Kis Gyula végigverte a teljes nemzetközi mezőnyt az idei Grazban megrendezett ausztriai triatlon versenyen. Ráadásul úgy, hogy tulajdonképpen csupán „részmunkaidőben” triatlon bajnok, mert egyébként a legnagyobb magyar triatlon klubbot is vezeti. Ráadásul még tanul is. Na ezt csinálja utána valaki…
A 31 éves Kis Gyula – többszörös középtávú magyar bajnok – triatlonos berkekben nem csupán egy szinte mindenki által ismert versenyző, de egy megkerülhetetlen, emblematikus figurája is a magyar triatlon társadalomnak. Nem csupán versenyeredményei okán, – amelyek a legtöbb laikus olvasó számára csupán számok –, de azért is, mert egyben a legnagyobb magyarországi triatlon klub vezetőedzője is. Ráadásul, mindezek mellett még tanul is (az ELTE-n) és most éppen a vizsgaidőszak elején vagyunk. Szinte hihetetlen, hogyan képes ennyi különböző feladatnak egyszerre megfelelni. Az mindenesetre biztos, hogy a versenyteljesítményét a klubvezetés és egyéb teendői egyáltalán nem vetik vissza. Ezt bizonyítja, hogy éppen most tért haza Ausztriából, ahol a nagy létszámú grazi triatlon versenyen – Kropkó Péter legszebb napjait idéző tempóval – az egész nemzetközi triatlon mezőnyt maga mögé utasította.
Sportolóként talán azért is különleges, mert a versenyélményeit képes igen érzékletes módon megosztani a laikus közönséggel, és ez által átadni a sportág tüzét az érdeklődőknek. Talán ebben is van az általa vezetett legsikeresebb hazai triatlon klub, az ELTE-BEAC Polythlon töretlen fejlődésének az egyik titka. Őszintén szólva elég ritka dolog, hogy egy magyar sportember végigverje a teljes nemzetközi mezőnyt egy Nyugat-Európában megrendezett viadalon, hiszen a legtöbb külföldi profi – ellentétben a hazaiak nagy többségével – kizárólag a versenyekkel foglalkozik, és rengeteg ideje van az edzésekre, továbbá nagyságrendileg több pénze is van arra, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Tegyük hozzá: Nyugat-Európában és Amerikában a triatlon az egyik legdinamikusabban fejlődő sportág, mind a profik, mind pedig az amatőrök között.
– A teljes nemzetközi mezőnyt sikerült magad mögé utasítanod. Mit éltél át közben?
– Ez tényleg izgalmas verseny volt, még a nézőknek is… Úgy tűnhetett, megállíthatatlanul söprök le mindenkit. Pedig belülről nagyon sok démonnal, fájdalommal és problémával kellett megküzdenem. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért mondják a világ legkeményebb állóképességi sportjának a triatlont. Bizony, van benne valami. Nemcsak az irdatlan távokat kell leküzdeni, de emellett az ember óriási harcot vív a külső körülményekkel, nem kevésbé az ellenfelekkel, és ami a legkeményebb, önmagával. Ezen a versenyen nekem mindegyikből kijutott. A záró szám egy hatalmas harc volt önmagammal, amit egy ideig nem felejtek el.
– Mesélj egy kicsit arról, hogy mikor volt a legnehezebb!
– Akkor talán az 1800 méter úszás és 90 km kerékpározás után kezdeném: a félmaratoni futással. Egyébként ebből a háromból áll össze egy „féltávú” (máskor 70.3-nak nevezett) triatlon verseny. A futópálya két részből állt, ami szintén kétkörös volt. Az első 3-4 kilométer erdei viszonyok között zajlott, földutakon, tóparton… Majd jött egy abszolút napszúrásos, sík aszfaltos rész. A pálya felénél pedig mindig átfutottunk a versenyközponton. Az első erdei rész után a versenyközponthoz érve egész nyugodt helyzetben Patri (Dejan Patrčević, horvát Ironman triatlon versenyző – a szerk.) sarkában vártam a fejleményeket. Úgy voltam vele, hogy sodródom az eseményekkel, mert tudtam, hogy a mellettem – második helyen – futó Patričević az a tipikus izgága horvát. Nem fér a bőrébe. Szinte csak meg kell várni, hogy saját magával „végezzen”.
Azért nekem is kijutott a „jóból”. Épp arra készültem, hogy szép lassan letudom őt, és a vezető Vistica (Andrej Vistica, horvát Ironman triatlon versenyző – a szerk.) után eredek végre, amikor a bal combom belső fele görcsölni kezdett. Nem volt kellemes, és tudtam, hogy ezt a harcot most magammal kell megvívnom. Ezért szépen lementem alfába, és szinte „öngyógyítást” végeztem. Ez bejött! Ha elkezdek pánikolni, csak rontok a helyzetemen. Ez nagyon jó tanulság volt. Így a 10. kilométerhez közelítve szép lassan magamhoz tértem. Ekkor viszont a gyomrom adtam meg magát. Jött tehát minden, ami ilyenkor jöhet. Csak a szívem volt a helyén, és az agyam.
