Határon Túra augusztusban: 8 nap, 100 település, 850 kilométer kerékpáron
A 2010-es KorszakVáltó Határon Túra sikere után a Vuelta Sportiroda 2011-ben is megszervezi az Erdélyt és Magyarországot összekötő, nagyszabású kerékpáros túrát. Az augusztus 13-a és 20-a közötti esemény legfőbb célja, hogy segítse a közvetlen kapcsolatteremetést az anyaország és a határon túl élő magyarság között. A várhatóan több száz fős „mezőny” 8 nap alatt, 100 települést érintve, Gyimesbükk és Budapest között 850 kilométert fog letekerni. Az esemény fővédnöke Schmitt Pál köztársasági elnök, sport-nagykövete Pulai Imre olimpikon és világbajnok kenus.
Határon Túra augusztusban: 8 nap, 100 település, 850 kilométer kerékpáron
A tavalyi túrától eltérően idén nem Budapestről, hanem Erdélyből, az „Ezeréves határtól” indul a karaván, és a fővárosba, a Parlament elé érkezik. Menet közben a csapat kapcsolatot keres az útvonalba eső mintegy száz településsel és a túra médiapartnerein keresztül megmutatja ezeket a részben magyar többségű erdélyi városokat, falvakat. A túra célja továbbá, hogy az anyaországban élők számára kézenfekvő idegenforgalmi, turisztikai célpontok legyenek ezen határon túli települések. Így a 2011-es túra szlogenje: „Élmény. Teljesítmény.”, hiszen az esemény egy életre szóló élményt nyújt a résztvevők számára és sportteljesítmény szempontjából is embert próbáló!
Határon Túra augusztusban: 8 nap, 100 település, 850 kilométer kerékpáron
A Határon Túra 2-300 résztvevője és a hozzájuk út közben – egy-egy napra – csatlakozó, várhatóan több ezer kerékpáros Gyimesbükk, Székelyudvarhely, Szászrégen, Kolozsvár, Pádis, Nagyszalonta, Szarvas, Kecskemét érintésével, 850 km megtétele után, augusztus 20-án érkezik a Parlament elé; így az esemény egyben a Nemzeti Ünnep részévé is válik.
Határon Túra augusztusban: 8 nap, 100 település, 850 kilométer kerékpáron
A Határon Túrára elindult a regisztrálás, bővebb információk a rendezvény honlapján találhatók: www.hatarontura.hu.
Forrás és fotó: KorszakVáltó Határon Túra sajtóközlemény
Immár hagyomány, hogy a magyar tél vége felé meghívást kapunk „Meridáéktól” egy kis találkozóra, ahol kipróbálhatjuk a következő év újdonságait, és találkozni lehet az éppen edzőtáborozó csapat tagjaival. Amiért most mégsem egy edzőtáboros élménybeszámolóval kezdem a dolgot, az azért van, mert találkoztam valakivel. A hölgy, akivel sikerült interjút készítenem, nyolcszoros cross country és maraton világbajnokként, többszörös Európa-bajnokként és Athén olimpia bajnokaként minden idők egyik legsikeresebb montiversenyzője. Ám – mint az rövidesen kiderül – ennél is jóval több…
Vacsora után – kellemes spanyol vörösbor társaságában – sikerült összeülnöm vele. Aznap már túl volt az edzéseken, három órát nyaggatta egy norvég újságíró, mégis készséggel válaszolt a kérdésekre, és úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismernénk egymást… vagy legalábbis mintha jó szomszédok lennénk… Az interjú a 2004-es szezont megelőző edzőtáborban készült, ennek szövegét frissítettük és egészítettük ki az azóta eltelt időszakra vonatkozó kérdésekkel, melyekre a Gunn-Rita a 2011-es Mallorcai edzőtáborban válaszolt.
Névjegy:
Név: Gunn-Rita Dahle Flesjå
Születési idő: 1973. február 10.
Állampolgárság: norvég
Lakóhely: Stavanger
Honlap: www.gunnrita.com
Tanult szakmája: újságíró
Mióta kerékpározik: 15 éve
Profi versenyzés: 15 éve
Heti edzés nyáron: 15-20 óra
Heti edzés télen: 20 óra
Testmagasság: 173 cm
Testsúly: 59 kg
Családi állapot: férjezett, egy gyermek édesanyja
Férj, edző, menedzser: Kenneth Flesjå
Hobbi: cicák, gyalogtúra, olvasás
Kedvenc zene: Anastacia, Bjørn Eidsvåg
Kedvenc étel: mexikói és olasz konyha, de vegetáriánus
Ital: Bor, Bor, Bor…
Kedvenc újság: Velonews
Kedvenc tévéműsor: dokumentumfilmek
Példakép: Mario Cipollini, Ole Einar Bjørndalen
Amit utál: ha letörik a körme
Sprintbefutó az Európa-bajnoki ezüstért Irina Kelantievával – 2008, St. Wendel, Németország
– Szereted, ha fotóznak?
– Igen ez számomra természetes – ez is része a munkámnak és sok örömet szerez. Az utóbbi időben rengeteg fotóssal dolgozom együtt, és időnként hihetetlen mit tudnak kihozni az emberből. Különösen a Starshot fotósával Kai-jal szeretek dolgozni. Nagyon kellemes, hogy felveszem az igazán nőies ruhákat, amelyekhez Ő különös, meleg fényeket ad, így az egész teljesen más, mint a szokványos, csapatmezes fotózások.
– Szereted azt a fajta nőiességet, amit a „lady”-s ruhák jelentenek?
– Nagyon unalmas, ha egy nőt, aki monti versenyző, mindig ugyanabban a mezben látnak. Nekem magamnak borzasztó fontos, hogy a versenyzőn túl mást is megmutathassak magamból, és belül úgy érezhessem, hogy igazi nő vagyok, és ezt hangsúlyozhassam is. A sport úgy általában véve, de főleg ez a sportág nagyon férfias. Nagyon kíméletlen, sokszor véres szituációkat élsz át, keményen kell edzened, és amikor célba érsz, egy kimerült, elgyötört, sáros embert látnak. A fotók nagy részén bukósisakot viselek és tekerek, ám én nemcsak „ennyi” vagyok. Sok mindent csinálok a biciklizésen kívül: egyáltalán nem vagyok a kerékpárra nőve. Ezért szeretem az interjúkat és a médiát, mert itt megmutathatom, hogy több vagyok ennél. Megmutathatom a hétköznapi emberek számára, hogy a kerékpározás nemcsak verseny, hanem egy olyan öröm, melyet mindenki kipróbálhat, és élményt, élvezetet jelent. Nem kell ahhoz világbajnoknak lenni, hogy mindenki a saját szintjén élvezze a kerékpározást.
A világbajnoki futam befutója – 2008, Villabassa, Olaszország
– Űztél más sportágat is a kerékpározás előtt?
– Tízéves korom óta sportolok, 12 éves korom óta naponta edzek. Évekig futó voltam, 800-tól a félmaratoni távig, de nagyon szívesen fociztam is. Ez igazából csak helyi szinten ment – Oslóban versenyeztem. Aztán az edzőm, aki a montisok edzője is volt, 1995-ben, hívott, hogy próbáljam ki a kerékpározást. Ez nekem kapóra jött, mert egészségügyi problémáim voltak, fájlaltam az achilles-emet, és nem tudtam olyan intenzíven edzeni. Csatlakoztam a helyi csapat edzéseihez, bár akkor még nem igazán tudtam, mi is ez az egész. Már az első alkalommal szembesültem azzal, hogy ez gyilkos, kemény sport, de később rájöttem, hogy nagyon érdekes, nehéz és az egész testet igénybe veszi. Így kezdődött el a montis karrierem 1995 áprilisában…
A 2008-as év maraton világbajnokaként Sabine Spitz és Pia Sundstedt előtt
– Egy norvégot mi azonnal a sível hoznánk összefüggésbe…
– Szeretek is síelni, de sosem síeltem versenyszerűen. Mindig csak kedvtelésből. Mellesleg szeretek kedvtelésből sportolni: futok, gyakran úszok, a focit már említettem, szeretem a tornatermi dolgokat is, és gyakran járunk gyalogtúrázni, hegyet mászni.
– Egyedül vagy a férjeddel?
– Legtöbbször együtt. Ő velem van minden edzésemen. Így együtt élmény a munka, és közös a siker. Gyakorlatilag ő egyben a személyi edzőm is. Velem van az edzéseken és a versenyeken egyaránt. Részt vesz mindenben, ami velem történik, és ezt nem is tudnám másképpen elképzelni.
– El tudod különíteni a magánéletet a sportkarriertől? Nem ütköznek időnként?
– Különleges kapcsolat a miénk. Szeretjük a munkánkat, a közös munkát, ami az egyik legnagyobb siker az ember életében. Élvezzük az együtt töltött napokat, és örülünk, hogy a nap huszonnégy órájában együtt lehetünk.
Frissítés a világkupa-futamon – 2008, Val di Sole, Olaszország
– Hogyan alakult ez ki? Először lett az edződ, majd a párod, vagy fordítva?
– Ó nem! Az 1997-es világbajnokság idején egy táncparketten ismerkedtünk meg! Néhány évvel korábban ugyanabban a klubban tekertünk – ő országútizott, én montiztam. Ismertük egymást, de csak „Hello-Hello!” szinten. Megismerkedtünk, mint egy „klasszikus” pár, azután együtt is edzettünk. Ő is folytatta tovább a versenyzői pályafutását. Sajnos orvosi utasításra később abba kellett hagynia, így igazán 2001 tavaszától többet tudtunk együtt lenni.
– Ettől még együtt tudtok edzeni kerékpárral is?
– Igen, többnyire a biciklis edzés is együtt megy.
– Azonos szinten vagytok?
– Igen. Így tavasszal talán kicsit erősebb nálam, ami ilyenkor nagyon jó, mivel tud segíteni. Ahogy megyünk befelé a szezonban, tudunk küzdeni egymással, aztán nyár végén, ahogy ő mondja: „utálja, hogy lenyomom”, de ez kell ahhoz, hogy világbajnoki szintre kerüljek.
A 2009-es csapatbemutatón a gyermekáldás közeledte miatt már csak virtuálisan vett részt
– Van más a csapatból, akivel együtt edzel?
