fbpx

Két keréken a Mont Blanc-ra – 2. rész

A szerző – Szugyiczki Zsolt – természetfotósként és hegymászóként már hosszú évek óta járja a hazai magaslatokat és szomszédos országok hegyeit, varázslatos nemzeti parkjait. Mindezidáig meghódította már a Kárpátok, az Alpok és a Kaukázus jelentősebb csúcsait, ezúttal pedig a Mont Blanc-ra kalauzol minket. Ez így önmagában talán még nem is lenne érdekes, csak éppenséggel most nem gyalogszerrel, hanem kerékpárral vágott neki a csúcshódításnak…

Gleccserpatak

Gleccserpatak

Augusztus 30.

Le Huse-ból indultunk. Hátizsákjaink súlya alatt igencsak meglepődtünk (idehaza megmérve biciklivel együtt 43 kg-ot nyomott a szobai mérlegen). A fogaskerekű sínjeit követve haladtunk felfelé. Az egész táj felhőbe burkolózva nem keltett túlságosan barátságos hangulatot. Szakadt rólunk a víz, Attilát bíztatnom kellett, hogy ez a szakasz nem olyan meredek, és nincs is olyan messze az „Egértanya”. (Jaj, dehogy nincs!) Az alagútba beérve hallgatózni kellett, hogy nem jön-e vonat lefelé, ugyanis az alagút olyan szűk, hogy nem fér el együtt a vonat, és egy megtermett hátizsák az emberével együtt. Hallgatóztunk, hallgatóztunk, de saját lihegésünktől nem hallottunk semmit. Előre mentem 20-30 m-t. Ha netalántán jönne, akkor időben szóljak Hamunak. Jött is a vonat. A vonaton mindenki szájtátva nézett minket. Két izgalmas alagút-átkelés után a fogaskerekű végállomásán, 2300 m-en pihentünk meg. Itt igen hűvös volt, így csak pár percig maradtunk. Néhány fotó, és már indultunk is tovább.

Hegyi ösvényeken

Hegyi ösvényeken

Innen már látni a Bosson-gleccser nyúlványát, ami egészen lehúzódik az erdőhatár vonaláig. Keskeny köves ösvényeken vezetett az utunk. Korábban úgy emlékeztem, hogy ez a szakasz egyáltalán nem meredek, de ezekkel a zsákokkal minden annak tűnt. Amikor megláttam, több mint megörültem a 2763 m magasan fekvő Egértanyának. Felérve egyenesen a házba mentem és meglepődve láttam, hogy a négy évvel ezelőtti viszonyok igencsak megváltoztak. Akkor a szobák közepén 2 négyzetméteres lukak tátongtak és csak a fal mellett lehetett aludni. Ezzel szemben most lényegesen felújították a házat. Persze nem úgy kell elképzelni, mintha összkomfortos lenne. Nem. Koszos padló, vasajtó, amit éjszaka a szél csapkod, és ágy helyett deszka, na meg egy kinyithatatlan ablak. És egy erős vasbilincs, ami átfogja az egész házat, nehogy szétdőljön. Amolyan szükségszállás, de nekünk pont ilyenre volt szükségünk. Az egyik helységet egy lengyel házaspárral laktuk be, és tettük otthonossá. Pár perccel megérkezésünk után már duruzsoltak a gázfőzők, és forrt a víz. A lengyelekkel jókat nevetgéltünk. A fiú csak azt tudta mondani magyarul, hogy „szép magyar lányok”. Egyetértően bólogattunk, mert tényleg ők a legszebbek. Éjszakára mindent felakasztottam a gerendákba vert szögekbe, hátha a patkányok így nem férnek hozzá az elemózsiámhoz.

Operatőr sok van még…

Operatőr sok van még…

Úgy 22 óra tájban arra ébredtem, hogy valami rágja a hálózsákomat, de a fejlámpámat felkapcsolva láttam, hogy csak Attila az. Halkan súgta, hogy mindenfelé egerek vagy patkányok járnak, most éppen a sarokban a szemétben turkál az egyik. Egyszerre kapcsoltuk fel a lámpánkat, és tényleg olyat láttam, mint még soha: nagy termetű, borzas szőrű, dagadt egér jött ki a zacskóból. Látszott rajta, hogy nem zavartatja magát, végül is ő van otthon. Pár óra elteltével ismét Attila fényére ébredtem. Most éppen azt vélte felfedezni, hogy az ablakban hagyott rizsemet, a tonhalkonzervet és a tejet szlopálja a kis mouse. Mire én is odanéztem, már a tányéromban volt, és éppen a kanalamból ette a rizst. Nem tudtam, hogy sírjak-e, avagy nevessek. Soha nem hoztam fel tejet a hegyre, csak most. Isszák az osztrák tejet a francia egerek… Éjszaka még többször felébredtem arra, hogy mászkálnak a falon. Aztán éjfél után egy nagy létszámú román csapat érkezett és menedéket keresve a hideg elől a padlásra fészkelték be magukat…

Két keréken a Mont Blanc-ra

Két keréken a Mont Blanc-ra

Szeptember 1.