Megküzdöttem magammal tízszer is, és erről az a rövid tőmondat örökké beleég az agyamba, amit az egyik szóváltásnál nyögött ki magából Patričević, viccesen reagálva arra a tényre, mennyire szenvedek mellette:„Yes, this is triathlon!” Ez jobb kedvre derített, és hihetetlen módon még egy nevetés is kijött belőlem. Viszont az élen haladó Vistica is kezdett magához térni, és a harmadik negyedben szinte semmit nem tudtunk hozni rajta mi ketten. Ez kezdett nagyon frusztrálni minket, és Patričević érezhetően ideges és görcsös lett. Utánaeredt a mindössze 100 méterrel előttünk futó honfitársának, aki masszívan tartotta előnyét. Én leszakadtam róla, csak futottam tovább a saját iramomat. Majd amikor kikeveredtünk az erdős részből, a második körben a tavacska töltésére felfutóban Patri „falnak ment”. Úgy futottam el mellette egy kilométeren belül, mintha szemből jöttem volna. Ez feltüzelte a győzni akarást bennem, és fejembe vettem, hogy megnyerem a versenyt. Belekezdtem egy olyan iramba, amiben éreztem, hogy utol tudom érni Visticát még a cél előtt. Szép lassan aztán ledaráltam a srácot. Ez egy olyan tipikus morzsolós, darálós futás volt, ahol én voltam a daráló. És egyre vörösödött a szemem. Nemcsak a fájdalomtól, és a kimerültségtől, de a győzni akarástól is. Végül elsőként fordultam a célegyenesbe, és győztem.
– Próbáljuk kicsit megfejteni honnan is jutottál el eddig az eredményig. Mikor kezdted el a triatlont és miért?
– Egész pontosan1992-ben, 12 évesen indultam életem első triatlonversenyén a Margitszigeten. Kezdetben a motiváció és az akarat sokkal inkább szülői volt, de később tudatosabban is elkezdtem edzeni, és versenyezni. Vagyis elkapott engem is a „gépszíj”. Egyébként amióta az eszemet tudom, sportolok. Óvodai tornával kezdtem 6 éves koromban, majd a Postásban ismerkedtem meg az atlétikával. Később, 8 évesen megtanultam úszni a BVSC sportuszodájában. Ezután az öttusa következett az UTE-ban, ahol igazán kezdtem megkedvelni az úgynevezett multisportolást. Innen egyenes út vezetett a triatlonhoz. A margitszigeti versenyen azt hiszem, eléggé hátul végeztem, és a bringám is csak egy 3 fokozatos, szép kék Favorit volt (ami egyébként még mindig megvan). Ettől kezdve „megfertőződtem”, és nem volt menekvés. Ez a fertőzés tart már közel két évtizede.
– Melyek azok a motivációk, amelyek még ennyi idő után is hajtanak tovább?
– Nyilván nehéz 19 év triatlonos múlt után új motivációt találni. Vannak még versenykihívások is, de ami az igazi lökést adja mostanában az a sok amatőr és utánpotlás korú versenyző, akikkel foglalkozom. Ezek a srácok, fiatalok pontosan olyanok, mint én voltam 15 éve. Elképesztő lelkesedés van bennük a triatlon iránt, ami akaratlanul is átragad rám. Ez lendít tovább.
– Ahogyan említetted, az ELTE triatloncsapatát is vezeted, amely a kezeid között mostanra a legnépesebb hazai csapat lett. Minek tudod be ezt a sikert?
– A siker közel sem csak az enyém. Székely Mózes – a szakosztály vezetője – az egyesület lelke. Az Ő irányítása alatt szinte évente megduplázódott az egyesület létszáma. Az én szerepem talán az, hogy legyen a klubnak egy „példaképnek alkalmas” személye. Remélem sok embert motiváltam, motiválok eredményeimmel, talán kitartásommal. Persze, természetesen e mellett azért napi szinten próbálom átadni a tapasztalataimat a tagoknak az edzéseken.
– Hogyan tudod beosztani az idődet, hogy jusson az edzősködésre is, miközben azért persze ott van a saját sportkarriered is?
