Sopronnal kapcsolatosan minden országúti kerékpárosban az a képzet él, hogy ott aztán igazán vannak hegyek. Ez részben igaz, részben pedig nem…
A magyar oldalon két „hegyi” útvonal ismeretes, az egyik a helyi uszodától vezet fel a Muck nevezetű magaslatra, a másik pedig egy hurokkal Brennbergbányára. Ha a két pályát összekötöm, és megtoldom egy további kitérővel, akkor is csak negyven kilométernél tartok. Tehát hegyek vannak, csak úthálózat nincs, így ha erről az oldalról nézzük a dolgot, akkor a fenti állítás nem igaz. Viszont, ha Sopron környékét nem a több mint nyolcvan évvel ezelőtt egy a városközpontba bökött körző hétkilométeres nyílásával rajzolt kör határain belül nézem, akkor már merőben más a helyzet. Ausztriába átlépve harminc kilométer megtétele után már hat-hétszáz méter magas hegyekbe ütközünk, ötven-hetven kilométert haladva pedig ezer méter felettiek közül válogathatunk. Ez páratlan lehetőség az országúti kerekesek számára, a többség azonban mégsem él vele, ismertem olyan soproni hivatásos országúti versenyzőt, aki magányos edzéseit a Kisalföld forgalmas és dögunalmas útjain végezte egészet pályafutása végéig.
Ennek a mostani irománynak nem célja a kimerítő részletesség és az ezer méter feletti csúcsok megmászására vállalkozók sem fogják megtalálni a számításukat. Egyfajta gondolatébresztésről lenne szó, ahol három különböző terepadottságokkal rendelkező edzőkörön keresztül szeretném felhívni a figyelmet a régió ilyetén értékeire. Az országhatárt körülvevő Niederösterreich és Burgenland tartományokat magában foglaló területet mi három szekcióra szoktuk osztani. Az első az úgynevezett „Déli-mondakör”, ahonnan az első edzőkör való. Igen sűrű úthálózattal rendelkező dimbes-dombos vidék hosszabb és komolyabb emelkedők nélkül. Sopronból kiindulva ötventől kilencven kilométerig végtelen variáció állítható elő az itteni útvonalaktól. A második a „Hegyvidék”, aminek legészakibb pontja talán Fraknó, legdurvább részei pedig inkább délnyugatra húzódnak. Kilencven kilométer alatt nehéz megúszni egy ezen keresztül lebonyolított edzést, a variációk száma a hegyi terep ellenére is közel végtelen. Nem nehéz olyan kombinációt összehozni, hogy utána csőlátással tér haza a résztvevő, majd pedig aznap már nem beszél a családtagjaival. A második edzés-ajánlatot innen válogattam, egy nehezebb útvonalról van szó. A harmadik szekciót mi csak „Lajta” néven emlegetjük, ami a Lajta-hegység bővebb környezetét foglalja magába, beletartozik a Fertő nyugati partja és Wiener Neustadt (Bécsújhely) is. A völgyben osztrákosan sűrű úthálózatot találunk itt is, a hegyláncon keresztül viszont kevés útvonal vezet. Innen való a harmadik, közepes erősségű útvonal.
Adott tehát egy képzeletbeli hosszú hétvége, mondjuk péntek reggeli érkezéssel és hétfő hajnali távozással, a kettő között kemény edzésekkel és esténkén könnyed eszem-iszommal…
Néhány praktikus tanács
Ha azt feltételezzük, hogy a vállalkozó szellemű országúti bringás vonaton érkezik a városba, akkor arra kell figyelni, hogy ha a vasúti menetrend szerint egy vonat kerékpárszállító kocsival közlekedik, az továbbra sem jelent garanciát arra, hogy ténylegesen lesz is ilyen kocsi a vonaton.
Ha nagy nehezen megérkeztünk, és sikerült szállást is találni, akkor következzen néhány időjárással kapcsolatos jó tanács. A főbb különbségek talán azzal az egyszerű esettel jellemezhetők, hogy ha mondjuk Budapesten havas eső van műsoron, akkor az ország legnyugatibb csücskében nagy valószínűséggel már öt centi hó van napok óta. Emellett Sopronban köztudottan vagy a szél fúj, vagy harangoznak. A szélhelyzet kétféle lehet: vagy északnyugati szél fúj, vagy szélcsend van. Ritkán adódik más szélirány, de előfordulhat. Ez esetben induláskor célszerű az aktuális széliránynak megfelelően módosítani a körök teljesítési irányát, oly módon, hogy tikkadtan hazafelé menet kapjuk a hátszelet. Az alábbiakban ismertetett edzőkörök útvonala az uralkodó szélirány fent ismertetett előnyeit figyelembe véve készült. Harangozás esetére nincs további alternatíva…
Raiding Classic – könnyű, dimbes-dombos pálya – 60 km
Nem sokkal érkezésünk után kezdjünk valami könnyedebbel! A várost a 84-es számú főúton elhagyva a Kópháza előtti körforgalomból próbáljunk meg a határátkelő felé kikeveredni.