– A csapatból mindenkinek egyéni napirendje van, ezért elég nehéz összeegyeztetni, hogy együtt mehessünk. Hosszabb edzésekre a fiúkhoz szoktam csatlakozni. Ám itt az edzőtáborban mindenkinek saját programja van. A mountain bike amúgy is egy nagyon egyéni sport, mindenkinek saját magának kell tudni, hogy mi a helyes felkészülés.
– Vannak barátaid a csapatban, vagy inkább kollégák vagytok?
– Úgy érzem, igazi barátok vagyunk, akik figyelnek és ügyelnek egymásra, felelősek egymásért. Még ha nincs is jó napunk, elfogadjuk és elviseljük egymást, érdekel, hogy mi van a másikkal, hogy érzi magát, mik a gondjai. De tudunk együtt bulizni és ünnepelni is. Például tavaly Almeriában amikor szülinapomat ünnepeltük, az bizony hatalmas közös buli volt.
– Mennyi felkészülést igényel, hogy világklasszis eredményeket hozz? Gondolom a többiek is sokat készülnek… Mi a titkod?
– A lényeg, hogy élvezd, amit csinálsz. Azt, hiszem ez a legfontosabb. Az én felkészülésem napi 24 órából áll. Ám annak köszönhetően, hogy ezt az időt a családommal együtt töltöm, hogy mindannyian élvezzük ezt a „munkát”, már nem csak munka, hanem a közös életünk rendje, ami számunkra természetes és egyáltalán nem terhes. Ezek a programok válnak a közös élményekké és élvezetté. Ezek sikereim legfontosabb összetevői.
Megérkezett a trónörökös: Bjørnar 2009. március 22-én született
– Ezekben az edzőtáborokban rengeteg ember van, és úgy tűnik, te igazi társasági ember vagy. Nincs időnként olyan gondod, hogy vissza kell utasítanod egy-egy meghívást?
– Hát sajnos muszáj… Tudni kell, hogy lehet vagy nem lehet az adott időben bulizni. Ez leginkább a szezonban jelentkezik, bár olyankor kevéssé igénylem az összejöveteleket. Olyankor megvannak azok az események, melyek alkalmat jelentenek ünneplésre, amikor túl van az ember dolgokon, ám azért itt is figyelembe veszem, hogy mi következik utána. Nem szoktam úgy érezni, hogy ettől lemaradnék valamiről, hiszen a napjaim tartalmasan és élményekben gazdagon telnek. Persze egy versenyző élete nem szólhat csak és kizárólag a felkészülésről. A szabadság, a pihenés és a kikapcsolódás legalább annyira fontos. Érzem, ha szükséges a kikapcsolódás, és ezt nem is tagadom meg magamtól, hiszen akkor pontosan azt tenném, ami a sikereket meggátolná. A felkészülésemet és a napirendemet nem lehet összehasonlítani egy hobbi kerékpároséval, hiszen neki más dolga is van: munkahely és ezer más dolog. Nekem az egyetlen célom és dolgom, hogy küzdjek az aranyért, ezért dolgozom és szenvedek, de mindemellett igyekszem boldog is lenni. Ha csak követed az edzéstervet, dolgozol és szenvedsz azért, hogy tiéd legyen a győzelem, de nem leled örömed magában a küzdelemben, nem éred el a sikert…
– Mi a legfontosabb készség, ami ahhoz kell, hogy valaki sikeres montiversenyző legyen?
– Nem könnyű kérdés. Talán a legfontosabb, hogy mindig az adott helyzetet kell megoldani. Kisebb egységekre kell bontani egy versenyt és mondjuk minden 100 méter egy újabb feladat. Egy technikás kanyar, egy meredek lejtő, egy kisebb ugrató mind külön-külön összpontosítást igényel. Nem lehet a versenyt egészében szemlélni és tökéletesen teljesíteni. Ez törvényszerűen hibához vezet.
Európa bajnoki ezüstérmesként a 2010-es maraton Eb-n
– Hazádban, Norvégiában népszerű sport a kerékpár?
– Szerencsére az utóbbi években egyre többen kerékpároznak, és növekszik a biciklisek száma. Még mindig nagyon fiatal sportág ez, és nincsenek olyan hagyományai mint a sínek, vagy a többi téli sportnak. A legnagyobb maratonnak azonban már 18.000 (!!!) résztvevője van, ezzel a legnagyobb hasonló rendezvény a világon, és egyre többen űzik a montit szabadtéri edzésként. Ám az emberek nálunk nem a versenysportot látják benne, ezért a hazai versenyeken – összehasonlítva egy német vagy svájci kupafutammal – kevesen vannak.
– Gondolod, hogy a Te példád sokakat biciklire ültet – például a nőket?
– Remélem, hogy így van. Mindig örülök, ha ilyet hallok. Azt hiszem, olyan sportot űzök, amit bármilyen körülmények közt bárki végezhet. Ez egy klassz elfoglaltság, ami sok izgalmat, és kellemes feszültséget ad. A szabadidősportok között azért különleges, mert együtt űzheted a barátaiddal, kint vagy a természetben, és ha részt veszel egy MTB maratonon, nem kell, hogy feltétlenül az eredményre hajts. Ha edzésként csinálod, a 2-3 óra alatt sokkal több élményt szerezhetsz, mint például egy óra futás során. Nálunk sok a fitneszes hölgy, sokan spinningelenek, nekik csak egy lépés a monti, mint szabadtéri sporttevékenység.
– Az edzéseid során sokat látunk országúti biciklin, sőt országúti versenyeken is részt vettél. Melyiket szereted jobban a montit vagy az országútit?
– A montit egymilliószor jobban. Az országúti kerékpározás jó edzés, és sokat segít a személyiségfejlesztésben, illetve a lelki edzésben. Az országúti versenyeknek is megvan a maguk varázsa, de ez csak egy kis része az életemnek. Viszont nem titok, hogy a szívem a mountain bike versenyzésé, és semmi pénzért nem cserélnék. Egyszerűen ez az igazság.
Hopsz… technikás szakaszon Champery-ben
– A hazádban „sztárnak” tartanak?
– Azt hiszem talán igen, mivel nekünk nincs igazán sok nemzetközi szintű „nyári sportolónk”. Rajtam kívül van egy-két kitűnő versenyzőnk. Hogy is hívják angolul a sportot, amikor gyorsan mennek, de nem futnak? Ja igen, gyaloglás… Ez a leghülyébb sport, amit valaha láttam… Nos, van egy gyalogló lány, akit kedvelek, gyakran megyünk együtt nemzetközi versenyekre, de mindig azzal húzom, hogy nem megyek vele vásárolni, mert nem tudom követni a tempóját a boltokban 🙂 Rajta kívül van még egy vitorlázó lány és egy birkózó. Így nincs sok érmünk a nyári versenyeken, ezért az eredményemmel mindig fókuszban vagyok. Ám ritkán vagyok otthon, így túlzottan nem ostromolnak. Egy keményebb szezon során 250 napot töltök külföldön.
– Melyik a kedvenc versenyed – vagy ha tetszik a kedvenc győzelmed -, amire a legszívesebben emlékszel vissza?
– Sokáig a 2002-es Eb megnyerése volt a legkellemesebb élmény – ez volt a „nagy visszatérés”. A megelőző két évben mindig volt valami technikai gondom, ami megakadályozott a győzelemben, és az Eb-n végre sikerült nyernem. Sokan mondják, hogy egy Eb győzelem mégsem a legnagyobb dolog, de nekem sokáig ez volt a legfontosabb. Aztán jött az athéni arany, ami a másik legkedvesebb számomra. Hatalmas dolog lenne, ha ez a bravúr közel 40 évesen Londonban is sikerülne…
Családi körben, verseny után
– Olyan sikeres évek után, mint a 2002-2006-ig terjedő időszak, gondolom sok más csapattól is megkerestek, de te továbbra is a Meridánál versenyzel. Miért?
– Mindenki tudja, hogy a Meridával több évre szóló szerződéseim vannak, ezért egy-egy szezon végén kevésbé jellemző, hogy megrohamoznak. Különleges kapcsolatom van a céggel, nekem ez a csapat több mint egy egyszerű szponzor. Úgy érzem, családtag vagyok. A férjemmel többször is voltunk Tajvanon a Merida gyárban. Találkozunk ilyenkor a cég vezetőjével, és azzal a csapattal, akik a kerékpárokat készítik. A látogatások során mindig úgy éreztem, fontos vagyok, számít a véleményem, és az, amit hozzáteszek a dolgokhoz. Ez jó érzés. Emiatt mondom, hogyha választhatok, és szükségük van rám, mindig náluk fogok versenyezni.
Világkupa-futam, Mont Sainte Anne, 2010
– Sok minden történt veled 2009-ben, többek között márciusban megszületett a fiad, Bjørnar. Nem sokkal utána újból elkezdted a felkészülést, és lassan visszatértél a versenypályára. Mi jut eszedbe a 2009-es szezonról?
– Valóban, a 2009-es szezonban nagyon sok minden történt velem, család és versenyzés terén egyaránt. Megszületett a fiam, az életünk ezzel párhuzamosan gyökeresen megváltozott. A fontossági sorrendje a dolgoknak kicsit módosult – eddig a kerékpársport volt az első. Bár a bringa jelenleg is fontos szerepet tölt be az életemben, most azonban van egy kis ember, aki mindennél fontosabb számomra…
A versenyeken hozzá kellett szoknom, hogy szinte mindent elölről kell kezdenem. Évekig az első sorokból rajtoltam, most viszont újra a hátsó pozíciókból indulva kell eredményesnek lennem. Ennek ellenére legnagyobb meglepetésemre 2009-ben Európa-bajnok lettem maraton szakágban, ami hatalmas örömmel töltött el.
A ritka nyugodt pillanatok egyike – otthonában, Kennethhel
– Mi változott meg az életedben azzal, hogy anya lettél?
– Az életem sokkal sűrűbb lett, elfoglaltabb vagyok, mint bármikor korábban. Kevesebb a pihenés, az alvás, hazajövök edzésről és sokkal több dolog vár odahaza. Ezzel szemben viszont úgy látom, hogy emellett vidámságból is több jut, anyaként az életem sokkal boldogabb, mint előtte valaha volt.
– Lehetséges, hogy egy női versenyző, a szülést követően visszatér, és ott folytatja, ahol abbahagyta?
– Biztos vagyok benne, hiszen folyamatosan ezen dolgozom. Élő példa a négyszeres világbajnok norvég biatlonista Ole Einar Bjørndalen, akinek 2003-ban született gyermeke, és a következő évben újból győzött világkupán és más versenyeken is.
