Home Blog Page 1255

Cube Hooper

fotók: KGÁdám, Tóth Anita

Idén már nagyjából az ötödik éve dolgozom a magazinnál, így teszteltem már legalább 40-50 bringát, meg temérdek alkatrészt, de be kell, hogy valljam, ennyit még egyetlen tesztgéppel sem mentem. Persze, eleve inkább a zúzós, nagy rugóutas gépeket kapom, ez a bicikli viszont egyszerűen kívánta, hogy állandóan hajtsam.

fotók: KGÁdám, Tóth Anita
fotók: KGÁdám, Tóth Anita

Lelkesedésemnek több oka is van. Egyrészt a Cube-ok kinézetét már ezerszer dicsértük, de ez most talán túltett minden eddigin, annak ellenére, hogy utálom a mai fehér divatot. Olyannyira eltalálták az összhangot, hogy mindenki megbámulta a gépet, bármerre is jártam vele az országban. A másik ok, hogy személyes vonzalmat érzek a legklasszikusabb kinézetű geometria iránt, ahol vízszintes a felsőcső, arányos a fejcső, szögben törik a villa, és egyáltalán nincs semmiféle hajlítgatás, hydroforming, lapítgatás, és a csövek kör keresztmetszetűek.

CubeHoop3
Szerintem az Alfine-nal a Shimano is messze a legszebb termékét hozta létre, mert a letisztultság itt is fő jellemző. Mindig bántjuk is őket, hogy csak az öreges fekete-ezüst/szürke színkombinációt ismerik. Ebben az esetben viszont hihetetlenül eltalálták ezt a klasszikus formához járó csillogó fekete felületet: élőben egyszerűen szemet gyönyörködtető.

No, de elég az esztétikából. Nézzük a tényeket. Mint már említettem, a váz mellőz szinte minden divatos és fölösleges felhajtást: adott kilenc cső, amelyeket csinosan hegesztettek egymáshoz, bár a felsőcső a két végén kissé szögletes lesz, meg a támvilla is egy picit. Biztos, ami biztos, van egy merevítő lemezke az alsócső alatt, bár szerintem egy ilyen gépre fölösleges. A villa vaskos, egyenes és merev.

CubeHoop4
Az egyedüli feltűnő dolog az excenteres középrész, azaz a gép könnyedén egysebességessé alakítható. Ennek az apró trükknek hála befér az Alfine agyváltó, amire már nagyon kíváncsi voltam, főleg, hogy a Rohloff rendszeréhez már volt szerencsém. Érdekelt, hogy a japánok hogyan oldották meg a hengerbe zárt váltásrendszer bonyolult műveletét, ami kívülről ugye nem tűnik túl komplikáltnak, hiszen csak egy 20-as lánckerék látszik, meg egy kábel, ami eltűnik az agyban. Elöl még szimplább a helyzet az egy szem 45-ös nadrágszárvédős lánctányér miatt. Ez a két lánckerék a váltókarral meg az aggyal 8 fokozatot eredményez egy 12-38-as hátsó sornak megfelelően. A variációk a két lánckerék cserélgetésével elég tág határok között mozoghatnak.

A menettapasztalatok előtt még kitérnék a kiegészítőkre, köztük is a Syntace kormányra és stucnira, amelyek nem éppen hétköznapi darabok. A kormány nagyon kényelmes hajlítású, és az okos kis jelölések miatt könnyű beállítani. A stucni pedig igazi könnyített versenydarab, ami filigránságával sokat dob az összképen.

CubeHoop5
A kerekeken igazi ballonos városi külsők feszülnek, amelyek elég szélesek a száguldozáshoz, 3 bar nyomáson még kellően csillapítják a hazai utak egyenetlenségeit, ellenben 4 barnál számomra már túlzottan rázós érzést nyújtottak.

Amikor megkaptam a gépet, épp Ürömre kellett kimennem, így gondoltam az autó helyett felpattanok a bringára és megteszem az első tesztkört. Csillaghegyen át mentem, hogy az Ürömi utat útba ejthessem, tesztelendő az áttételeket. Aki nem járatos arrafelé, annak elmondanám, hogy ez az egyik legmeredekebb utca a fővárosban, amelyen én a montimmal a legkisebb áttételt használva szoktam feldöcögni.

CubeHoop6
Az első meglepetés már a ház előtt ért, ugyanis fordított irányba kell váltogatni. Ezt nem nagyon sikerült megszoknom, annyira természetellenesnek érzem 15 év beidegződése után. A második pedig már az emelkedő alsó lankásabb részén, ahol pikk-pakk elfogytak a fokozataim. Nagyjából a hegy feléig jutottam, amikor le kellett szállnom, hogy szégyenszemre toljam. Ekkor tudatosult bennem a felhasználási célterület, ami semmiképpen sem a versenyzés világa, vagy extrém (meredekségű) terep, hanem a gyors és hatékony városi közlekedés. Onnantól, hogy ezt szem előtt tartottam, tökéletes összhangba kerültem a géppel.

Az Alfine rendszer ugyanis a tesztgépen lévő 45/20-as lánckerekekkel lankásabb emelkedők legyőzését teszi csak lehetővé. Az áttételrendszer elég tág, azt viszont a nyolc fokozat miatt csak viszonylag nagy ugrásokkal tudták átfogni, azaz az egyik fokozatban túlságosan pörgetni kell, míg a következő már túl nehéz, de ez rövidebb, városon belüli távolságokon azért nem túl zavaró.

Cserébe viszont bármikor válthatunk: előre és hátra tekeréskor is, és persze álló helyzetben is. Ennek hallatlan előnye szintén a városban mutatkozik meg, amikor a lámpánál éppen a zebrán áthaladó miniszoknyás lábakat bámuljuk, eközben pedig megfeledkezhetünk a visszaváltásról, így a zöldnél nehéz elindulni. Az Alfine viszont álló helyzetben is bármennyit tud váltani, tehát ráérünk fékezés után is rajtfokozatot keresni. Ha már előbb a Rohloffot emlegettem, akkor elmondanám, hogy nagyon hasonló érzés, csak ott ugye 14 fokozat van, ami kisebb lépéseket tesz lehetővé, így alkalmasabb a versenysportra. Ugyanakkor az Alfine-nál is éreztem néha ugyanazt a pontatlanságot, azaz néha „gondolkozott”, míg megtalálta a fokozatot. Talán épp ezért hívjuk őket agyváltónak…

Túlzásnak tűnhet a tárcsafék, de ha valahol, akkor a városban adódhat sok váratlan helyzet, amikor nagyon jól jön a hatalmas fékerő, így szerintem ez cseppet sem fölösleges plusz súly.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy nagyon is van létjogosultsága ennek a bringának, mert egyszerű, mint a faék, a zárt váltás jóvoltából igénytelen, és ezzel kicsi a meghibásodási lehetősége is. Nagyon tempósan lehet vele haladni, de a gumiknak hála nem ráz annyira, mint egy sima országúti. Nincsenek felesleges, kihasználatlan fokozatai. Az egyetlen hátránya, hogy észbontóan jól néz ki, és látszik rajta, hogy drága bringa, így nem érdemes kint hagyni sehol.

Megjelent a Bikemag 2009. októberi lapszámában.
[poll id=”163″]
Forgalmazó: Velobike Kft.
Származási hely: Németország / Tajvan
Vázgarancia: 5 év
Alkatrész-garancia: 1 év
Vázméretek: 50, 54 (tesztelt), 58 cm
Ajánlott fogyasztói ár: 324.990 Ft

Váz: HPA 7005 alu; triple butted
Villa: alu
Hajtómű: Shimano Alfine; 170 mm / 45 fog
Középcsapágy: Shimano Alfine
Lánc: Shimano HG53
Lánckerék: Shimano Alfine; 20 fog
Hátsó váltó: Shimano Alfine
Váltókar: Shimano Alfine; 8 seb.
Fékszett: Shimano Alfine tárcsafék; 160 mm tárcsák
Első agy: Shimano Deore Disc; 32 furat
Hátsó agy: Shimano Alfine; 32 furat
Küllők: rozsdamentes; 1,8 mm
Felnik: Alexrims EN24; 32 furat
Gumik: Schwalbe Marathon Supreme Kevlar
Kormánycsapágy: FSA Orbit Z
Stucni: Syntace F99 alu; A-head; 100 mm / 25,4 mm
Kormány: Syntace Duraflite 2014 alu; 590 mm / 25,4 mm
Nyereg: RFR Natural Shape
Nyeregcső: RFR Prolite; 380 mm / 31,6 mm
Pedál: Fasten alu

Geometriai adatok:
Fejcsőszög: 71,0 fok
Nyeregvázcső-szög: 73,0 fok
Nyeregvázcső-hossz: 540 mm
Felsőcsőhossz: 585 mm
Vízszintes felsőcsőhossz: 601 mm
Tengelytáv: 1096 mm
Láncvillahossz: 435 mm
Középcsapágy-magasság: 295 mm
Tömeg: 11,9 kg (pedállal)

PhotoSOKK: Krasznai Zoltán

Éppen Gulyás Misit várta a nagy útátugrásnál, akiről csak annyit tudott, hogy hamarosan jönnie kell lefelé. Felszerelte a vakuit, néha finoman állított még valamit, majd várt. Amikor aztán szóltak, hogy jön Misi, akkor beállt és exponált. Nem volt próba, hanem csak a profi rutinja és tudatossága. Az interjú során kiderült, hogy mindig így dolgozik: a helyszín és a körülmények tulajdonképpen minden lehetséges változóját ellenőrzése alatt tarja. Ritkán exponál, de abban a pillanatban minden pontosan úgy történik, ahogyan ő akarja…

Krasznai_01

Névjegy:

Név: Krasznai Zoltán
Életkor:
37
Szakterület:
vegyes, az utóbbi időben extrémsport
Mióta fotós:
15 éve
Felszerelés:
mindig az adott munkától függ, saját felhasználásra elsősorban analóg, ezen belül: kisfilm, középformátum és nagyformátum, de camera obscurával is dolgozik. Digitális munkákhoz Nikon D2X-est használ.
Fontosabb munkák és megjelenések:
Redbull, LG, Mountain Dew, Offline, Zone, Wenson, Képes Sport, Soul (francia BMX-es magazin), valamint különböző reklámügynökségek

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 180 mm CFE+1.4TC; exp.: 1/15 sec, f/5,6
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 180 mm CFE+1.4TC; exp.: 1/15 sec, f/5,6

– Elég szokatlan és kacskaringós életpályád volt. Mesélnél róla?

