Vajon mit csinál a titokzatos Rabobankos kisbusz a kietlen hegyoldalban? Hány perc alatt pucol meg egy szerelő egy csapatbringát? Mi a kapcsolat Baló György és egy hátsó váltó között? Többek között ezekre a kérdésekre adja meg a választ Csire Sándor beszámolója, aki a Spanyol Körverseny 13. szakaszának befutójánál és 14. szakaszának rajtjánál képviselte a Bikemagot. (A képek többsége kattintással nagyítható.)

Úgy hozta az élet, hogy szeptember végétől fél évig Granada városában fogok tanulni. Természetesen nagy öröm és boldogság volt otthon. Kiörömködtük magunkat, majd a levél elolvasása után szinte egyből rákerestem a 2009-es Vuelta útvonalára. No ekkor lett igazán széles a mosoly az arcomon, mivel Granadából indul a 14 szakasz, ezt megelőzően pedig a várostól mindössze 30 kilométerre lévő Alto de Sierra Nevada csúcson lesz hegyi befutó. Ha már nézőként ott lehetek, miért ne mehetnék be esetleg a kordonok mögé – gondoltam –, és felvettem a kapcsolatot HBalage-zsal, aki készségesen segített az akkreditálásomban. Néhány levélváltás után már küldték is az üzenetet a szervezők, hogy a regisztrációmat elfogadták és szeretettel várnak a Sierra Nevadai befutónál, hogy átvegyem az igazolványomat.

Az őszi félév a granadai egyetemen szeptember 28-án kezdődik, az utazást mégis a 12-i hegyi befutóhoz igazítottam. Mindenképp szerettem volna a bringámmal utazni, mert csomagküldő szolgálattal elég borsos lett volna a súly miatt, és így a megérkezés után szinte egyből használatba is vehettem. Szerencsémre a fapados légitársaságoknál némi felárért cserébe a poggyászokkal együtt szállíthatunk kerékpárt, ennek köszönhetően elég volt egy nappal a szakaszok előtt utazni.

Szeptember 11-én reggel 6 órakor indult a gépem és egy bergamói átszállást beiktatva délután fél 2-re már Granadában voltam. 3 óra körül beköltöztem az albérletembe, kipakoltam, majd nekiláttam a bringa összerakásának. Szerencsére minden gond nélkül vészelte át az utazást, úgyhogy csak össze kellett dobálni az alkatrészeket. Gurultam egy kicsit a környéken, majd este a térképet böngésztem, merre is megy másnap a karaván.

Az előzetes nyilatkozatok szerint a versenyzők leghúzósabb hosszú hétvégéjét sikerült elkapnom, mivel nagy valószínűséggel a pénteki, a szombati és a vasárnapi szakaszokon dőlhet el az összetett végső sorrendje. A madridi végső befutó előtt egy héttel még elhamarkodott kijelentésnek tűnhetett, de aki ezeken a kaptatókon elég előnyt tud összeszedni, azt a későbbi szakaszokon már csak nagy balszerencse miatt veszítheti el.

A szeptember 12-i szakasz 175 kilométer hosszú volt, a végén egy első kategóriás heggyel, melyet egy alig 1 km-es gerinc után követett a kiemelt kategóriás Alto de Sierra Nevada. A 16,9 km hosszú emelkedő 2380 méteren ért véget és a meredeksége átlagban 5,5%, de nem ritkán eléri a 10%-ot is. Granada a tengerszint felett kb. 700 méterre fekszik, tehát az Alto de Monáchillal együtt kicsit több, mint 30 kilométer hosszú és 1700 méter szintkülönbségű hegymenet várt a versenyzőkre – és rám is.

A 13. szakasz előtt Valverde viselte az arany trikót, mögötte 7 másodpercre Cadel Evans állt és egy percen belül volt Gesink, Danielson és Basso, de az olimpiai bajnok Samuel Sánchez is csak 1’03”-ra helyezkedett el, tehát elég sűrűnek bizonyult az élcsoport.

Tiszta, napsütéses időben indultam útnak Monáchil felé. Még mielőtt elhagytam volna a várost, összefutottam egy helyi montis sráccal, aki mondta, hogy bár ő csak Monáchilig megy, mutat terepen egy rövidebb utat, higgyem el, nagyon szép. Mivel 10 óra előtt futottunk össze, és a szakaszgyőztes fél 6 körül szokott beérni, társultam hozzá, mert időm volt bőven. Nos igaza volt, lélegzetelállító ösvényeken vezetett, volt fenyőerdő, erdészeti út, hegyoldalba vájt egynyomos köves ösvény és a kilátás is elképesztőnek bizonyult. Csak sajnos az út nem volt rövidebb… Sőt, a 10 kilométerből 20 kilométer lett. Üsse kavics; beértünk Monáchilba, majd itt búcsút is intettünk egymásnak. Ő maradt a városban, nekem viszont fel kellett tekernem a célhoz, hogy átvehessem a kártyámat.