A 2010-es sajtótábor megnyitóján a hazai Merida forgalmazót (Bikefun Kft.) képviselő Kovács Tamással
– Hogy érzed, sikerült a visszatérés? Hogyan látod a 2010-es szezonodat?
– Hosszú pihenő és szülés után tértem vissza, így a 2010-es esztendőt egyértelműen arra tettem fel, hogy visszanyerjem a régi formámat. E téren úgy érzem biztató jelek mutatkoznak, hiszen például a versenysúlyom a régi, sőt kicsit még a 2003-2004-es szint alá is sikerült mennem e téren. Kedvező jel a 2010-es marathon Eb-n szerzett ezüstérmem is, ez nagyon kellemes meglepetés volt számomra.
Tisztában vagyok azzal viszont, hogy még nem vagyok olyan erős, mint a többiek. Azt is tudni érdemes, hogy 38 évesen már nem tudom ugyanazt az edzésmunkát ugyanúgy elvégezni, mint amikor 22 voltam. Ennek ellenére keményen odateszem magam továbbra is, és a sportág iránti elhivatottságom változatlan. A kor viszont olykor előnyt is jelent: 15 éve vagyok profi montis, rengeteg versenytapasztalattal, ezzel jól tudom kompenzálni a fiatalabbak esetleges erőnléti fölényét. Ha tehát továbbra is keményen edzek, szerintem le tudom győzni a jelenleg a világ élvonalában hajtó lányokat. Továbbra is szeretnék élversenyző lenni, de az biztos, hogy ezért sokkal többet kell dolgoznom, mint korábban.
A csapaton belül a vidám hangulat a mindennapos…
– Mik a terveid a 2011-es szezonra?
– Mindenképpen szeretnék visszatérni a sportág abszolút élvonalába, és kvalifikálni a 2012-es londoni olimpiára, ahol természetesen az érem lenne a cél. Emellett mindössze két győzelem választ el attól, hogy világkupa-futamgyőzelmek száma tekintetében Juli Furtado elé kerüljek. Ez a két fő célom van a közeljövőt tekintve, ezért fogok küzdeni. A 2011-es szezon egyik legkeményebb erőpróbája június végén a marathon vb lesz Montellóban, Olaszországban. Ha ott a dobogó közelébe tudok kerülni, akkor úgy gondolom, ebben a szezonban minden lehetséges lesz számomra. Nem tettem le arról, hogy újra világbajnok legyek, nagy kihívások várnak rám tehát. Ha valamiért ez mégsem sikerülne, nagyon akkor sem fogok csüggedni: ha az edzések jól esnek és verseny közben továbbra is jól érzem magamat a bringán, már önmagában az is elegendő nekem a boldogsághoz.
– Gondolkozol a távolabbi jövődön? Mit fogsz csinálni, ha befejezed a versenyzői pályafutásodat? Ebben a szakmában maradsz?
– Valószínűleg igen, legalábbis részben. Először is visszamegyek tanulni, mivel sok mindenre nem volt időm az utóbbi években. Gyanítom, hogy valahol a kerékpár közelében maradok, például reklámmal foglalkozom, és szeretnék fiatal tehetséges versenyzőknek segíteni. Biztosan érintett maradok valamennyire, hiszen az életemnek elég nagy szelete ez, és úgy tűnik, az is marad.
Hermidával vezeti a csapatsort a 2010-es csapatfotózáson
– Mi a „civil foglalkozásod”?
– Két évig újságírást tanultam, mielőtt „főállásban” versenyezni kezdtem, sőt másfél évig dolgoztam egy napilapnak, és nagyon szerettem ezt a szakmát. Ha tehetem, mostanság is sokat olvasok, és ha visszamegyek tanulni, ezért teszem. A lapkiadással és a televíziózással kapcsolatosan szeretnék továbbtanulni. A nyomtatott sajtó a kedvenc területem. Talán ezért van, hogy szeretem az interjúkat, hiszen voltam már a mikrofon másik oldalán is. Nekem a fotózás és az interjú ugyanúgy része a munkámnak, életemnek, ugyanúgy tudom ezt is úgy szeretni, mint az edzéseket vagy a versenyzést. Nehéz dolga van annak a versenyzőnek, aki rühelli a sajtót. Nem várhatja, hogy jókat írjanak róla, ha ő maga nem szereti a közös munkát és negatív energiákat sugároz egy interjú során.
Engem érdekelnek az emberek, mindig is vonzott, hogy új embereket ismerjek meg. Szerintem önmagad megismerésének legjobb útja, ha új emberekkel találkozol, hiszen más dolgokat kérdeznek, más dolgok érdeklik őket, másképpen gondolkodnak. Tizenhat évesen, mikor elhatároztam, hogy ausztrál cserediák leszek, az egyik fő motivációm az volt, hogy új emberekkel találkozhassak, és kiléphessek a nagybetűs életbe. A személyiségem része, hogy nemcsak sportember szeretnék lenni, hanem olyan, aki képes magából megmutatni a teljes embert. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy a világ összes emberét szeretem, és azt várnám, hogy engem is mindenki szeressen, csak azt, hogy a személyes szereplésekből lehetőségük legyen megismerni és elfogadni. Ezért ha interjút készítenek velem, igyekszem önmagam lenni és feltárni magam. A férjemmel gyakran beszélgetünk arról, hogy milyenek is vagyunk, kik is vagyunk valójában, igyekszünk kritikusak lenni magunkkal szemben. Talán ez a legfontosabb üzenet, hogy az ember tisztában legyen önmagával.
Ez is a munka része – az újságírók számára mindig rendelkezésre áll
– A csapatban te vagy az egyik, akinek olyan kiemelkedő egyéni támogatói voltak és vannak, mint például a Shell vagy a Northwave. Ők keresnek meg téged, vagy ti találjátok meg őket? Van esetleg menedzsered, vagy ügynökséged?
– A férjem és jómagam személyesen foglalkozunk ezzel, és eddig eszünkbe sem jutott ügynökséget keresni. Egyáltalán nem tartom jó megoldásnak az „ügynökségesdit”, mert az a direkt kontaktus hiányát jelenti. Sok munkánk fekszik ezekben a kapcsolatokban, és számomra lényegesen többről szólnak, mint a puszta versenyeredményekről. Igyekszünk részei lenni annak a cégnek, akinek a támogatottjai vagyunk, figyelünk rá, hogy mit tehetünk azokért, akik a cégekben dolgoznak. A szponzorok sem csak az eredményeket várják – sokkal inkább az szeretnék, hogy része legyél a csapatuknak. Ezért ha valamilyen esemény vagy rendezvény van, mi mindig jelen vagyunk, részt veszünk és megtaláljuk a feladatunkat. Ez egy rendkívül érdekes dolog, hiszen mi találjuk ki, hogyan lehetünk hasznosak nekik. Sokan mondják, hogy csak használnak minket, holott ez nem igaz, hiszen nekünk nincs konkrét munkakörünk, amit ellátunk. Pont ez a lényeg, hogy mi tudjuk, mit tudunk nyújtani, és ezt magunktól tesszük.
Volt olyan, hogy egy évben összesen 6-7 napot töltöttünk a Shell norvég üzemében, különböző programokon, rendezvényeken vettünk részt, együtt voltunk a dolgozókkal, és nagyon pozitív volt a visszajelzés. Azon túl mi is élveztük a dolgot. Azt tapasztaltuk, hogy elégedettek velünk, értékelik a munkánkat. Talán mondhatom, hogy profi módon tudunk együttműködni, ami természetesen anyagi elismerést is jelent. Másrészt ez a munka hasznos nekünk, hiszen azok a tapasztalatok, amiket itt szerzünk, felhasználhatók a későbbiekben, amikor már nem a versenyzés lesz az elsődleges elfoglaltság.
„A fotós sem szomjas már”-sorozat, 2. rész: a sajtótáborok fárasztó mindennapjait rendre a hotel bárjában zárják a sajtómunkások. Ilyenkor alkalom adódik a szokásosnál is kötetlenebb beszélgetésekre a sztárokkal
– A csapat 2011-es fegyvertárában van egy új karbongép, a 29”-os Big Nine, amit egyre többször látni alattatok. Hogyan viszonyulsz ahhoz az új technikai trendhez, amit a „nagykerekűek” képviselnek?
– Összességében tetszik a gép. Őszintén szólva meglepett, hogy mennyire könnyedén lehet vele haladni felfelé és lefelé egyaránt, elmondhatom, hogy versenyzői és gyári tesztelői karrierem egyik legérdekesebb bringájáról van szó.
– Van valami hobbid, vagy a montizás egyben hobbi is?
– Szerencsés ember vagyok, hiszen a munkám a hobbim, és ez fordítva is igaz. Nemcsak az edzés és a versenyzés, de a médiával vagy a támogatókkal töltött idő is hobbit jelent nekem, hiszen úgy élvezem, mint egy szabadidős programot, tehát nem munkaként tekintem. A férjem ezen kívül szeret horgászni, de ez jórészt kimerül a felszerelések gyűjtésében, mivel alig vagyunk otthon, így ritkán tudja használni 🙂 De talán majd egyszer, ha abbahagyjuk a versenyzést, hétvégenként sor kerül rá – ahogyan mások is csinálják…
– Hol laktok Norvégiában?
– Stavangerben. Ez Norvégia délnyugati része, ahol a Golf-áramlatnak köszönhetően rendkívül enyhe a tél. A leghidegebb napokon is csak mínusz 15 fok körül van, de többnyire +8-10 fok van télen, így inkább esős, mint havas az időjárás.
UCI XCO világkupa-futam, Dalby Forest, 2011
– Végül engedj meg egy lehet, hogy indiszkrét kérdést: mit jelent egy olyan sportkarrier, mint a tied anyagiak tekintetében? Visszavonulásod után kell még dolgoznod, vagy élvezheted a sikereid gyümölcsét?