A kihalt, használaton kívül helyezett egykori határátkelő épületeket elhagyva az első adandó alkalommal forduljunk jobbra, a „Juvina” feliratú gyárkomplexum felé. Az udvarra érkezve a jobb oldali épületben ingyen és bérmentve az egyik legjobb környékbeli ásványvízzel tölthetjük meg kulacsainkat. Ezután Deutschkreutz belterületén Nikitsch felé kanyarodunk. A faluval egybenőtt Kroatische Minihofot is elhagyva egy rövid emelkedő után kiadós gurulás következik, hogy egy közepes, de húzós emelkedő után ismét hosszan gurulhassunk. Belga jellegű pálya – mondaná Sanyi barátom.
A Kroatisch Geresdorfi templomnál jobbra fordulva Großwarasdorf felé vesszük az irányt, ahol a faluközpontban jól kitáblázva először jobbra, majd balra kanyarodunk nagy zeneszerzőnk Liszt Ferenc szülőfaluja, azaz Raiding (Doborján) felé. A faluközpontban kultúrára éhes sporttársak megtekinthetik a fő téren található szülőházban berendezett emlékmúzeumot, a versenyszelleműek pedig a Raidingbach hídján áthaladva jobbra a sportpálya melletti alattomosan emelkedő úton hajrázhatják ki egymásból az utolsó szuflát. Ismét magasabb rendű útvonalba botolva balra, Horitschon felé tartsunk. A falut keresztező 62-es főúton jobbra Deutschkreutz felé fordulva egy nyolc kilométeres időfutam vár ránk a határátkelőig. Tikkadt versenyzők a határátlépés előtt ismét látogassák meg a Juvina palackozóját, akikben pedig még maradt energia, azok az idefelé már megismert útvonalat a körforgalom előtt balra Harka felé kanyarodva tehetik változatossá.
Fáradalmainkat akár a Mikovinyi útról nyíló Károlymagaslati út elején található „Borbár” nevezetű korcsmában is kipihenhetjük. A hely specialitása a hatféle, mindig friss pogácsa, melyek közül a babos és a káposztás a személyes kedvencem, nem beszélve persze a hagymásról. Mivel azonban az éjszakai élet lényege a folyamatos helyváltoztatás, folytassuk az estét a közeli „András pince” névre hallgató vendéglátóipari egységben. A helyet a Lővér körúton felfelé haladva feliratozott hordók útmutatásait követve találhatjuk meg. Vállalkozó szelleműek népies műdalokat énekelhetnek András bácsi vezetésével, az „Eger városa, papok városa…” valamint az „A Soproni fenyves erdő aljába’…” kezdetű nóták ismerete alapkövetelmény.
Fraknó Classic – kemény hegyi útvonal – 90 km
A klasszikusok klasszikusa. Ami egy fővárosinak a Dobogókő az nekünk, soproni országútisoknak Fraknó. Nos, vegyük nyugat felé az irányt és lépjük át Klingenbachnál a határt. A határállomás osztrák szekcióját is elhagyva egyből forduljunk balra és a falut átszelő lejtőn guruljunk egészen a Franz Liszt gasséig. Itt egy gyors balossal felmászunk a hegyoldalba, majd egy jobbossal ráfordulunk a faluból a szőlők felé kivezető útra.
Igen kellemes tájon kerekezve érjük el Zagersdorfot, ahol próbáljunk ismét a főútra kikeveredni. A falu központjában található templomnál nem fordulunk balra, hanem továbbmegyünk egyenesen Antau irányába. Antau Stöttera felőli végén az út bal oldalán két zöldalmafát találunk, amelyek gyümölcse szeptember végére érik be, igencsak jófajta terméssel. Stöttera után párhuzamosan haladunk az 50-es főúttal, igazából azon is lehetne nyomulni, mert nem ölnének meg az autósok, mint idehaza. Azért érdemes mégis a falvakon át vezető utat választani, mert itt tényleg nulla a forgalom. Pöttelsdorfban járva, – ha ráérünk – felballaghatunk a hegyitemplomhoz.
Mattersburgot (Nagymarton) az 50-es főút hídja alatt támadjuk, majd balkanyar után áthaladunk a város jelképe azaz a XIX. század közepén téglából falazott vasúti viadukt alatt, mely a Vulka völgyét hivatott áthidalni. Nyílegyenesen folytatjuk az utat, de a második körforgalomnál technikai csemegékre fogékonyak nyomhatnak egy balost, hogy szétnézzenek a környék legkomolyabb kerékpárboltjában a Radsport Gittisben. A kilencvenes évek elején itt még végtelen sorokban álltak a szebbnél-szebb acélvázak, ki is néztem magamnak egy tűzpiros Colnagót, de aztán kiszámoltam, hogy Édesanyám egy évig dolgozhatna az áráért, így lemondtam róla.