Amint kiértem a főútra, beálltam egy kis csoporthoz és együtt haladtunk. Volt, akiket megelőztünk, akadt aki minket előzött, rengeteg bringás hajtott az úton, és egy-egy kedves vagy vicces szavuk mindig volt egymáshoz, még a légszomj sem állt a poén útjába. Számtalan autós és motoros is igyekezett a befutóhoz és mind türelmesen vártak, hogy előzhessenek, sőt, voltak akik frissítőt adtak a kerósoknak, hogy feltöltsék fogyó készleteiket a perzselő napon. Sajnos errefelé elég gyér a növényzet, akár kilométereken át nincs egy talpalatnyi árnyék sem.

Kényelmes tempóban haladtunk, de volt pár szakasz, ahol elég küzdős volt a haladás, olyan meredek volt az út. Az Alto de Monáchil hegyi hajrájája egy sziklafal mellett vezetett az út, ahol rengeteg néző gyűlt össze; akadt itt Darth Vaderből kettő is, bögyös nővérke, vicces cigit szívó hippi, valamint Jackót is láttam moonwalkolni hegynek felfelé időfutam bukóban. Nagyon jó hangulat volt már itt is, a befutótól közel 20 kilométerre. Készültek a felfestések az útra, a komplett magyar úthálózatot újra lehetett volna festeni, annyi ember mászkált hengerecsettel és festékes vödörrel.

A közönség az amatőrök biztatásával hangolt, hogy az órák múlva érkező profik érkezéséig elüssék az időt. A sok szurkoló nem volt véletlen, mivel az út mellett két fogadó is állt, természetesen dugig latexbe öltözött sporttársakkal. A pincérek számolatlanul hordák a sört és a jobbnál jobb falatokat a vendégeknek. Itt megálltam én is frissíteni, bedobtam egy kis cukros löttyöt, feltöltöttem a kulacsokat és haladtam tovább.

Feltűnt, hogy az út mentén elvétve táblákat raktak ki, amelyeken versenyzők neve állt áthúzva. Kérdeztem az egyik helyi arcot, hogy ezek mégis mik. A válasz elég evidens volt- a tábla azt jelzi, hogy szerintük az adott kerekes ott fog leszakadni az élmezőnyről. Kedves és motiváló…

Pár kanyarral később egy Rabobankos furgon állt az út mellett, az autó tetején antennákkal, belül tele monitorokkal. Próbáltam 2 szót váltani a bent ülőkkel, hogy pontosan mivel is segítik itt a csapatot, de ők szó nélkül behúzták az oldalajtót.

Az út szélén eközben sűrűsödtek a szurkolók. Sokan már rutinos nézők lehettek, mert kemping székkel, asztallal, napernyővel, hűtőládával és annyi szotyival dekkoltak az autóik mellett, hogy az egy komplett magyar NB 1-es bajnoki fordulóra elég lett volna.

Elég lassan fogytak a kilométerek, de lassacskán felértem a befutóhoz. A vége előtt pár kilométerrel már fiesztahangulat volt, páran sörrel és egyéb rágcsálnivalóval kínálták a bringával érkezőket. Itt mindenki amigo volt mindenkinek; mintha egy nagy utcabálba csöppentem volna. Természetesen itt is járt a biztatás, egy francia gruppetto még háziversenyt is rendezett a célig, annyira elragadta őket az atmoszféra.

A szakasz vége természetesen kordonok közt futott, de lévén még csak 2 óra volt, a célvonal nyüzsgött a bringásoktól és a nézelődőktől. Rögtön a sajtóiroda felé vettem az utat, ahol egy papír állt a sátor bejáratán, amelyen az állt, hogy akik aznap szerették volna átvenni az akkreditációs kártyájukat, azokkal sajnálattal közlik, hogy tévedésből a másnapi befutóhoz küldték el a kártyákat a többivel együtt. A mellettem álló olasz srác eléggé kifakadt, legalábbis a gyakori „puta” a monológjában nem az öröm jele volt. Próbáltam egyezkedni a sátorban ülőkkel, hogy hadd menjek be legalább karszalaggal, de közölték, hogy karszalag sincs, minden Jaénben, Granadától 80 km-re van egy autó csomagtartójában és ma már nem hozzák fel. Ergo a kordonok közt még mászkálhatok, de lassan azt is lezárják. Ekkor az olasz monológját tükörfordításban adtam elő, de sajnos tehetetlen voltam.