– Szolnokon születtem, de Budapesten nőttem fel, ahol 9 éves koromban elkezdtem teniszezni. Elég jól ment, korosztályos országos bajnok is voltam. Az érettségi után profi teniszezőnek készültem, de hamarosan megsérült a csuklóm. Ekkor átértékeltem az életemet és a tanulás mellett döntöttem: teniszes sportösztöndíjjal kikerültem a Montana State University-re. Az egyetemen a business és a fotó szakot párhuzamosan végeztem, és mindjárt az első laborálásnál örök szerelem lett a fényképezésből. A fotós szakon, a kinti professzionális laborban és stúdióban minden felszerelést és eljárást kipróbálhattam, amely az itthon végzetteknek sajnos nem áll rendelkezésükre. A diploma után viszont nem lettem egyből fotós, ugyanis adódott egy váratlan felkérés a világ egyik legjobb teniszezőnőjétől, az éppen az US Openre készülő Szeles Mónikától, akinek az állandó edzőpartnere lettem pár évre, és így a nagy világversenyeket járva beutazhattam a világot.

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 80 mm CFE; exp.: 1/8 sec, f/2,8
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 80 mm CFE; exp.: 1/8 sec, f/2,8

– Teniszezőként hogyan lettél mégis a nyaktörő sportok egyik legjobb fotósa?

– A teniszes évek után hazatérve már nagyon hiányzott a fotózás, de annyira idegen volt a hazai fotós légkör, hogy egy ideig nem is foglalkoztam a fényképezéssel. Aztán jött a Westend tetején egy snowboardos bemutató. Az egyetemi évek alatt sokat snowboardoztam, így egy barátommal kimentünk megnézni az itthoni deszkásokat. Szerettem volna magamnak néhány képet készíteni, ezért kivittem a Hasselbladomat (6×6-os középformátumú gép). Furán is néztek rám a fotós kollégák. A haverom azonban – látva a képeket – ajánlotta, hogy küldjem el az Offline-nak őket. Ezt szerencsére megtettem, és mivel tetszett nekik, nem sokkal ezután már címlapot fotóztam náluk. Tulajdonképpen mondhatom, hogy véletlenül sodródtam bele az egészbe.

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 40 mm CFE; exp.: 1/250 sec, f/5,6
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 40 mm CFE; exp.: 1/250 sec, f/5,6

– A többi munka is így jött?

– Igen. A Redbull-nál látták az Offline-os munkáimat, és felkértek ők is, majd azokat a munkáimat más is látta, és így bővültek a lehetőségek. Ilyen módon talált rám a francia Soul magazin is, akiknek címlapot, posztert és háromszor tíz oldalas anyagot készítettem Pozsonyban, meg itthon, francia és magyar bringásokról.

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 30 mm CF; exp.: 1/500 sec, f/5,6
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 30 mm CF; exp.: 1/500 sec, f/5,6

– Mivel foglalkozol manapság?

– Szerencsére nem csak a fotózásból élek, ugyanis még Amerikában kapcsolatba kerültem egy szintetikus alapanyagú teniszpályákat gyártó céggel, amelyet itthon én képviselek, így megtehetem, hogy csak olyan munkákat vállaljak el, amelyek a szívemhez is közel állnak. A fotózáson belül pedig éppen most kezdek újra irányt váltani. Az egyetemen a fekete-fehér, analóg, nagyformátumú fényképezés volt a kedvencem, és mostanában ismét ezekkel az experimentális vagy régi – akár XIX. századi – technikákkal kísérletezgetek. Éppen most vettem egy 10 × 10 inches favázas gépet, amely (625 négyzetcentiméteres!) negatívra dolgozik, és amelynek elő- és hátlapját bármilyen irányban lehet forgatni, dönteni, ezáltal a legkülönbözőbb módon lehet állítani, korrigálni a kép perspektíváját, élességi síkját. Ehhez persze sokkal elmélyültebb, lelassultabb hozzáállás kell, ugyanis mindent jobban meg kell gondolni az exponálás előtt a költségek és a hatalmas méretek miatt. A téma inkább a portré, divat, természet és absztrakt vonalon belül van.

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 180 mm CFE; exp.: 1/125 sec, f/4
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 180 mm CFE; exp.: 1/125 sec, f/4

– Ezzel az elgondolkozó mentalitással eléggé ellentétes az LG-nek a BS-ben készített motocross freestyle bemutatós anyagod. Hogyan készülsz egy ilyen munkára?

– Mindenből a legjobbat akarom kihozni, így inkább többet dolgozom, több cuccot viszek ki a helyszínre, de többet is adok. A legutolsó motocrossos munkához az Arénába kivittem egy fél stúdiót – generátorokat, vakufejeket, állványokat, rádiókioldót, fényterelőket, objektíveket, illetve volt egy segítőm is. A helyszínt egyébként mindig megnézem előre, kinézem a helyeket, a szögeket, előre felállítom a vakukat. Megtervezem a munkát, és nem az esemény közben rohangálok, hogy jó helyet találjak. Persze mindig kell improvizálni menet közben, de segít, ha van előre stratégiád.

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 40 mm CFE; exp.: 1/500 sec, f/8
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 40 mm CFE; exp.: 1/500 sec, f/8

– Fontos, hogy ismerd a fotóalanyt?

– Persze. Az ideális az, ha ismerjük egymást, vagy tudunk beszélgetni előtte, mert a személyiségéből sok mindent bele lehet komponálni egy képbe, illetve tudod, hogy mit várhatsz tőle, milyen trükköket szokott beadni. Ez neked és neki is segítség, mert így könnyebb a megfelelő pillanatot elkapni. Ebben a műfajban kiemelten fontos a rutin és a gyorsaság, mert vannak trükkök, amelyeket a sportolók csak egyszer tudnak megcsinálni, így nem hibázhatsz. Ismerem a felszerelésemet, tudom, hogy, ha mondjuk bemozdulós képet szeretnék, akkor 1/8-nál mennyire kell elhúznom a gépet, melyik vakumat, milyen távolságra tegyem, és egyéb finomságok. Erre a rutinra bárki szert tehet, csak sokat kell gyakorolni és utólag elemezni a képeket.

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 40 mm CFE; exp.: 1/2 sec, f/4
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 40 mm CFE; exp.: 1/2 sec, f/4

– Sok vakut használsz?

– Igen, általában hármat-négyet, de ha lehet, akár ötöt-hatot is. Például egy főfény oldalról, a másikkal derítesz, a harmadik, meg a negyedik mondjuk a háttérhez és az ellenfénynek. Az öt-hat vaku már nagyon munkás, de a kapott eredmény miatt megéri. Tudom, hogy ez függ az anyagiaktól is, de nem kell mindenből megvenni a legjobbat, legdrágábbat, főleg, amíg tanul az ember. Én is évekig a legegyszerűbb, legolcsóbb vakut használtam, amelyen csak a fényerő volt állítható, az is csak négy állásban. Csak annyi kell, hogy villanjon.

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 50 mm CF; exp.: 1/60 sec, f/5,6
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 50 mm CF; exp.: 1/60 sec, f/5,6

– Mennyit babrálsz utólag a képeken?

– Analógnál a kép elkészítéséhez az exponálás csak a kiindulópont. Nagyon szeretem a laborban az előhívást, nagyítást, tonizálást, emulziókenést és a végtelen kreatív lehetőségek kiaknázását. Imádom a régi nemes eljárásokat: a platinotípiát, cyanotípiát, a collodion-eljárást, stb.. A digitálisnál ellenben nem sokat javítgatok utólag. Nem is élvezem annyira a digitális utómunkát. Ha megrendelésre dolgozom, akkor persze átkonvertálom a RAW állományokat TIFF-be vagy JPEG-be és beállítom az alapdolgokat, például a színeket, a fehéregyensúlyt, az élességet, egyebeket.

– Köszönöm az interjút, és további jó munkát kívánok!

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 50 mm CF; exp.: 1/125 sec, f/8
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 50 mm CF; exp.: 1/125 sec, f/8

Tanácsok:

1. Ha rendezvényt fotóztok, mindig nézzétek meg előre a helyszínt, és találjátok ki, hogy ott mit és honnan akartok fotózni. A bemelegítés alatt már általában látható, hogy kikre érdemes odafigyelni és melyik elemeken lesznek az igazán látványos trükkök. Mindent jó előre helyezzetek el, egyeztessetek a szervezőkkel, hogy hol mozoghattok, így a rendezvényen már csak a lényegre kell koncentrálni.

2. Szabadidőtökben kísérletezzetek, próbáljatok ki új dolgokat, új beállításokat, új világítási stílusokat. Ne féljetek a hibáktól, mert azokból lehet a legtöbbet tanulni.