Amennyiben az edzésre koncentrálunk, irány előre és kövessük a Forchtenstein (Fraknó) táblákat, melyek kivezetnek a városból. A falutáblához érve az út már finoman emelkedni kezd és ez a tendencia egészen a több mint hét kilométerre a csúcson található Rozália kápolnáig tart. A szerpentint követve a legkülönbözőbb nézetekből gyönyörködhetünk a még ma is az Eszterházy család tulajdonában lévő hajdan volt magyar végvárban. Bár az emelkedő felénél nem tanácsos megállni, nem árt tudni, hogy a vár parkolójának illemhelyiségében vételezhetünk friss vizet magunknak. A csúcsot elérve ne hagyjuk ki, hogy a néhány 10%-os szakasszal is megtűzdelt mászás után a jobbra a kápolnához felvezető aszfaltozott gyalogút közel 20%-os emelkedésével gyarapítsuk skalpjainkat. Fentről ellátunk egészen 37 kilométerre található kiindulási pontunkig, és belátni az egész régiót.
Több mint hétszáz méterről gurulunk le Hochwolkersdorf felé, ami már csak 630 méterrel fekszik tengerszínt felett. A következő megcélzott település Schwarzenbach, de előtte még zuhanunk egy jót a környék legvidámabb vékonybél-jellegű szerpentinjén. A szerpentin alján jobbra mutató kis táblára nemes egyszerűséggel csak ez vagyon írva: Hölle (Pokol). Az elnevezés nem véletlen, de erről majd talán máskor… Kobersdorfba érve az első baloldali leágazásra térünk, és a sportpályát elhagyva megcsodálhatjuk a környék legszebb reneszánsz várkastélyát, amit – tekintve, hogy valaha vizesárok vette körül – a köznyelv csak vízivárként emleget.
A várat balról kerülve a patak hídján átkelve a partmenti sétaúton haladunk, így kisvártatva egy kis téren álló kútházba botlunk. Itt megtölthetjük kulacsainkat a környék szerintem legfinomabb, fokozott vastartalommal rendelkező ásványvizével. Evés-ivás után keressük meg ismét a főutat, majd kifelé menet jobb oldalon megcsodálva a „35 Jahre Burgenland” feliratú emlékművet politikai beállítottságtól függően vagy mormoljuk el a „Mindent vissza!” frázist, vagy csak egyszerűen legyünk szomorúak. Rövid idő után elérjük az 50-es főutat, de nem időzünk rajta sokáig, mert Weppersdorfban Lackenbach felé fordulunk. Itt barokk várkastély található, mely állítólag saját házi szellemmel rendelkezik, aki egy ízben tanácsokkal látta el az országgyűlés ürügyén itt időző honatyákat. A 62-es főútra térve Horitschon után már ismerős pályán haladunk a kópházi határátkelő felé. Hazaérve elégedetten dőlhetünk hátra, mert egy kis kitérővel megkerültük a Sopront keretező országhatár délnyugati sarkantyúját.
Fakultatív esti programként a Fő téren található „Gyógygödör” nevű klasszikust ajánlhatnám, ahol hamisíthatatlan hetvenes évekbeli miliő fogadja a betérőt. Stílustörést még a pincérek megjelenése, illetve a felszolgált borok minősége sem jelenthet. A hely külön érdekessége, hogy 1961-es magyarországi látogatása során állítólag itt is megfordult Jurij Gagarin. Mivel a hely korán zár, ezért javaslom, hogy ballagjunk át a Hátsókapu-utcai Caesar pincébe. Itt eredeti hatvanas évek derekáról származó belsőépítészetet találunk, ami mindenféle irónia nélkül, tényleg nagyon jó. Kóstolásra a ház kimért borait ajánlom, melyek közül a Merlot különösen jó.
Leitha Classic – közepes nehézségű hegyi útvonal Fertő-parti sík szakasszal – 75 km
Tegyünk egy közepest a végére! Az országot a 84-es főúton hagyjuk el és a változatosság kedvéért most a Klingenbach-ot elkerülő főúton haladva hagyjuk magunk mögött a cukorgyár jobb napokat látott épületkomplexumát. A körforgalomból Siegen felé szállunk ki, és Eisenstadt felé tartunk. A fő csapásirányt követjük egészen addig, amíg el nem érjük az 52-es főút körforgalmát, ahol „Eisenstadt Centrum”, – azaz a hajdani Eszterházy rezidencia, Kismarton központja – felé fordulunk. Egyenesen haladunk egészen a második nagy körforgalomig, melynek közepén legutóbb valami nagy rozsdás cucc – műalkotás vagy ilyesmi – állt. A kínálkozó lehetőségek közül a nekünk leginkább jobbra esőt választjuk. (Kivéve, ha valaki meg kívánja tekinteni a kastélyt, mert akkor egyenesen kell tovább haladnia.) A főutat követjük egészen az első lámpás kereszteződésig, ahol balra fordulva egészen addig megyünk, amíg egy gyönyörű harmincas években épült lakótelep (Érdemes begurulni a belső udvarra, egészen különleges hangulatú.) mellett jobbra nem kanyarodunk.