Még keringtem kicsit, de az időközben megérkező esőfelhők és az erős szél miatt lentebb ereszkedtem egy szélvédettebb helyre. Kb. 6 kilométerre a befutótól találtam egy kis párkányt, ahonnan elég hosszan be lehetett látni az utat. Nem sokkal később társult hozzám egy holland házaspár és egy idősebb spanyol fickó is. Az idős úr hozott magával egy zsebrádiót, amin hallgattuk a közvetítést és nyomon követtük az aktuális állást.

A napot szinte végig szökésben töltötte egy boly, akik az első kategóriás hegyen szakadtak csak szét. A cofidises David Moncoutie diktálta a legnagyobb tempót, így ő kezdte elsőként a kiemelt kategóriás hegyet bő 6 perces előnnyel a mezőny előtt. Az összetett elsőségért hajtók és csapataik – ahogy az várható volt – növelték a tempót és próbálták Valverdét támadásokkal felőrölni. Erre elég sok esélyük volt, mivel csak a szökevénycsoportból visszamaradt csapattárs maradt segítőnek. A kommentátor minden apró rezdülést lekövetett, természetesen temperamentumából adódóan tele torokból ordított a befutóig és még talán azon is túl…

Az első kategóriás hegy vége előtt alig egy kilométerrel Cadel Evans ledefektelt és a szervező kocsiból kapott kerékkel nem tudott mit kezdeni, lévén a shimanós neutrál kocsiból nem kaphatott 11-es rendszerű kereket. Kénytelen volt tétlenül várni a csapatkocsit, amiről lekapták a tartalék bringát, de súlyos időhátrányba került. Innentől kétségbeesetten próbált felzárkózni.

A menet közeledtének első jelei a bringa nélküli csapatkocsik elsuhanása, amelyeket számolatlan rendőrautó és rendőrmotoros követett. Időközben lassan messziről beszűrődött a helikopterek zaja, majd lassan elő is bukkantak a hegy takarásából. A távolban feltűnt Moncoutie magányosan, mögötte egy közvetítő motor, egy zsűrikocsi és egy csapatkocsi. Nem sokkal később Weening érkezett nagyokat fújtatva.

A két szökevényt Valverde csoportja követte Bassoval és Gesinkkel. Élőben még elképesztőbb, hogy az élen állók milyen tempóban haladnak és az erőlködésnek szinte semmi nyoma nem látszik rajtuk. Könnyedén ülve forgatnak, semmi vicsorgás, csak könnyed pedálozás.

Rövid szünet után Evans és Sánchez érkeztek. Az ausztrál minden erejét beleadta, hogy felzárkózhasson és a rá jellemző stílusban, félrebillentett fejjel, kiállva cibálta a pedálokat. Elég reménytelennek tűnt, hogy felérjen, de végül nem bírta a saját tempóját, és még Sánchez is otthagyta, aki csak tette rá a kereket.

Utánuk leszakadozva jöttek magányos harcosok és nagyobb csoportok, akik már csak célba akartak érni. Volt, aki kedélyesen beszélgetett honfitársával, de akadt olyan is, aki örült, hogy egyáltalán levegőt kap. A legnagyobb csalódást számomra néhány bringa állapota jelentette. Több tucat olyan bringa ment el előttem, ami recsegett-ropogott, kattogott. Gyakoribb volt a pontatlanul működő váltó, mint MTV-s műsor Baló György nélkül.

A szakaszt végül Moncoutie nyerte Valverde előtt, szűk egy perc előnnyel, míg őt követte Gesink, Basso és Sánchez. Evans több mint egy percet kapott. Fent megtartották a szokásos trikó átadást és lassan elkezdtek szállingózni a csapatok. Az elsők közt haladt el a Vueltát aznap feladó Boonen az egyik Quick Stepes kocsiban és őt követték sorban a többiek. Megindultam én is haza, beálltam az Astana busza mögé és szinte végig mögöttük haladtam, csak egy hosszú felüljárón szakadtam le a szélárnyékukról. A busz mögött nem láttam a táblákat és elnézhettem a lejáratot a város felé, mivel a felüljáró után egy alagúton haladtam át. Elég gyér volt a világítás, nálam pedig nem volt lámpa, így csak a sisakom fényvisszaverő matricájában és a személyes kisugárzásomban bízhattam. Mikor előtűntem a benzingőzből, az autópályán találtam magam (de legalább világos volt). A leállósávban tekertem és reménykedtem, hogy nem futok bele a rend őreibe. Mikor ezt megfogalmaztam, egy rendőr és egy polgárőr tépett el mellettem, de ügyet sem vetettek rám.

Szerencsésen elértem az első kijáratot és próbáltam hazavergődni az ismeretlen városon keresztül. Keresztül-kasul bolyongtam az utcákon, amikor az egyik szálloda parkolójában összeakadtam a Cervélo Test Teammel. Épp a parkolóban mosták és állították be a gépeket. Spéci állványokon pörgették-forgatták a bringákat, sterimóval lecsapták, a csapágyaktól és a láncszemek közül kifújták az utolsó vízcseppet is, majd kerék be, láncra kenőanyag, váltó megnéz és mehet. Sokat mondok, ha 5 perc alatt végzett a szerelő egy-egy bringával. És két szaki dolgozott párhuzamosan.

