A szerző – Szugyiczki Zsolt – természetfotósként és hegymászóként már hosszú évek óta járja a hazai magaslatokat és szomszédos országok hegyeit, varázslatos nemzeti parkjait. Mindezidáig meghódította már a Kárpátok, az Alpok és a Kaukázus jelentősebb csúcsait, ezúttal pedig a Mont Blanc-ra kalauzol minket. Ez így önmagában talán még nem is lenne érdekes, csak éppenséggel most nem gyalogszerrel, hanem kerékpárral vágott neki a csúcshódításnak…

Augusztus 30.

Le Huse-ból indultunk. Hátizsákjaink súlya alatt igencsak meglepődtünk (idehaza megmérve biciklivel együtt 43 kg-ot nyomott a szobai mérlegen). A fogaskerekű sínjeit követve haladtunk felfelé. Az egész táj felhőbe burkolózva nem keltett túlságosan barátságos hangulatot. Szakadt rólunk a víz, Attilát bíztatnom kellett, hogy ez a szakasz nem olyan meredek, és nincs is olyan messze az „Egértanya”. (Jaj, dehogy nincs!) Az alagútba beérve hallgatózni kellett, hogy nem jön-e vonat lefelé, ugyanis az alagút olyan szűk, hogy nem fér el együtt a vonat, és egy megtermett hátizsák az emberével együtt. Hallgatóztunk, hallgatóztunk, de saját lihegésünktől nem hallottunk semmit. Előre mentem 20-30 m-t. Ha netalántán jönne, akkor időben szóljak Hamunak. Jött is a vonat. A vonaton mindenki szájtátva nézett minket. Két izgalmas alagút-átkelés után a fogaskerekű végállomásán, 2300 m-en pihentünk meg. Itt igen hűvös volt, így csak pár percig maradtunk. Néhány fotó, és már indultunk is tovább.

Innen már látni a Bosson-gleccser nyúlványát, ami egészen lehúzódik az erdőhatár vonaláig. Keskeny köves ösvényeken vezetett az utunk. Korábban úgy emlékeztem, hogy ez a szakasz egyáltalán nem meredek, de ezekkel a zsákokkal minden annak tűnt. Amikor megláttam, több mint megörültem a 2763 m magasan fekvő Egértanyának. Felérve egyenesen a házba mentem és meglepődve láttam, hogy a négy évvel ezelőtti viszonyok igencsak megváltoztak. Akkor a szobák közepén 2 négyzetméteres lukak tátongtak és csak a fal mellett lehetett aludni. Ezzel szemben most lényegesen felújították a házat. Persze nem úgy kell elképzelni, mintha összkomfortos lenne. Nem. Koszos padló, vasajtó, amit éjszaka a szél csapkod, és ágy helyett deszka, na meg egy kinyithatatlan ablak. És egy erős vasbilincs, ami átfogja az egész házat, nehogy szétdőljön. Amolyan szükségszállás, de nekünk pont ilyenre volt szükségünk. Az egyik helységet egy lengyel házaspárral laktuk be, és tettük otthonossá. Pár perccel megérkezésünk után már duruzsoltak a gázfőzők, és forrt a víz. A lengyelekkel jókat nevetgéltünk. A fiú csak azt tudta mondani magyarul, hogy „szép magyar lányok”. Egyetértően bólogattunk, mert tényleg ők a legszebbek. Éjszakára mindent felakasztottam a gerendákba vert szögekbe, hátha a patkányok így nem férnek hozzá az elemózsiámhoz.

Úgy 22 óra tájban arra ébredtem, hogy valami rágja a hálózsákomat, de a fejlámpámat felkapcsolva láttam, hogy csak Attila az. Halkan súgta, hogy mindenfelé egerek vagy patkányok járnak, most éppen a sarokban a szemétben turkál az egyik. Egyszerre kapcsoltuk fel a lámpánkat, és tényleg olyat láttam, mint még soha: nagy termetű, borzas szőrű, dagadt egér jött ki a zacskóból. Látszott rajta, hogy nem zavartatja magát, végül is ő van otthon. Pár óra elteltével ismét Attila fényére ébredtem. Most éppen azt vélte felfedezni, hogy az ablakban hagyott rizsemet, a tonhalkonzervet és a tejet szlopálja a kis mouse. Mire én is odanéztem, már a tányéromban volt, és éppen a kanalamból ette a rizst. Nem tudtam, hogy sírjak-e, avagy nevessek. Soha nem hoztam fel tejet a hegyre, csak most. Isszák az osztrák tejet a francia egerek… Éjszaka még többször felébredtem arra, hogy mászkálnak a falon. Aztán éjfél után egy nagy létszámú román csapat érkezett és menedéket keresve a hideg elől a padlásra fészkelték be magukat…

Szeptember 1.

