A műszak mindig kávéfőzéssel kezdődik, nem túl korán, valamikor fél kilenc vagy kilenc óra magasságában. Ekkor azonban még csak az alkalmazottak jelennek meg, esetleg elfogyasztják még a reggelijüket is, hiszen a jó munka előkészületeihez is idő kell. A mester általában tíz körül jelenik meg, szandálban és rövidnadrágban, a hagyományos értelemben vett munkaruha errefelé ismeretlen fogalom. Észak-Olaszországban járunk, a Trentóhoz közel eső Caldonazzói-tó névadó településén, mely egy párezer lakosú nyugodt kis falucska. Az útikönyvek a környék turisztikai központjaként említik, a település azonban másról is híres: itt működik Dario Pegoretti vázépítő műhelye, aki Olaszországban az elsők között készített olyan TIG-hegesztett acélvázakat, amelyek a korabeli muffolt típusokat minden tekintetben maguk mögé utasították. A délelőtti műszakot fél egy körül ebéd zárja, amely természetesen pasta, és elfogyasztása legalább egy órát igényel. Amikor már minden eltűnt az asztalról, beindul az adomázgatás, melyből ezúttal egy rövid interjú kerekedett.
Mi volt az a kezdeti impresszió amelynek köszönhetően éppen a vázépítő pályát választotta?
Semmi komoly előzménye nem volt, és egyáltalán nem úgy indult a dolog, hogy ez egyben egyfajta életpálya is lesz később. Amikor 18 éves voltam és befejeztem a középiskolát, el kellett döntenem, hogy mihez is kezdjek, munkát kellett volna keresnem, meg hasonlók. Ehhez őszintén szólva nem sok kedvem volt. Közben Veronába költöztünk, ahol a helyi klubban versenyeztem, ott történetesen az apám volt a csapatmenedzser. A városban működött Luigino Milani vázépítő műhelye, aki szólt az apámnak, hogy kellene neki ember. Fiatal voltam, pénzre volt szükségem, így elszegődtem hozzá. A műhely különleges atmoszférájú hely volt, egy hatalmas hatemeletes épület méretes garázsában foglalt helyet, közel a vasútállomáshoz. Nem elhivatottságból kezdtem el bringavázakkal foglalkozni, meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ezt hivatásszerűen fogom űzni.
Volt valami technikai előképzettsége előtte?
Semmi közöm nem volt a szakmához korábban…
Hogyan képzeljük el szakmai alapok nélkül a munkakezdést ez vázépítő műhelyben?
Sosem felejtem el az első munkanapomat. Milani – aki később az apósom lett – többek között a Bianchinak dolgozott, úgymond alvállalkozóként. Az 1975-ös évjáratú modellek lánctányérjába belegravírozták a márkanevet, az apósom kapott egy rakat ilyet, és olyasvalakit keresett, aki kipingálja benne a feliratot. Betunkoltad a festéket, aztán a külső felületet szépen tisztára kellett törölni. Kaptam egy asztalt, rajta egy hatalmas kupac lánckerékkel, meg némi festéket. Buta gépies munka volt. A második napon aztán egy brutális méretű szíjjal meghajtott kovácsológépen kellett dolgoznom. Második világháború előtti hatalmas öreg német gép volt, jól emlékszem a horogkeresztre az oldalán. Nagyon veszélyes masina volt és nehéz volt rajta dolgozni. Villavállakat kovácsoltam rajta, de figyelni kellett, mert ha hibáztam, akkor nem csak a munkadarabot lehetett kukázni, hanem magát a méregdrága kovácsoló formát is. Az apósom kemény figura volt, csak egyszer mondta el, hogy mit kell csinálni. Ha gond volt, elmondta még egyszer, de harmadszor már nem, inkább kirúgta az illetőt.
Mennyi időbe telt, mire annyira beletanult a szakmába, hogy egyedül is képes volt megépíteni egy versenyvázat?
