Kollégám Nuovo Record hátsó váltójának rögzítőcsavarja egy bukás következtében megadta magát, és mivel nagyon ragaszkodott a patinás darabhoz, megígértem neki, hogy szerzek a tönkrement részegység helyett egy másikat. Egy családiház kapuja előtt álltam Rákospalotán, csengetésemre a hátsó esztergályosműhelyből lassan előreballag a mackóalkatú mester, hajdani Tipográfiás versenyző. Miután előadom, hogy ki vagyok, meg ki küldött ide, a kezébe adom a rögzítőcsavart, hogy e helyett kéne egy másik ugyanilyen. Kiderül, hogy már elvitték az összes effajta mütyürjét, de azért még hosszasan forgatja kérges tenyerében a kis csecsebecsét. „Campagnolo. Hát igen, szuper jó cuccok voltak…” – mondotta, de én sikertelenségemen elszontyolodva elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy ugyan miért is. Ebben az írásban többek között arra keresek választ, hogy harminc év távlatából miért gondol valaki még mindig nagy szeretettel az olasz márkára, és hogy a japánok kapcsán miért nem fognak harminc év múlva sem hasonlóképpen tenni. Talán az is kiderül, hogy van-e valódi műszaki tartalom a felfokozott érzelmi kötődés hátterében…