Egy interjúsorozat keretében követjük végig, hogyan jutott el legeredményesebb mountain bike versenyzőnk, Benkó Barbara a junior vb ezüsttől a mélyrepülésig az elit felnőtt mezőnyben, majd hogyan sikerült felállnia a padlóról, idén sporttörténelmet írva a magyar kerékpársport első elit felnőtt top10-es eredményével az XCO világkupában.

Barbi történetén keresztül sok tanulságot vonhatunk le a sportág helyzetével kapcsolatban, a sokadik generáció nő fel úgy, hogy hasonló nehézségekkel kell szembenézni a tehetséges fiataloknak. Nem utolsósorban az ő érdekükben is próbálunk mélyre ásni a tények feltárásában, hogy ifjú sportolóinknak segítsünk megtalálni a helyes irányt. Az első részben Barbi  utánpótlás korosztályokban elért sikereit és az első felnőtt éveket öleljük fel.

Bikemag: Az idő távlatában hogyan emlékszel vissza a junior évekre, amikor világkupa futamot sikerült nyerned és vb-ezüstöt szereztél?

Benkó Barbara: A legjobbak voltak. Első éves juniorként még PCCC színekben indultam mindenhol, Édesapámmal – aki akkoriban az edzőm is volt – utaztam sok külföldi versenyre, vagy néha a válogatottal, ahol szintén mindig nagyon jó volt a hangulat és jól éreztük magunkat. Ebben az évben hoztam egy ezüstöt Eb-ről és vk-futamon is álltam dobogón. Második évben az akkor alakult LTV csapattal jártuk Európát, ekkor nyertem vk-futamot, illetve mindegyik vk-futamon a dobogón álltam és vb-ről is ezüsttel jöttem haza, kis híján világbajnok lettem egy szoros versenyben. Az a kicsúszás az utolsó lefelében évekig kísértett, azért nem mindegy, hogy kapsz egy szivárványos mezt, vagy sem… De ami igazán fájt, hogy egy olyan kolumbiai lány vert meg így, akit előtte soha sehol és utána se soha sehol nem láttunk… Nagyon jó volt ez a csapat, csak Lukács Bálinttal voltunk versenyzők és a tesója, Balázs volt a csapatfőnök, illetve Apa a szerelő, edző, mindenes. Családias hangulat volt, de sok jó közös élménnyel lettünk gazdagabbak. Ekkor az eredményeimnek köszönhetően felfigyeltek rám és VB után így szerződtem el Németországba.

Bikemag: Minek köszönhető szerinted, hogy korosztályod legjobbjai közé tudtál kerülni a világon?

Benkó Barbara: Minden nagyképűség nélkül így utólag visszatekintve főleg a tehetségemnek köszönhetően.Gyerekkoromban nem végeztem konzekvensen felépített edzésmunkát, de talán nem is baj, szinte minden nap felültem és mentem a Pilisben ahogy jólesett és imádtam. Később persze ahogy belenőttem a korosztályos versenyekbe és Apa egyre többet vitt külföldre, láttam hová kell fejlődni, milyen a mezőny, milyen a pályák, miben kell fejlődnöm elkezdtünk Apával rendesen edzeni felépített edzésterv alapján és azt gondolom egy sikeres csapatot alkottunk! Apa azóta is az utánpótlás válogatott szövetségi kapitánya, viszi, segíti a kicsiket ahol tudja és szerintem ő ebben nagyon jó! Mindig csodálom milyen türelme van a gyerekekhez, nekem is nagyon jó alapot adott, hogy vele kezdtem anno a pályafutásom.

Bikemag: Volt-e már akkor számodra érzékelhető különbség a te felkészülésed és azoknak a munkája között, akik később gyorsabb ütemben fejlődnek tovább?

Benkó Barbara: Junior korosztályban még nem. Vagyis nem tűnt fel. U23-ban már igen. Szerencsére nekem nem voltak nyelvi gondjaim, már kicsként jól beszéltem németül mert német iskolába jártam Pilisvörösváron, így azóta is tartó barátságokat alakítottam ki az élversenyzőkkel akorosztályomból, főleg német, svájci és osztrák területekről. Örültem, hogy befogadtak, nyilván ehhez az eredményeim is hozzájárultak, de akkor ez még kuriózum volt, mert nem nagyon nyitottak az “ost-block” versenyzők felé a “west-blockosok”. Persze sokat beszélgettünk ki milyen versenyre megy, hogy edz, engem ez mindig érdekelt, ők pedig nyíltan elmondták, már amennyire a lányok nyitottak ilyesmire. 🙂

Bikemag: Mire helyezik a hangsúlyt egy utánpótlás versenyző felkészítésénél nálunk/a kerékpáros nemzeteknél?