3. Elemezzétek kedvenc fotósaitok képeit. Próbáljatok meg rájönni, hogy milyen technikával készültek, és készítsetek hasonló képeket. Nem az a lényeg, hogy leutánozzátok mások képeit (bár sokszor lehet ilyennel is találkozni), hanem, hogy megtanuljátok, hogyan készültek ezek a képek, így legközelebb, egy másik szituációban már hasznosítani tudjátok ezeket a technikákat a saját ízlésetek és elképzelésetek szerint.

Fotósztori:

Minden kép árulkodik arról, hogyan is készült, csak elemezni kell. Ezt a képet öt darab vakuval készítettem, de már nem emlékszem pontosan, hogy ezeket pontosan hová helyeztem el. Találjuk meg hát őket együtt: egy vaku tőlem bőven jobbra lehetett, ami látszik a srác felemelt kezén, hátán és fenekén. A második tőlem balra villant, de elég magasról, amire a srác arcán és a rajta lévő árnyékból következtethetünk.

váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 30 mm CF; exp.: 1/4 sec, f/5,6
váz: Hasselblad 205FCC; obj.: 30 mm CF; exp.: 1/4 sec, f/5,6

Egy harmadik vaku derített mellőlem, enyhén jobbról, ez a vasasztal lábának árnyékából látszik. Egy negyedik vaku alulról a deszkára villant, míg az ötödik a hátteret világította meg. Az 1/4 másodperces exponálás közben elhúztam a fényképezőgépet és követtem a srác mozgását, ahogyan ez a bemozdult háttérfényekből is látszik.

Krasznai Zoltán által ajánlott linkek:

www.argentumcamera.com
www.alternativephotography.com
www.magnumphotos.com
www.photo.net
www.montana.edu

Megjelent a Bikemag 2007. január-februári számában.

Szöveg: KGÁdám

Ki is valójában az országút királya? – előzetes

Öt variáció fékváltókarra, balról: Microshift (SunRace), Egropower (Campagnolo), DualControl (Shimano), Di2 (Shimano), DoubleTap (Sram)

A régi Bikemag olvasóknak a cím ismerős lehet, hiszen a magazin 2005. augusztusi számában hasonló címmel jelent meg egy összehasonlító írás, az akkor a piacon fellelhető országúti alkatrészcsaládokról, és a mögöttük lévő tervezési koncepciókról. Akkoriban roppant egyszerű dolgom volt: mindössze az volt a kérdés, hogy Campagnolo avagy Shimano. Ezzel szemben a választás manapság már négyesélyes, nemsokára pedig már akár öt is lehet…

Öt variáció fékváltókarra, balról: Microshift (SunRace), Egropower (Campagnolo), DualControl (Shimano), Di2 (Shimano), DoubleTap (Sram)
Öt variáció fékváltókarra, balról: Microshift (SunRace), Egropower (Campagnolo), DualControl (Shimano), Di2 (Shimano), DoubleTap (Sram)

Persze valójában ez a normális, hiszen a pozícionált váltás elterjedését megelőzően a márkaválasztás még szélesebb palettán mozgott: tucatnyi kisebb-nagyobb olasz, francia, német, spanyol vagy japán cég kínált komplett alkatrészcsaládokat, esetleg csupán váltórendszereket az országúti bringásoknak. Aztán a pozícionált rendszerek megjelenésével elhullottak azok, akik képtelenek voltak túllépni a frikcióson, majd második körben azok, akik nem tudtak megfelelő fékváltókarral előrukkolni. A csatából végül ketten kerültek ki győztesen: az olasz Campagnolo és a japán Shimano. A kettejük uralta piacra lépett be 2006-ban a Sram, majd 2008-ban a MicroShift. Az ötödik szereplőről egyelőre még csak kiszivárogtatott információk keringenek, de úgy tűnik, pár éven belül újabb márka kér majd szeletet a tortából: az FSA. Nagyjából ebben a sorrendben venném őket most végig, a cikk célja pedig az lenne, hogy az olvasó kicsit pontosabban lássa, mire is számíthat, ha egyik vagy másik márka mellett teszi le a voksát.

Miguel Indurain a Campagnolo Super Record sajtóbemutatóján az olaszok csúcs szettjét teszteli
Miguel Indurain a Campagnolo Super Record sajtóbemutatóján az olaszok csúcs szettjét teszteli

Két lényeges változás történt a 2005-ös cikk megírása óta. Egyrészt a Campagnolo egyeduralkodó szerepe megszűnt a rejtett módon vezetett váltóbowden terén. Másrészt akkor még aszerint is rangsoroltam a márkák között, hogy melyiknek milyen hazai beszerzési forrásai vannak, mennyire biztosított az alkatrész-utánpótlás. Mára az webshopok és az internetes kereskedelem térhódításával ez a szempont veszített a jelentőségéből. Szinte bármikor, bármi beszerezhető, külföldi online áruházakon keresztül nem ritkán kedvezőbb áron, mint a hazai kereskedőktől. Tehát nemcsak az országúti rendszerek száma nőtt meg, hanem a beszerzési-, és ezzel párhuzamosan a tényleges választási lehetőségeké is.

Szabadalmi rajz az FSA országúti hátsó váltójáról
Szabadalmi rajz az FSA országúti hátsó váltójáról

Minderről részletesen a Bikemag 2009. november-decemberi 100. lapszámában olvashattok. Kiderül például, hogy a 11-es Campa rendszerek lánckerekein a fogak valójában nem is vékonyabbak, vagy hogy a Rapidfire-elv elforgatásával is lehet országúti fékváltókart összehozni. Addig is némi előzmény:

https://bikemag.hu/tech/orszaguti-alkatresz-kompatibilitas-es-mukodesi-sajatossagok
https://bikemag.hu/tech/campagnolo-vagy-shimano-ki-az-orszagut-kiralya

Szöveg: HBalage
Fotó: Campagnolo, Sram, FSA, Shimano, SunRace

Stucnik és lakatok: 73 termék bemutatója – előzetes

Ezúttal két olyan körkép összeállítására vállalkoztunk, melyek már régen szerepeltek nálunk: kormányszárakat mutatunk be szinte az összes szakágból, és kerékpárzárakat a legkülönfélébb biztonsági fokozattal. Ezúttal talán senkinek sem marad hiányérzete: sikerült mindkét termékcsoportból bemutatni szinte az összes idehaza elérhető márkát.

Korkepek_1

A pár ezer forintos strapabíró kormányszáraktól indulva egészen a félszázezer forintos full karbon darabokig lesz itt minden. Helyet kap néhány különlegesség is: állítható szögű darabok akár hagyományos, menetes villanyakakhoz, vagy a duplavállas telókra csavarozható integrált típusok.

Korkepek_2

Minden szakág képviselője megkaphatja ebben a cikkben a magáét, például akár személyes kedvencemet, a képen látható „gömbfejű” országúti darabot.

Korkepek_3

Persze hiába áldozunk jelentős összegeket egy-egy alkatrészre, ha a nem megfelelő kerékpárzár kiválasztása miatt egyszer csak hűlt helye lesz a bringánknak. Hogy ez ne történhessen meg, ebben kíván segíteni kerékpárzár körképünk.

Korkepek_4

Az 54 stucni és 19 kerékpárzár körképe Lcs jóvoltából magazinunk nemsokára megjelenő 2009. november-decemberi 100. jubileumi számában lesz olvasható.

34 bajnoki érem és az „Év pályacsapata” cím az idei mérlege a BVSC-nek

A BVSC Kerékpáros Szakosztálya 2009. december 13-án tartotta hagyományos év végi bankettjét. Az összejövetelen a versenyzők éves teljesítményének értékelése mellett a pályabajnokság módosított jegyzőkönyve alapján új korcsoportos bajnokokat is avattak.

BVSC_1

A BVSC Szőnyi úti sporttelepének tanácstermében 52. szezonját zárták a vasutas kerékpárosok. Pataki Ibolya szakosztályvezető, vezetőedző megköszönte a csapat szponzorainak a támogatást, értékelte az évet, majd a versenyeredmények alapján kihirdette a 2009-es szakosztályi rangsort. A csapat kerekesei idén az MKSZSZ bajnoki rendszerén belül 9 korcsoportban megszerezhető összesen 282 érem (arany, ezüst és bronz) közül 34-et gyűjtöttek be, ebből pedig 16 bajnoki arany volt. A bajnoki rendszerben részt vevő 31 csapat közül 2009-es teljesítménye alapján a pálya szakágban idén az év csapata lett a BVSC.

BVSC_2

Egy nem mindennapos aktus is szerepelt a programban. A doppingvétségért két évre eltiltott Támer Kolost az MKSZSZ megfosztotta pályabajnoki címeitől, így öt számban hivatalosan a korábbi ezüstérmeseké lett az elsőség. Ennek jóvoltából a BVSC négy újabb bajnoki címhez jutott, az érmek és a bajnoki mezek hivatalos átadására pedig az évzáró szakosztályi beszámoló keretein belül került sor. A Magyar Kerékpársportok Szövetsége részéről Tarapcsák Péter alelnök adta át a díjakat. A 2009-es év ifjúsági sprint- és keirin bajnoka így immár hivatalosan is Juhász Balázs lett, míg az ifjúságiak scratch és 3000 méteres futamában Hartmann Józsefnek jutott a cím.

BVSC_3

Ezzel a versenyek során nyújtott éves teljesítménye alapján a csapatban első szezonját záró Hartmann József lett a BVSC házi pontrangsorának győztese, mögötte a második helyen Solymosi Márton, míg harmadik helyen Hazai Boglárka végzett.