Napkelte előtt felkapaszkodtam a ház feletti sziklaszirtre, melyről egyenes rálátás nyílt az 1400 m-rel lejjebb fekvő Chamonix városára. A felkelő nap fényétől izzottak a hegy csúcsai, majd a vörös „festék” folyamatosan folyt lefelé a völgy irányába, melegséget árasztva amerre csak járt. Megmozdult a természet, a kőszáli kecskék játékosan döfködték anyjukat, mintha csak azt akarták volna mondani, hogy „kelés hétalvó, fel a szarvval!” Pár perc elteltével a hófoltok is könnyezni kezdtek a lábam alatt. A ház tetejére egy magányos havasi csóka szállt, kíváncsian tekergette a nyakát, hátha akad némi reggelire való. Mikor visszaértem a menedékházba, már a többiek is felkeltek. Attilát az esti aktivitásának köszönhetően a lengyel kollégákkal egyetértésben „mouse hunter”-nek neveztük el. Az esti mókát követően ki kellett fertőtleníteni az edényeket. Ehhez a legjobb megoldásnak a forralás tűnt. Reggeli után fogtuk a zsákjainkat és elindultunk a kettes tábor irányába. Először kőtengeren keltünk át, majd fokozatosan meredekebbé vált a terep, mígnem annyira meredek lett, hogy csak cikkcakkban tudtunk felfelé haladni rajta. Félúton lehettünk, mikor úgy döntöttünk felcsatoljuk a hágóvasat a lábunkra. Ez pont oda esett, ahol az első kereszt található. Az árnyékos részeken a letaposott hó jéggé keményedett. A keskeny sziklapárkányokon óvatosan kellett egyensúlyozni, mert a hálózsákra erősített bicikli könnyen beakadt a sziklafalba, így azokon a részeken, ahol korábban gyorsan haladtam, most csak lassacskán tudtam araszolni. Már korábban is megfigyeltem, hogy mindenki megbámul, aki elmegy mellettem, de csak most tették szóvá, amit látnak…

A déli órákra értük el a hóhatárt. Havas sziklákon botorkálva, majd egy hómezőt keresztezve érkeztünk meg a Tete Rousse platóra, azaz 3250 m-re. Úgy terveztük, hogy még aznap továbbmászunk, és 3800 m magasan alszunk. Ellenben Attila kimerültsége és a délutáni lavinák miatt úgy döntöttünk, hogy itt töltünk egy éjszakát (3200 m). Felállítottuk hát a sátrat és berendeztük a tábort. Mindeközben kipakoltunk a hátizsákjainkból, és láss csodát: Attiláéból potyautas ugrott ki: egy szürke hasú, jóllakott hegyi egér. Volt ideje jóllakni… Délután a szinte menetrend szerint érkező hó-és kőlavinákat figyeltük. Próbáltunk valami rendszert találni a kiindulási pontjaikban, de komoly következtetéseket nem sikerült levonnunk. Egy íróasztal nagyságú kő eközben hatalmas robajjal támadt az alatta mászókra… Szörnyű volt látni, hogy pillanatokon belül bekövetkezik a tragédia, és a két emberből az egyiket elsodorja… Isteni szerencse, hogy időben észlelték, de ez még nem jelentette azt, hogy megmenekülnek. A kő folyamatosan morzsolódott és más köveket is magával sodort a mélybe. Ami a legrosszabb, hogy folyamatosan változtatta az irányát. Nem lehetett kiszámítani a sodrásvonalát. Itt csak az utolsó pillanatokban derült ki, hogy a srácok félre tudnak-e ugrani. A pattanásig feszült helyzetet földbegyökerezett lábbal néztük végig. Kaptak egy esélyt az élettől! Aztán leültek, és lihegve bámulták a követ, mely kis híján a vesztüket okozta. Úgy gondolom nincsenek véletlenek, így ez sem volt az. Mindennapi életünkben körülvesznek minket úgynevezett szinkronisztikus események, melyeket ha tudatosan élünk, akkor észlelünk. Ezek figyelmeztetnek, vagy választ adnak korábbi kérdéseinkre. Mindenesetre, ha jó, ha rossz, a javunkat szolgálják azzal, hogy az életünk látókörébe kerülnek. Az ember szabad akaratából fakadóan eldöntheti, hogy él-e a változtatás lehetőségével, vagy süket ember módjára sodródik tovább az árral, amerre a folyó viszi.