Benkó Barbara: Ami akkor feltűnt, hogy kicsiként ők minden szakágot kipróbálnak és az edzők utána terelik őket valamelyik irányba, ahol a legtehetségesebbnek bizonyulnak.. Pálya, országút, MTB, BMX, minden alaptudást megtanulnak. Utána eldönthetik mi tetszik nekik, melyikben érzik a legjobban magukat, de bármerre is indul, alap kerékpárkezelési tudással rendelkezik és jól mozog a bringán, érzi. Itt nagyon le vagyunk maradva. Azt kéne megérteni itthon nem az a lényeg hogy egy 13-15 éves kisgyerek 5×5 percet menjen nyélen edzésen meg hosszútávú maratonon induljon, wattmérő meg karbon kerék, mert ez abszurd… Kiég és megutálja idő előtt. És azt kéne megérteni, hogy még egy felnőtt országútisnak sem ciki felülni a montira vagy fordítva, sőt, nagyon hasznos. Nézzük csak meg a külföldi versenyzőket. Ami engem nagyon zavar, az a gyerek versenyek. És nem a gyerekekkel van a baj, mert iszonyú jó látni, hogy egyre többen vannak az utánpótlás korosztályban Magyar-Kupákon is. Szoktam ám figyelni a versenyüket, van egy-két ígéretes tehetségünk, akik nagyon remélem megmaradnak! A baj a szülőkkel van… Amit pszichológiából tanultam és le volt írva nagy betűkkel, pirossal, három felkiáltójellel, hogy mit ne csinálj, az ott minden megtörténik. Többször is. Szörnyű amikor egy szülő a gyerekén keresztül próbálja meg elérni, ami neki nem sikerült anno. Természetesen tisztelet a kivételnek, vannak nagyon normális szülők is! De amíg külföldön sokszor láttam, hogy a tök utolsó helyen beérkező kissráchoz is odarohan az Anyuka és “jaj de ügyes voltál”, megdícséri, bíztatja, addig itthon nem egyszer láttam ordibáló, tajtékzó, tomboló szülőt mert a gyerek “csak” 2. lett…  És milyen béna. Hát én szégyenemben elsüllyedtem helyette is és legszívesebben odamentem volna és megöleltem volna a síró kisfiút… Rengeteg türelem kell a gyerekekhez, de agresszióval, túlterheléssel, stresszel biztosan soha nem lesz belőle semmi. Nem szabad őket már ideje korán túledzeni mert az tök jó ha U13 bajnok lesz, de az egészségére nézve nem biztos hogy az a legjobb ha széthajtjuk és juniorként már kettőt sem tud a pedálba rúgni. Tanuljon meg bringázni és élvezze!

Bikemag: Kik voltak azok, akikkel a junior években meccseltél és most is a világ élvonalában vannak?

Benkó Barbara: Yana Belomoina, Kathrin Stirnemann, Julie Bresset, aztán U23-ban Pauline Ferrand-Prevot, Helen Grobert, Emily Batty, Annie Last, Alexandra Engen, azt gondolom ezek elég nagy nevek…

Bikemag: Mik voltak az első gondolataid akkor, amikor láttad, hogy jelentős különbségek kezdenek kialakulni velük szemben a versenyeken? Milyen megoldásokkal próbálkoztál, hogy utolérd a világot?

Benkó Barbara: Edzőt váltottam. Elkezdtem egy német edzővel dolgozni, de teljesen rossz volt. Persze ezt először nem vettem észre, de utólag belegondolva a program abszolút nem stimmelt, amit írt nekem, nem volt rám szabva, meg sem kérdezte mit hogyan csináltam eddig, kb semmit nem tudott rólam, de írta mit csináljak. Elég keveset is beszéltünk, nem nagyon ellenőrizte mit csinálok, hogyan, jól vagyok-e vagy sem. Versenyeken mondjuk látott. Minden edzést megcsináltam, de sosem volt kielemezve, a kondival is magamra hagyott, menjek el, de hogy mit csináljak az már nem nagyon volt konkretizálva… Két évig dolgoztunk együtt, amikor már nagyon elegem lett és utána kerestem meg a Bélát és a Tomit. Akkor azt mondtam, semmi veszteni valóm, megpróbálom és adok magamnak 1-2 évet, hogy érezzek fejlődést, ha összejön jó, ha nem akkor abbahagyom, mert mégsem vagyok tehetséges. Nem pánikoltam, tudtam, hogy közeleg az egyetem vége, addigra meglesz a diplomám és majd dolgozom. Ezért is jó tanulni, nem vagy rákényszerítve kizárólag a sportra, annyi minden történhet és ha nem tudsz ebből megélni vagy abba kell hagynod bármi miatt, akkor is ott egy hasznos végzettség, amiből majd meg tudsz élni.