Lőttem pár képet és gurultam tovább, mert már a sarkamban voltak az esőfelhők, amik a hegy tetején gyülekeztek. Bolyongtam tovább, amikor belefutottam a Silence-Lotto csapatbuszába. Ekkor már szemerkélt az eső, ami a szakikat bezavarta a szálloda előtti ponyvatető alá és a gyalogosok mellett pofozták helyre a Canyonokat. Az eső közben még jobban rákezdte, úgyhogy fotózással ütöttem el az időt.

Amint az égi áldás alább hagyott, folytattam az utam, de újabb akadály kényszerített megállásra, történetesen a Garmin-Slipstream bringái. A felállás ugyanaz volt: a szálloda parkolójában két villámkezű szerelő mosta, szárította és dauerolta a gépeket. Itt is lőttem pár képet, majd nagy nehezen sikerült hazaérnem.

Másnap a granadai kongresszusi központ előtti téren zajlott az ünnepélyes rajtlista aláírás és a versenyzők bemutatása. A szokásosnál egy órával később, 13:30-kor rajtolt a mezőny, de már 10 óra előtt kimentem, hátha tudok valamit intézni az akkreditációmmal kapcsolatban. Kis kutatás után rátaláltam egy szervezőre, aki tudott az előző napi malőrről és adott egy karszalagot aznapra.

A tömeg lassan gyülekezett és elsőnek 11 óra után kevéssel befutott a Cervélo csapatbusza. Őt követte a Rabobank, majd szépen sorban a többi csapat is megérkezett. A téren elkerítettek egy nagy részt kordonokkal, ahol a támogatók kaptak egy-egy sátorhelyet ahol promóciós ajándékokat osztogattak, középen két pultnál terülj-terülj asztalkám és ajándék körte várta a sajtósokat és néhány szerencsést akik valami nyereményjátékkal juthattak be.

A központ épületébe egy több mint két emelet magas lépcsősor vezet föl, ami ráadásul elég széles, ez volt a lelátó, amivel szemben felállították a mozgó színpadot, ahol a rajtlistát szignózták egyenként a versenyzők. Kötelezően már mezben és bringával érkeztek meg. A kordonig alig tudták elverekedni magukat, mindenki közös képért és aláírásért állta útjukat. Voltak, akik jól tűrték, de akadt, akin látszott, hogy nem kívánja egyetlen porcikája sem.

A versenyzők alapvetően két csoportba oszthatók. Voltak, akik abszolút közvetlenek voltak, szívesen álltak oda minden fényképhez és még 1-2 szót is váltottak a rajongókkal, illedelmesen megköszönték a jókívánságokat. Akad pár helyi versenyző, akihez a komplett família kijött, de még a szomszédság is talán, annyian körbevették. Ezek a versenyzők nagyrészt a kevésbé neves bringások, de meglepő módon Lars Boom, Gesink, Zubeldia és jó pár nagy név is abszolút közvetlen volt. Ráadásul a rajt előtt, miközben a bringákat fotózgattam, Basso még nagyban mosolygott huszonéves dekoratív lányok között. A helyében én is mosolyogtam volna… Azonban a csapatfőnök visszarántotta a Földre, hogy irány rajtlistát szignózni és rajt!

A másik csoport az abszolút elzárkózó bringásoké. Közéjük tartozik Cadel Evans, aki erről mindig is híres volt, anno szekjúritis embereket is bérelt maga mellé. Az ausztrál az előző nap elszenvedett defektje miatt érthetően nem volt vidám és nem is próbálta ezt palástolni. Épp a Lotto bringáit fotóztam, amikor megállt mögöttem, lepattant a bringájáról, odaszólt a szerelőnek, hogy cserélje ki a pedálját, majd bepattant a csapatvezető mellé és becsukta az ajtót. Miután megkapta az új pedált, már indult is. Előtte egy kislánynak aláírta a pólóját, hogy ne tűnjön annyira mogorvának, de a felé címzett „Good luck”-ra már nem jött válasz. Amint elgurult, megindultak a kísérő kocsik is és elrajtolt a mezőny. Sajnos eltököltem az időt és nem kaptam el a rajtot, de még éppen láthattam, amint az aktuális világbajnok, Ballan próbál felérni a társaira…

A 64. Spanyol Körverseny 2009. szeptember 20-án végül Alejandro Valverde győzelmével ért véget. További infók a versenyről: http://www.lavuelta.com

Szöveg és fotó: Csire Sándor