A délután további részét hó-olvasztással töltöttük. Minden ételnek, italnak az alapanyaga a hólé. A lemenő nap fényei ilyen magasságban feledhetetlen élményt nyújtanak a mászók számára. Ez olyan, mint egy előadás, amit minden a hegyen lévő ember tátott szájjal figyel, fotóz, videóz, megpróbál egy szeletet hazavinni ebből a felejthetetlen élményből, hogy aztán másokkal is megossza. Persze ez minden igyekezet ellenére sem sikerül. Egy kópiát nézegetve sem jön át az a varázslat, amivel a természet ajándékozott meg itt minket. Ez sokkal több annál, minthogy egyszerűen le lehessen fotózni. Kézzel foghatatlan és ettől éppoly értékes. Ezek a percek – de lehet csak pillanatok – babonázzák meg a mászókat, és teszik őket függővé és egyben elszánttá, hogy újra a hegyek között ébredjenek. Miután a nap elbúcsúzott és a korongja lebukott a hegyek mögé, rohamosan süllyedt a hőmérő higanyszála. Úgy döntöttünk, hogy a hálózsákjaink melegét választjuk, és beköltözünk a sátorba. Éjszakába nyúló beszélgetés folyamán megtárgyaltuk a lehetséges variációkat a holnapi, és az elkövetkező napokra. Másnap a technikailag legnehezebb szakasz következett.

Szeptember 2.

Már világos van, de a napot még nem látjuk, csak tudjuk, hogy a gerinc mögött már rég felkelt. Reggeli: keksz, forró teával. Indulunk a beszálláshoz. Úgy döntöttünk, hogy a hátizsákjaink súlyát csökkentjük. A sátor belső részét, a rudakat és a kaját lent hagyjuk. Élelmet csak annyit viszünk fel, hogy ma és holnap ne haljunk éhen (csoki, aszalt szilva). Semmi változást nem éreztem a hátizsák súlyát illetően. Csak a tudat segít, hogy 3 kg-mal kevesebbet nyom a zsák. Elrettentésképp, hogy ne szedjék szét a sátrat, büdös zoknit, alsógatyát és az esti edényeinket – melyek félig voltak nem éppen hólével – hátrahagytuk. Hatszázméteres sziklaborda vezet fel 3200 m-ről 3800 m-re. Az út első szakasza a Grand kuloáron vezet, melyet tekepályának is neveznek. Feladat: minél gyorsabban sérülés nélkül áthaladni. A veszély forrása: a felkelő nap sugarai felmelegítik a sziklákat. Azok megolvasztják maguk körül a havat és indul a tekézés. Itt történik a legtöbb baleset, a borsónyi kövektől a szekér nagyságúakig bármi előfordul.

A kuloáron keskeny ösvény vezet a szikla lábához. Attila ment elől és miután átért, intett, hogy mehetek, a filmezés miatt minden apró részletet meg kellett tervezni, és ez is így zajlott. Középen tartottam, mikor apró kődarabok indultak el fentről. Próbáltam gyorsabban menni, de akkor meg beakadt a bicikli kormánya a mély hóba, így csak lassan tudtam haladni és a gyors kövek utolértek. Szerencsémre már annyira szétforgácsolódtak, hogy jobbára csak szúrást éreztem a nadrágomon keresztül. Miközben lassan araszoltam a túloldalra, Attila megpróbált kamerázni. Egy óvatlan mozdulattal leejtette a csákányát, ami pattogva szánkózott lefelé a gleccser gyomrába. Miután átértem, elkezdtem mászni, de ekkor szólt, hogy visszafordul, csákány nélkül nem megy egy tapodtat sem. Lemásztam és vázoltam a hegyen felmerülő technikai nehézségeket. Ami a legveszélyesebb szakaszt illeti – a sziklabordán – ott úgysem tudja használni. Legközelebb a csúcs környékén lenne rá szükség, de azt egy sima túrabottal is meg lehet oldani, bár egy esetleges kicsúszás alkalmával kétségkívül egy csákány biztonságosabb. Megígértem, hogy amennyiben mégis úgy gondolja, hogy velem tart, minden lépésére figyelek. Ez később így is lett…

Tehát elindultunk a kettes betétekkel tűzdelt sziklabordán. A köveken vastagon ült a hó, ezért bármennyire is bizonytalanok a lépések, és kényelmetlen a kapaszkodás, de hágóvasban kellett másznunk. Én haladtam elöl, és így lépéseket és fogásokat kitapogatva segítettem Attilát az instrukcióimmal. Most szembesültünk csak igazán a hátizsákjaink súlyával. A mászás során több alkalommal csúszott meg a kezem a jeges sziklán. A zsák súlya kihúzta a felsőtestemet a fal síkjából, és ilyenkor tíz körömmel kellett kapaszkodnom, ha fent akartam maradni. A bicikli csak fokozta az egyébként is pattanásig feszült légkört azzal, hogy minden lépés, fogás alkalmával kimozdított egyensúlyomból. Történt például, hogy egyik alkalommal kellő lépés hiányában felhúzódzkodtam egy sziklapárkányra. Mikor fel szerettem volna tenni a lábamat a kezem mellé, beakadt a bicikli kereke a fejem felett kinyúló áthajlásba. Két-három próbálkozás után, mikor már csak két kezemen csüngtem – az is a nagy súlytól folyamatosan egyenesedett –, nem láttam sok lehetőséget a megoldásra, hiszen előre még nem, visszafelé pedig már nem tudtam mászni. Gyors helyzetfelismerés, még gyorsabb cselekvés. A hátizsákom pántját leengedtem az egyik vállamra, majd a zsákot a testemmel a sziklafalnak szorítottam. Így az egyik lábamat sikerült feltennem a párkányra, majd nagy kínszenvedések után a biciklis zsákot felhúzva, a másikat is. Ilyen és hasonló helyzetekkel még jó néhányszor kellett szembenéznem.

