Hazánk egyetlen kontinentális csapata, az Utensilnord Ora24.eu eredményesen zárta a mögöttünk hagyott pünkösdi hétvégét. A gárda május 17-én, pénteken, Újkígyóson a Körös Tour –III. Snake Ring Cup-on kezdett, ahol egy remek hangulatban zajló megmérettetésen találták a srácok magukat. A rajt után nem sokkal a Cador Rida, Holló Botond, Kusztor Péter, Lovassy Krisztián és Palotai Péter alkotta ötös hatalmas tempót kezdett diktálni. Végül Holló Botond nyerte a viadalt Cador Rida és Lovassy Krisztián előtt.
Snake Ring Cup (Fotó: Benkő Lajos)
Szombaton következett a nemzetközi kategóriás múltra visszatekintő XXXIX. Gemenci Nagydíj. Az első 147 kilométeres etap (MVM Paksi Atomerőmű Zrt. Nagydíj – Sajó Péter Emlékverseny)Dér Zsolt sikerével zárult. A rajt után nem sokkal egy 13 fős elmenés alakult ki, amelyben kontinentális csapatunk nem kevesebb, mint hat fővel képviseltette magát. A szökevények – Cador Rida, Dér Zsolt, Kusztor Péter, Lovassy Krisztián, Palotai Péter, Simon Péter (Utensilnord Ora24.eu), Matej Visna, Tybor Taryc (Szlovákia) Milos Borisavljevic (Szerbia), Vígh Zoltán (Waberer’s Areus), Nagy Gyula (DKSE) egy Dohnany versenyző illetve egy Experiment bringás – az első kört követően mintegy egy perces előnyre tettek szert, miközben a mezőny elején a szerb válogatott dolgozott kőkeményen.
Kis idő elteltével, 15-20 másodperccel sikerült csökkenteniük a differenciát, azonban ettől közelebb már nem tudtak kerülni. Az időközben nyolcfősre olvadt elmenés együtt érkezett Szekszárd belvárosába, ahol a kissé emelkedős befutónál hárman tudtak hirtelenjében elszakadni, akik közül Dér Zsolt (Utensilnord Ora24.eu) bizonyult a leggyorsabbnak, megelőzvén Matej Visnat (Szlovákia) és Milos Borisavljevicet (Szerbia).
Dér Zsolté az 1. szakasz
A vasárnap délelőtti 70 kilométeres városi mezőnyverseny – Tarr Kft Nagydíj – lényegében hasonló koreográfia alapján zajlott. Ezúttal heten tudtak meglépni, akik közül a remek formában lévő Cador Rida végig mozgatta a bolyt és szinte tarthatatlan tempót diktált. A mezőny nem nagyon tudott közelebb kerülni, így Rida nyerte az etapot a cseh Matej Zahalka (Experiment23) és a szlovák Johan Schwabik előtt. Cador Rida ezzel összetettben is átvette a vezetést.
Az esti kritériumra – Alisca Bau Zrt. – Pálinkás Csaba Emlékverseny – az országos vihar Szekszárd városát is elérte, így a szervezők a táv lerövidítése mellett döntöttek. A 24 kilométeres háztömb körüli viadalon, nem ment ugyan minden zökkenőmentesen, de ismételten csak Cador Rida bizonyult a legjobbnak, csapattársa Lovassy Krisztián és a szerb Jovan Zekavica előtt.
Cador Rida sárgában
Az összetettben Cador Rida, 40 másodperc előnnyel hódította el a sárga trikót csapattársa Dér Zsolt elől, míg a harmadik a szintén végig remekül versenyző szlovák Taric Tybor lett. A hegyi összetettet is CadorRida nyerte, mindössze egy ponttal megelőzve Dér Zsoltot. Ebben a diszciplínában a harmadik helyet, kontinentális csapatunk fiatal versenyzője Simon Péter szerezte meg. A sprintversenyben Dér Zsolt győzött, Cador Ridát és Matej Zahalkát (Experiment23) megelőzve, míg a csapatverseny eredményét talán már mondani sem kell, hisz természetesen az Utensilnord Ora24.eu toronymagasan végzett az élen.
Május 19-én Veldhovenben, 20-án De Pinte-ben állt rajthoz csapatunk egy része. Eközben 6 Sengers-versenyző a francia 2.2-es Tour Languedoc Roussilon többnaposon szerepel ahol összetettben Anna Van Der Breggen mindössze 2:27 mp hátránnyal 7. helyen áll, Emma Pooley az 1. jelenleg.