Bikemag: U23-ban jöttek szép eredmények és Magyarországon ezekben az években sem nagyon volt ellenfeled, de aztán jött az az időszak, amikor egyre több perccel maradtál el azoktól, akikkel korábban meccseltél, talán egyre áthidalhatatlanabbnak tűnt a távolság, ekkoriban vettél részt a londoni olimpián is. Hogyan élted meg, hogy egyfelől rivaldafényben voltál az olimpia miatt, de a bringa nem úgy haladt, ahogy szeretted volna?

Benkó Barbara: Őszintén? Utáltam az egészet. Egyfelől azért, mert a média 4 évente felkapja a sportolókat, hirtelen érdekes lesz mindenki, aki olimpiára megy, de utána 4 évig senkit sem érdekelsz. Mindezt töményen pár hét alatt és azonnal mindent, ilyen forgatás, olyan forgatás, se edzeni, se meghalni nincs időd. Igazándiból nem is a forgatások voltak rosszak, mert csomószor tök jó stábbal dolgozhattam. Sokat nevettünk, vicces volt az egész, ugyanakkor borzasztó fárasztó, de ha jól érzed magad, egészen máshogy kezeled ezt is. Én annyira nem voltam felkapva, mert nem vagyok híres sportoló, így a média szereplések abszolút kezelhetők voltak, főleg mivel az olimpián sem mentem jól, így annyira nem kerestek utána… Ugyanakkor elég kemény harcot vívtam önmagammal, mert nem úgy haladt a kerékpár, ahogy szerettem volna és őszintén mondom, fogalmam sem volt miért. Megcsináltam rendesen az edzéseket, készültem lelkiismeretesen, de sosem jött ki a lépés és ez borzasztó demotiváló volt. Ugyanakkor felelősségemnek éreztem, hogy itthon azért ismernek a kerékpáros világban és az utánpótlásnak mindig is szerettem volna jó példát mutatni, de egy idő után már nem tudsz mindenhez jó pofát vágni és örültem ha végre elmenekülhettem. Volt két kőkemény év az életemben, amikor minden összejött, illetve pont hogy semmi. Magánéleti fronton és a sportban is teljesen a padlón voltam. Sajnos pont két olyan év ment el erre, amikor rengeteget fejlődhettem volna. Arra jó volt ez az időszak, hogy azt megtudhattam, hogy kik az igazi barátaim és hogy a családodon kívül nemigen számíthatsz másra, ha baj van. Veled mindenki tud örülni, de ha már gáz van, akkor nincsen közük hozzád. Kemény leckék voltak ezek, de talán ezek tettek azzá, ami most vagyok és ahhoz, hogy sokkal erősebben térjek vissza és összeszedtem magam.

Bikemag: Érzékelted akkoriban, hogy pontosan mik voltak a mélyrepülés okai?

Benkó Barbara: Akkoriban nem. Ha tudtam volna változtattam volna, mert nyilván én sem éreztem magam jól abban a helyzetben. Utólag persze tudom. Hiszek abban, hogy minden okkal történik és nyilván az is okkal történt, hogy csak később kezdtem dolgozni a srácokkal, de nagyon örülök, hogy végül két éve elkezdtünk együtt edzeni, mert azt hiszem ez is sokat dobott azon, hogy kimásszak a gödörből. Nem volt ésszerű, jól felépített edzéstervem, utólag belegondolva teljesen rossz vonal mentén próbált vinni a német edző, ami egyrészt nem volt kedvező az én kvalitásaimnak, másrészt szerintem nem is volt szakszerű. Az elemzésekről nem is beszélek. Mióta a fiúkkal dolgozom, látom minek hogyan kéne mennie, mekkora tudást és tervezést kíván ez az egész és utólag visszanézve csapkodom a homlokom, hogy mekkora ökörségeket csináltam anno. Ami sok mindent szolgált csak a fejlődésemet nem.