Napkelte előtt felkapaszkodtam a ház feletti sziklaszirtre, melyről egyenes rálátás nyílt az 1400 m-rel lejjebb fekvő Chamonix városára. A felkelő nap fényétől izzottak a hegy csúcsai, majd a vörös „festék” folyamatosan folyt lefelé a völgy irányába, melegséget árasztva amerre csak járt. Megmozdult a természet, a kőszáli kecskék játékosan döfködték anyjukat, mintha csak azt akarták volna mondani, hogy „kelés hétalvó, fel a szarvval!” Pár perc elteltével a hófoltok is könnyezni kezdtek a lábam alatt. A ház tetejére egy magányos havasi csóka szállt, kíváncsian tekergette a nyakát, hátha akad némi reggelire való. Mikor visszaértem a menedékházba, már a többiek is felkeltek. Attilát az esti aktivitásának köszönhetően a lengyel kollégákkal egyetértésben „mouse hunter”-nek neveztük el. Az esti mókát követően ki kellett fertőtleníteni az edényeket. Ehhez a legjobb megoldásnak a forralás tűnt. Reggeli után fogtuk a zsákjainkat és elindultunk a kettes tábor irányába. Először kőtengeren keltünk át, majd fokozatosan meredekebbé vált a terep, mígnem annyira meredek lett, hogy csak cikkcakkban tudtunk felfelé haladni rajta. Félúton lehettünk, mikor úgy döntöttünk felcsatoljuk a hágóvasat a lábunkra. Ez pont oda esett, ahol az első kereszt található. Az árnyékos részeken a letaposott hó jéggé keményedett. A keskeny sziklapárkányokon óvatosan kellett egyensúlyozni, mert a hálózsákra erősített bicikli könnyen beakadt a sziklafalba, így azokon a részeken, ahol korábban gyorsan haladtam, most csak lassacskán tudtam araszolni. Már korábban is megfigyeltem, hogy mindenki megbámul, aki elmegy mellettem, de csak most tették szóvá, amit látnak…

A déli órákra értük el a hóhatárt. Havas sziklákon botorkálva, majd egy hómezőt keresztezve érkeztünk meg a Tete Rousse platóra, azaz 3250 m-re. Úgy terveztük, hogy még aznap továbbmászunk, és 3800 m magasan alszunk. Ellenben Attila kimerültsége és a délutáni lavinák miatt úgy döntöttünk, hogy itt töltünk egy éjszakát (3200 m). Felállítottuk hát a sátrat és berendeztük a tábort. Mindeközben kipakoltunk a hátizsákjainkból, és láss csodát: Attiláéból potyautas ugrott ki: egy szürke hasú, jóllakott hegyi egér. Volt ideje jóllakni… Délután a szinte menetrend szerint érkező hó-és kőlavinákat figyeltük. Próbáltunk valami rendszert találni a kiindulási pontjaikban, de komoly következtetéseket nem sikerült levonnunk. Egy íróasztal nagyságú kő eközben hatalmas robajjal támadt az alatta mászókra… Szörnyű volt látni, hogy pillanatokon belül bekövetkezik a tragédia, és a két emberből az egyiket elsodorja… Isteni szerencse, hogy időben észlelték, de ez még nem jelentette azt, hogy megmenekülnek. A kő folyamatosan morzsolódott és más köveket is magával sodort a mélybe. Ami a legrosszabb, hogy folyamatosan változtatta az irányát. Nem lehetett kiszámítani a sodrásvonalát. Itt csak az utolsó pillanatokban derült ki, hogy a srácok félre tudnak-e ugrani. A pattanásig feszült helyzetet földbegyökerezett lábbal néztük végig. Kaptak egy esélyt az élettől! Aztán leültek, és lihegve bámulták a követ, mely kis híján a vesztüket okozta. Úgy gondolom nincsenek véletlenek, így ez sem volt az. Mindennapi életünkben körülvesznek minket úgynevezett szinkronisztikus események, melyeket ha tudatosan élünk, akkor észlelünk. Ezek figyelmeztetnek, vagy választ adnak korábbi kérdéseinkre. Mindenesetre, ha jó, ha rossz, a javunkat szolgálják azzal, hogy az életünk látókörébe kerülnek. Az ember szabad akaratából fakadóan eldöntheti, hogy él-e a változtatás lehetőségével, vagy süket ember módjára sodródik tovább az árral, amerre a folyó viszi.