A fizikai – de még inkább a pszichés – megpróbáltatást Attila igen nehezen viselte el, ezért folyamatosan önteni kellett belé a lelket. Ha összefogunk, meg tudjuk csinálni – magyaráztam neki. Odalent a kőtengernél még megvetve néztek más országok mászói, idefent viszont inkább kérdően tekintettek és érdeklődve kérdezősködtek a bicikli hozzám fűződő kapcsolatáról. Persze volt, aki csak széles mosollyal az arcán odakiabálta: „crazy man”. A 3 órás utat 5 óra alatt tettük meg. Ragyogó napsütésben értünk fel a 3852 m magas platóra. Sátorállítás helyett hófal-építés volt programon. Ha esetleg vihar támad, legalább valami szélárnyékot nyújtson. Aztán hó-olvasztás főzés, fotózás, teázás. Idefent sokkal tisztábban és mélyebben éltük meg a mindennapok egyszerű örömeit. A hegyen más válik fontossá: kiszakadva a hétköznapi élet lüktető forgatagából, más értékek képezik a valóságot. Átértékelem a további tetteimet, elgondolkodom honnan is jövök, hová is tartok és vajon jó úton haladok-e? Minden egyes ilyen alkalommal, amikor sikerül hátam mögött hagyni a művilágot, akárhányszor visszatérek az „egyszerűbb életből”, más ember jön vissza, mint aki elment. Mindig veszítek egy kicsit a kényelmességemből, az igazságérzetemből, a dominanciámból, és ezáltal egy dolog gyökeresen megváltozik: az életminőségem.

Délután felpattantam a bicikli nyergébe és tettem egy pár kört olyan helyen, ahol korábban még senki. A tájidegen bicikli igen furcsán festett a meredek hegycsúcsokkal tűzdelt havas tájban. A napnyugtát pehelypáholyból nézhettem végig. A hálózsákomba burkolózva fotóztam a búcsúzó fényeket. A hegyen az ember a lenyugvó nappal fekszik és a felkelő nappal ébred, kivéve, ha a csúcstámadás előtt áll, mert akkor a hajnali órákban kénytelen kelni, hogy a hóviszonyok az oda-vissza egyaránt optimálisak legyenek. Attila úgy döntött, hogy a kimerítő mászást civilizált körülmények között szeretné kipihenni, ezért bent aludt a menedékházban.

A következő részből kiderül, hogyan végződött a küldetés, valóban lehet-e bringával a háton hatékonyan hegyet mászni, és egyéb okosságok.

Megjelent a Bikemag 2007. 05-06. számában.

Szöveg és fotó: Szugyiczki Zsolt

A nyárra olyan csúcs mászását terveztem, amin még korábban nem járt magyar ember, de társ hiányában erre nem került sor. A másik tervem az volt, hogy lerakom a csákányt és biciklivel kelek át az Alpokon a TransAlp keretében. Több mint egy évet futottam, bicajoztam, sífutottam és a verseny közeledtével rá kellett jönnöm, hogy ide sem indulhatok el társ nélkül. Aztán a két tervet összegyúrva ekkor született meg a gondolat: átkelek az Alpokon, és miután kitekerek Franciaországba, egy Magellan Pyxissel a hátamon  megmászom a Mont Blanc-t, a biciklimnek is megmutatom milyen a kilátás odafenn. Később rájöttem, hogy nem szabad túl sokat gondolkodnom…

Augusztus 20.

Balassagyarmatról indultam. Mindenki ünnepel, én tekerek…

Augusztus 21.

A soproni határátlépést követően, igen erős szélben, majd esőben haladtam. A menetszélnek és a napnak köszönhetően a délutáni órákban már szárazan érkeztem meg az Alpok lábához. Ezzel megkezdődtek a hegyi szakaszok. A térképek pontatlanok, a srácok: Pernye Attila (Hamu) operatőr és Bérci László sofőr rendre eltévedtek. Nekem is sikerült 20 km-rel többet tekernem. Éjszakába nyúlóan összesen 170 km-t tettem meg. Egy hangulatos kis osztrák város, Leoben mellett, az erdő szélén állítottuk fel a sátrat.

Augusztus 22.

