A pálya tekintetében mindenképp. Vasárnap Singenben dörzsöltség és az “országútis” rutin diadalmaskodott, számomra pedig a tanulópénzt jelentette.
De azért nem szomorkodom, hiszen “erőből” így is meg tudtam érkezni a negyedik helyen a 81 km-es, 2000 m szintemelkedést tartalmazó, kegyetlen szeles pályán.
A múlt heti versenyt követően Crombachban maradtunk még pár napig, s újdonsült barátunkkal Joey-val bejártuk a Houffalize környéki montis terepet, többek között a régi világkupa-pályát, illetve az aktuálisan használt XCO-pályát.
Kérdésemre, hogy ti. miért nem rendeznek itt világkupát újra, Joey elárulta: az új polgármester annyira nem pártfogolja az eseményt az anyagi vonzata miatt. Azért elég keményre sikeredett egy-két új nyomvonal: a dh-sok is megirigyelnék!
Számomra persze a régiek begyakorlása is önmagában nagy előrelépés volt.
Fura dolog ez, inkább csak a bátorságom hiányzott, a talaj erre annyira bringás-barát, hogy még akkor is teljesíthetőek voltak a lejtők, amikor már patakokban (szó szerint!) folyt le egy-egy nyomvonalon a víz.
Ugyanis Belgiumban az év ezen időszakában bármikor kerekedhet egy zivatar, bőrig ázni, mondhatni, a napi bringás rutin része.
Nekem azért annyira nem vált még természetessé a napi többszöri elázás, így sikerült egy kis megfázást is összeszednem, ami – szerencsémre – fejfájással és orrfolyással átvészelhető volt.
Péntek délután istenhozzádot mondtunk Joey-nak és ennek a különleges kis országnak, s szombaton délelőtt már a hónap végén esdékes albstadti XCO világkupa nyomvonalát térképeztük fel. Vagy legalábbis próbáltuk. 
Amit találtunk, több mint izgalmas: “combos” hegymenetek, s rafinált, lelépésekkel, 180-fokos kanyarokkal megspékelt lejtők – s még nem is láttunk mindent! Ami külön nehezítette helyzetünk: frissen szórt fehér murvakő borítja a pályát. Egyrészt tökjó, mert a sár eléggé agyagos, így gyorsan futóversennyé válna a pálya egy-egy kiadós zivatart követően. Most viszont, míg nem dolgozták be a talajba, nagyon oda kell figyelni, hogy el ne kaparj.
A kedvenc lejtőzős részem a sziklás lépcsőhármas – bár beletelett pár próbálkozásba (s pár karcolásba), míg sikerült kivitelezni – pedig csak nagyobb tempó kellett volna. Mert van, amit lassan egyszerűen nem lehet megoldani.
A kis technikai “továbbképzésem” ezzel be is fejeződött a hétre, s délután továbbautóztunk Singenbe. Nevezés, szálláselfoglalás, vacsora, előkészület másnapra; a szokásos menetrend.
Habár jól aludtam, reggel korántsem éreztem magam annyira “egyben”, mint az elmúlt hétvégén, a Roc d’Ardenne versenyen. Igazából nem is tudom, miért. Kialudtam magam, a megfázás sem zavart (a fejem nem fájt), a reggelit is jól időzítettem, a Kross R+ is készen állt a megmérettetésre…
Ezt még alaposabban ki kell elemeznem, asszem…
A rajt jól sikerült, az első bolyban haladtam, sőt, az első kemény emelkedőn át is vettem a vezetést, méghozzá úgy, hogy a többiek nem is tudták tenni rám a kereket, szépen el is távolodtam. Ja igen, a “többiek”!
Most sem ígérkezett 81 km sétagalopp, hiszen tiszteletét tette többek között az osztrák bajnok, Kristina Kolmann, vagy az a német bajnok Silke Schmidt, aki tavaly az XCO olimpiai bajnok Sabine Spitzet utasította maga mögé a német maraton bajnoki trikóért folytatott küzdelemben, illetve a három svájci kollegina, köztük az a Milena Landtwing, aki korábban svájci bajnok és TransAlp-győztes is volt már…
Mintegy 20-25 perc elmúltával meg is elégelték, hogy elöl vigéckedek, s úgy ledurrantottak egy hosszú kétnyomos, majd schotteres lejtőn, hogy csak lestem. Pedig én sem a fékkarba kapaszkodtam…
Sebaj, ha a kis sík szakaszon nem is, a következő emelkedőn biztosan felérek az ötös fogatra. Aha, ahogy Esztike azt elképzelte… 
Csupán pár dolgot nem vettem számításba. A brutális szelet, ami párszor majd’ kikapta a kezemből a kormányt (egyébként a legundokabb mind közül az oldalszél), illetve hogy “pofaszélben” picit több energia kell ugyanazon tempóhoz. Emellett az is téves elképzelés volt, hogy egymagam majd felérek egy ötfős bolyra, akik valószínűsíthetően össze fognak dolgozni, mintha csak országúti versenyen lennénk…
Félreértés ne essék, nem a hatalmas egóm mondatta velem, hogy úgyis megfogom őket, hanem a soványka országútis rutinom…
Akkor bezzeg nem volt deja vu-m, csak most, így utólag, hogy “jé, nem ugyanígy szívattam meg magam tavaly az Országúti Mezőny OB-n, hogy szinte végig elöl hajtva, egyéni időfutamot nyomva felvezettem a lányoknak az utolsó sprintet…?
