az orvosok engedték, megpróbáltam minél előbb folytatni a versenyzést. Ez is olyan, mint ahogy a Forma-1-ben van. Ha egy baleset után nem száll vissza az ember a kocsiba a lehető leggyorsabban, akkor már nem is fog, mert mindig ez a baleset fog a  szeme előtt lebegni. Így voltam ezzel én is, mert amint már lehetett elkezdtem edzeni, és versenyezni is.

2010-ben már úgy tudtam elkezdeni az alapozást, hogy nem voltak problémák a sérülésekből adódóan. Az ilyen sérüléseket egyébként elég nehéz elkerülni. Sok helyen kerékpározom, Amerikában, Európában, Magyarországon. Vannak olyan helyek, ahol tekintettel vannak a kerékpárosokra, de sajnos Magyarországon a közlekedési kultúra és a morál az olyan, hogy nagyon nehezen tolerálja azokat, akik kerékpárral szeretnének az egyik helyről a másikra eljutni. Főleg, ha az ember ezt munkaként űzi. Ha ott végzi el a kerékpáros edzéseit, – ami ugyanolyan munka, mint amikor valaki bemegy dolgozni -, az meg még nehezebb. De azért mindenhol meg lehet találni azokat az útvonalakat, ahol mondjuk egy kicsit kisebb az esélye egy ilyen balesetnek. Reméljük az autósok is egyre inkább figyelmesebbek lesznek.

– Mikor kezdte el a triatlont, és meddig lehet ezt csinálni?

– Hét-nyolc éve kezdtem el az Ironman-nel profi szinten foglalkozni, és akkor próbáltam meg nemzetközi szinten is megmérettetni magam. Már 22-23 éve űzöm ezt a sportot. Most 32 éves vagyok, és a nemzetközi tendenciát is figyelembe véve, még olyan nyolc-tíz évet szeretnék ebben a közegben, ebben a sportágban profiként eltölteni. Ehhez persze az kell, hogy az embert ne akadályozza semmilyen sérülés, olyan probléma, ami heti 35-40 órás edzésnél már könnyen jelentkezhet.

– Meg is lehet ebből élni?

– Őszintén szólva, azt kell mondanom, hogy elég nehéz ebből megélni. A nemzetközi versenyeknek, és főként a hazaiaknak a díjazása nem igazán vetekszik egy profi autóverseny, vagy a teniszviadal pénzdíjaival. Ha valaki egy nemzetközi versenyen az első háromban, vagy esetleg ötben-hatban ér be a profik között, akkor annyi pénzt tud szerezni, ami nagyjából fedezi a költségeit. Mindenképpen arra van szüksége egy profinak, hogy olyan partnert, vagy partnereket találjon, akik látnak fantáziát a dologban, és egy bizonyos terméket reklámoznak az adott sportolóval. Ebben az esetben a szponzorok nagyban elő tudják segíteni azt, hogy a versenyző fedezni tudja az utazások, versenyek, és a mindennapi élet költségeit. Ha ez teljesül, akkor esetleg az a pénzt, amit a versenyző vért izzadva megkeres a viadalokon, félre tudja tenni, és így egy pici alapot talán tud teremteni a jövőjének. Ez szponzori háttér nélkül úgy néz ki, hogy folyamatosan feléli az ember azt, amit keres. Tehát ehhez mindenképpen támogatói háttér szükséges. Én annak örülök, hogy azt csinálhatom, amit szeretnék. Arra persze mindenképpen szükség van, hogy az ember olyan egzisztenciális alapot teremtsen (akár a sporton kívül, vagy azon belül), hogy 40-42 éves korában ne kelljen majd a nulláról kezdenie.

– Fontos hogy a sportvezetőknek is legyenek versenyzői tapasztalataik?

– Mindenképpen úgy gondolom, hogy a triatlon is egy olyan sportág, ahol csak jó, ha olyan emberek foglalnak el bizonyos pozíciókat, mint például Kuttor Csaba. A Triatlon Szövetségben is benne van, vezető pozícióban. Olyan emberek, akik mint profik, ebben a sportban már sokat megéltek, sokat tapasztaltak. A tapasztalatok csak segíthetik a sportág ügyét. Mindenképpen látok benne fantáziát, hogy foglalkozzak majd ezzel a profi sportolói pályafutásom után, de úgy gondolom, hogy leginkább a dolog az edzői és tanácsadói részével.