BVSC_4

Szó esett néhány különleges eredményről is. Az idén első alkalommal megrendezésre kerülő bringapoló országos bajnokságon a BVSC csapata lett a versenyszám első nemzeti bajnoka, a Hatalyák Attila–Németh Dorián–Papp Krisztián trió jóvoltából. Hazánkban szintén először került sor női elit csapatsprint bajnokságra, ahol a Hazai Boglárka–Bálint Katalin páros lett a győztes. A kezdők pályabajnokságában a mezőny legfiatalabbika, a mindössze 11 éves Hajdú Máté Olivér a korcsoport számára kiírt mindhárom versenyszámban legyőzte idősebb ellenfeleit, így összesen három aranyat szerzett. Az U23-asok között Halász Viktor egy nem sokkal a bajnokság előtt elszenvedett lábtörésből felépülve szerzett egy ezüst- és egy bronzérmet. Végül a csapat master versenyzője, Szilágyi Sándor az idei manchesteri master pálya Eb-n a 750 méteres állórajtos időfutamban a 16. helyen zárt a 45-49 évesek korosztályában.

BVSC_5

Az értékelést követően bankett és állófogadás keretein belül vettek búcsút a jelenlévő versenyzők, szülők, kerékpáros szakemberek, támogatók és sajtósok a 2009-es kerékpáros szezontól.

A BVSC Kerékpáros Szakosztálya a weben: www.bvsccycling.hu

Letölthető dokumentumok:
– A BVSC bringásai által 2009-ben szerzett bajnoki érmek táblázata

A bringás egyensúly dimenziói – előzetes

Az All Mountain akadémia mostani, harmadik kiadása a bringás egyensúly kunsztjairól fog szólni. Arról az egyensúlyozásról, amihez az embernek ösztönösen hihetetlen jó érzéke van, de kicsit zavarba hozza az a guruló izé, ami bringázáskor alatta van, és hirtelen fogódzkodónak kezdi használni ahelyett, hogy megtanulna egy dinamikus rendszerként mozogni vele együtt.

Ez a fejezet egy kis lazító kurzus lenne a kardot nyelt bringásoknak, és új dimenziókat nyithat meg mindenki számára – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. A következő bekezdésekben szó lesz a montis egyensúlyát befolyásoló tényezőkről, és hogy milyen módszerekkel tudod ezeket igen erőteljesen manipulálni. Megtudhatod, milyen szerepe van a súlypontod változásának-változtatásának bizonyos bringás helyzetekben és kapsz egy raklapnyi tanácsot, hogyan faraghatod, csiszolhatod finomíthatod az egyensúlyozási képességedet – méghozzá mind a három dimenzióban! Az elmélet mellett ezúttal Erdélyi Ádám gyakorlati tanácsait is beleszőttük a mondandónkba. Aki nem ismerné, Ádám ma az egyik legjobb triálos hazánkban, azaz tud egyet s mást az egyensúlyozásról.

egyensuly_01

A kezdetek – az egyensúly első tengelye

Biztosan emlékszel arra a varázslatos pillanatra a kerékpáros karriered kezdetén, amikor egyszer csak ráéreztél arra a bizonyos egyensúlyi helyzetre, amiben sem balra, sem pedig jobbra nem dőltél el, és peckesen, hatalmas vigyorral tepertél a vakvilágba, mint akinek épp szárnyai nőttek. Ehhez a manőverhez persze kellett némi bátorság, hisz – mint arról nemsokára szó lesz – a stabilitást nagyrészt a sebesség adja. Ez az egyensúlyozási képesség volt az, ami belépőt jelentett a kerékpározni tudók elit közösségébe, ekkor került le a mesterséges stabilitást adó partvisnyél/oldalkerék a bicajodról. Ez az oldalirányú egyensúly untig elég ahhoz, hogy ragyogóan tudjunk kerékpározni sima úton – sőt még a könnyebb terepeken is –, és nagyon sokan meg is maradnak ezen a szinten, pedig a ma ismert tér nem csak egy síkból áll, hanem legalább háromból. Komolyabb terepen viszont bele kell venni az egyensúlyozási repertoárba a maradék két síkot is: nem csak jobbra és balra van, hanem fel-le és előre-hátra is!

Az egyensúly három tengelye
Az egyensúly három tengelye

Az egyensúly megtartásához – vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a borulás elkerüléséhez – leginkább a jobb-bal tengelynek van a legnagyobb szerepe, ugyanis ez a leginstabilabb a három sík közül. Ezt a síkot nézve csupán egyetlen ponton van a bringás megtámasztva: ahol a kerék a földet éri. Gyakorlatilag egy kötéltáncról van szó.

Az előre-hátra tengely már egész stabil az előzőhöz képest, hiszen itt már két, egymástól viszonylag távol lévő ponton (a két kerék) vagy megtámasztva, de a hegyibringázás közben azért gazdagon akadhat olyan helyzet, ami kibillenthet ebből az egyensúlyból. Gondolj a sörpadra, ami felcsapódik, amikor mindenki feláll, leszámítva azt a szélét, ahol az alátámasztáson túl valaki ülve marad. Bicónál ez ugye úgy néz ki, hogy ha az egyik tengelyen túlra kerül a súlypontod, akkor csak a magad és a tengely másik oldalán lévő tömeg arányán múlik, hogy borulás lesz-e belőle – kormányon átrepülés avagy hátraesés – vagy sem. Egy meredek lejtőn vagy emelkedőn tehát már nem nyújt stabilitást a két alátámasztási pont, ezért meg kell változtatnod a súlypontodat…

Hogy pontosan hogyan, arról a Bikemag nemsokára megjelenő 2009. november-decemberi 100. számában olvashattok Farkas Dániel jóvoltából.

Fotók: Farkas László

PhotoSokk: Az öreg róka – előzetes

Ian Hylands, a legrégebbi és az egyik legkeresettebb kerékpáros területen tevékenykedő fotós a világon. Munkái a világ összes nagyobb magazinjában rendszeresen fellelhetők, emellett nagyobb kerékpáros cégeknek is dolgozik. Az idők során a Mountain Bike az élete részévé vált, erről és más dolgokról is mesél nekünk a következőkben.

Hylands_1

Névjegy:

Név: Ian Hylands
Kora:
41 éves
Nemzetiség:
amerikai és kanadai
Mióta fotózik:
a 80-as évek elejétől
Fontosabb megjelenések:
Red Bull, Fox Racing, Scott, Specialized, Evil Bikes, Cannondale, Oakley, Bell, Giro, SDG, E-Thirteen stb.

Hylands_2

(…)

– Szerinted, mi szükséges ahhoz, hogy valaki jó képeket készítsen, és elismertté váljon, mint fotós?

Sok időre és gyakorlásra van szükség, hogy elsajátítsuk a különböző technikákat. Nagyon sok diákomon látom, hogy értik az alapokat a fényképezésről, de nem szentelnek elég időt arra, hogy keresztülnézzenek a fényképezőgép keresőjén. Mindegyik képnek különbözőnek kellene látszania különböző objektíveken keresztül, és a fényről is többet kellene tanítani, ugyanúgy, ahogy a kompozícióról. Ezekre nem nehéz rájönni, csak akarni kell. Ha, nincs meg benned a kellő akarat és vágy, biztosan nem fogsz célba érni. Persze, vannak emberek, akik a természetüknél fogva kitűnnek ilyen téren, de valójában bárki meg tudja mindezt tanulni. Aztán van az üzleti oldala, ez is nehéz sok művész számára, de erről nem szeretnék beszélni.

Hylands_3

– Milyen felszerelést használsz?

– Meglehetősen változatos szettem van. Nikon vázakat szoktam használni, különböző vakurendszerekkel. Mostanában inkább kisebb vakukat használok, mert azt könnyebb cipelni, de megrendeléstől is függ, hogy mit viszek magammal. Rádiós vakukioldókból PW Multimaxot használok, és ezeket a MacBookPrommal együtt LowePro hátizsákokban szállítom. A képeim szerkesztéséhez Lightroomot használok, néha pedig Photoshopot.

(…)

A teljes cikket a Bikemag nemsokára megjelenő 2009. november-decemberi 100. jubileumi számában olvashatjátok el. A fotóssal Szász Norbert beszélgetett.

EICMA és Bike Brno – előzetes

Ha ősz, akkor kiállításdömping. Lapunk stábja az Eurobike után idén is ellátogatott két további jelentős bringás seregszemlére, a milánói EICMA és a Bike Brno került terítékre.

Kiallitas_1

A koncepció a szokásos: a brnói beszámoló a cseh gyártók termékeire fókuszál, míg Milánóból a nemzetközi- és olasz országúti kerékpáros trendek kerültek a lapba. Persze idén sem jött össze minden kiállítónak igazán nagyot alkotni, így a citromdíj rovat sem maradhat el.

Kiallitas_2

Általános tendencia volt mindkét kiállításon az, amit a Eurobike-on viszont nem tapasztaltunk: a válság éreztette hatását, számtalan kiállító maradt távol, illetve lépték tekintetében visszaesés volt tapasztalható az előző évekhez képest. E téren a legkomolyabb veszteségeket az EICMA szenvedte el, esetükben nagyon kétséges ezek után, hogy mit hoz a jövő év.

Kiallitas_3

Mindez a Bikemag nemsokára megjelenő 2009. november-decemberi 100. számában olvasható. Brnóból Gajdov Géza, míg Milánóból HBalage számol be majd.

Aszfalton a Dolomitokban

Így néz ki a bringaút Borgo Valsugana határában
Minialagút háttérben a Lago di Caldonazzóval

Mostani edzőkörünk során jócskán eltávolodtam a hazai pályáktól, és Dél-Tirolba látogattam, hogy Olaszország Trentino tartományának egyik falucskájából kiindulva feltérképezzem a környékben rejlő lehetőségeket.