Ha mindent jól csináltunk, akkor kisvártatva egy tűzoltólaktanya mellett nekivághatunk a Lajta hegységbe vezető szerpentinnek, amely jóvoltából egész pontosan 226 m szintkülönbséget fogunk legyőzni. Nagyon egyenletesen emelkedő közel öt kilométeres könnyű hegymenet után már gurulhatunk is le Stotzingba. A falut elhagyva a környék egyik legfurább nevű települése következik, bizonyos „Au” (am Leithagebirge). A falu azonban másról is nevezetes, mégpedig arról, hogy a következő úti célunk azaz Hof (magyarul falu) község felé vezető leágazás közepén található egy kút, amely ugyan nem ásványvizet ad, de legalább friss és hideg.
Hofból indul a második mászás, kicsivel kevesebb szintkülönbséget kell leküzdenünk, de kevésbé egyenletesen emelkedik és összességében jóval keményebb, mint az előző. A csúcsra érve csak az azóta szállóigévé vált mondatot tudom ismételni, amit közel egy évtizeddel ezelőtt egy erre először járó igencsak megfáradt havernak mondottam: „Ami most jön, majd kárpótol mindenért…”. A Donnerskirchenbe vezető lejtő hátszéllel tökéletesen alkalmas sebességi rekordok beállítására (itt jegyzem eddigi sebességmaximumomat 80 km/h-val, ami bár nem túl jelentős, de túlszárnyalnom azóta sem sikerült), csak a dupla hajtűkanyarral kell vigyázni a közepén. A falut elhagyva rövid ideig haladunk az 50-es főúton, majd az első adandó alkalommal balra, Oggau felé fordulunk. Innentől kezdve akár egyenesen mehetnénk egészen a határátkelőig, de javaslom, hogy a település legvégén található tarka társasházak mellett kanyarodjunk jobbra, hogy a szőlők között megtapasztaljuk, milyen is egy igazi kerékpárút. A határátkelő előtt Mörbisch-ben balra fordulva megmártózhatunk a Fertő-tó habjaiban, a hazai oldallal ellentétben ingyen, és nem fél négyzetméter mozgástérrel körülvéve. Fertőrákoson és Kőhidán keresztül érhetjük el ismét Sopront.
Nem lenne teljes az itt tartózkodás egy kis hamisíthatatlan „Poncihter” (Speciális helyi kifejezés, melyet a szőlősorok közti területet babtermelésre hasznosító sváb származású gazdákra aggattak.) hangulat nélkül, ezért utolsó esténket a szőlőfeldolgozás hajdani Mekkájában, a Balfi utcában kezdjük. Miután kigyönyörködtük magunkat az utánozhatatlan atmoszférájú ódon utcában (pár év múlva úgyis lakópark, vagy pláza épül itt is) középtájékon a „Stubi” névre hallgató borozó kapualjába tessék befordulni. Aki zsíros kenyeret rendel, garantáltan nem fog csalódni, friss, ropogós kenyéren sűlthús-zsírral, lilahagymával érkezik az étek. Miután ez a hely is az unatkozó családapák napirendjéhez igazítja nyitvatartási idejét, folytassuk utunkat a Várkerület 15. számú kapualj felé. Ereszkedjünk le a Borház kazamatáiba, és az impozáns pincetérben rögvest rendeljünk egy soproni borkóstolót, amely hat a legjobb helyi termelők boraiból összeállított tételen keresztül ad teljes keresztmetszetet a borvidékről.
Végszó
Remélem sikerült felkeltenem az érdeklődést kedvenc edzőköreim illetve vendéglátóipari egységeim iránt, és néhányan tényleg arra vetemednek, hogy felkeressék ezt a vidéket. Ez a cikk eredetileg a Bikemag 2005. márciusi számában jelent meg. Félni azonban nem kell, a cikkben említett útvonalak továbbra is élnek, a kocsmák úgyszintén.
Ahogy pedig az öreg diák dala is mondja:
„Sopron, Sopron, sáros Sopron
Te vagy az oka mindennek.
Sopron, Sopron, sáros Sopron
Hogy a fene egye meg…”