Harmadszor már nem szeretnék ilyen botor lenni!
Szóval igen, először a második bolyban ragadtam Kristinával és egy általam ismeretlen lánnyal, majd őket leszakítva magányos farkasként küzdöttem tovább, arra nagyon odafigyelve, hogy a pulzusom próbáljam tartani.
A második körre indulva Viktortól az XX-Force-szal teli és RQmax bogyóval feltuningolt kulacsot átvéve hallom az infót, hogy ketten leszakadtak a kezdeti ötfős bolyról, s csupán 1 percre vannak előttem, s nem nagyon dolgoznak össze…
Egy kemény kaptatón indítottam támadást, ekkor egyiküket sikerült is leszakítani, a másik lány viszont az akciómat látva rákapcsolt, így őt még hajkurásztam egy öt-tíz percen át. Mikor végre utolértem, beálltam mögé, kényelmesen frissítettem, majd utaztam rajta, piszok módon.
Ekkor már közeledtünk a harmadik órához. “Megérkezésem” után pár perccel a leányzót már kezdhette bosszantani a “potyázásom”, s egy enyhe szembeszeles emelkedőnél intett, hogy menjek már előre. Megyek én, ha szeretnéd! – gondoltam, s a jobb oldali sávba váltva elkezdtem küldeni neki, ahogy csak bírták a lábaim. Ha valamit, akkor végre azt sikerült megtanulnom, hogyan előznek az országútisok.
Hátra, természetesen egy pillanatra sem néztem, csak igyekeztem minél nagyobb fordulattal tartani a sebességem, közben abban reménykedve, hogy nem bír visszajönni rám.
Az utolsó frissítőpontnál, 15km-re a céltól 15 mp-re duzzasztottam az előnyöm (amit persze csak utólag tudtam meg Viktortól). Jól tudtam, hogy nem szabad visszavennem, a kis előny nem előny, a célig ki kell tartani.
Különösen azért, mert ekkor már igencsak sok hobbistát sikerült utolérni. A pálya egyetlen egynyomos ösvénye előtt – ááá! Mert hát szólhatok én, hogy “bitte, entschuldigung, rechts vagy épp links”, ha szegények nem tudnak elengedni, mert nem hiszik, hogy el tutunk ott férni ketten is…
Persze biztos agresszívan könyökölni is lehetett volna, de arra nem vitt rá a lélek.
Viszont amikor elkezdtem egy feszültebb női hangot hallani magam mögül, én is sürgetőbb hangvételre váltottam, s amint kicsit kiszélesedett az út, balra ki az avarba (jobbra csak a meredély volt), s hajrá!
Szeremcsére túl sokáig nem tartott már az ösvény (pedig nem mellesleg ez volt a pálya legélvezetesebb szakasza), s az aszfalt, majd murvás szakaszokon már nem volt megállás!
A célvonalon 3:31-es idővel haladtam át, megőrizve a negyedik pozíciómat. Tudom, ilyeneken nem érdemes sokat gondolkodni, de a tavalyi EB-n ugyanitt ez az idő a 3. helyhez elegendő lett volna…
A győztes a 2012-es év norvég Országúti Bajnoka, Hildegunn Hovdenak lett, őt Milena Landtwing követte, míg a nagy esélyesnek tartott Silke Schmidt a 3.helyen érkezett meg.
A fiúknál Alban Lakata nyert a Bulls-os Urs Huber és Tim Böhme előtt.
Az európai maratonos kitekintés után újra a magyar versenyeké a főszerep; hétvégén irány a Bakony!
A segítségért és a fotókért köszönet Viktornak és a sportograf.com-nak!
Mi az előnye ennek a kissé bonyolultabb kommunikációnak? Elsődlegesen az energiatakarékosság, így a ma megszokott nem éppen apró és könnyű akkumulátorok kisebbek és könnyebbek lehetnek, az egyes egységekbe integrálhatók. Az így megtakarított tömeg jelenti válhatóan a konkurensekhez viszonyított lényegi súlycsökkentést.