– Ó ez nem foci, golf vagy tenisz! Norvégiában sem jelent ez akkora jövedelmet. A sikert én leginkább abban mérem, hogy 40 éves koromig élvezzem, amit csinálok, tehát ne kelljen a szó szoros értelmében dolgoznom. Pillanatnyilag jó anyagi feltételek közt élünk, megvan mindenünk, amit szeretnénk, egy szóval a sikeres profi versenyzők életét élem. Talán az egyetlen, ami hiányzik, a hazám, az hogy kevesebbet lehetek otthon, mint szeretnék…
Bemelegítés közben – Offenburg, 2011
Gunn-Rita Dahle Flesjå jelentősebb eredményei:
2010
Mountain bike:
2. hely – Európa-bajnokság (XCM)
3. hely – Roc d’Azur (XCO)
6. hely – Világbajnokság (XCM)
2009
Mountain bike:
1. hely – Európa-bajnokság (XCM)
1. hely – Norvég bajnokság (XCO)
1. hely – Gunn-Rita Marathon (XCM)
2008
Mountain bike:
1. hely – Világbajnokság (XCM)
1. hely – Világkupa (Spanyolország)
3. hely – Európa-bajnokság (XCO)
7. hely – Világbajnokság (XCO)
2007
Mountain bike:
1. hely – Sunshine Cup
1. hely – Bundesliga futam (Münsingen)
1. hely – Gunn-Rita Marathon (keveseknek mondhatják el magukról, hogy versenyt neveznek el róluk, és azt ráadásul még meg is nyerik – XCM)
2. hely – Világkupa (Belgium)
3. hely – Világkupa (Németország)
2006
Mountain bike:
1. hely – Világbajnokság (XCO)
1. hely – Világbajnokság (XCM)
1. hely – Európa-bajnokság (XCM)
1. hely – Világkupa összetett (3 győzelemmel – XCO)
2. hely – Európa-bajnokság (XCO)
2005
Mountain bike:
1. hely – Világbajnokság (XCO)
1. hely – Világbajnokság (XCM)
1. hely – Európa-bajnokság (XCO)
1. hely – Világkupa összetett (5 győzelemmel – XCO)
1. hely – Norvég bajnokság (XCO)
1. hely – Skandináv bajnokság (XCO)
2004
Mountain bike:
1. hely – Olimpia (Athén – XCO)
1. hely – Világbajnokság (XCO)
1. hely – Világbajnokság (XCM)
1. hely – Európa-bajnokság (XCO)
1. hely – Világkupa összetett (6 győzelemmel – XCO)
1. hely – Norvég bajnokság (XCO)
1. hely – Skandináv bajnokság (XCO)
2003
Mountain bike:
1. hely – Európa-bajnokság (XCO)
1. hely – Világkupa összetett (5 győzelemmel – XCO)
1. hely – Norvég bajnokság (XCO)
1. hely – UCI világRanglista (XCO)
2. hely – Európa-bajnokság (XCM)
2002
Mountain bike:
1. hely – Világbajnokság (XCO)
1. hely – Európa-bajnokság (XCO)
1. hely – Birkebeiner Maraton (XCM)
2. hely – Európa-bajnokság (XCM)
3. hely – UCI világranglista (XCO)
2001
Mountain bike:
1. hely – Norvég bajnokság (XCO)
1. hely – Birkebeiner Maraton (XCM)
1. hely – Farrisrunden Maraton (XCM)
Országút:
1. hely – Világkupa, időfutam (Svájc)
3. hely – Norvég kupa (időfutam)
2000
Mountain bike:
10. hely – Világkupa (USA – XCO)
Országút:
6. hely – Norvég bajnokság
1999
Mountain bike:
1. hely – Világkupa (Kanada)
1. hely – Norvég bajnokság (XCO)
1. hely – Norvég kupa összetett
1. hely – UCI világranglista (XCO)
2. hely – Világkupa összetett (3 második és 3 harmadik helyezéssel – XCO)
Országút:
1. hely – Norvég kupa összetett
2. hely – Világkupa (Új-Zéland)
2. hely – Thuringen Rundfart összetett (Németország)
2. hely – Tour Feminin de Bretagne összetett (Franciaország)
8. hely – UCI országúti világranglista
Hivatalos csapatfotó 2011
Eredetileg megjelent a Bikemag 2004. áprilisi számában. Kiegészítve és frissítve 2010-es és 2011-es interjúk alapján, illusztrálva 2008 és 2011 között készült fotókkal.
További információk:
– A cyclepassion naptárban róla készült fotók ide és ide kattintva érhetők el.
– Hogy hogyan készül egy ilyen fotósorozat, az meg itt tekinthető meg.
– Egy a 2011-es Mallorcai edzőtáborban készült interjú itt látható.
Bringázz a suliba! – kampány a szülők és gyerekek fenntartható közlekedéséért
A Magyar Kerékpárosklub – a héten tesztelt és ősszel elinduló – új kampánya a gyerekeket és rajtuk keresztül a szüleiket szeretné a fenntartható, környezetbarát közlekedésre ösztönözni. Ennek érdekében egy hétig, 2011. június 6-12. között a Rákosmenti Waldorf Iskola diákjai reggelente bringavonattal járnak iskolába. A kampány ősszel több iskolában is elindul, a cél egy mindenhol alkalmazható eszközkészlet kidolgozása, annak érdekében, hogy minél több szülő és gyerek választhassa a kerékpározást, az iskolába járásnak ezt a költséghatékony és környezetbarát módját – ismertette a sajtótájékoztatón a kampány célját Kovács Raymund alpolgármester és László János, a Magyar Kerékpárosklub elnöke.
Bringázz a suliba! – Bringavonat
Magyarországon eddig még nem volt olyan kampány, mely a szülőket és a gyerekeket közösen próbálta volna a környezettudatos közlekedésre ösztönözni. Pedig a közlekedésben is, mint minden másban, a gyerekek a legnyitottabbak az új ötletek és megoldások befogadására. A Magyar Kerékpárosklub célja, hogy a szülők gondolkodását a gyerekek bevonása révén megváltoztassa – mondta el László János, a Magyar Kerékpárosklub elnöke.
A Bringázz a suliba! kampány keretében az általános iskolás gyerekek reggelente felnőtt kísérők által vezetett „bringavonatokhoz” csatlakozva tekernek el az iskolába. A minden reggel azonos útvonalat bejáró bringavonatokban az iskolások sorban egymás után kerékpároznak a sort egy-egy szülő vezeti, illetve zárja le. A konvoj tagjai a projekt arculatának megfelelő, figyelemfelkeltő pólót viselnek, és a biciklijükön kis zászló is jelzi a többi közlekedőnek, hogy ők a kampány keretében iskolába igyekvő gyerekek.
Bringázz a suliba! – kampány a szülők és gyerekek fenntartható közlekedéséért
A kampány indulását gondos előkészület előzte meg, melynek során a szülőket és a gyerekeket szakemberek megtanították a biztonságos és szabályos közlekedésre, az ismeretek elsajátítását az erre a célra készült speciális tankönyv is segítette. A Magyar Kerékpárosklub a program kidolgozójaként oktatást tartott a résztvevő iskolákban, valamint a szülők számára a kerékpáros közlekedést segítő tájékoztató anyagokat is biztosította. Az ősszel több iskolában is elinduló Bringázz a suliba! kampány arra kívánja felhívni a családok figyelmét, hogy az iskolába nem kell autóval járni, jól használható erre a kerékpár is. A projekt amellett, hogy az aktív, fenntartható közlekedést népszerűsíti, erősíti a helyi közösségeket, és jó hatással van a szülők és a gyerekek együttműködésére is.
Fort Williammal indul egyesek szerint az igazi DH versenysorozat, hiszen ez az első igazi DH pálya idén, amely ráadásul 10. éve versenyhelyszín, így nagy felhajtás volt készülőben. A legnagyobb izgalom azonban az időjárás miatt volt, hiszen a verseny előtti hétvégén volt itt egy nemzeti futam, ahol igazi skót időjáráshoz méltóan, szügyig gázolt mindenki a sárban a szélviharos versenynapon. A versenyhelyszín hosszú történetében persze ez inkább megszokott. A 2002-es első futamon, amelyet Chris Kovarik nyert a mai napig érvényes legnagyobb – bő 14 másodperces – különbséggel, az egész napos eső végén az utolsó tíz versenyzőnek már hóesésben kellett lejönnie. Saját bevallása szerint Kovarik azért ment ennyire jó időt, mert rettentően fázott, és meleg ruhába akart már bújni. A pálya másik fontos történelmi eseménye, hogy itt rendeztek a világkupák történetében először 4X versenyt.
Greg Minnaar begyűjti a skóciai 4. győzelmét
Aztán az idei VK hétvégéjére csodával határos módon egy száraz pálya fogadta a népes mezőnyt. A nyomvonal hagyományosnak volt mondható, mert csak pár kisebb, de látványos átalakítást végeztek rajta: épült egy nagyon magas, de rövid útátugrás, meg egy gyorsító domb a cél előtti lapos, tekerős szakasz elé, hogy nagyobb sebességgel érkezhessenek ide a versenyzők, és ne feltétlenül ez a pedálozós rész döntse el a végeredményt.
Annak ellenére, hogy ez a pálya nem tartozik a meredekek, se az igazán technikásak közé, mindenki szereti és féli is. Szeretik, mert nagyon nagy a sebesség rajta, ugyanakkor iszonyatosan gyilkolja a testet és a technikát a hatalmas és kerek szikláival, amelyek folyamatosan ütik a versenyzőket. Nem csoda, hogy nagyon gyakoriak a széttört kerekek ezen a futamon. Az élmezőnyből itt nyert már szinte mindenki (Peat, Hill, Minnaar, Gee), és került is mindenki orvosi kezelés alá, de legalábbis törte már össze a bringáját. Most leginkább talán Minnaarnak állt a zászló, hiszen ő nyert itt legtöbbször. Ráadásul csak ő, Gracia és Anne Charoline Chausson volt az, aki itt 4X-ban és DH-ban is valaha nyerni tudott.
A versenyt szokás szerint a nők kezdték. Várható volt, hogy a nagy trió – Moseley, Atherton és Jonnier – közt dől majd el a dobogós helyek sorsa, hiszen végre mindhárman elindultak a futamon. Moseley azonban a tavalyi világbajnoksága óta szárnyakat kapott: letekerte a Cape Epic-et, indult XCO VK-n, és nyerte az előző futamot, ahol az időmérőn több mint hét másodpercet osztott ki a második helyezettnek.
Az időmérőt most viszont az Atherton lány nyerte, aki tavaly tulajdonképpen az egész évet kihagyta a sérülései miatt, így nem nagyon lehetett tudni, hogy mennyire sikerült felkészülnie. Az eredményén talán ő lepődött meg legjobban, de persze nagyon boldog volt.