Felhős reggelre ébredtünk, gyorsszerviz után pattantam a nyeregbe. Szinte egész nap áztatott az eső, és ahogy ilyenkor az lenni szokott, a szél sem kímélt, folyamatosan szembe fújt. Viszont a táj szépsége kárpótolt minden fáradságért: rétek, tanyák, tehenek – emberek, emberek – tehenek, tanyák, rétek. A lényeg mindig ugyanaz, csak a sorrend változott. A Magellan jóvoltából egy Pyxis nyergében szeltem az Alpok meredek ösvényeit. Az indulás előtt nem sok időnk volt megismerni egymást, de a hosszú út során jó házastársi viszony alakult ki köztünk. Együtt keltünk, ettünk, tekertünk, áztunk, aludtunk és alkalom adtán fürödtünk, egyszóval összeértünk. Wargain község közelében egy hegyi patakkal szomszédos havasi réten vertük fel a sátrat. Vacsora után desszerttel próbáltunk kedveskedni magunknak, de a nem sikerült csoki pudingból csak kakaó lett. „Már három napja nem fürödtünk, én ragadok, Hamu büdös.” /idézet a naplóból/

Augusztus 23.

Már tartottam attól, hogy szomorú szürke, gomolygó fellegek alatt kell végigtekernem Ausztrián, de 11 óra magasságában végre felcsillant a remény, a felhőket áttörve derengő fény vetődött a fejem felett tornyosuló sziklafalakra. Kisütött a nap! Feléledt a táj! A takaros farmokat színes virágoktól hemzsegő havasi rétek ölelték körbe, melyeken mindenfelé jellegzetes alpesi tehenek legelésztek. Olykor a hegyi ösvényeken sem volt ritka, hogy egy-két megtermett példány pont egy beláthatatlan kanyar után, épp keresztben álljon az úton, hogy még véletlenül se férjek el mellette. Több alkalommal is megtörtént, hogy a nagy sebességnek köszönhetően a tehén szarva vagy koszos feneke helyett, inkább a bokorral ütköztem.

Ausztria legmagasabb csúcsa a Grossglockner lábánál két ló társaságában fogyasztottam el az ebédet. A hegy 3798 magas csúcsa – mely akkor éppen felhőkben állt – egy nagyon kedves barátomat jutatta eszembe, aki éppen ennek a hegynek az árnyékában talált örök nyugalomra.

A menetszélnek és a melegebb levegőnek köszönhetően végre megszáradtak rajtam a ruhák. A 110. km-nél dupla defektet kaptam, a kígyóharapás féléből. Próbáltam megragasztani, de a hosszú lyuk miatt nem jött össze, így fel kellett használnom mindkét tartalék belsőmet. Ennek csak abból a szempontból volt jelentősége, hogy amennyiben esetleg ismét kilyukad a gumi, akkor szerepcsere áll be, és nekem kell vinnem a kétkerekű csodát. Természetesen Murphy-törvénye most is igazolta önmagát, így 1órás utat kellett megtennem bringával a vállamon, amíg végre beértem az egyik faluba.

Augusztus 24.

Csodaszép hajnalra ébredtünk. A horizont felett a kócos felhők vörösen izzottak, a felkelő nap sugarai fenyőfák sűrű tűlevelei között jutottak el a kilátóhoz és ébresztettek minket. Az operatőrünk frissességének köszönhetően lencsevégre kapta a fényeket. Kereken öt fok volt. A tegnapi hosszú mászásnak megvolt az eredménye: 35 km száguldás, 60-70 km/h sebességgel. Nagyon élveztem! A kerékpár ismét bizonyított: a teleszkóp minden apró gödröt kiegyenlített, a tárcsafék hatékonyságát pedig itt lehetett csak igazán érezni. A teleszkópnak és a féknek köszönhetően az alkarom nem halt el és az ujjaim sem zsibbadtak.