Csúcsgerinc – 4798 m

Csúcsgerinc – 4798 m

A délután további részét hó-olvasztással töltöttük. Minden ételnek, italnak az alapanyaga a hólé. A lemenő nap fényei ilyen magasságban feledhetetlen élményt nyújtanak a mászók számára. Ez olyan, mint egy előadás, amit minden a hegyen lévő ember tátott szájjal figyel, fotóz, videóz, megpróbál egy szeletet hazavinni ebből a felejthetetlen élményből, hogy aztán másokkal is megossza. Persze ez minden igyekezet ellenére sem sikerül. Egy kópiát nézegetve sem jön át az a varázslat, amivel a természet ajándékozott meg itt minket. Ez sokkal több annál, minthogy egyszerűen le lehessen fotózni. Kézzel foghatatlan és ettől éppoly értékes. Ezek a percek – de lehet csak pillanatok – babonázzák meg a mászókat, és teszik őket függővé és egyben elszánttá, hogy újra a hegyek között ébredjenek. Miután a nap elbúcsúzott és a korongja lebukott a hegyek mögé, rohamosan süllyedt a hőmérő higanyszála. Úgy döntöttünk, hogy a hálózsákjaink melegét választjuk, és beköltözünk a sátorba. Éjszakába nyúló beszélgetés folyamán megtárgyaltuk a lehetséges variációkat a holnapi, és az elkövetkező napokra. Másnap a technikailag legnehezebb szakasz következett.

Az életmentő csapat

Az életmentő csapat

Szeptember 2.

Már világos van, de a napot még nem látjuk, csak tudjuk, hogy a gerinc mögött már rég felkelt. Reggeli: keksz, forró teával. Indulunk a beszálláshoz. Úgy döntöttünk, hogy a hátizsákjaink súlyát csökkentjük. A sátor belső részét, a rudakat és a kaját lent hagyjuk. Élelmet csak annyit viszünk fel, hogy ma és holnap ne haljunk éhen (csoki, aszalt szilva). Semmi változást nem éreztem a hátizsák súlyát illetően. Csak a tudat segít, hogy 3 kg-mal kevesebbet nyom a zsák. Elrettentésképp, hogy ne szedjék szét a sátrat, büdös zoknit, alsógatyát és az esti edényeinket – melyek félig voltak nem éppen hólével – hátrahagytuk. Hatszázméteres sziklaborda vezet fel 3200 m-ről 3800 m-re. Az út első szakasza a Grand kuloáron vezet, melyet tekepályának is neveznek. Feladat: minél gyorsabban sérülés nélkül áthaladni. A veszély forrása: a felkelő nap sugarai felmelegítik a sziklákat. Azok megolvasztják maguk körül a havat és indul a tekézés. Itt történik a legtöbb baleset, a borsónyi kövektől a szekér nagyságúakig bármi előfordul.

Hálószoba, konyha, garázs és hátul a WC

Hálószoba, konyha, garázs és hátul a WC

A kuloáron keskeny ösvény vezet a szikla lábához. Attila ment elől és miután átért, intett, hogy mehetek, a filmezés miatt minden apró részletet meg kellett tervezni, és ez is így zajlott. Középen tartottam, mikor apró kődarabok indultak el fentről. Próbáltam gyorsabban menni, de akkor meg beakadt a bicikli kormánya a mély hóba, így csak lassan tudtam haladni és a gyors kövek utolértek. Szerencsémre már annyira szétforgácsolódtak, hogy jobbára csak szúrást éreztem a nadrágomon keresztül. Miközben lassan araszoltam a túloldalra, Attila megpróbált kamerázni. Egy óvatlan mozdulattal leejtette a csákányát, ami pattogva szánkózott lefelé a gleccser gyomrába. Miután átértem, elkezdtem mászni, de ekkor szólt, hogy visszafordul, csákány nélkül nem megy egy tapodtat sem. Lemásztam és vázoltam a hegyen felmerülő technikai nehézségeket. Ami a legveszélyesebb szakaszt illeti – a sziklabordán – ott úgysem tudja használni. Legközelebb a csúcs környékén lenne rá szükség, de azt egy sima túrabottal is meg lehet oldani, bár egy esetleges kicsúszás alkalmával kétségkívül egy csákány biztonságosabb. Megígértem, hogy amennyiben mégis úgy gondolja, hogy velem tart, minden lépésére figyelek. Ez később így is lett…