A döntőben így mindenkinek nagyon össze kellett szednie magát. Jöttek is szépen sorjában, egyre vadabb időket hajtva, és látható volt, hogy Rachel időmérős idejét simán meg fogják dönteni. Először Ragot ment egy nagyot, de rögtön utána Jonnier jött, és adott neki megalázó hat másodpercet. Hamar lefagyott a mosoly az arcáról neki is, mert a részidőnél Nicole 7,7 mp-vel ment előtte, amiből a tekerős szakasz végére ugyan csak 1,8 maradt, de ezzel akkor is lenyomta. Pugin viszont a tekerős szakaszon hozott két másodpercet Nicole-on, amivel a dobogó alsó fokára állhatott. Moseley viszont nem hagyott kétséget afelől, hogy ez az év az övé lesz: a második mért részen már öt másodperc előnye volt, amit a tekeréssel 7,5-re növelt. Ezzel feladta a leckét az utolsónak induló Atherton lánynak is, aki láthatóan fáradt a menet során: először vezetett 2,2 másodperccel, majd a második mérésnél már 0,022 hátránya volt, és végül kikapott 1,7 másodperccel. Így pedig Moseley nagyon meglépett a mezőnytől, hiszen van két győzelme, és egy időmérő első és második helye is, ami nagyon erős összetett pontszámot jelent, hiszen már 170 pontra van a másodiktól (az időmérő győzelem 50, a döntő 200 pontot ér), és 220-ra a harmadiktól.
Gwin a híres Red Bull / Nissan / Tissot / Scotland /… kapuban, tudva, hogy elszúrta a győzelmi esélyeit
Moseley egyébként a Fort Williami tíz futamból ötöt megnyert, ráadásul a 2002-es elsőt is ő nyerte. Egyik győzelmén az akkor még nem versenyző 15 éves Rachel Atherton is ott volt az anyukájával, és látta, ahogy Tracy a nemzeti zászlóba burkolózva áll az őrjöngő tömegben. Ekkor döntött úgy, hogy ő is ezt akarja érezni. Nem sokkal később 7. lett Moseley mögött, majd utána ment haza leckét írni. Ma meg egymás legnagyobb ellenfelei…
A férfiak versenyét persze még nagyobb figyelem követte, és a pszichikai teher most Gwin nyakán ült: véletlen volt az afrikai fölényes győzelem, vagy tényleg belépett a bajnokaspiránsok párfős klubjába? Ő persze megint csak azt nyilatkozta, hogy nem érdekli nagyon más, csak az, hogy egy jót biciklizzen. Pár nappal később viszont már olyanokat mondott, hogy nem érdekli az összetett, meg semmi más, csak a győzelem, és hogy ezentúl így fog menni. Hill is ugyanilyen mentalitással biciklizik, legyen az kis verseny vagy nagy, akkor is nyélen teker a célvonalig. És ennek ugye az utóbbi időben láttuk is a felemás eredményét.
A bringákon amúgy olyan sok technikai újítást nem lehetett felfedezni, hacsak nem a sok színes villát, főleg a Rock Shoxnál, a Shimanósoknál meg az XTR fékkar és Saint nyereg kombót. A Lapierre pedig egy nagyságrendekkel szélesebb befogójú stucnit szerelt a gépekre, ami egy nagyon logikus lépés, hiszen a kormányszélesség pár év alatt iszonyúan megnőtt, ezáltal az erőkarok is, ugyanakkor a stucnik befogómérete sok gyártónál még mindig szinte ugyanakkora, mint a maratongépekre szánt modelleké, meg ilyen-olyan őrült kimarásokkal van tele a bilincs. Szóval szélesebb kormányhoz, szélesebb befogó dukál, hogy ugyanazt az irányítási merevséget kapjuk. Hogy emiatt-e vagy sem, de a két nagy versenyzőjük, Blenki és Cole egymás mögött végzett a hetedik és hatodik helyeken, ami remek eredmény, főleg a sérülésből visszatért Cole-nak.
Az időmérő előtti első mért edzést megint Gracia nyerte, ami nem utolsó dolog reklámnak. Persze a nagy öreg megint fogadkozott, hogy most majd megmutatja, milyen gyors, de ez megint nem történt meg. Viszont rajta kívül senki nem ugrotta nullkézzel az útátugrást a döntőben. Nem véletlenül kommentálta barátja, Rob Warner úgy, hogy ő akárhányadiknak is ér be, emlékezni fogunk a futamára.
Az időmérőt végül Gwin nyerte közel két másodperccel Gee előtt. Érdekesebb viszont, hogy a két éve még junior Hart lett a harmadik, és csak egy ezreddel volt lemaradva, ami talán egy gumibütyök hátrány lehet, vagy mondjuk kicsit ferdébben állt a chip-je a futam végére, mint induláskor. Akárhogy is, a vézna kisfiú odavágott rendesen mindenkinek. El is volt kámpicsorodva Minnaar, aki Peattel egyetemben elég keveset mutatkozott az edzéseken, ugyanakkor úgy érezte, hogy nagyon jó kört ment. A 68 km/h-s sebességrekordot viszont ő állította fel. A fiatalok közül persze nem csak Hart ment nagyot, hiszen a junior pontelső, Troy Brosnan, aki csak tavaly ment először egy teljes szezont, élete legjobb eredményével nyolcadik lett, és ezzel megelőzte a csapattársát is, az itt többször győző Hillt is.
Jó volt látni Dan Athertont is újra versenyezni, aki idén már csak DH-ban fog indulni, mert nem akarja többet veszélyeztetni magát 4X-ban, a tavalyi életveszélyes balesete óta. Most is csak lazulni jött, amit komolyan vett, hiszen végig taposóval gurulgatott. Kár, hogy a döntőben defektelt.
A verseny napján is kitartott a jó idő, így mindenki magának köszönhette az eredményét. Gyorsult is az egész mezőny. Sokáig Hannah vezetett, de őt aztán pont honfitársa, az ausztrál nemzeti bajnok ütötte ki a székből, aki még le se ülhetett, már távozhatott, mert Pedemanoud jött a 62 fokos fejcsőszögű szörnyével egy remek időt. (Csak összehasonlításképpen: Hill 64 fokos fejcsőszöggel ment.) Aztán közvetlen utána a nap meglepetéseként, Brook McDonald rávert majdnem hét másodpercet. A tavaly előtt még junior srác Új-Zélandról ezzel bebiztosította magának élete legjobb eredményét a dobogó harmadik fokán. Sorra jöttek a nagyobbnál nagyobb nevek, de senki nem bírt magából ennél jobbat kihajtani. Pedig McDonald az első szakaszon még csak 24. volt, aztán valami hatalmasat ment a középső erdős részen, mert a végére már harmadik volt, amit meg is tartott a célig. Ugyanezen a szakaszon alázta meg a mezőnyt Gwin is, aki öt másodperccel volt itt jobb mindenkinél, aztán egy buta hibát elkövetve (nem azt a nyomot választotta, amit már begyakorolt) kicsúszott, ráadásul az alsó részen, ahol a tekerés indult, így a laposon kellett felgyorsítania, amivel el is szállt az előnye, és csak ötödiknek tudott bejönni.
Ezért szeretjük Graciát
Minnaar végül rutinosan, tudva, hogy talán ő a legerősebb a mezőnyben, szó szerint kitekerte magának az első helyet az alsó szakaszon. Ezzel megszerezte pályafutása ötvenedik pódium helyét, ezzel a rekorder csapattársától, Steve Peattől már csak egy alkalomnyira van. És, ha valaki, hát Minnaar megbízható, és megfontolt, így szinte biztos, hogy idén lekörözi a 37 éves sheffieldi csőszerelőt.
Azonban mégsem őt ünnepelte igazán a tömeg, hanem a hazai Danny Hartot, aki úgy lett második, hogy fönt volt egy egyenes szakasz két köves kanyar közt, ahol tulajdonképpen lobogott a biciklije mellett, de valahogy még vissza tudott ülni menetközben. Ha az a bakija nincs, akkor megnyerte volna ezt a versenyt, ahogy talán Steve Smith is, aki egy becsületeset esett, és végig a bokáján lógó térdvédővel jött, egészen a 11. helyig. Gee is jöhetett volna jobbat, ha nem törik ki 13 küllője a hátsó kerekéből, vagy Barel, ha nem esik le az egyik hídról és töri ő is ki pár küllőjét. De, hát a verseny ugye nem feltételes módban zajlik…
Szóval, megtörtént az, amit már két éve jósol mindenki: beértek a fiatalok, és most már nem csak követelik a trónt, hanem le is lökik onnan a nagykutyákat, akik jobb, ha felkötik a gatyájukat, mert ha egy ilyen erőnléti, oldschool pályán ennyire jól mennek az alig húsz évesek, akkor a nekik való technikás nyomokon már ők fogják diktálni az iramot.
És a végére még két érdekesség: az első nyolcban négy új-zélandi versenyző volt, és az első tízben hatan voltak a déli féltekéről. Se Dél-Afrika, se Új-Zéland, se Ausztrália nem arról híres, hogy sok felvonós pályája lenne, ellenben van évi 365 napsütéses nap. A második érdekes dolog pedig a 75. helyen befutó francia versenyző, Joris Bigoni részideje. Az első mérésnél ugyanis ő volt a második leggyorsabb, és még a második mérésnél is a 12. helyen volt, aztán esett.
Hetedik alkalommal kerül megrendezésre 2011. június 18-án a Monster Energy Budapest DownHill-verseny. Az extrém hegyikerékpáros viadal lényege: ki ér le kerékpárral legrövidebb idő alatt járdákon és lépcsőkön a Gellért-hegy tetején található Szabadság-szobortól a hegy lábánál található Gellért térre.
Monster Energy Budapest DownHill 2011
A mintegy 150 várt versenyző – köztük hazánk legjobbjai – lejtős száguldása igen nagy látványosságnak ígérkezik. A szervezők – akik az elmúlt esztendőkhöz képest megnövekedett létszámban vesznek részt az előkészületekben és a lebonyolításban – szalmabálákat helyeznek a veszélyes pontokra, a fotocellás időmérés mellett több ponton hangosítással készülnek; a nézők számára kerülőutakat biztosítanak. Az elitek mellett amatőröknek is írnak ki futamokat, összesen hat kategóriában.