Vasárnap Veldhovenben 150 fős női mezőny jött össze a 65. alkalommal megrendezett Simac Omloop Der Kempen-re. A hölgyeknek egy 10,5 km-es sík körpályán volt 8 kör a táv, míg ezzel egyidőben a férfiaknak 200 km-es távon zajlott a versenyük. Mindkét futamra meglehetősen erős csapatok érkeztek, a férfiaknál a Leopard-Trek kontinentális csapat olasz versenyzője, Eugenio Alafaci volt a leggyorsabb, a hölgyeknél a holland országúti bajnok, Annemiek van Vleuten nyerte a pelotonsprintet a Rabobankból. A Sengersből hatan álltunk rajthoz, a verseny során 45km/h alá nem igazán csökkent a sebesség, elég nagy szél is volt, így aztán minden szökési kísérlet hamar kudarcba fulladt. Nagyjából 300 méter volt a legnagyobb távolság amennyire el tudott távolodni egy-egy akció.
Az utolsó körben csapatunkból Sofie De Vuyst másodmagával 15 másodperc előnyt harcolt ki magának, de sajnos az utolsó 100 méteren utolérték őt és végül 8. helyen végzett, valamint Geerike Scheurs révén 6. helyünk is született a mezőnysprinten. Előttem sajnos 2 elég nagy bukás is történt egy szűk útszakaszon ahol az árkon keresztül kellett kerülnöm, így a 2. után már sajnos nem értem fel a mezőnyre.
Pünkösd hétfőn Belgiumban, De Pinte-ben álltunk rajthoz hárman a Sengersből. Folytatódott a májusban szokatlan, 10 fokos esős idő. Első igazán esős versenyem volt itt Belgiumban, sajnos egy veszélyes hajtűkanyarokkal teli pályán, ahol a szervezők egyértelműen a nézőket akarták kiszolgálni azzal, hogy a befutó egy kordonokkal egészen beszűkített éles kanyar után volt 50 méterrel. 84 km volt a táv, egy 7 km-es sík körpályán volt a táv 12 kör. 300 méternél hosszabb egyenes szakasz nem igazán volt, és némely éles kanyar pedig kockaköves, illetve körforgalmak, egyéb „útbútorzati” elemek (itt ezeket csak úgy nevezik street-furnitures), nagyjából tipikus flandriai pálya volt, amit az eső jó csúszóssá is tett.
Elég sok erős csapat állt rajthoz több versenyzővel, mi sajnos hamar csak ketten maradtunk a mezőnyben, mert csapattársam ledefektelt. Belga körpályás versenyeken ilyenkor nincs visszaállási lehetőség a következő körben. Így hát egymagam próbáltam dolgozni sprinter csapattársamért, hogy a végén számunkra kedvező mezőnysprint legyen. Részben köszönhetően a korábban említett befutónak, a versenynek 2 abszolút győztese lett, századmásodpercre pontosan egyszerre haladtak át a célvonalon. Sofie de Vuyst 15. helyen érkezett,én 50. lettem.
Vasárnap, a németországi Albstadtban az idei első mountain bike cross country világkupa fordulón Benkó Barbara (Focus Elite MTB Team) is rajthoz állt. Barbi nagyon várta ezt a megmérettetést, így még a megfázás sem akadályozta meg, hogy kihajtsa magát, erről olvashatunk legfrissebb blogjában:
Mindig nagy várakozás előzi meg az első Világkupát, ilyenkor kiderül ki, milyen formában van, mit csinált a télen, vagy mit nem csinált. Persze már találkozunk előtte is formába hozó versenyeken, de mindig a Világkupa az, ahonnan senki sem hiányzik, ahol tényleg ott van mindenki a világ elejéből.
Most sem volt ez másképp, bár pár hiányzó azért akadt. Nálunk Sabine Spitz és Julie Bresset, mindkettő kulcscsontját törte, Julie egy hónapja egy Bundesligán, Sabine pedig két nappal a verseny előtt a pályán. Ugyanott, ahol Manuel Fumic is, csak ő egy nappal korábban. Így a németek hazai ászai ki is hullottak, a csapattársam, Markus Schulte-Lünzum kivételével.