Az Alpok sajátossága: völgyből fel, hegyről le, fel-le, fel-le. Nekem nagyon bejön, sokakkal ellentétben én szeretek felfelé kapaszkodni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a száguldás ne esne jobban. A térképek pontatlansága miatt csak végszükség esetén hagyatkozhatok rájuk, így a hegyi falvakba betérve mindig a helyi lakosság segítségével araszolgattam előre a térképen. Hangos „Guten Tag” mellett mutatva az irányt és mondva, hogy hová is tartok gurulva kérdeztem meg, jó felé haladok-e? Az egyik alkalommal kellemetlen élményben volt részem, betekertem egy 5 km hosszú alagútba. A nagy por és az erős szmog miatt próbáltam nem teli tüdővel lélegezni, ennek meg az lett az eredménye, hogy szédelegve tekertem a száguldó autók között. Minél beljebb mentem, annál jobban erősödött a zajhatás, szinte már kibírhatatlanná fajult. Az idegeim pattanásig feszültek, és ez még csak fokozódott, mert a mellettem dudálva elrohanó autók menetszele a falról visszaverődve, olyan örvényt váltott ki, mely megimbolyogtatta alattam a kétkerekű „barátomat” is. Tekertem, ahogyan csak bírtam, mint a kísérleti egér a labirintusban. Bizony volt egy kis pánik! Kiérve az alagútból alig volt időm fellélegezni, máris egy rendőr állított meg. Bíztam benne, hogy nem én miattam kellett kijönnie az őrsről. Elkérte az útlevelemet és valami olyasmit kérdezett, hogy merre jöttem, de én, mint jó konfliktuskerülő nem erre válaszoltam, hanem arra, hogy honnan. Széles mosollyal hangosan mondtam: Magyarországról! Szemmel láthatólag nem elégítette ki a válasz, de én mindeközben tovább mosolyogtam, a helyes feleletről lemondva ezúttal azt kérdezte, hogy hová tartok. Franciaországba – válaszoltam. Ha eddig nyugodt volt, mostanra teljesen megbokrosodott, valamit hangosan mondott és mutogatott majd felírta az adataimat – azt gondolhatta, hogy hülyének nézem, ezért odaléptem hozzá és megmutattam a foghíjas térképen, hogy honnan, hová tartok. Ettől aztán visszanyerte a színét, elmondta, hogy ő is szokott biciklizni, gratulált és hangos: „Guten Tag, őrült biciklis ember” –  felkiáltással mosolyogva búcsúzott.

Ezen a napon értem el egy csodaszép folyó menti várost, mely Tirol fővárosa: Innsbruck. Mikor a városba beértem még szakadt az eső, amikor viszont kijöttem már hét ágra sütött a nap. Az utolsó 40 km szinte végig emelkedett, az erdei ösvényen nem voltak ritkák a 16- és a 21%-os kapaszkodók sem. Még a felénél sem tartottam az útnak, mikor egyik pillanatról a másikra hatalmas felhőszakadás zúdult le az égből. Az úton hömpölygött a sáros víz, a hegyi patakok pillanatok alatt háromszorosára duzzadtak. Az időszakos medrek is gyorsan megteltek. Volt olyan kisebb híd, amit magával ragadt a sodrás. A szapora, sűrű eső meg csak esett. Aztán megjelentek a tintaszínű haragos felhők is, bár ne jöttek volna, mert akkora jégeső kerekedett, hogy több centiméter jég állt az út mentén. Próbáltam védelmet keresni a jég elől, de sehol nem leltem, így tekertem úgy, ahogy csak tudtam, hátha kiérek a felhők alól.

Úgy 1500 m felett járhattam, az 5 fokos hőmérséklettől, a hideg esőtől és széltől, na meg a kimerültségtől már nagyon fáztam. Mire felértem a 2020 m magas Kühtai hágó tetejére, már nem éreztem a kezemet-lábamat, és a fogvacogást sem tudtam abbahagyni. Közel 600 km megtétele után már némi izomlázat éreztem a bal combomban, de ez csak amolyan jóleső érzés volt. A hágó alatt egy tóparton vertünk sátrat, dideregve bújtunk a hálózsákjainkba. Egész éjjel szakadt az eső…

Augusztus 25.

Tegnap, amikor felállítottuk a sátrat már felhőkbe burkolódzott a táj, de reggelre tovatűntek a szürke óriások. Ennélfogva csak most találkoztunk a minket koszorúként körbeölelő tájjal. A tópartot mindenfelé havas hegycsúcsok díszítették. A táj kötelező „kellékéből” itt sem volt hiány, lengedező farkú szürke alpesi tehenek összebújva melegítették egymást. Ezen kívül úgy melegedtek, hogy a saját gőzölgő ürülékükbe feküdtek. Kétezer méter felett már csípősek a reggelek, az óra 4 fokot mutatott. Megszokott, gyors mozdulatok sorozatát követően bekaptam néhány szem kekszet és az anyu házi lekvárjából pár kanállal, aztán már pattantam is a nyeregbe. Amiért tegnap keményen megdolgoztam, azt ma arattam le. Meredek szerpentineken 33 km-t száguldottam. A sors megismételte önmagát, egy bizonyos kanyarban ismét a négylábú barátaim közül az egyik szeretett volna velem találkozni, és amíg én azt néztem, hogy merre tudom kikerülni, rámentem arra a dologra, ami tőle származik és barna színű. Az élmény kihagyható lett volna. A kanyarban sodródó első kerék megcsúszott, majd megakadt a gyökerekben, ennélfogva én egy laza mozdulattal a tarka óriás mellett értem földet. Furcsán nézett rám, hisz ha olvasta a Kisherceget, azt hihette, hogy tán meg akarom szelídíteni, pedig nem! Bajom nem lett, csak a kesztyűm lyukadt ki. Lefelé még lovakkal is találkoztam, velük óvatosabb voltam.