Kaiserjägerweg – sport és hadászati célokra egyaránt
Kaiserjägerweg – sport és hadászati célokra egyaránt

Érdekességképpen megemlítendő, hogy magazinunk stábja egy ízben már járt ezen a környéken, Németh Balázs kollégám akkor montis szemszögből mutatta be a vidéket a 2002. júliusi számban, mégpedig nem kisebb személyiség vezetésével, mint a kétszeres olimpiai bajnok Paola Pezzo. A mostani összeállítás kedvcsináló lenne azoknak, akik nem riadnak vissza attól, hogy tíz százalékos átlagemelkedésű utakon másszanak akár nyolc kilométeren át, vagy hogy egyetlen edzés alatt 400-ról 1500 méterre kerekezzenek fel. Emellett a környéken az eső világháború története iránt érdeklődők sem unatkozhatnak…

Trentino_02

…hiszen ennek a vidéknek egy része az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása idején a határvidéket jelentette Olaszországgal, így az első világégés során intenzív fronttevékenység zajlott errefelé. Ennek nyomaiba lépten-nyomon belebotlunk, és itt nem feltétlenül arra a számtalan erődre, lőállásra és egyéb hadiobjektumra gondolok, amelyekkel olykor a legextrémebb hegyormokon találkozhatunk. A háborús tevékenységnek köszönhetően épült ki rengeteg túra- és sziklamászó útvonal, az egykoron lövegvontatásra használt hegyi utak nyomvonalán pedig ma autóutak kanyarognak.

Kerékpáros kultúra szempontjából is gazdag környékkel állunk szemben, de hát nem is véletlenül vagyunk itt. Kiindulási pontunktól – Caldonazzótól – vonattal könnyedén elérhető távolságban fekszik Treviso, a patinás Pinarello gyár székhelye, melynek repülőterére voltaképpen megérkeztem. A turisták által felkapott Verona kb. ugyanennyi távolság innen, építészeti értékeit tekintve Velencével meccsel a hely, nem beszélve arról, hogy a nyolcvanas években csodaszép országúti gépekkel előrukkoló Chesini cég is itt található. Ha nem megyünk ennyire messzire, akkor elég csak Roveretót említeni, ahol Francesco Moser kerékpárgyára és borászati vállalkozása működik. A pályasport szerelmesei Bassano del Grappában találhatják meg a számításukat, ahová a nyolcvanas években szinte hazajárt a magyar pályaválogatott. Itt esett meg például az a történet… de erről majd máskor.

Főhadiszállásom Caldonazzóban volt, ahol az előző lapszámban bemutatott Dario Pegoretti vázépítőmester praktizál. A faluban a mester újdonsült magyar inasának vendégszeretetét élvezhettem, amiért ezúton is köszönettel tartozom. Ott tartózkodásom első két napja üzemlátogatással és a tesztbringa finombeállításával telt, így csak a második nap délutánján pattanhattam nyeregbe. Miután a nap már lefelé bukott, ezért első nekifutásra valami rövidre gondoltam…

Trentino_03

1. Tókerülés

Ha már egyszer van egy tó a környéken, azt kézenfekvő megkerülni ugyebár… Ezt meg lehetne tenni aránylag fájdalommentesen is, de ha már hegyek között vagyunk, akkor meg bele kéne már tenni valami ilyesmit is. Érkezésem óta piszkálta a fantáziámat az a hegyi falucska – Centa San Nicolo –, amely a konyhaablakból látszik, ezért úgy döntöttem, hogy oda felmászva, majd a hegyoldalon a tópartra lecsorogva egészítem ki az amúgy csak harminc kilométeres kört.

Centa San Nicolo
Centa San Nicolo

A Centa San Nicolóba vezető öt kilométeres útszakaszon „mindössze” 300 métert gyűrtem magam alá, ennek ellenére kapizsgálni kezdtem a kompakt hajtómű előnyeit. Megállapítottam azt is, hogy bölcs döntés volt a 11-20-as sort 11-23-ra cserélni. Centa festői fekvésű hely, már-már giccses kilátás nyílik innen az egész völgyre és ezért mindössze negyed órát kellett csak másznom. Akár hazafelé is vehetném az irányt, de mégsem, inkább egy rafinált szerpentinen legurulok a tópartra. A szerpentinek kártevői – a motoristák – erre felé is honosak, így nem árt résen lenni.

A környék várakból igen jól ellátott – ez éppen a perginei…
A környék várakból igen jól ellátott – ez éppen a perginei…

A Lago di Caldonazzo partjára érve előre megfontolt szándékkal elindulok észak felé Perginébe. Tegnap már jártunk itt küllőbeszerzés céljából. A Caldonazzói egyébként jól felszereltnek tűnő bringaboltban ugyanis csak 1,8-as átmérővel tudtak volna egy kerékre való 302-es küllőt adni, így át kellett ruccanni a tó másik végébe. A város melletti hegyormon trónoló középkori várkastélyáról nevezetes Pergine hatalmas bringaboltja főleg Bianchik forgalmazására rendezkedett be. Hatékonyan működhetnek, mert ebből a márkából valóban sokat láttam errefelé. Miközben kapjuk a küllőinket, érkezik egy montis sporttárs, és egy nyeregbeállítást kér a szerelőtől. Apró szögkorrekció, no meg egy kicsit előretolja az ülőalkalmasságot a szaki, és elkér mindezért 17 eurót. Danival egyetértünk abban, hogy mi mindezt 10-ért is bevállaltuk volna, ebben az esetben meglenne annak a cappuccinónak a fedezete is, amelyet az ódon főtéren öntünk majd magunkba nemsokára.

Lago di Caldonazzo
Lago di Caldonazzo

Perginébe érvén ezúttal azonban kimarad a koffeinbomba, inkább visszakanyarodok a Lago di Levico keleti partja mellé. Erről a környékről is lehetne még további jobbnál-jobb pályákat bejárni, hiszen a tavakat és Caldonazzót magában foglaló völgy körül minden irányban 1800-2000 méteres hegyek sorjáznak. Miután azonban a nap már igencsak megindult lefelé, ezért inkább hazafelé veszem az irányt. Mára egy negyvenes gyönge 600 méter szinttel éppen elegendő lesz…

Lavarone kapuja
Lavarone kapuja

2. Lavarone-fennsík

Lábunkban az előző szombati napon lezavart egész napos hegyi gyalogtúrával úgy döntöttünk, hogy a Lavarone-fennsik meghódításával tesszük fel a koronát a hétvégére. A fennsík stabil 1200-1300 méteres magasságban terül el, közkedvelt síparadicsommal állunk szemben. Az odafelé vezető útvonal első szakasza már ismerős volt, de unalmasnak mégsem mondanám, Centába akárhányszor szívesen felmásznék ismét. A fennsík jelképes kapuját egy majdnem egy kilométer hosszú alagút testesíti meg, ilyesmivel sem sűrűn találkozhat a magyar biciklista. Az első falu nevéről egyből a pasta ugrik be, az pedig hamar kiderül, hogy aki azt hiszi, hogy egy fennsíkon nincsenek emelkedők, az erősen téved. Kisebb-nagyobb púpokon fel-le haladunk, amikor mindezt meguntuk, elterpeszkedünk Cappella városka főterén egy kávézó teraszán. Aki odahaza nap mint nap életre-halálra menő edzéseket végez forgalmas főutakon, annak mintegy aktív kikapcsolódásként ajánlanám, hogy próbálja ki olykor ezt a kávézós/eszegetős jó kedélyű biciklizgetős műfajt is – persze egy ehhez hasonló festői helyen.

Holland különítmény küzd a Lavarone-fennsík felé – nagy váltás lehetett ez nekik
Holland különítmény küzd a Lavarone-fennsík felé – nagy váltás lehetett ez nekik

Ezután egy kis kitérőt teszünk a Belvedere erőd felé, amelyben jelenleg első világháborús múzeum működik. Nem ez a legextrémebb helyre épített erősség a környéken, de méretét tekintve a legkomolyabb, illetve mérnöki-logisztikai szempontból sem semmi. Visszatérve a főcsapásra a mászások után a nap legizgalmasabb lejtmenete áll előttünk, a Kaiserjägerweg néven futó hadiszerpentin. A közepe táján már megváltozik a véleményem, ugyanis a hajtűkanyarok sorozata miatt száguldozni igazából nem lehet, ellenben a folyamatos fékezés meglehetősen fárasztó. Ez az élmény azonban már a következő nap útvonalát hordozza magában…

Trentino_09

Kanyarodhattunk volna ezután akár hazafelé is, de inkább levezetésképpen kipörgettük a lábunkból a hegyeket, erre a célra a Brenta folyó vonalvezetését követő Levico és Borgo közötti kerékpárutat használtuk. Az útvonal koncepciója tanulságos lehetne a hazai tervezők számára is, a széles egysávos utakat ugyanis a gazdálkodók és a bringások közösen használják. Az útvonalról leágazásokat találunk a parasztporták felé, ahová betérve sajtot, gyümölcsöt és egyéb hasznos dolgokat vásárolhat a bringás. A gazda cserébe odafigyel a biciklisekre, kaszálja az út szélét és letakarítja a sarat, amit esetleg traktorjával felhord rá. Hogy ez ténylegesen így is van, azt a gyakorlatban is megfigyelhettem. Követendő példa lehetne ez Magyarországon is, bár a táblákon is olvasható „Bici & Agricoltura” kettőséből a bicikli még csak-csak, de ha így folytatjuk a mezőgazdaság idehaza sajnos már egyre kevésbé lesz jellemző.