Ő viszont jól tudta kezelni a rá nehezedő nyomást és teljesült az álma, hogy hazai közönség előtt bezsebelje élete első Világkupa győzelmét! Nagyon-nagyon megérdemelte! Nem csak azért, mert tudom, mi munka van ez a siker mögött, és aznap tényleg szuverén rajt-cél győzelmet aratott, de mint emberileg, mint csapattársam nagyon tisztelem és szeretem, példa értékű sportoló! A sok dobogós helyezés után most végre a várva várt győzelem is összejött neki!
Ezzel óriási motivációt adott nekem is vasárnapra, nem bántam meg hogy a versenyem előtt végigálltam és üvöltöttem az övét, jó volt látni az örömét és a sikerét! Ezzel most a vezetőnek járó trikót is magára húzhatta és nem titkolt célja, hogy most hétvégén meg is tartsa! Az egész csapat eredményes hétvégét tudhat maga mögött, Helen nyitotta a sort egy 4. hellyel, majd jött Markus győzelme, aztán az én közepes versenyzésem egy 41. hellyel és az elit fiúk is igen jól mentek: Uwe 28., Patrik hosszú kihagyás után pont híján leghátulról rajtolva feljött az 54. helyig, Shlomi sajnos szintén beteg volt és kiállt végül, mert rosszul érezte magát.
Apával és Dina Marcival mentem ki szerdán, ahol csatlakoztam a csapathoz, ők egy másik szálláson laktak a magyar válogatottal. Másnap arra keltem, hogy iszonyatosan fáj a torkom, meg akartam inni egy pohár vizet, ami felért egy öngyilkossági kísérlettel, amikor le akartam nyelni. Ez így jó lesz… De érdekes volt, mert az orrom nem volt bedugulva, a fejem nem fájt, mint egy tipikus megfázásnál, csak a torkom iszonyatosan. Délutánra valamivel jobb lett, bár semmit nem mertem bevenni a dopping ellenőrzések miatt, így maradt a méz meg az aloe vera. Jól is tettem, mert péntek hajnalban több csapatnál is akciózott a WADA, nálunk is voltak.
Kezdtem örülni, hogy egy nap alatt túl is vagyok ezen a nyavalyán, de mégsem, mert péntek esti sprint és a hideg idő valószínű nem tett jót neki, és szombaton ugyan olyan rossz volt. Vasárnapra megint kicsit jobb lett, de valami még nem az igazi, mert a pulzusom nem nagyon akart felmenni maximumig, pedig a pálya alkalmas volt rá… Biztos hogy valami van még a szervezetemben, aminek ott semmi keresnivalója. Még most sem tökéletes, nyelésnél fáj még a torkom. Nem hiszem el, hogy mindig akkor jön valami, amikor fontos verseny van! Pedig a formám jó, a pálya is tetszett, tényleg drasztikus változásokat eszközöltek rajta a Bundesligákhoz képest.
Az emelkedők mondjuk nagyon fájtak, iszonyú meredekek és kemények voltak, a lefeléket meg lehetett oldani simán, bár esőben elég durva volt, helyenként úgy csúszott, mint a jég. Első nap Dina Marcival megbeszéltük, hogy találkozunk a sátrunknál és együtt megyünk a pályára megnézni, bár ő bevallotta, hogy előző nap már ráment mert nem bírt a kíváncsiságával. Markus most nem tudott eljönni velem, mert ő máshogy edzett, mivel egy nappal korábban volt a versenye, de ellátott pár tanáccsal és videón megmutatott néhány részt és azt mondta, hogy semelyik technikai elem előtt ne álljak meg, menjek neki egyből, különben napokig nézegetni fogom és nem megyek le, pedig ismer engem és simán meg tudom csinálni.
Igaza is volt, megfogadtam tanácsát és amikor utólag azért visszasétálgattunk megnézni hátha van jobb ív, nem biztos hogy például az ugratót beadtam volna elsőre ha előtte megnézem. De nem néztem meg, tudtam, hogy hol van és rámentem és megcsináltam. A többit ugyan így! Mentünk pár kört Marcival, a nehezebb részeknél megálltunk, többször megcsináltuk, nézegettünk jobb vonalakat, hasznos volt mindkettőnknek. Másnap nekem sprint volt, nem örültem neki, főleg hogy nem voltam valami jól, de valakinek fel kellett áldozni magát a csapatból, hogy elindul, az U23-asok ugye kiestek, mert másnap verseny, a fiúk tudtam, hogy nem vállalják be, így maradtam én.