A völgybe érve hangulatos parasztgazdaságokon át vezetett az utam. Hegy-völgy-hegy, aztán a svájci határ – három óra magasságában léptem át Martinánál. Majdhogynem egy órát kellett várnom a kisbuszra, ugyanis tegnap kiderült, hogy Lacinak nincs útlevele, ezért kíváncsi voltam, hogy sikerül-e neki átlógnia. Nagy örömünkre sikerült! A vadregényes tájnak köszönhetően – melyben mindenhol homokszínű csúcsok meredtek az égre – úgy éreztem, jobban meg kell dolgoznom a kilométerekért. A hegyekben több a bicajos, mint az osztrák sógorainknál, és itt előztek meg először montival. Már szürkületben értem az 1426 m magasan fekvő, igazán apró hegyi városba, Sushba. Ott próbáltunk alvóalkalmatosságot keresni. Reménytelen! Svájcban megbüntetik a vadkempingezőket, ezért olyan helyet kerestünk, ami kellően rejtve van az emberi szemek elől. Nagy nehezen találtunk ilyet, és kis vita árán meg is egyeztünk, hogy az éjszakát egy vasúti töltés oldalában, erdővel szegélyezett réten töltjük. A vacsora elkészítésére már nem nyílt lehetőségünk, ugyanis minél kevesebbet igyekeztünk világítani, nehogy eláruljuk magunkat. Az első és egyben az utolsó olyan nap volt ez, mely során nem áztam el.

Augusztus 26.

A hatodik napon hatkor kelt a csapat, gyors reggeli, bicikliszerviz, fotók, WC és irány a hosszú szerpentin, amelyen a 2385 m magas Weisshorn-hágó tetejére kellett felpedáloznom. Nekem teljesen új volt, hogy amennyiben nem lockolom a telót hegynek felfelé akkor sem himbázik fel-le, csak az alulról jövő út egyenetlenségeinek parancsára mozdul meg, ezzel nem nehezíti, sőt, inkább segíti a mászást.

Szikrázó napsütés, 20 fok, rövid filmezés, fülhallgató a fülben, majd kezdődött az ereszd el a hajamat jellegű száguldás. Lefelé menet fantasztikus kilátás nyílt a völgyben, a folyó mellett elterülő falvakra. Épp hogy csak befogadtam szépségüket, már tova is szállt, hisz percek alatt leértem és már másik látószögből, a szűk utcáin biciklivel gurulva csodálhattam ékességüket. Kedvem lett volna leülni egy kis kút mellé és Hamvas Béla társasságában eltölteni ott néhány órát. De az idő ketyeg és a kilométereknek fogynia kell… A srácok mára már türelmetlenekké váltak a mostoha körülmények miatt, ennek folytán minél előbb szerettek volna Chamonix-ba érni. Szinte egész nap a napsütésben fürödve tekerhettem, ellenben 19 óra után már vizesen róttam a kilométereket. Alagutakon keresztül, óriási sziklafalak alatt kapaszkodtam az esti szálláshelyünk felé. Egy domboldalon álló juhhodály mellett vertünk tanyát. A sátrak és az autó láttán családok jöttek ki a házakból és távcsövön figyeltek minket. Annyira nagy feltűnést keltettünk, hogy a szomszédok egymáshoz átmenvén együtt fejtegették, hogy miféle szerzetek is lehetünk. Biztos vagyok benne, hogy elképzelni sem merték, hogy mi ott esetleg főzünk, biciklit szerelünk, és ne adj Isten, még ott is alszunk. Az emberek nagy része a valóságtól elrugaszkodva, a civilizáció nyújtotta burokban él, akár az inkubátorban életben tartott csecsemő. A burkon belül mesterségesen mindent megkap, de mikor ki szeretne lépni, akkor veszi csak észre, hogy az addig „biztonságot” adó köldökzsinór a anyakára tekeredett, és függővé vált a saját maga által megteremtett világától.

Egyre többen lettek és az irányunkba mutogattak. Tartottunk attól, hogy kihívják a rendőröket, ezért gyorsan főztünk magunknak valamit, ha szaladni kell, akkor legalább ne üres hassal kelljen. Az eső aztán elvette mutogatós kedvüket, és lassan szétszéledt a népes csoport. Sikerült igazán kifáradnom, olyannyira, hogy üzenetírás közben elaludtam. A Sony Ericsson jóvoltából az Ipoly TV-nek küldött e-mailjeimen keresztül közvetítettem, hogy hol és merre járok, mikor és mit csinálok. Elromlott a pulzusmérő órám…

Augusztus 27.

Ismét egy 2000 m feletti hágó megmászásával kezdődött a nap, a változatosság kedvéért szakadó esőben. A metsző szél miatt az átázott kezemre és lábamra nejlonzacskókat húztam. Már teljesen összeolvadtak a napok, néha még arról is megfeledkeztem, hogy másik országban járok, de ha tovább haladok és tehenekkel találkozom, akkor tudom, hogy Ausztria, ha bárányokkal, akkor Svájc. Gondolom Franciaországban majd kecskék lesznek.