Bikemag: Felületes szemlélő azt gondolhatta, hogy ezekben az években eredményes német csapatokban tekertél, valószínű bizotsított minden háttér. Valóban így volt ez? Vagy mennyire voltál magadra utalva?

Benkó Barbara: Azt már észrevettem, hogy amit az emberek gondolnak, hogy mi, hogyan működik egy profi csapatban és hogy valójában hogyan megy ez, egyálalán nem fedi egymást. Az MTB még speciálisabb szakág, mint az országút, ez nem csapatsport. A mi csapatunkban, a Focusban hat versenyző van, mindenkinek más az edzője. A csapat nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, ők a technikát, hátteret biztosítják, ami tényleg profi. Hozzá kell tennem, hogy azért nálunk is vannak hibák, mint mindenhol, de ez már az ötödik évem a Focusnál és az évek alatt is rengeteget fejlődött az egész. Most az utóbbi két évben érzem azt, hogy tényleg kezdünk felnőni minden téren csapatilag is. Nálunk nincsenek közös téli edzőtáborok, max egy csapatépítő ősz tájékán, de máshol is az a jellemző, hogy vagy szövetségi szinten van az edzőtáboroztatás télen, vagy mindenki magának oldja meg. Ez sokkal önállóbb szakág. Néha nem bánom, hogy a magam ura lehetek és oda megyek és akkor, amikor akarok kis túlzással, mert nyilván vannak kötelező versenyek és megjelenések. De gyakorlatilag magadnak oldasz meg mindent, ami nagy önállóságot kíván, de ezzel nekem sosem volt gondom. A sport azért sok mindenre megtanít!

Bikemag: Hogyan, mikor jött az a pont, hogy már radikális változásra volt szükség, hogyan jutottál el odáig, hogy a címben szereplő “pilisi sarlatán” és a “taxisofőr”, avagy Grósz Béla és Lengyel Tamás segítségét kérted, mint Magyarország – még mindig – legjobb mountain bike versenyzőnője?

Benkó Barbara: 2014-ben már év közben tudtam, hogy ez így nekem nagyon nem jó, változtatni akarok, mert tudtam, hogy több van bennem és az nem létezik, hogy ez nem jön ki soha. Rezgett a léc szezon végén, hogy kapok-e szerződést, de végül kaptam és akkor úgy gondoltam ez az utolsó esélyem, hogy megmutassam valójában mit tudok. Megmondom őszintén akkor azért már kicsit demotivált voltam, de úgy éreztem tartozom magamnak annyival, hogy legalább megpróbálom. Béla gyerekkorom óta ismer engem, egy városban lakunk, ő is a PCCC-ben kezdett bringázni. Tudtam, hogy eléggé kiképezte magát mindenféle külföldi sulikban kondi és mindenféle edzés tudományokból és ősszel megkerestem őt. Beszéltünk röviden, ő vázolta a helyzetet, hogy egyedül nem, csak Tomival dolgozik (akkor még Melts Andris is képben volt). Írjak nekik egy körüzenetet mit szeretnék, átbeszélik és akkor meglátjuk. Írtam is még aznap, kaptam is a választ, amiben akkor sok köszönet nem volt… Nyeltem nagyokat amikor olvastam, leírták ők hogyan látnak engem kívülről, mik a szabályok, hogyan képzelik ezt az egészet stb. Sok igazság volt benne csak nem mindig esik jól az embernek ha ezt az arcába kapja. De jó volt igazából. Azóta is ez a vezérelv, nincsen tabu és csak őszinteség van mert egy a cél, egyet akarunk és ez máshogy nem megy. Meg kinek hazudjak? Magamnak? Végül is az én jövőm a tét, nem éri meg becsapni saját magam. Azért múltbeli tapasztalataim miatt nekem először nehéz volt az egész, mert rettentő bizalmatlan vagyok. Tomit előtte egyáltalán nem ismertem, csak a nevét természetesen, tudtam, hogy országúton versenyzett, nem is rosszul. De aztán idővel minden kialakult és nyilván a bizalom is, ma már tudom, hogy csak a javamat akarják és megbízhatok bennük. Nekem ez nagyon fontos, hogy ezt érezzem. Végül is nekik is én vagyok/voltam az első, akivel így komolyabban foglalkoznak és azt hiszem, hogy bebizonyítottuk magunknak és az eleinte károgóknak is, hogy nem hülyeség amit csinálunk. De még nagyon messze a vége, nem egy tél és nem 1-2 év munkája az, hogy valaki az élvonalba kerüljön stabilan és nekem mindenképp ez a célom!

Folytatjuk…