1200-1300 méteren – a Lavarone-fennsík
1200-1300 méteren – a Lavarone-fennsík

3. Hadak útján

Az előző napon annyira magával ragadott az egyébiránt lejtmenetben teljesen élvezhetetlen Kaiserjägerweg, hogy elhatároztam, úgy nem mehetek haza, hogy ne küzdeném fel magamat rajta. A dolog már csak azért is különösen izgalmasnak ígérkezett, mert a térkép szerint alig 20 kilométeren juthatok fel így 460-ról majdnem 1550 méterre, közel 1100 métert szintemelkedést abszolválva. A nevében a „Kaiser und König” időszakot idéző útvonal eredetileg első világháborús hadiút volt, melyet lövegvontatásra használtak. Tervezésénél a következő szempontok lebeghettek a mérnökök szeme előtt: meredeksége egyenletes legyen, illetve pont akkora, amelyen két ló még éppen fel bír vontatni egy akárhányas kaliberű löveget. Hogy a lovaknak mindez jó-e, avagy nem, az már kevésbé volt szempont…

Magyarok (is) építhették – Belvedere erőd
Magyarok (is) építhették – Belvedere erőd

A tényleges emelkedő a házból való kilépés után két kilométerrel meg is kezdődött, szinte már a legelején stabil 10%-os emelkedéssel. Az útvonal eleje teljesen szokványos erdőben kavargó szerpentin, majd a sűrűből kiérve a sziklafalak mentén kezd bedurvulni. Innen már feltárul a caldonazzói és a lévicói tavak teljes panorámája, minden egyes kanyarban újabb perspektívából mutatva az amúgy sem túl unalmas tájat. Az út kialakítása és vonalvezetése egyre vadregényesebb: a keskeny alig egysávos aszfaltcsík szalagkorlátja mellett az ember könyöke alatt olykor több száz méteres mélységek mutatkoznak. Alapjában véve egyáltalán nem félelmetes a szituáció, csak ha komolyabban lenézek, akkor borzongok bele egy kicsit. Az út olykor sziklafalba vájt párkányokon, vagy rövid viaduktszerű vasbeton hidakon halad, amikor így sem megoldható, akkor egy rövid alagút erejéig eltűnik a hegy gyomrában. Ezeken a helyeken tükrök segítik a biztonságos közlekedést, a felfelé kaptatónak mindig elsőbbsége van a lejtőzővel szemben. Más kérdés, hogy félreállni olykor nincs igazán hová, két autó egymás mellett pedig csak behajtott tükörrel fér el.

Minialagút háttérben a Lago di Caldonazzóval
Minialagút háttérben a Lago di Caldonazzóval

A gyötrelemnek Monteroverére érve szakad vége, innen még párszáz méter meg némi szint és kiér az ember a Lusernába vezető útra. Ezen a ponton 1240 métert mutat a magasságmérő, ami annyit jelent, hogy hála a Monarchia utászainak, 8,5 kilométer alatt sikerült 780 méter szintet letudnunk. Mindez kényelmes tempóban 46 percembe telt. Ha jobban belegondolok, ennyi idő alatt talán még futva is menne, az 5 és fél perces kilométereket kemény hegymenetben tartani bár nem könnyű, de nem is megoldhatatlan feladat. Felérve egy gyors harapás a friss hegyi levegőből és irány Luserna. A hegyi falucskába vezető út helyenként a fantasy-regények vadregényes tájain kanyargókra hajaz, ezt az érzést a ködfátylon időnként átsejlő napsugarak még tovább erősítik.

Kerékpár és agrikultúra szemlátomást jól megfér egymással
Kerékpár és agrikultúra szemlátomást jól megfér egymással

Luserna egy sziklaszirtre épült, alatta a mélységgel, innen csak egy hajtűkanyarral a hegynek fordulva mehetünk tovább. Kicsit intenzívebb mászás következik, hiszen 1330 méterről öt kilométeren belül felküzdjük magunkat a kör legmagasabb pontjára mely 1550 méteren helyezkedik el. Persze ez a kaptató már messze elmarad a Kaiserjägerweg 10-12%-os emelkedőitől. A legmagasabb pont közelében egy osztrák-magyar katonai temetőt találunk, a gondosan rendben tartott fejfák egy olyan időszaknak állítanak emléket, amikor az emberek nem kedvtelésből jöttek ide, hanem történetesen meghalni. Ez a hely nekem abból a szempontból is fontos, hogy az Osztrák-Alpok nem sokkal 1300 méter feletti hágói után most jutottam el pályafutásom legmagasabb pontjára bringával. Bevallom, ezen a téren van még hová fejlődnöm…

Vasárnapi csúcsforgalom Borgo felé a bringaúton
Vasárnapi csúcsforgalom Borgo felé a bringaúton

A lejtmenet előtt öltözködni kell, majd hat kilométeres zuhanás következik, áthaladva a Passo di Vézzena 1402 méteres hágóján, visszacsorogva a hegyivadászok szerpentinjének tetejéig. Akinek mára nem lett volna még elég, az innen akár továbbmehet a Lavarone-fennsík irányába is, és végtelenségig variálhatja az előző bekezdésben ismertetett kört az ellenkező irányban. Ezzel szemben én inkább kipróbáltam a hadiszerpentint ismételten lefelé, ezúttal egy kicsit tempósabban…

Egyik építész ismerősöm mondta egy ízben, hogy nem igazán mondhatja magát igazi építészek az, aki még életében nem járt Erdélyben. Ezt a kerékpársportba talán úgy lehetne átültetni, hogy nem is igazi országúti kerékpáros, aki nem járt még a Dolomitokban. Természetesen teljes életet lehet úgy is élni, ha ez kimarad, de ezeket a hegyeket megjárva az ember újraértékeli korábbi „magashegyi” élményeit, más léptéket kap a Galyatető vagy a Gorba-hegy. Aki nem rajong a hegyekért, az inkább messze kerülje el a környéket, ellenben aki szereti a kaptatókat, annak kihagyhatatlan.

Szerpentin a javából
Szerpentin a javából

Hasznos és kevésbé hasznos tanácsok, észrevételek

Számoljunk vele, hogy ezen a környéken idehaza jól bevált áttételeinkkel nem fogunk boldogulni. A szokványosnak tekinthető 39/23 kombináció felejtős, innentől kezdve két lehetőség jöhet szóba: vagy a sort cseréljük 26-, 27- netán 29-es lánckerékre végződőre – annak függvényében, hogy mit bír a hátsó váltónk –, vagy kompakt, netán tripla hajtóműben gondolkozunk. Igazából idáig kellett utaznom, hogy megértsem a manapság népszerű kompakt rendszerek létjogosultságát, a Pilisben valahogy ez még nem volt számomra egyértelmű. Végül 50/34 kompakt hajtóművel és 11/23-as sorral vágtam neki a Dolomitoknak, ami jó választásnak bizonyult. A 34/23 kombinációval kényelmesen pörgetve abszolválhattam az akár 5 kilométeren át stabil 12%-os emelkedést produkáló hegyi pályákat, az 50/11-re pedig lejtőzésnél sem lehetett panasz. Persze lejtmenetben nem árt az óvatosság, hiszen ezek a lejtők jóval technikásabbak, mint idehaza, a szalagkorlát pedig nem mindenhol szériatartozék.

Katonai temető 1550 méteren
Katonai temető 1550 méteren

Öltözködés tekintetében célszerű számolni azzal, hogy kellemes nyári időben is érhet minket meglepetés, amikor egy edzőkörön belül 800-1200 méternyi szintkülönbség-változást élünk meg. Persze aki tisztában van azzal, hogy napsütéses tavaszi időben akár a sokat emlegetett Dobogókőről lefelé is simán meg lehet fagyni (ha nem készülünk fel eléggé), annak valószínűleg most nem mondtam újat. Lényeg, hogy fokozott szerephez jutnak a kar- és lábmelegítők, hiszen az izzasztó kaptatókat és a hosszú hűvös lejtmeneteket nehéz ugyanazon öltözékben végigtekerni.

Edzéseinket ezen a környéken vétek nem megszakítani néha egy-egy jó cappuccinóval, amelyet a hegyi falvak vagy kisvárosok főterein csodálatos környezetben teljesen emberi áron fogyaszthatunk el. A hozzám hasonlóképpen koffeinistáknak egy kis árkörkép: kevésbé felkapott helyeken 1,3-1,5, míg turistákkal gazdagon ellátott környéken 2-3 euróért osztják ezt az olasz specialitást, amely egyes hazai vendéglátósok gyakorlatával ellentétben továbbra sem azonos a tejszínhabos kávéval. A legolcsóbb mintavétel Trevisóban esett meg 1,25 euróért, míg a leghúzósabb ajánlattal Veronában találkoztunk – 3,5 euró – de ezt nem vállaltuk be, inkább kerestünk egy 2,5-ös helyet. Ne feledjük: a koffein a kerékpáros szakirodalom szerint szimpatikus hatású drog…

Az edzés utáni söradag beszerzésével kapcsolatosan nem lehet elmenni azon pozitívum mellett, hogy az itteni üvegszabvány 0,66 liter, tehát ideális azok számára, akiknek a 0,5 kevés, ellenben két sör egy nekifutásra viszont már túl sok. Az olasz sörök esetében a helyiek szerint az ár csak tájékoztató jellegű és nem áll semmiféle kapcsolatban a minőséggel. Ezt bizonyítandó felhívták a figyelmemet arra, hogy az olasz sörök 90%-át ugyanott palackozzák…