Monster Energy Budapest DownHill 2011
A szabadedzésre reggel nyolc és délután egy óra között lesz lehetőség, az időmérő futamokat kettőtől, a döntőt négytől rendezik.
Legizgalmasabb résznek a cél előtti utolsó lépcsősor illetve a célterület ígérkezik. A sportolók itt jönnek a legnagyobb tempóval, az időeredményeiket kivetítőn lehet majd követni. A célterület szerves részét alkotó kiállítói sátrakban Felt és Norco kerékpárok újdonságait lehet majd megcsodálni.
Fenyvesi Péter és Langer Olivér a Karancs két királya
Az elmúlt hétvégén rendezte a Salgótarjáni Hegyikerékpáros Egyesület – több további szervezet közreműködésével a „III. Természetbarát Sportok Hétvégéje a Novohrad-Nógrád Geoparkban” elnevezésű rendezvényt, melynek helyszíne a megyeszékhely gyönyörű természeti környezete volt, Karancstól a Salgón át egészen a Medvesig. A rendezvény keretein belül került sor – immár ötödik alkalommal – a Karancs Királya elnevezésű „uphill” versenyre, a hegyikerékpárosok számára egyenkénti indítással, míg a futók mezőnyben rajtolhattak.
Fenyvesi Péter (Bringabanda SC)
A tavalyi évben Telek András és Zánki Zoltán, a Zenit Sportegyesület képviselőiként megkeresték a Salgótarjáni HKE tagjait azzal az ötlettel, hogy a következő esemény már közös rendezvényként kerüljön lebonyolításra. Gondolatukkal első felvetésre nyitott kapukra találtak, így az idei esztendőben már hegyikerékpáros és futó „királyt” is kerestek a „Palóc Olümposzon”.
Mindkét sportág képviselőinek a besztercei Toyota Kakuk autószalon bejáratától a Karancs csúcsán található kilátóig kellett feljutni – kerékpárral egyenkénti indításos, míg futva tömegrajtos rendszerben megtéve a 4,7 kilométeres, 440 méter szintkülönbséget tartalmazó útvonalat. A rekordidőt még a 2007-es, első rendezés alkalmával állította be Dr. Bakos Gergő, akinek akkor 22 perc 36 másodperc alatt sikerült a fenti távot teljesíteni. Dr. Bakos a mostani eseményen az első helyek sorsába nem tudott beleszólni, viszont egyedüliként kétszer: hegyikerékpárral és futva is teljesítette a nyomvonalat.
Dr. Bakos Gergő – éppen futva küzdi le a 440 méter szintkülönbséget
A hegyikerékpárosoknál a junior-korú Fenyvesi Péter (Bringabanda SC) – mondhatni papírforma szerint – megvédte címét és magabiztosnak mondható 20-, illetve 42 másodperces előnnyel utasította maga mögé Kispál Mátét (Salgótarjáni HKE) és Ibrányi Attilát (Vitalitás SE) – ami az abszolútot illeti. Fenyvesi az első versenyző a verseny öt éves fennállása óta, aki duplázni tudott a győzelmeket tekintve – az abszolút aranyérem 23 perc 41 másodperces időért járt ezúttal számára. A fentebb említett két felnőtt versenyző mögé Reitinger Gábor (Vitalitás SE) állhatott még fel a kategória dobogójára. Szintén a csúcsig hajtottak még az elit masterek és hobbi férfi felnőttek is. Előbbi esetben Huszár Norbert közel egy perccel verte Illés Istvánt, valamint közel öttel Verebélyi Zsoltot (mindhárman Salgótarjáni HKE), míg utóbbi kategóriában Hacsi Ákos (Team 3K – Kazincbarcika) magabiztos, 25:34-es idejével állt a dobogó tetejére Kovács Tamás és Józsa Dániel (mindketten Salgótarjáni HKE) előtt – kettejük között mindösszesen 8 másodperc döntött.
Az Elemér-forrásig kellett „csak” feltekerniük a hölgyeknek, ami Sejben Anitának sikerült a leggyorsabban, míg a junior lányoknál Csikány Bianka (mindketten Salgótarjáni HKE) volt legyőzhetetlen. A 11-14 év közötti fiúknál balassagyarmati győzelem született Perlaky Erik (Vitalitás SE) személyében. A legnépesebb, hobbi férfi master kategóriában – a legjobb rövidtávos abszolút időt is birtokló – Verbovszki Nándor (Salgótarjáni HKE) 12:18-at hajtott, 12 másodperccel maga mögé utasítva Huszár Lászlót (Karbona – FRM), míg a dobogó harmadik fokára Bali Sándor állhatott fel.
A futóverseny rajtpisztolya pontosan délben dördült el a kis létszámú, de igen prominens személyiségek alkotta mezőny számára. A csúcsra leggyorsabban a felnőttek közül Langer Olivér (Zenit SE) jutott fel, magabiztos, 25:35-ös időt produkálva, mögötte Diószegi Bálint és Fehérvári Zsolt érkeztek (mindketten Dornyay SE). A rövidebbik táv célját a junior-korú Fehérvári Dániel (Dornyay SE) érte el elsőként, 13:21 alatt, mögötte abszolút másodikként a master győztes, Telek András érkezett 22 másodperc előnnyel a harmadik Zánki Zoltánnal (mindketten Zenit SE) szemben. Előbbi két futó mögé a master dobogóra még Szilágyi Tibor (Salgótarjáni AC) küzdötte fel magát, de az indulók között ott volt Jusztin Ferenc, Vadas István, vagy éppen a Czele-házaspár is.
A jelen és a jövő reménységei – az abszolút és a 8 év alatti kategóriák győztesei
A versenynap Kercseg-laposon zárult, ahol a hegyikerékpáros gyerekfutamot rendezték. Itt a 8 év alattiak között a balassagyarmati Petrovics Patrik, valamint Bali Emese (SHKE), míg a 8–10 év közöttieknél Póczos Sándor (SHKE), valamint a szintén balassagyarmati Nagy Vanessa lettek a kategória-győztesek. A futamokat követően gulyásozással vendégelték meg a szervezők a résztvevőket, majd az eredményhirdetésre került sor – némi eső kíséretében. Az V. Karancs Királya női és férfi abszolút győztese számára a Mountainbike Challenge sorozat szervezői felajánlottak egy-egy nevezést a Fehérkő-lápa Hillclimb versenyre, az abszolút férfi dobogó második-, illetve harmadik fokára felálló versenyzők pedig a vértesboglári és az erdőbényei futam egy-egy nevezésén osztozhatnak.
A mostani tesztalanyom nagyon nagy örömöt okozott nekem. Már a Bringaexpón kiszemeltem, két ok miatt is. Az egyik, hogy gyönyörű, a másik, hogy beleillik a folyamatosan bővülő AM kerékpár tesztsorozatunkba, amiben eddig a Merida, a Lapierre, a KTM és a Superior modelljei szerepelnek, de a 6-700 ezres ársávban. A Rize 120 azonban jóval olcsóbb náluk, ezért is érdekes, hogy az alacsonyabb ár hol üt-, vagy nem üt vissza. Egy biztos: az „olcsósítás” szinte minden esetben grammokban is jelentkezik, így a Rize is nehezebb a kategória tesztjeinek többi szereplőjénél. De a tömeg nem minden, sőt én egyenesen úgy gondolom, hogy a legtöbb (nem profi!) felhasználó esetében eltúlzott jelentőséggel bír, hogy milyen nehéz egy bringa.
Sokkal fontosabb a geometria, az alkatrészek jó ár/tömeg aránya, és az, hogy ha már össztelós a gép, akkor mozog-e, és azt hogyan teszi. És ezen a ponton vesztette el a tömeg a jelentőségét, ugyanis a Rize nagyon-nagyon jó gép.
Fájdalmasan szép!
Kezdeném azzal, hogy mostanában kezdtem kicsit elveszteni a szépérzékemet, mert sok megosztó külsejű bringa fordult meg nálunk, amelyeknél azt az ideológiát találtam ki magamnak, hogy: „oké, hát nem valami szép ez a gép, de nézzük a műszaki tartalmat, mert az a fontos”.
Hát egy nagy frászt! A Rize döbbentett rá arra, hogy igenis, ma is vannak olyan gyártók, akik diktálják, hogy mi „A Szép”. (Mindannyian tudjuk, sok ilyen gyártó van, csak Lcs nem fogdoshatja a gépeiket…)
1,5”-os villanyak, Solo Air, lock out, kompresszió-állítás, 20 mm-es átütő tengely – a villa a bringa legjobb alkatrésze
Az RZ120-at nézegetve jöttem rá, hogy nem kell egy erős alu váznak durungnak lennie; hogy a csőformázást („SmartFormed”) lehet okosan úgy használni, hogy a végeredmény szép is és jó is legyen; hogy a bringaiparban unalomig erőltetett fehér szín egy kis fantáziával újra izgalmas lehet. És itt a példa, hogy ha valami szép, nem kell feltétlenül a legdrágábbnak lennie.
Akkor lőjük be, hogy kik képviselik a célközönséget! A 3-as számú Rize-ban az a jó, hogy a csúcsfelszerelt nullással megegyező a váz, de úgy olcsósítottak az alkatrészeken, hogy az nem ment az élvezet kárára. Sőt!
Piros elox forgáspont-csavarok és nyeregcsőbilincs – apró finomságok
A Rize gépek a gyártó azon össztelós kategóriáját képviselik, melyet a Scalpelek és az „Overmountain” gépek közé helyez. A Scalpel az össztelós verseny XC gépük, 80 mm rugóúttal, melynek különlegessége a „zero pivot” felfüggesztés, tehát nincs fő forgáspontja – egy igazi célgép. A Claymore és a Jekyll pedig a freeride és enduro gépük, melyeket összefoglalva „Overmountain”-nek hív a gyártó.
A Rize, 120-as rugóútjával próbál a legsokoldalúbb lenni a kínálatban, és felszereltségével ad lehetőséget a választásra – ki mennyit szán rá. A váz négyforgáspontos felfüggesztésű, nem Horst Linkes láncvilla-támvilla csatlakozással. A fejcső természetesen 1,5”-os átmérőjű, a hátsó kerék rögzítése gyorszáras. A váz kivitelezése, hegesztései és azok simára csiszolása egészen kivételes. A fejcső, bár 1,5-ös és ezért vastag, mégsem durung kinézetű, mert a közepén ügyesen beszűkítették. Az alsó- és a felsőcső formája azon túl, hogy terhelés-specifikusan kialakított, a „SmartFormed” technológiában rejlő korlátlan lehetőségek ízléses kihasználása. A végeredmény erős, merev, de mégis kecses.