Az első év végén már bedobtak a mélyvízbe, jól emlékszem az esetre. A SCIC-Bottechia profi csapatnak kellett 35 darab vázat elkészíteni egyetlen hét alatt. Milani rám bízta a feladatot, kaptam egy papírt, azon rajta voltak a méretek, meg a határidő. Egyáltalán nem értettem még a vázgeometriához, fogalmam sem volt róla, hogy mi miért éppen úgy van, de meg tudtam csinálni, egész egyszerűen követtem azt, amit leírtak a megrendelőlapon.
Ebből a történetből is kitűnik, hogy valaha neves cégeknek épített vázakat Milaninál, majd később önállóan. Mi volt a titka önöknek, amiért ezek a cégek az igazán nagy hozzáértést igénylő komoly megrendeléseiket önökre bízták?
Ennek a korszaknak már rég vége, meg amúgy sem túl élvezetes munkák voltak ezek. Megkapta az ember a rajzokat meg a határidőt, és le kellett gyártani. Nem tudom, hogy miért adták ki külsősöknek a munkát… Illetve a kilencvenes évek elején abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy én voltam az egyetlen, aki jó minőségű TIG-hegesztett vázakat készített. Ezek nagyságrendekkel könnyebbek voltak, mint a korabeli szinte egyeduralkodó muffolt darabok, így rövid időn belül egyszerre csak az összes profi ilyen vázat szeretett volna. Aztán azt is tudta mindenki, hogy jó kapcsolatban vagyok a speciális hőkezelt csövek gyártóival, így bármilyen speciális méretű és keresztmetszetű csövet meg tudok rendelni tőlük.
A TIG-hegesztett vázak gyártásával pontosan mikor kezdett el foglalkozni?
Ha jól emlékszem 1987-ben, de valójában nem elsőként Olaszországban. Milánóban dolgozott egy másik vázépítő – nem tudom végül mi lett vele -, őt Tellio Bellettinek hívták, szerintem ő volt az, aki elsőként „felrúgta a tradíciókat” és nem én. Belletti vázai és a technológia amivel dolgozott, más volt, mint az enyém. Vastag és durva varratokat készített, nem volt igazából szép a végtermék. Az olasz vázépítésben amúgy korábban a hegesztés egyáltalán nem volt népszerű technológia. Később az MTB-k elterjedésével lett az, de ez egy lassú folyamat volt.
Miért kezdett el érdeklődni a technológia iránt?
Két okból. Egyrészt úgy gondolom, hogy a hegesztés technológiája a totális szabadságot adja a vázépítőnek a muffolt módszerrel szemben. Gondoljunk csak bele! Az illesztékes vázaknál minden egyes komolyabb geometriai-, vagy keresztmetszetbeli változtatás esetén meg kell tervezni és legyártani az ehhez passzoló új muffot. Ezzel szemben a hegesztett vázakhoz az apparáton kívül semmi nem kell, így nagyon gyorsan elkészíthetőek. Nem azt állítom, hogy a TIG-hegesztett vázak jobbak, csak nagyobb szabadságot adnak az építőnek és gyorsabban legyárthatóak. A másik dolog ami a technológia mellett szólt, hogy a hegesztés miatt át lehetett tervezni a csöveket úgy, hogy azok összességében könnyebbek lehettek. A TIG technológiánál ugyanis nem szükséges olyan hosszú megnövelt falvastagságú szakasz a csővégeken, mint muffolt vázak esetében, mivel sokkal keskenyebb az a zóna, amelyet hevítünk.
Ekkor vette kezdetét az a korszak, amikor a Dedacciai csőgyárral közösen új csöveket fejlesztettek ki?
Nem, az később volt. Az alapötletet az Excell nevű francia céggel közösen öntöttük formába, az első hegesztett vázaimat az ő csöveikből készítettem. Ez a cég ma már nem létezik. Nagyon kemény figurák voltak, nehéz volt velük együtt dolgozni. Furcsábbnál-furcsább ötletekkel álltak elő, és ha nem követtem őket, az egyből problémát okozott nekik. Végül 1993-ban Dedacciai csövekre váltottam.