Trentino_17

A vasúti közlekedés tekintetében csak pozitívumokról tudok beszámolni. Először is olcsóbb, mint a hazai, mert míg Magyarországon jelenleg már egy teljesárú vasúti kilométer 15,7 Ft, addig ennek olasz verziója átszámolva csak 12,8 Ft, ennek tetejébe pedig kerékpárunknak napijegyet (!!!) válthatunk kemény 1 euróért… Vajon mindez hogyan éri meg nekik? Valamiért azonban úgy tűnik, hogy megéri, és emellett a vonatok és vasútállomások tiszták, az alkalmazottak udvariasak és jó kedélyűek, az utastájékoztatás pedig kifogástalan (Egyes vélemények szerint mindez csak Észak-Olaszországra jellemző…). A legutolsó személyzet nélküli falusi állomáson is méretes LCD kijelzőn olvashatjuk az információkat, minden egyes szerelvényen digitális kijelzőn pörögnek a vonatra és a megállóhelyre vonatkozó információk. Na ja, idehaza sajnos kb. ebben a sorrendben törnék össze az utastájékoztatás ezen korszerű eszközeit…

Megjelent a Bikemag 2008. január-februári számában

Szöveg: HBalage
Fotó: HBalage, evelyn

Aki máig a leggyorsabb 4000 méteren: Víg Aurél

Győzelem utáni TV nyilatkozat közben…

„A magyar kerékpársport 112 éves történetében eddig ketten tudtunk időfutam-bajnokságot 50 percen belüli idővel nyerni – az egyik én voltam (másik Bodrogi – a szerk.). Kettőnknek sikerült a magyarok közül 4:40-en belüli időt menni 4000 méter egyéniben a Millenárison kívül – az egyik én voltam Bécsben (másik Somogyi – a szerk.). Hárman vagyunk, akik a Millenárison 4:50-en belüli időt értünk el 4000 egyéniben – az egyik én voltam (másik kettő: Eisenkrammer, illetve Somogyi – a szerk.). A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy bekerültem abba a szűk körbe (ebből bizony még Bodrogi László is hiányzik), melynek tagjai utánpótlás- és felnőtt korosztályban, országúton és pályán egyaránt képesek voltak olimpiai számban bajnokságot nyerni!”

Győzelem utáni TV nyilatkozat közben…
Győzelem utáni TV nyilatkozat közben…

Négyszeres csúcstartó, többszörös országúti- és pályabajnok, éveken át tagja a válogatottnak. A Fradi, a KSI, majd ismét a Ferencváros voltak sikereinek bázisai. Idegenlégióskodott Itáliában, a ’99-es Nemzetek Nagydíján U23-as győztesként megelőzte az azóta háromszoros világbajnok Michael Rogers-t és a tavalyi Pro Tour győztes Danilo Di Lucát. Jelenleg kerékpáralkatrészeket forgalmaz, olaszból fordít, emellett pedig egy zenekar dobosa.

– Milyen inspirációk vezéreltek a kerékpársport irányába?

– Édesapám – aki most ötven éves – veterán országos downhill bajnok, a kilencvenes évek közepén uralta a veterán DH-mezőnyt. Már a nyolcvanas évek végén montizott,’86-ban vett egy hegyikerékpárt, ez akkor Magyarországon ritkaság volt még. Emellett még hatással volt rám egy barátom a Pók utcai lakótelepről – Kádár Zsolt –, aki az akkori FTC utánpótlás-szakosztályában bringázott, ami már sajnos megszűnt. Nyolcvankilencben, 11 évesen kezdtem kerékpározni a Fradiban, a megszűnés után új klub után kellett néznem, így a KSI-ben kötöttem ki.

KSI Kupa nemzetközi ifjúsági verseny összetett győzteseként a dobogón
KSI Kupa nemzetközi ifjúsági verseny összetett győzteseként a dobogón

– Nosztalgiázzunk még egy picit ezzel az időszakkal kapcsolatosan!

– Gyönyörű esztendők voltak, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy ez idő tájt – mások mellett – megismerhettem három sportolót, három különböző generáció képviselőjét, akikre csodálattal nézhettem föl. Mindhárman nagy alakjai a magyar kerékpársportnak: Szuromi György, Zaka István és Eisenkrammer Károly. Továbbá ebben az időszakban kezdett Somogyi Miklós edzősködni a KSI-ben, nyugodtan állíthatom, hogy mindannyiunkat Ő nevelt igazi sportolóvá. Ezekben az években tanultam meg, hogy a sikeres kerékpáros pályafutáshoz az edzések mellett szorgalom és alázat is szükséges. Az első komolyabb eredményem az úttörő hegyi ob-n született, ahol Rohtmer és Németh mögött harmadik lettem. Azóta sem rendeztek ennek a korosztálynak ebben a számban futamot. A sportiskolában együtt készülhettem Bebtó Zolival, Szekeres Csabával, Sipőcz Dáviddal, Németh Szabolccsal, Lelkes Győzővel, sőt ’93-ban még Bodrogi Lacival is. Csakhamar tagja lettem az ifjúsági válogatottnak. A KSI-ben három, máig is fennálló országos csúcsot sikerült elérnem.

– Majd következett a Ferencváros és Olaszország…

– Az 1997-98-as szezonban az FTC színeiben versenyeztem, Illés Bálint irányítása mellett inkább a pályaszakágra koncentráltam. Két boldog-boldogtalan évet töltöttem a zöld-fehéreknél, húsz éves koromra világosodtam meg annyira, hogy rájöjjek: kiemelkedőt alkotni a kerékpársportban sajnos csak külföldön lehet. A szóba jöhető országok közül nekem pont a fellegvár, azaz Olaszország volt elérhető, a kijutásban pedig Bebtó Zoli barátom – aki Varjas István segítségével került ki Toszkánába – segített.

1996-ban a 3000 méteres időfutam ifjúsági bajnokaként, egyben a Bíber Attila emlékserleg nyerteseként, melyet 1980-ban először Somogyi Miklós nyert el. Az ekkor született időeredmény napjainkban is érvényben lévő ifi csúcs. A dobogó második illetva harmadik fokán szintén KSI-s versenyzők: Sipőcz Dávid és Szeredi Róbert
1996-ban a 3000 méteres időfutam ifjúsági bajnokaként, egyben a Bíber Attila emlékserleg nyerteseként, melyet 1980-ban először Somogyi Miklós nyert el. Az ekkor született időeredmény napjainkban is érvényben lévő ifi csúcs. A dobogó második illetva harmadik fokán szintén KSI-s versenyzők: Sipőcz Dávid és Szeredi Róbert

– Olaszországban aztán legyőzted Michael Rogers-t és Danilo Di Lucát…

– Három esztendőt töltöttem 1999 és 2001 között Toszkánában, laktam Pisában, Arezzóban és Firenzében. Nagyon sokat versenyeztünk, közben megtanultam olaszul. Öt jelentős győzelmet, számtalan helyezést szereztem az U23-as korosztályban. Köztük is talán a legjelentősebb a Nemzetek Nagydíja volt, rögtön az első kint töltött évemben. Ezen a viadalon a profik közt abszolútban a 9. lettem Sergei Gonchar mögött – aki a napokban zajló Tour-on viselte néhány napig a sárga trikót –, U23-ban pedig az első. Olyan nagynevű bringásokat előztem meg, mint a tavalyi ProTour győztes Danilo Di Luca, vagy az azóta háromszoros világbajnok – jelenleg szintén a Tour de France-on résztvevő – Michael Rogers. Büszke vagyok a GP Del Rosso-n elért negyedik helyemre is, ahol 200 induló között lettem a legjobb külföldi – csak három olasz tudott megverni. Szerettem a toszkán egynaposokat…

– Ezután újra hazajöttél: abbahagyni, majd folytatni…

– Kétezeregyben egy „malőr” következtében haza kellett jönnöm – hogy miért, azt majd egy öregkori visszaemlékezésemben leírom… Stubán Feri hívott magához a csapatba, a szezon hátralévő két és fél hónapját ismét a Ferencvárosnál töltöttem. Ahhoz képest, hogy a 2001. év elején még versenyt nyertem Olaszországban, itthon a szezon vége felé egyetlen versenyt sem tudtam befejezni – ez természetesen nem az edzőm hibája volt. Kiábrándultam a kerékpársportból, év végén abbahagytam a versenyzést. Egy értelmiségi folyóirat főszerkesztőjénél lettem magántitkár. Érdekes módon abszolút nem hiányzott a kerékpársport, de amikor a 2002. év végén Bor Sándor (a szövetség akkori elnöke – a szerk.) behívott a szövetségbe és közölte, hogy szeretné, ha az athéni olimpiáig még versenyeznék az olimpiai keret tagjaként, nem tudtam ellenállni az ajánlatnak. Jöttek a világkupák. Pályaválogatottként Bebtóval, Árvaival, Berkesivel és Szabó Andrással, jártam a világ velodromjait. Felmerülhet a kérdés: megérte-e folytatni? Igen, mindenképpen. Nagyon jó volt a hangulat a Feri csapatában. Újra gyerekkori fanatizmussal tudtam kerékpározni és 2004-ben végre sok olyan versenyt meg tudtam nyerni, amire már korábban is fájt a fogam.