Minimalista, könnyű, erős 3D papucsok
A formás- és műszakilag hibátlan részleteket gazdagítják a 3D kovácsolt rögzítési pontok, mint a vázpapucsok, a rugóstag- és himbakar befogatások és maga a himbakar is. A pontot az „i”-re az összesen 3 szín arányos használata teszi fel. A fehér, piros és fekete szín alapból hibátlan kombináció, de ahogyan az apróságokkal (pirosra eloxált forgáspont csavarok, nyeregcsőbilincs, matricázás) feldobták az összképet, nagyon kifinomult ízlésre vall.
Egy 120-at mozgó, 1,5-ös nyakú villa 20-as átütőtengellyel? Puff! Hát az amcsik nem hagyták, hogy a teló mellett csakúgy, egy szó nélkül el lehessen menni. Paraméterei a Cr-Mo becsúszókkal együtt egy jó 400 g-ot biztosan dobnak az össztömegen, de kit érdekel? A Reconokat mindig is imádtam, mert mozognak és ez alól ezek az egyedileg 1,5-ös nyakúra gyártott darabok sem képeznek kivételt. A villától abszolút többnek érzed magad és a komplett gépet is annál, mint amit tud(sz) valójában. Maximális érzékenységgel mozog, jó karakterisztikával és természetesen nagyon merev – jól kanyarodik és jól fog a fék is rajta, már amennyire az Elixirről ez elmondható.
Megint az egyedi részletek: marással könnyített kupak lézergravírozással és a szintén könnyített stucni, valamint 5 mm-es hézagolókból 5 db a könnyű testre szabás érdekében
Az alkatrész-összeállítás nagyon okos. A meghajtás ár/érték aránya jobb nem is lehetne, mert egy alap Octalinkes kar van fent, mely a megcélzott felhasználó szintjére tökéletes. Kicsit nehéz, de műszakilag hibátlan. A váltást az X7 szintjére lőtték be, ami szintén jó döntés. 27 sebességes a rendszer, ami kiforrottsága miatt hibátlan is volt. Most a KMC lánccal is meg voltam elégedve – ezek az újabbak már jobbak, mint a 2-3 évvel ezelőttiek.
A Cannondale kiegészítők jók és kényelmesek. A nyeregcső egy darabból készült és hátrahajlás nélküli. Ez jó döntés volt a vázszögek és -hosszok miatt (erről később, a menettapasztalatoknál).
Itt látszik, hogy ez a csúcs vázzal megegyezik: a hegesztések eldolgozása, a himbakar kecsessége, marásának minősége és a kicsi, csavaros bowdenház tartók – többek között
A kormány magassága és hajlása is hibátlan. A fék átlagos – mint az olcsóbb Avidok általában, lassan kopik be, aztán működik, ennyi.
A kerekekben semmi extra, pozitívumként a DT Champion küllőket említeném. Hátul viszont a „dömping” Shimano agy, a 475-ös ciripel.
Menet közben:
Amikor még az F5-öt teszteltem kb. 3 évvel ezelőtt, akkor azt éreztem, hogy M-es méretéhez képest kicsit hosszú. Nem a tengelytáv, hanem a vízszintes felsőcsőhossz. Most a Rize esetében ez nem volt egyértelmű. A mérések is azt támasztották alá, hogy a többi tesztelt AM géphez képest is arányosan hasonlók a méretei.
Keménygumi / műanyag kombó láncvillavédő, melyben belül vezették el szépen a bowdenházat
Az érdekesség inkább a vázszögek esetében van. A többi gépnél 70 fok alatti fejcsőszöget mértünk 72-73 fokos nyeregvázcsőszöggel, a Rize esetében azonban a fejcsőszög és a nyeregvázcső-szög majdnem megegyezik és körülbelül 71,5 fokos.
Az összhatás érdekes érzés, mert a meredekebb fejcsőszögből jobb mászóképességre következtetnénk, a laposabb nyeregvázcső-szögből viszont rosszabbra, mert nem tekerünk annyira magunk alatt. A végeredmény egy fordulékony, agilis gép lett, ez is volt a célja a gyártónak.
Az RZ 120 sorozat feladata és célja az volt, hogy minél jobban kielégítse az 50% felfelé – 50% lefelé igényeket, de a 3-as típusa (tesztalanyom) nem lett kifejezetten a mászás bajnoka, ami természetes, hiszen az össztömege 14 kiló – ez nem elhanyagolható dolog, ezen kívül Black Shark külsőkkel szerelték, amelyek 4 éve még simán elmentek volna freeride külsőnek is akár. Mászáskor azért sokszor jól jött a traktorgumi jellege, mert semmin sem pörgött el, átment mindenen.
Amikor egy márka betűtípusa alapból hibátlan. A felsőcsövön az „RZ One Twenty” felirat milyen?
Folytatva a sort, a villa nem leültethető, így ez sem a mászást segíti, és ott van még a lapos nyeregvázcső-szög, amit korábban már említettem. Síkon már minden rendben, a geometria és a kiegészítők elég kényelmes összhatást adnak. A gumi ekkor sem segít – itt említeném meg, hogy a Rize 120 1-es és 0-s modelljét már Rocket Ronnal szerelték, ami nagy ugrás a Black Sharkhoz képest a könnyebb kerék érdekében és a versenyfelhasználás irányába.
Lefelé azonban minden megváltozik, és a gép átalakul egy állattá. Nem beszéltem eddig a váz mozgásáról. A karakterisztika pont olyan, amilyennek lennie kell: az elején finom megindulás, aztán lineárisnak mondható bemozgás, az út végén pedig progresszív felkeményedés. Az X-Fusion tagok eddig vegyes képet mutattak, de most bebizonyosodott, hogy a különböző vázak miatt. A RZ-ben ugyanis – láss csodát – jól teljesített. Semmi kiemelkedő, mert azért van jobb nála, de összességében hibátlan volt. Bár van lock out funkció rajta, a váz eleve nem egy túlpogózós fajta, meg a tag sem, így nem igazán lockoltam mászáskor.
Cannondale RZ One Twenty 3 kerékpárteszt
A mozgás olyan volt, hogy a sebesség növekedésével egyre jobbá vált, ezért, amit a villánál is írtam, (többnek érződik, mint amit tud) a vázra- és ezért a komplett gép mozgására is érvényes: többnek érződik a rugóút, mint amennyi. Én pontosan ezt szeretem, és ezt keresem mindig is egy össztelósban. A hibátlan összképet csak az zavarta meg, hogy a villa annyira érzékeny, hogy az egyébként szintén szuperül mozgó váz egy kicsit elmaradt tőle, ezért a mozgás összhangját 10-ből 8-ra értékelem.
A váz nem Horst Linkes (a hátsó forgáspont nem a láncvillán van), ezért a fékfüggetlenség nem tökéletes, de menet közben a jó geometria és jó mozgás feledteti azt. Egy 120-at mozgó gépen egyébként a fékfüggetlenség hiánya nem akkora probléma, mint 140-150 mm felett.
A menettulajdonságot befolyásoló második legfontosabb dolog a gumikérdés. A Black Shark lefelé igazolta létjogosultságát, mert egy igazán jó örömbringából ő csinált csillagos ötös gépet. Lefelé már egy jobb fajta enduro gép nyergében éreztem magam, a külsők harapták a talajt keményen, és miután az Elixirek hajlandóak voltak fogni is, már rövid fékutakat is tudtam produkálni.
Ezek a Black Sharkok egyébként újak, 2011-es modellek és a gyártó Active Line szériájába tartoznak, ami azt jelenti, hogy semmi extra nincs bennük: drótperem, Basic Compound (általános alapanyag), kb. 850 grammnyi tömeg, Puncture Protection (alap defektvédelem) és kész. Tetszettek.
Cannondale RZ One Twenty 3 kerékpárteszt
Két tuningtippem van csak: az egyik a stucni rövidebbre cserélése, de ezt szinte minden AM gépnél el kell mondanunk – szerintünk a 100-as stucni túl hosszú. Az optimális a 80-as lenne egy M-es gépre. A másik pedig, hogy a hátsó agyat el kell használni (megfelelő karbantartással ez azért igen sokáig tartana), majd cserélni egy komolyabb mechanikájú darabra. Gumicserével a gép simán vállalható amatőr, de komoly maratonozásra egyaránt.
Összefoglalva: a RZ One Twenty 3-ra én azt mondom, hogy 60%-ban lefelé és 40%-ban felfelé gép. Természetesen a helyén-, tehát a saját szintjén kezelve. Ezt a gépet az eddigi mezőnyből a leginkább ajánlom azoknak, akik a 120-as gépekben látják saját maguk számára az örömbringázás eszközét, és azt a legjobb áron szeretnék megkapni. Mert az ára nagyon jónak mondható a hazai piacon!
2011. május 15- én újra „tour-hattunk” egyet Mezőtúron. A Kerék- Túr SE által rendezett VI. Tour de Túr országúti mezőnyverseny két távon várta a nevezőket. A hosszú távon indulóknak 50, míg a rövidtávosoknak 20 kilométert kellett leküzdeni, s emellett az extrém erősségű déli szél is nehezítette a versenyzők dolgát.
Rendeződik a sor
Személy szerint én a rövidebb távra fizettem be, tekintettel a fizikai állapotomra, illetve a kerékpár típusára és felszereltségére, meg persze a szél miatt sem is éreztem szükségét többnek. A nevezők létszáma elmaradt a tavalyitól, de így sem lehetett panaszra oka a szervezőknek, mivel még a szomszédos Romániából is érkeztek kerekesek. Az Aegon-Vuelta csapata is nagy létszámmal emelte a verseny nívóját, s adott még nagyobb húzóerőt az „amatőr” bringásoknak, hogy növeljék a tempót.
Elmenésben a rendelkezésre álló 50 centis aszfaltdarabon
Gyors regisztrációmat követően bemelegítés gyanánt egy gyors szerviz következett, majd tíz óra után pár perccel először a rövidtávosokat (köztük engem is) rajtoltatták el, s utána az 50 kilométeren indulók kettős rajtja következett.