Apropó Dedacciai… Manapság a Deda elég komoly fejlesztőmunkát fektetett a karbon-technológiába. Tudom, hogy személy szerint nem szereti ezt a vázanyagot, de mégis, az együttműködésük során nem fordult meg a fejében, hogy elkezdjen dolgozni vele?
Túl öreg vagyok én már ehhez… Komolyra fordítva a szót, úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy jó vázat építsen az ember a vázanyag tökéletes ismerete a legfontosabb dolog. A különféle kompozitokat furcsa és nagyon komplex anyagoknak tartom. Ahhoz, hogy dolgozni tudjon velük az ember, egy csomó hozzájuk kapcsolódó dolog megértésére lenne szükség, tisztában kell lenni az alapokkal is. Én ezt a tudást jelenleg nem birtoklom, a technológiához nem értek, ezért inkább azzal foglalkozom, amiben úgy gondolom valóban jó vagyok.
Ezzel szemben az acélvázaihoz karbonvillákat használ. Miért?
Nos először is egy bizonyos típusú karbonvillát használok csak, és ezt fontosnak tartom leszögezni. Részben azért, mert ezen a részen jó ötletnek tartom a karbon alkalmazását, másrészt pedig az utóbbi időben egyre nehezebbé vált a normális acél villavállak beszerzése. Reynolds 1 1/8”-os karbonvillákat használok, nem csak az alacsony tömegük miatt, hanem azért, mert tudomásom szerint ez az egyetlen olyan típus, amelynek létezik 40 mm utánfutású változata is, erre pedig bizonyos vázméreteknél szükségem van. Úgy gondolom amúgy, hogy a villa a legfontosabb része a váznak, a vázépítés valójában itt kezdődik. Ha kicseréled, akkor tuti, hogy nem fog rendesen működni. Ha én egy vázat ehhez a Reynolds villához építek meg, akkor az nem fog jól viselkedni egy más geometriájúval. Ha kicseréled a villát, a szögek, a tengelytáv és ezzel együtt a bringa viselkedése is megváltozik.
Egy Olaszországban talán butának tűnő kérdés: melyik a kedvenc alkatrészcsaládja?
Természetesen a Campagnolo… Szerintem a beépített anyagok minősége terén jobbak, mint a konkurencia. Elég csak a láncot említeni példának. A lánc egy nagyon fontos alkatrész, a meghajtás kulcsa, és ebben a Campa nagyon jó. A másik dolog, amiért preferálom őket, hogy megbízom bennük, és nagyon jó itt Olaszországban a vevőszolgálatuk.
Ha egyetlen mondatban kéne lefestenie elénk a tipikus olasz vázépítő figuráját, az hogyan szólna?
Az összes általam ismert vázépítő dohányzik, minden alkoholt megiszik, ami fellelhető és emellett legalább kétszer vált el. Nem tudom miért…
Úgy tűnik minden alkotómunka, ahol megrendelő és határidő egyaránt jelen van az ilyen… Köszönöm a beszélgetést!