A nap második felében gyönyörű tájakon és városokban jártam. Bár furcsa volt, hogy olaszul beszélnek és minden olaszul van kiírva, de azért tekertem. Mikor a rendszámok is olasszá változtak, már nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem, hol is járok. Szegények igen buzgón magyarázták, de olaszul egy mukkot sem tudok, vagyis csak annyit: „ti amo”. Ezt viszont inkább nem mondtam ki, mert egy termetes középkorú férfi volt az illető, aki éppen jóindulatúan irányt mutatott nekem. A lényeg az, hogy 30-40 km-t feleslegesen kerekeztem. Nagyon boldog voltam, ráadásul a 2/3-át végiggurultam. Délutánra kisütött a nap. Sajnos nem sokáig élvezhettem a jótékony hatását, hiszen estefelé ismét felhők kergettek, tekertem tehát, ahogy tudtam, hátha nem ázok meg. Még egy 2100 m feletti hágó és viszonylag szelídebb dombok…

A srácokkal este 18 órakor megbeszéltük, hogy nem állok meg Martigny-ig. Ez azt jelentette, hogy még 70 km. Így este néha a fejlámpám fényére, de leginkább a csillagos égre hagyatkozva tekertem. Nagyszerű érzés volt érezni, hogy jól megy a tekerés, és tudtam, hogy ha holnap reggel elindulok, már csak 52 km, és megérkezem. Ez annyira feltöltött, hogy úgy mentem, mintha egy versenyen lennék. Gyümölcsös kertek és szőlőlugasok között vezetett az utam. A csillagos égbolt és kétoldalt a hegyek sziluettjei olyan gigantikus élményt nyújtottak, melyet csak a magashegységekben szoktam érezni. Végül 22:30-ra értem be Martigny-ba. Az út szélén várt Laci és megmutatta, hogy hova sikerült beállnia: az árokba.

A mai adag: 203 km. Bőséges vacsora: rizs, „Szugyi Ben’s”, desszertnek meg tejberizs lekvárral. Az eltévedést és az óra elromlását tovább fokozta, hogy kilukadt a matracom és a hálózsákom zipzárja is megadta magát. Viszont engem ez mit sem zavart, kifeküdtem a rét szélére és aludtam, a biciklit pedig odakötöttem a hálózsákhoz, nehogy valaki letekerje helyettem a holnapi szakaszt. Hálószoba, konyha, garázs, WC – minden együtt a szabad ég alatt…

Augusztus 28.

Gépies egyhangúságban indult a reggel. Mikor kikecmeregtem a hálózsákból, tudtam, hogy ez a nap valamivel másabb, de már a sietség szétzúzta ezt az új érzést. Csak mikor a biciklimet kezdtem átnézni, villant be – „odabent” –, hogy ma megérkezem!!! Máris két lábbal a föld felett lebegtem a boldogságtól. És nem azért, mert már unom, csak közelebb kerülök a hegyhez, ahhoz a hegyhez, amit már pár évvel ezelőtt megmásztam, és csodálatos élményekkel gazdagított. Az utolsó svájci városban pár snitt, majd eltűntem a szőlőlugasok árnyékában.

Aztán 1200 m kapaszkodás, amiről azt hittem soha nem ér véget. A kanyarokban szenzációs kilátás az egész medencére. Szememet végigkísértem a tájon, hogy előző nap merre kerekeztem. A nyeregből szűk, kanyargós út vitt a francia határra. A völgy végén fehéren integettek a havas csúcsok, már csak 20 km. Gyere, gyere! Hívószavukra hallgatva gyorsan letekertem az utolsó kilométereket. Magyarországról indulva 7,5 nap alatt, közel 1400 km-t haladván érkeztem meg Chamonix-ba. Abszolút nem éreztem fáradtságot. A rossz idő miatt egy nap kényszerpihenőt tartottunk.

Augusztus 29.

Pihenőnap. Akkumulátorok feltöltése. Városnézés esőben. Élelmiszeradagok kiporciózása, felszerelés kiválasztása, ami a hegyre jön. Bicikli rögzítése a zsákra. Rendrakás a kocsiban és a fejben. Ráhangolódás a hegyre, lélekben. Ja, és zuhanyoztunk is… Meleg vízzel. Információszerzés a hegy hóviszonyairól és az időjárás előrejelzéséről. Rossz hír: a pár héttel az érkezésünk előtt leesett hó eddig már 3 ember halálát okozta…

Természetesen a történetnek itt még korántsem szakad vége, így akik a tényleges csúcshódításra és az addig vezető útra kíváncsiak, azok a következő két epizódot se hagyják ki!

Megjelent a Bikemag 2007. 05-06. számában.

Szöveg és fotó: Szugyiczki Zsolt