Miután a SRAM hivatalosan is bejelentette az új 1×12 fokozatú rendszereit, finoman szólva is megoszlottak a vélemények a mountain bike-osok között, boncolgassuk kicsit tovább a témát a sportos maratonista szemszögéből:
Talán azzal illene kezdeni, hogy mountain bike-os és mountain bike-os között nagy különbség lehet, Julien Absalon sem fog leállni vitatkozni Greg Minnaar-ral, mi az „ultimate” ideális mountain bike gumi… Fontos tehát leszögezni, hogy már elég szerteágazó a hegyikerékpáros kategóriák bontása, így az sem mindegy, hogy mondjuk egy mtb túrázó vagy egy all mountain rider szempontjából vizsgáljuk az 1×12 létjogosultságát.
Nino Schurternek kb. mindegy, mivel nyer, de már feltette a 10-50-et
A másik, amit látni kell a történetben – és ez is meghatározza a kialakuló vitát – hogy a SRAM most nem egy alternatívát kínált fel az 1×12-es szettjeivel, hanem erőből le akarja nyomni a fogyasztók torkán, hogy innentől kezdve neked bizony az egytányéros hajtás a nyerő, mi ki is dobjuk a szorzóváltót. Kicsit hasonló – ellenszenves – magabiztosság ez, amit a politikában tapasztalhatunk gyakrabban, mint egymás között a kerékpáros világban.
A fentieket is figyelembe véve az egyik szemem sír, a másik nevet az 1×12-es XX1 Eagle, és X01 Eagle szettek bejelentésével kapcsolatban. Röviden azt mondanám, nagyon is megvan a helye az 1×12-nek, de túl erőltetett a tálalás. Biztosan sokan vagyunk, akik imádjuk a jó babgulyást, de ha bemegyünk a kávézóba és kizárólag babgulyást találunk a menüben, valószínűleg kevesen fogunk a homlokunkra csapni, hogy: „igen, most mégis ez kell nekünk!”
Mindig örültem az újabb fokozatoknak, személy szerint azért, mert nekem nagyon fontosak a finom átmenetek az áttételek között. Nyilván aki kevesebbet országútizott, vagy nem használta sosem versenyszerűen, maratonokon a mountain bike-ot, lehet nem is érti, miről süketel ez itt. Miért ragaszkodik mondjuk egy országúti sorban a 17-es és 19-es fog között a 18-hoz, miért áldozza be inkább a 11-es fogat, miért vesz inkább 12-25-öt, hogy ott legyen a 18 is…
Bringázás közben, amikor nagyobb intenzitásnál kialakul egy flow-szerű érzés, megtalálom mondjuk egy emelkedőn az ideális tempót, de változik kicsit a meredekség, akkor azt szeretem, ha minél finomabban igazíthatom az eszközt a saját intenzitásomhoz és a saját ideális lábfordulatomhoz. Ugyanez igaz, ha éppen tapadok valakire és elkezd kicsit rosszul esni a tempója, finom váltással könnyebb igazodni hozzá, ha változik az intenzitás.
Amikor azt hallottam, hogy jönnek a 12-es sorok, kezdtem örülni, hogy végre árnyalják kicsit az 1×11 legfőbb hátrányát, a bántóan magas fokozatugrásokat. Elképzeltem magamnak egy majdnem mindenhol ideális 1×12-es kiosztást: elöl egy szerény 32, hátul 10-11-12-13-15-17-19-21-24-28-32-36. Persze ez csak álom, a valóságban megjelent az 50-es fog, amit már „fog”-nak nevezni is furcsa, hiszen elöl a tányér szokott esetleg 50-es lenni, nem hátul a fog. A várakozással ellentétben alternatíva nélkül kapunk egy 10-50 sort…
Ezen a ponton azonban kicsit félreteszem az önző érdekeket és megvizsgálom más felhasználók szempontjából a fokozatkiosztás kérdését. Egy önfeledt szórakozásból bringázó mountain bike-os, aki tulajdonképpen csak fel akar jutni a hegyre, majd lejönni, fogja hiányolni a finom átmeneteket? Nem. Cross-country-ban, ami iszonyú dinamikus kerékpározást jelent és általában a lejtőről leérve váltunk az emelkedő előtt, hogy feltépjünk ezerrel, hiányozni fognak a finom átmenetek? Nem. Jól fog jönni ellenben, ha a 10-es kónuszhoz nyugodtan feltehetjük előre a 38-at, hogy az enyhe lejtőt is megtekerhessük? Igen. És lehetne még sorolni a sok-sok helyzetet, amikor jó az 1×12 hátul 50-es foggal kiegészítve. Olvasóink között is biztos sokan vannak, akiknek nagyon is jó szolgálatot tehet ez a 10-50-es sor.
Vitathatatlan az egytányéros rendszerek előnye, ami egyszerűségében rejlik. Nincs átdobó, nincs hozzá tartozó váltókar, keményebb stílusú mountain bike-ozásnál igenis számít, hogy kevesebb alkatrész hibásodhat meg. Biztos nem csak nekem száradt már rá a sár úgy az átdobóra, hogy nem működött, vagy tömődtek el a bowdenek. Nyilván van, akinek az 1-200 gramm spórolás is számít, ebből a szempontból is előny az 1×11 vagy az 1×12. A Boost rendszer szemlélet korában a láncvonallal és a hátsó keréknél jelentkező aszimmetriával sem lesz gond.
Ami viszont komoly hátrányként jelentkezhet a ma még elterjedtebb, szűkebb átfogású sorokhoz képest, az utóbbiakkal és utóbbi rendszereket fogadó vázakkal való kompatibilitási problémák és a tartósság. Ráadásul egy 10-50-es koszorút nem lehet – illetve csak borzasztó tömegadattal lehetne – úgy kialakítani, hogy külön cserélhetőek legyenek a leggyakrabban használt fogak. Nyilván az egy darabból megmunkálás drágább, keményebb alapanyagból pláne, ez megmutatkozik az árban is, nem beszélve a csere-intervallum időről. Minél silányabb anyagból készül a sor, annál hamarabb kopnak majd a napjainkra egyre vékonyabb lánckerekek. Ráadásul az 1×12-nél gyakran fog ferdén állni a lánc, amikor máshogy súrlódik, mintha egyenes a láncvonal.
És nem csak a hátsó sornál igaz, hogy hamarabb használódik el, hanem elöl a lánctányérnál is. A kisebb tányérok hamarabb elkopnak, tehát eleve gyakrabban kell őket cserélni. Nem beszélve arról, hogy ezeknek a rendszereknek az egyik fontos részlete az X-Sync fogazás a lánctányéron, ami biztosítja, hogy a hegyikerékpározás közben kisebb eséllyel essen le a lánc. Ahogy az X-Sync lánctányéron kopnak a fogak, egyre nagyobb eséllyel eshet le a lánc is, ami még egy ok a gyakori cserére. És egyelőre a drága szettekről beszélünk, az elhasználódás problémája hatványozottan jelentkezik majd, amikor pár év múlva már a silány anyagból készülő alsó középkategóriás alkatrészcsaládok is 1×12-esek lesznek.
Konklúzió? Itt bajban vagyok. Én többnyire maratonokon használom a mountain bike-ot, saját célra 2×11 lesz a bringán. Nem mondom, hogy nem fogok később se átállni egytányéros rendszerre, de az biztos, 50-es „fog” hátul nem fog díszelegni saját bringámon. Mások számára viszont nem szeretnék konklúziót levonni, nyilván vannak, akik számára hasznos ez az újítás.