Cicli Pegoretti
A Trentói születésű ötvenesztendős Dario Pegoretti 1975-ben kezdett el inaskodni Luigino Milani veronai vázépítő műhelyében, ahol egészen a kilencvenes évek elejéig tevékenykedett. Visszaemlékezései szerint Milaninál csúcsidőben akár napi öt-hat vázat is elkészített, és mindezt 15 esztendőn át… Milani neve a nagyközönség számára kevésbé volt ismert, ellenben szakmai berkeken belül nagy becsben tartották, számos profi csapat, illetve versenyző váza készült nála, melyre később a szponzor kerékpárgyár matricája került. Dario a nyolcvanas évek végén kezdett el TIG-hegesztett acélvázakkal foglalkozni, a szakma meg nem értésével és megvetésével övezve. Sokan csak nevettek rajta, illetve azon a véleményen voltak, hogy ezt nem fogja tudni eladni. Nos ezek az emberek azóta már be is csukhatták a boltot…
A kilencvenes évek elején Milani visszavonult, és a céget, valamint a nevet Dario vette át. Egy Veronához közeli faluba, Illasiba költözik a műhely és egyrészt megpróbálják a szakmai körökben elismert Milani nevet valódi keresett márkanévvé tenni, másrészt pedig teljes energiával a TIG-hegesztett vázak fejlesztésére koncentrálni. A két célkitűzésből csak az utóbbi sikerült. Az új technológiához új csőszettre is szükség volt, melyet kezdetben a francia Excellel, majd később a Dedacciaival együtt fejlesztettek ki. A Dedával folytatott együttműködés során a cég friss csőszettjeiből először Dario épített prototípus vázakat, majd az építés során felmerült észrevételek alapján tökéletesítették az anyagösszetételt. Az együttműködés és közös fejlesztés eredményeképpen születtek meg a DynaLite és a Radius acélcsövek. Dedacciai csövekből – később az EOM és 18MCDV6 szettekből – egészen 2005-ig dolgozott a mester. Ekkor a Deda fejlesztési kapacitását a scandium-, magnézium- és alumíniumötvözetek tökéletesítésére csoportosította át, Pegoretti pedig ezzel párhuzamosan Columbus csövekre váltott.
Dario vázait nem a vázépítő szakma elismerése, hanem a profi országúti versenyzők támogatása tette szakmai és üzleti sikerré. A kilencvenes évek elejétől alacsonyabb tömegük és komoly merevségük miatt minden jelentősebb profi bringás hőkezelt acélcsövekből épített TIG-hegesztett vázakkal szeretett volna versenyezni. Mivel ezzel a technológiával annak idején csak Dario dolgozott magabiztosan, ezért borítékolható, hogy függetlenül attól, hogy milyen matrica virít egy annakidején ilyen technológiával készült vázon, az valójában Illasiban készült. Ez az időszak egész pontosan 1991-től 1997-ig tartott. Azt, hogy pontosan kik versenyeztek ilyen vázakkal azt nyíltan nem szokták kommunikálni, mindenesetre a műhely falán látható néhány árulkodó fax, melyeken Pantani, Chiapucci, Fondriest, Roche, Cipollini és Indurain testméretei és a hozzá passzoló vázgeometria láthatóak…
Saját néven 1997-ben készülnek az első vázak, majd 1999-ben Levico Termébe költözik a cég, innentől kezdve Dario csak kör keresztmetszetű csövekkel dolgozik, elmondása szerint azért, mert ez az egyszerű kialakítás adja a megnövelt átmérőjű csövek esetében a legjobb oldalirányú- és torziós merevséget. A termékpalettára a kilencvenes évek közepén kerül fel az alumínium (ezen a téren is úttörő szerepet vállal Olaszhonban), azon egyszerű okból kifolyólag, hogy egyre nehezebb lesz acélvázakat eladni, így a cég túlélése a tét.
Az ezredforduló után nem sokkal Caldonazzóba költözik a műhely (a mellékelt képen jelölve) és jelenleg is itt működik két alkalmazottal, akik közül az egyik – Merényi Dániel – történetesen magyar. Az évi 400 vázra (melynek többsége – elenyésző mennyiségű pálya, ciklokrossz és túraváz mellett – országúti versenyváz) korlátozódó gyártókapacitást az egyedi megrendelések kielégítése mellett nagyrészt amerikai export köti le. A termékpalettán hat acél és két alumínium modell szerepel ezek közül a Responsorium névre hallgató a Columbus új XCr rozsdamentes acélcsöveiből készül, a Luigino pedig klasszikus muffolt acélváz Columbus EL-OS csövekből, mellyel Dario egykori mesterének Luigino Milaninak állít emléket.