Halápi Sándor velocipéd világbajnok a mezőnyben
A rövidtáv igen izgalmasan indult, mivel a város határában a vasúti átjárónál tanúi lehettünk, ahogy rendőri felügyelet mellett a mezőny eleje fittyet hányva a piros jelzésre, szépen átkelt a közeledő vonat előtt. Mi, a ”nyugdíjas” csapat nyugodtan megvártuk, míg a „kis piros” (a mezőtúri zsargonban így nevezik a motorvonatot) elkattog, aztán beletapostunk a pedálba, és körülbelül 30 fokos szögben a szélre dőlve megkezdtük a versenyt. Az országútival indulók lassan, de biztosan növelték előnyüket, én beálltam egy stabil utazósebességre és azon nyomtam végig. A különböző felszereléssel itt- ott megjelenő traktorok adtak még nagyobb adrenalin dózist, az egyik mögé beállva már majdnem utolértem az elöl lévőket, mikor jött egy felvezető motoros, s a traktoristát leparancsolta az útról, velem egyetemben. Így letettem a dobogós helyezésről (nem is nagyon voltak ilyen jellegű vágyaim :), és egy fiatal, szintén montival induló sráccal húztuk egymást, majd a cél előtt háromszáz méterrel hagytam elmenni, teret adva az ifjonti hévnek. A célvonalon átgördülve még beszélgettem egy órácskát, aztán a távozás mezejére kellett lépnem. Jövőre ismét ott a helyem!
Motor-kerékpár
50 kilométer. Hosszútáv. Aszfaltszaggatás. Nos, ez utóbbit már néhány útszakaszon megtették a bringások előtt valakik, a fotók tanulsága szerint legalábbis. Egy helyen a négy és fél méter szélességű útból gyakorlatilag csak ötven centi maradt meg épen, ami a „kis magyar valóságot” hűen tükrözi. Nem túl sok részletet tudok a hosszútávosok versenyéről (a fentebbiekből talán kiderül ennek az oka is), csupán néhány momentum jutott tudomásomra. Az egyik, talán a legmérvadóbb, hogy Bíró László barátom a huszadik kilométer tájékán elhagyta az egyik kulacsát (produkcióját állítólag nyomdafestéket nehezen tűrő szavakkal illették a kollégák), melyben a több víz leledzett, így a maradék távot kettő deciliter, kéz- és arcmosásra szánt vízzel húzta ki. Enni sem tudott öblítés hiányában, s mikor célba ért, jóformán meg sem tudott szólalni, csak mutatta az egyezményes jelet, hogy kissé SZOMJAS!! Szerencsére épp előtte töltöttem meg a kulacsom artézi vízzel, így a problémát sikerült rövid úton orvosolni.
A hosszútávot nyerő Nagy Gyula befutója
A befutó után ínycsiklandozó paprikás krumpli várta a megfáradt bicajosokat, akik a rajtszám leadása ellenében kaptak egy jó adag meleg ételt, illetve ásványvizet és müzliszeleteket. Hála az égieknek, sem baleset, sem egyéb probléma nem lépett fel eme jeles napon, az időjárás is a kegyeibe fogadta az indulókat, leszámítva a nagy sebességű szelet. Véleményem szerint nagyon jó versenyt hozott össze idén Szűcs Ádám és csapata, ezúton is köszönöm nekik!
A hazai hegyikerékpárosok az elmúlt napokban rangos, több napos, külföldi maratoni versenyeken álltak rajthoz. Dósa Eszter és Buruczki Szilárd Franciaországban, Juhász Zsolt Ausztriában szerzett újabb világranglista-pontokat – közelebb kerülve az olimpiai kvalifikációhoz.
Buruczki Szilárd és Dósa Eszter
Az S2-es kategóriájú, franciaországi, ötödik alkalommal megrendezett Vaid VTT Jura, Dósa Eszter (Vitalitás SE Scott-Nutrixxion) sikerét hozta; a versenyző második helyezése 70 pontot ért. Ugyan itt Buruczki Szilárd (Magellan Kőbánya TC) 45 pontot szerezve 6. lett.
Dósa Eszter a dobogó második fokán
Az EuroOne-Cube Pro MTB Team (EOC) kerekesei Schladmingban, az S1-kategóriás, 13. Alpentour Trophy-n szerepeltek. Az ausztriai viadalon legjobb magyar eredményt elérve Juhász Zsolt 24. helyen fejezte be a versenyt, teljesítménye 11 pontot hozott. Szatmáry András 43., Bogár Gábor 47., Csielka Márk 60. lett. Az olimpikon Parti András gyomorpanaszok és jelentős rosszullét miatt nem tudta befejezni a versenyt.
...és akkor a nagy propellernél megálltunk és az arcunkba tettünk néhány szendót
Múlt pénteken derült égből jött egy rádióhullám Andristól, hogy meghívást kaptunk egy szervezett túrára a Tési-fennsíkra, ráadásul egy finom Giant bringát is mellékelnek a csomaghoz arra a napra. Ennyit tudtam, meg egy címet, ahova mennem kell. Meglepve tapasztaltam, hogy a cím egybeesett a kedvenc beltéri falmászóhelyem, a nagyhírű Spider Klub helyével. Aztán kiderült, hogy a túrát az az Alpinbike szervezi, akiket egy kedves hozzászóló csak „utópisztikus bolt”-ként aposztrofált egy korábbi bemutató cikkünkben. Korábban még nem jártam az Alpinban, de tudva, hogy a tulajdonosi kör és így a cégfilozófia azonos a Spiderével, sejtettem, hogy jó napnak nézek elébe.
...és akkor a nagy propellernél megálltunk és az arcunkba tettünk néhány szendót
Egy villámgyors űrtechnikás Bodyscanninggel kezdtünk, majd néhány lézervillanással és imbuszcsavarással később már pakoltuk is fel a marhafeldolgozó húsüzemből ellesett – egyébként zseniálisan kitalált – kampós utánfutóra a bicókat, majd irány a Bakony egyik gyöngyszeme.
A társaság remek volt, pedig a srácok nagy része „mezei” teszter volt, aki épp azért tartott velünk, hogy kipróbálja a kinézett bicóját élesben, egy egész napos túrán. Mert ez a lényeg. Az Alpinbike koncepciója egy teljes csomagból áll össze – kezdve a lézerpontos méretvételig, a bringa pontos belövésén keresztül az éles bevetésig. Igen, itt egy egész napot tölthetsz el a „bringaboltos csávóval” és egy ilyen hosszú túra azért elég szépen kirajzolja egy kerékpár karakterisztikáját, ami alapján jóval könnyebb dönteni, mintha egy katalógusban meglátná az ember, bemenne egy bringaboltba, rábökne a kiválasztottra, amivel jó esetben mehet egy kört a háztömb körül mielőtt kicsengetné a forintokat. Még talán egy úri szabónál sem kap az ember ilyen kiszolgálást – általában nem a bál után fizeti ki az ember a rá szabott zakót.
A mi sportszerünket is szögre lehet biz akasztani
A cél persze itt is eladni a bicót, de a lehető legjobb élmény közben – jó látni, hogy így is lehet. Ez körülbelül olyan szimpatikus vásárlási élmény, mint amikor a kedvenc kofádnál megkóstolnád a parit, mielőtt megveszed. Ez nem csak kölcsönös bizalmat épít, de az eladó számára a vevő jobb megismerését is nyújtja: így pontosítani tudni fogja, hogy mit érdemes kínálnia neki.
Na de vissza a túrára, hisz most mégis csak ez volt a fókuszban! Magáról a tájról csak annyit, hogy jártam már erre az Országos Kék Túra letekerésekor és ez a környék volt a szívem egyik csücske, az ilyen helyek döbbentettek rá, hogy mennyi kincs vár még felfedezésre abban az országban, ahol 27 éve élek, és amiről addig azt hittem, hogy már nem tud nekem újat mutatni. Dani, az Alpinbike egyik alapítója túravezetőként is funkcionál, de szerencsére nem a klasszikus idegenvezetős mémet hozta, aki ciklámenszínű szemellenzőben egy esernyőt égbe tartva eldarálja a kötelező snittjét az aktuális templomrom totálisan érdektelen történelméről, hanem egy olyan srácot, mint amilyen a haverod, amikor elvisz a kedvenc csapására és csak úgy mesél a környékről.
Alpinbike-os bóklászás a Tési-fennsíkon
Az ilyen jellegű szervezett túráknak nagyon is van létogosultságuk, hiszen számos olyan bringást ismerek, aki csak azért jár maratonokra, mert szép, új tájakra viszi őket a rendezőség és nekik maguknak nem kell bíbelődni a „pályakijelöléssel”, egyből a legjobb ösvényen tekerhetnek. Na, az ilyen túra pont ezt a kényelmet adja, mínusz a verseny úgymond teljesítési kényszerét – nem tudom ti hogy vagytok vele, de én amikor még maratonoztam, valahogy nem tudtam túratempóban menni, versenyben éreztem magam még akkor is, ha a verseny tétje éppenséggel az volt, hogy 838.- vagy 827-ként érek célba.
Bár még a srácok fenekén ott van a tojáshéj – márciusban nyitottak – idén nyáron már több külföldi túrát is rendeznek – egyiket a Júlia-Alpokba, Szlovéniában, aztán lesz egy Alpok-átkelős menet, majd egy olaszországi hegyi banzáj. Az erős kezdés annak tudható be, hogy a fiúk bár most nyitottak meg, a siklóernyős múltuknak köszönhetően már bejártak jó pár helyet, így vannak kipróbált legókockáik, amiből tudnak építkezni. Ha minden igaz, egy ilyen nagyobb lélegzetvételű túráról is első kézből tudunk majd nektek beszámolni nemsokára.
Azon bizonyos rejtett kincsek egyike
A benyomás tehát nagyon kellemes. Beszéltem Danival erről az utópisztikusságról, hogy három hónap működés után mennyire tűnik fenntarthatónak, illetve fejlődőképesnek ez az elképzelés és örömmel hallottam, hogy nagyon is. Úgy látszik, a nyugat szele végre elért minket, ezek után jogosan merül fel a kérdés az emberben, hogy ha ez így tényleg működik, akkor miért nem csinálják többen?
Az Alpinos srácok hosszú távban gondolkodnak: nem bicót akarnak rád sózni, hanem segíteni akarnak kiválasztani azt a bringát, ami a legnagyobb élményt fogja számodra nyújtani. Valószínűleg rájöttek, hogy a te minél nagyobb örömöd az ő sikerük záloga…