Egy 1999-es olaszországi győzelem
Egy 1999-es olaszországi győzelem

– Tudtommal az olimpiai kvalifikáció csak egy hajszálon múlt…

– Mint említettem, 2004-ben a világkupákat jártuk, Manchesterben például egy kilencedik helyet szereztünk. Sydney-ben – a negyedik, egyben döntő állomáson –, Árvai „Atával” párosban még azonos helyen voltunk kvalifikáció szempontjából a spanyolokkal és a franciákkal; a páros előfutamot körelőnnyel (!) megnyertük. Következett a döntő, ahol sajnos nem úgy alakultak a dolgok számunkra, ahogy kellett volna, a spanyolok nyerték, a franciák harmadikok lettek, a második helyet pedig a svájciak szerezték meg. Nem juthattunk ki emiatt a vb-re, ergo az olimpiára sem… Sohasem fogom elfelejteni, amikor úgy ahogyan voltunk – egybemezben és strandpapucsban – lejöttünk a sydneyi pályáról, átgyalogoltunk a szállodai szobánkba, majd Atával hosszasan, néma csöndben ültünk és elmélkedtünk azon, hogy amire két éve készültünk hirtelen végleg füstbe ment…

– Aztán a búcsú: magyar bajnoki cím, Citadella-győzelem, Gemenc szakasz-győzelem…

– Igen, a 2004-es esztendőt hazai szempontból eredményesen zártam. Az országúti magyar bajnoki cím megszerzése mellett ősszel megnyertem a Citadella GP-t, az volt az utolsó versenyem, az jelentette a kerékpáros pályafutásom végét, így győzelemmel búcsúzhattam. Hatalmas erő volt bennem, imádtam versenyezni, ráadásul ezt a viadalt azelőtt még soha nem nyertem meg. A díjkiosztón – mint a 2004-es esztendő legeredményesebb kerékpárosa – az Aranyi Lajos emlékdíjat is megkaptam. Ekkor már tudtam, hogy ez az utolsó elismerés. Mivel volt már vevő az akkori kerékpáromra, a barátnőmmel gyalog mentünk haza a Gellért-hegyről, így egyszersmind végleg szakítottam a kerékpárversenyzéssel… Hátizsák, tornacipő, bukósisak, ráadásul gyalogosan – érdekes érzés volt, hogy ami 15 évig mindet jelentett számomra, az onnantól kezdve már csak emlék. Huszonhat éves voltam akkor.

Egyenöltönyben, csapatkerékpárral egy 2000-es toszkán csapatbemutató alkalmával
Egyenöltönyben, csapatkerékpárral egy 2000-es toszkán csapatbemutató alkalmával

– Az ezután következő esztendőben a „P-NÍVÓ” segítői között találtunk…

– 2005-ben úgy gondoltuk Bebtó Zolival, hogy fizetés nélkül is segítünk a Stubán Ferinek egy profi klub megvalósításában. Pisók István és Pécsi Erika a klub mellett globálisan is nagyon sokat tesznek a magyar kerékpársportért. Nagyon tisztelem őket, amiért ennyi áldozatot hoznak. Szívesen dolgoztunk főleg a fiatalok mellett, de év végén egy üzleti vállalkozás miatt különváltak útjaink Feritől és csapatától.

– Mi is volt pontosan ez az új kihívás?

– Bebtó Zolival, Marelyin Tibivel és az olasz Edoardo Matarozzóval idén elindítottunk egy közös vállalkozást, egy internetes kerékpáráruházat működtetünk, a Bikeexpress-t. A cég nagyon szépen fejlődik, a legnagyobb olasz termék- és kerékpárgyártók kerestek már meg bennünket együttműködés céljából. Fő szlogenünk: „Ha kerékpár, vagy kerékpáros kiegészítő, akkor: Made in Italy!” A cégünk a szponzorációba is belekóstolt: jelenleg is támogatjuk a debreceni és a tiszaújvárosi triatlonosokat illetve egy „Bringabandás” montist, Torma Gergelyt.

Egy másik olaszországi győzelem 2001-ből
Egy másik olaszországi győzelem 2001-ből

– Országúton 2004-ben, időfutam OB-n pedig ’99-ben nyertél bajnoki trikót, úgy érzem ezek után feltehetem neked a kérdést: hogyan értékeled a közelmúltban megrendezett országúti bajnokságokat? Ezzel összefüggésben hogyan látod a mai magyar kerékpársport helyzetét?

– Sajnos nem tudtam ellátogatni az országos bajnokságokra, de tájékozódtam és nyomasztónak tűnt Bodrogi hatalmas fölénye mindkét számban. Természetesen nem a magyar versenyzőket minősítem, hanem a profinak mondott, de egyáltalán nem profi helyzetet és csapatokat. Tudom, hogy 2000-óta nem volt olyan versenyző, aki mindkét számot megnyerte volna, ráadásul ilyen fölénnyel. A profi szemlélet az anyagiakon kívül szemléletben, hozzáállásban, elhivatottságban is meg kell, hogy mutatkozzon. Ráadásul ez a Bodrogi már nem az a Bodrogi, aki 2000-ben, 2001-ben nyerte a profi versenyeket, így a helyzet még nyomasztóbb.

– Ismerve téged, egy kisebb kerékpáros lexikon van a fejedben. Úgy tudom szívesen dolgoznál televíziósként. A jövőt illetően a kerékpársportban szeretnél maradni? Foglalkoztat-e az a dolog, hogy hogyan tudnád a tapasztalataidat a versenyeken (ezt láttuk legutóbb Toszkánában) kívül is átadni a fiataloknak?

– Az aktuális állapotok miatt egyelőre nem tervezem a hazai kerékpársportban elsütni a puskaporomat, de ha megkérnek, segítek, mint például a közelmúltban Somának a toszkán ifi körverseny ismételt „megszerzésében” (’99-ben hívták utoljára a magyarokat) és kinti tolmácsolással. Legutóbb egykori sporttársam, Valter Tibi keresett meg, hogy az olaszországi MTB Eb-n segítsem őt az olasz nyelvtudásommal, de erre egyelőre még nem adtam választ. Egyébként szerepel a terveim között a TV-s közvetítés, ráadásul nagyon hízelgő, hogy sokan támogatják ezt a törekvésemet. Sípos Jánossal többször is beszéltem ez ügyben, talán majd egyszer összejön…

Aurél országúti bajnokként nyeri a "búcsú esztendejében", 2004-ben a Gemenci
Aurél országúti bajnokként nyeri a "búcsú esztendejében", 2004-ben a Gemenci Nagydíj királyetapját a szekszárdi Kálvária-tetőn Varvaruk és Remák előtt

– Korábbi beszélgetéseinkből kiderült, hogy büszke vagy a felmenőidre. Úgy tudom, hogy nem csak a sport szempontjából találtál inspirációt a szűkebb családi körödben…

– A bringáról már beszéltünk eleget, így csak a zenére gondolhatsz. Nagyapám – Víg Rudolf – híres népzenekutató és gyűjtő, nagybátyám pedig – Víg Mihály – színész és zenészként a Balaton zenekar frontembere. Volt kiktől örökölnünk Attila öcsémmel egyetemben – aki 17 évesen neves hegedűművész és egyáltalán nem sportol – a zene iránti vonzalmat. A kerékpárversenyzéssel felhagyva jelenleg zenével is foglalkozom és hasonlóképpen komolyan veszem, mint a bringát annakidején. Zenekarommal – a Kötelező közhelyekkel – rendszeresek a fellépéseink, nagyon szeretek a csapatban dobolni, imádom ezt az átlagostól eltérő közeget.

Vig_10

Mi jut eszedbe, ha azt kérdezem, hogy…

…kerékpározás?
Idő, energia, alázat; sportbeli és technikai tökély…
…bicikli?

Mostanában Colnago-lázban égek!
…rekordok?

Négyet is tartok…
… Cipollini?

A valaha élt legnagyobb sprinter, óriási példakép, az elmúlt harminc esztendő olasz kerékpársportjának meghatározója… és persze az időfutamkormánya, amellyel 1999-ben bajnokságot nyertem.
…kedvenc mez?

A 4000 méteres „csúcstartó” fradis egybemezem és a 2004-es országúti bajnokim.
…kedvenc versenyző?

Miguel Indurain, a kerékpáros stílusa miatt.
…kedvenc verseny?

A toszkán egynaposok.
…Millenáris?

Edzőpálya-pihenőhely-téli melegedő, munka-verseny-szórakozás-lazulás…
…zene, hangszer és zenekar?

A dob és a Kötelező közhelyek.

Aurél mostanság a fiataloknak adja át tudását  A kétkerekű technika „tudora”, tudja milyen egy jól felkészített versenybringa
Aurél mostanság a fiataloknak adja át tudását A kétkerekű technika „tudora”, tudja milyen egy jól felkészített versenybringa

A mai napig fennálló rekordjai:

– Serdülő 3000 méter csapat, állórajttal: 3’37,04” – Németh Szabolcs, Palkó Péter, Sipőcz Dávid, Víg Aurél (KSI) – Budapest, nyitott pálya, 1994
– Ifjúsági 4000 méter csapat, állórajttal: 4’38,85” – Lelkes Győző, Sipőcz Dávid, Szekeres Csaba, Víg Aurél (ifjúsági válogatott) – Budapest, nyitott pálya, 1995
– Ifjúsági 3000 méter egyéni, állórajttal: 3’38,6” – (KSI) – Budapest, nyitott pálya, 1996
– Felnőtt 4000 méter egyéni, állórajttal: 4’36,8” – (FTC), Bécs, fedett pálya, 1997

Azok a régi jó olasz kapcsolatok...
Azok a régi jó olasz kapcsolatok...

Jelentősebb győzelmei, eredményei:

– KSI Kupa nemzetközi ifjúsági verseny összetett győztese 1996-ban
– Többszörös utánpótlás- és felnőtt pálya –, országúti-, időfutam- és hegyi bajnoki győzelmek és dobogós helyezések; köztük pontverseny bajnoka, hatszoros felnőtt 4000 méteres bajnok (ezzel Somogyi Miklós után minden idők másodikja), országúti bajnok (2004), időfutam-bajnok (1999) 48:47-es idővel
– Öt olaszországi győzelem, több helyezés, köztük a Nemzetek Nagydíja (1999), ahol profik között abszolútban a 9. lett, U23-ban pedig első
– Gemenci Nagydíj (2004) összetett második hely, „király-etap”-győzelem
– Citadella G.P. (2004) győzelem
– Pálya-világkupa, Manchester (2004) párosban kilencedik hely

Megjelent a Bikemag 2006. augusztusi számában.

Szöveg: Vasvári Ferenc

Fotók: Víg Aurél archívuma