– Nehéz dolog, de egyben ugyanolyan kihívás is számomra, mint egy verseny megnyerése. Sokkal jobban be kell tudni osztani az időt, mert nyilván nem szeretném, ha bármelyik szerep csorbát szenvedne. Szeretnék meg 1-2 évig aktívan élsportolni, mert érzem, hogy vannak még bennem rejtett tartalékok. Egész életemben sajnálnám, ha nem engedném meg most magamnak, hogy mindezeket kihozzam magamból. Később nyilván a felhalmozott tudásnak az átadása lesz a célom. Ezért tanulok is az ELTE sportszervezői szakán.
– 2008-ban harmadik lettél a hosszútávú triatlon országos bajnokságon, tavaly előtt már második – az egyébként nemzetközi klasszis, kimondottan hosszútávos Major József mögött. Mit vársz az idei évben?
– Nyilván sok lemondással és fájdalommal jár, de ezt kamatosan visszakapja az ember, amikor végül átfut a vasember táv célkapuján. Leírhatatlan, eufórikus érzés. Az Ironman (3,8 km úszás – 180 km kerékpár – 42 km futás) mindig nagy feladat, 90%-ban az előtte lévő hónapok kemény felkészülésén van a hangsúly. Sok az erős kihívó is. A táv is óriási feladat, meg a teljesítés is. Sosem úgy állok oda az Ironman rajtájához, hogy le akarok győzni valakit, vagy valakiket. Hanem úgy, hogy magamat akarom felülmúlni. És ha a célegyenesben úgy érzem, ez sikerült, és megtettem mindent a verseny legrövidebb időn belül való teljesítése érdekében, akkor boldog vagyok. Függetlenül attól, hogy hányadik helyen is érek célba.
– Mivel foglalkozol leginkább ebben a felkészülési időszakban, miben szeretnél fejlődni?
– A triatlon ugyebár három alapsportból tevődik össze. Úszás, kerékpározás, futás. Mégis azt mondom, hogy talán a legtöbb fejlődési potenciált rejtő sportág a világon. Szinte végtelen az előrelépési lehetőségek listája. Aki 100%-os erőbedobással kívánja ezt a sportot művelni, annak a nap 24 órája sem lesz elég. Én is szakadatlanul azon töröm a fejem, hogy miként tudok 1-2 másodpercet lefaragni, mivel tudom a regenerációmat gyorsítani, hogyan tudok hatékonyabban frissíteni. Mégis a három szám közül talán a kerékpározás az a sportág, amiben szeretnék jelentősebben mértékben fejlődni a közeljövőben.
– Miben látod a legnagyobb nehézséget a hosszú távú triatlon versenyekben, mennyire komplex dolog ez?
– Ez egy nagyon jó kérdés. Szerintem az Ironman a legnagyobb állóképességi kihívások egyike, amit a modern ember csak el tud képzelni magának. A három sportági táv egyenkénti teljesítése is óriási feladat és kihívás, főleg a profik által diktált tempóban. A közel 4 kilométeres úszás majdnem egy Balaton-átúszásnak felel meg. Majd a 180 kilométer kerékpár egy Budapest-Miskolc távolságnak, és végül zárásként a maratoni futás 42 kilométerének teljesítése szerintem a legvégső határ. És ha ehhez hozzátesszük a külső időjárási körülményeket és az ellenfeleket, akkor megkapjuk a világ legkeményebb állóképességi próbáját. Tökéletesen felkészülni edzéseken szerintem képtelenség. Mindig marad egy apró kétely az emberben, hogy nem tett meg mindent. De ez adja meg ennek a dolognak a sava-borsát. Óriási kihívás, az már biztos. És ezért nagyon értékes az eredmény, vagyis a célba érkezés.
– A triatlon klubotok az amatőrök számára is nyitott?
– Természetesen! Az imént ecsetelt Ironmanről szóló pár mondat azért ne riasszon el senkit. Ez ugyanis bárkinek elérhető cél, nem kell élsportolónak lennie annak, aki egy ilyen távot le akar gyűrni. Nyilván sok lemondással és fájdalommal jár, de ezt kamatosan visszakapja az ember, amikor végül átfut a vasember táv célkapuján. Leírhatatlan, eufórikus érzés. Azt gondolom, a triatlon több mint sport – ez egy életforma. Persze triatlonban nyilvánvalóan nem csak hosszú (Ironman) táv létezik, vannak fél-, negyed-, sőt nyolcad távok is. Pár száz métert úszni, húsz kilométert bringázni, és néhány kilométert futni sprint távon azért nem nevezhető megoldhatatlan feladatnak, de a sport öröme már ilyen távokon is „átjön”. És ezt jó látni. Egyébként (a csapat nevével ellentétben) nemcsak egyetemistákat várunk, hanem tényleg mindenkit 6 és 106 év között.
Szöveg: Csörgő László
Forrás és fotó: www.tenyezo.hu