Hasadékok közt

Hasadékok közt

Tehát elindultunk a kettes betétekkel tűzdelt sziklabordán. A köveken vastagon ült a hó, ezért bármennyire is bizonytalanok a lépések, és kényelmetlen a kapaszkodás, de hágóvasban kellett másznunk. Én haladtam elöl, és így lépéseket és fogásokat kitapogatva segítettem Attilát az instrukcióimmal. Most szembesültünk csak igazán a hátizsákjaink súlyával. A mászás során több alkalommal csúszott meg a kezem a jeges sziklán. A zsák súlya kihúzta a felsőtestemet a fal síkjából, és ilyenkor tíz körömmel kellett kapaszkodnom, ha fent akartam maradni. A bicikli csak fokozta az egyébként is pattanásig feszült légkört azzal, hogy minden lépés, fogás alkalmával kimozdított egyensúlyomból. Történt például, hogy egyik alkalommal kellő lépés hiányában felhúzódzkodtam egy sziklapárkányra. Mikor fel szerettem volna tenni a lábamat a kezem mellé, beakadt a bicikli kereke a fejem felett kinyúló áthajlásba. Két-három próbálkozás után, mikor már csak két kezemen csüngtem – az is a nagy súlytól folyamatosan egyenesedett –, nem láttam sok lehetőséget a megoldásra, hiszen előre még nem, visszafelé pedig már nem tudtam mászni. Gyors helyzetfelismerés, még gyorsabb cselekvés. A hátizsákom pántját leengedtem az egyik vállamra, majd a zsákot a testemmel a sziklafalnak szorítottam. Így az egyik lábamat sikerült feltennem a párkányra, majd nagy kínszenvedések után a biciklis zsákot felhúzva, a másikat is. Ilyen és hasonló helyzetekkel még jó néhányszor kellett szembenéznem.

Hogyan tovább, kérdőjel

Hogyan tovább, kérdőjel

A fizikai – de még inkább a pszichés – megpróbáltatást Attila igen nehezen viselte el, ezért folyamatosan önteni kellett belé a lelket. Ha összefogunk, meg tudjuk csinálni – magyaráztam neki. Odalent a kőtengernél még megvetve néztek más országok mászói, idefent viszont inkább kérdően tekintettek és érdeklődve kérdezősködtek a bicikli hozzám fűződő kapcsolatáról. Persze volt, aki csak széles mosollyal az arcán odakiabálta: „crazy man”. A 3 órás utat 5 óra alatt tettük meg. Ragyogó napsütésben értünk fel a 3852 m magas platóra. Sátorállítás helyett hófal-építés volt programon. Ha esetleg vihar támad, legalább valami szélárnyékot nyújtson. Aztán hó-olvasztás főzés, fotózás, teázás. Idefent sokkal tisztábban és mélyebben éltük meg a mindennapok egyszerű örömeit. A hegyen más válik fontossá: kiszakadva a hétköznapi élet lüktető forgatagából, más értékek képezik a valóságot. Átértékelem a további tetteimet, elgondolkodom honnan is jövök, hová is tartok és vajon jó úton haladok-e? Minden egyes ilyen alkalommal, amikor sikerül hátam mögött hagyni a művilágot, akárhányszor visszatérek az „egyszerűbb életből”, más ember jön vissza, mint aki elment. Mindig veszítek egy kicsit a kényelmességemből, az igazságérzetemből, a dominanciámból, és ezáltal egy dolog gyökeresen megváltozik: az életminőségem.

Két nap

Két nap

Délután felpattantam a bicikli nyergébe és tettem egy pár kört olyan helyen, ahol korábban még senki. A tájidegen bicikli igen furcsán festett a meredek hegycsúcsokkal tűzdelt havas tájban. A napnyugtát pehelypáholyból nézhettem végig. A hálózsákomba burkolózva fotóztam a búcsúzó fényeket. A hegyen az ember a lenyugvó nappal fekszik és a felkelő nappal ébred, kivéve, ha a csúcstámadás előtt áll, mert akkor a hajnali órákban kénytelen kelni, hogy a hóviszonyok az oda-vissza egyaránt optimálisak legyenek. Attila úgy döntött, hogy a kimerítő mászást civilizált körülmények között szeretné kipihenni, ezért bent aludt a menedékházban.

A következő részből kiderül, hogyan végződött a küldetés, valóban lehet-e bringával a háton hatékonyan hegyet mászni, és egyéb okosságok.

Két keréken a Mont Blanc-ra

Két keréken a Mont Blanc-ra

Megjelent a Bikemag 2007. 05-06. számában.

Szöveg és fotó: Szugyiczki Zsolt

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.