Eddig is nagyon sok ember volt, aki tanácsot kért tőlem edzéssel és versenyzéssel kapcsolatban, és amikor tudok, bárkinek segítek. Igazándiból ezért nem kezdtem még ilyen tevékenységbe a pályafutásom mellett, mert azt gondom, hogy ez teljes embert kíván. Nagyon sokat számít a személyes kontaktus – például ha ez ember közös edzéseket tud tartani a versenyzőknek, közösen meg tudja beszélni az elvégzett edzésmunka eredményét. Abban látok fantáziát, hogy a jövőben ilyen típusú dolgokkal foglalkozzak, de akkor azt mindenképpen úgy szeretném csinálni, hogy maximálisan odafigyelek a versenyzőkre, és arra a tevékenységre, amit éppen csinálunk. A jelenlegi profi tevékenységeim mellett ezt elég nehéz lenne kivitelezni.

– Ki tervezi az edzéseit?

– Idehaza van egy edzőm Győrben, Zakariás Géza, viszont aki az edzéseimet írja az egy Sergio Borges nevezetű San Diegóban élő online triatlonos edző. Van 35-40 versenyzője, és folyamatosan elérhető. Amit ő végez, az egy nagyon bonyolult és összetett feladat egyébként. A profik mellett sok amatőrnek is ír edzésterveket, akik fizetnek ezért, és lényegében ebből él. Idehaza az amatőr versenyzők esetében még talán nincs meg ennek ennyire a kultúrája, de azt látom, hogy egyre többen vannak már Magyarországon is, akik ezzel próbálkoznak. Amikor egyes versenyzők tanácsot kérnek, akkor én is nagyon szívesen segítek, ha tudok. Tehát, ahogy említettem, Zakariás Géza vezetésével készültem 2008-ig, és akkor hozott össze a sors Sergio Borges-al a hawaii világbajnokságon. Interneten keresztül kommunikálunk, viszont ha Amerikában vagyok, akkor személyesen végezzük az edzéseket. Ebben az évben legalább másfél hónapot szeretnénk így együtt dolgozni a világbajnokság előtt, hogy a lehető legtöbbet ki tudjam hozni magamból.

– Hatszoros magyar bajnokként mit gondol az idei címvédésről?

– A nagyatádi Ironman távú bajnokság már a huszonegyedik lesz az idén. Egyre nagyobb létszámú versenyzőgárda indul, ez körülbelül, ha jól emlékeszem 470-475 egyéni, és 680-700 váltóembert foglal magában. Ez a verseny a magyar triatlonos társadalomban egy nagyon nagy esemény. Köszönhetjük ezt a főszervezőnek, Ifj. dr. Herr Gyulának, aki nagyon a lelkén viseli ennek a versenynek a sorsát, és évről évre nagy lelkesedéssel szervezik meg ezt a versenyt. Már tizedik alkalommal indulok, és az utóbbi hat alakalommal sikerült megnyernem ezt a rangos magyar bajnokságot. Nagyon sok olyan fiatal versenyző van, akinek már van tapasztalata az olimpiai távú versenyzésben, és onnan fejlődik tovább a hosszútáv felé, vagy már egyből a hosszú távú verseny az, ahol szeretné magát megméretni, ami szerintem jó.

Ugyanis nagyon sok elvégzett edzésre, és versenytapasztalatra van szükség, hogy valaki azt mondja, hogy megpróbálkozik egy hazai bajnokság után a nemzetközi versenyekkel is. Nagyon jó látni azt, hogy – amellett persze hogy a mezőny fele a „törzsgárda” tagja –  az indulók fele „elsőbálozó”, így mindig felfrissül, és megújul a mezőny. Ez is azt mutatja, hogy egyre népszerűbb az Ironman táv, a hosszútávú triatlon. Egyébként izgatottan várom a július 30-ai nagyatádi magyar bajnokságot. Úgy gondolom, hogy egy nagyon izgalmas és jó versenynek nézünk elébe. Hogy a pályacsúcsomat sikerül-e megdöntenem, azt pedig csak a versenyen tudjuk meg…

Szöveg: Csörgő László
Forrás: www.tenyezo.hu
Fotó: www.tenyezo.hu, www.rendezvenyfotozas.hu