A pálya különösebben nem volt nehéz, viszont nagyon gyors volt, az egész a belvárosban volt macskaköveken. Időmérőről azért tovább akartam jutni, de az elődöntőket már nem erőltettem túlságosan és kiestem az elsőben. Levezettem szépen és hazamentem a szállásra. Másnap csak lazán mentem, mert megint bedurrant a torkom és már az orrom is folyt, vasárnap így álltam rajthoz. Kár érte, mert tényleg sokkal több volt ennél a 41. helynél bennem, de ez van, majd most hétvégén Csehországban.
Ez a legjobb pálya a világon, nagyon szeretem! Már csak meg kell gyógyulni 100%-osan és minden rendben lesz. Tegnap átjöttünk a csapattal ide, együtt leszünk a héten. Remélem az időjárás is végre a mi oldalunkra áll és nem jön ide a mindig szutyok, esős, német idő. Mert akkor lesz csak igazán durva ez a pálya! Köszönöm szépen a segítséget Apának és a csapatomnak, just the best! És mindenkinek a szurkolást otthonról! Akit érdekel élőben esetleg a verseny, pénteken a sprint döntőket (18:00) követheti a RedBull TV-n, vasárnap pedig az elit női (11:30) ill. elit férfi futamokat (14:00)! Még nem tudom, hogy indulok-e a sprinten, az egészségemtől meg a kedvemtől függ, most valaki másnak szívesen átadnám ezt a feladatot a csapatból, vasárnap viszont fullgas!
A nagy visszatérő, Giovanni Visconti hatalmas sikere után folytatódik a Movistar csapat diadalmenete a Giro d’Italia-n, ma az időfutamon rózsaszínű trikóban tekerő Benat Intxausti győzött egy kimondottan mozgalmas végjátékot hozó szakaszon.
A Giro d’Italia 16. szakasza az itiner alapján is kecsegtetett izgalmakkal, hiszen egyrészt a Valloire és Ivrea közötti 238 kilométeres táv hosszú volt, másodrészt a cél előtt 18 kilométerrel egy nem könnyű, meredek, 500 méter szintet tartogató hegy magasodott, harmadrészt pedig a pihenőnapra, nem egyformán reagál a bringások szervezete…
Nibali (rózsaszínben) és Betancur (fehérben) ma is aktívak voltak (Fotó: Stefano Sirotti – Sirotti.it)
Az borítékolható volt, hogy egy nagyobb szökevénycsoport ellép ma a mezőnytől, sokan szökevénysikerre is számítottak. Ramunas Navardauskas (Garmin), Jackson Rodriguez és Emanuele Sella (Androni), Stefano Pirazzi (Bardiani CSF), Wilco Kelderman (Blanco), Gorka Verdugo (Euskaltel), Josè Serpa (Lampre Merida), Eros Capecchi és Josè Herrada (Movistar), Christian Meier és Pieter Weening (Orica), Danny Pate (Sky), Tobias Ludvigsson (Argos), Rory Sutherland (Saxo-Tinkoff), Grega Bole (Vacansoleil), valamint Matteo Rabottini (Vini Fantini) alakítottak ki elmenést, majd 50 kilométer után Damiano Caruso (Cannondale), Darwin Atapuma, Robinson Chalapud (Colombia) és Danilo Di Luca (Vini Fantini) csatlakoztak hozzájuk.
A szakasz első felében maga mögött hagyta a mezőny a hófödte alpesi hegyeket (Fotó: Stefano Sirotti – Sirotti.it)
A mezőny kontrollálta a szökevényeket, Az összetettben egész jól álló Caruso miatt nem engedték őket 5 percnél messzebbre. A hegy előtt már erősen csökkenő tendenciát mutatott az előny, és szét is szakadozott a csoport az utolsó 50 kilométeren belül. Az Andrate emelkedőjét a Kelderman, Sella, Pate hármas kezdte meg elöl, de korábbi szökevénytársaik állva hagyták őket. Ekkor már a mezőny is közel volt, fél percen belül, ahonnan a kolumbiai Fabio Duarte támadott, akivel az elmenésből a kék trikós Pirazzi próbált később lépést tartani, a hegyi pontokért. A főmezőnyben második hullámban Michele Scarponi (Lampre-Merida) támadott, aki talán megérezte az összettben negyedik Mauro Santambrogio (Vini Fantini) gyengélkedését, aki végül nem bírta a tempót a legjobbakkal.
Sanchez és Betancur a lejtőn is próbálkoztak (Fotó: Stefano Sirotti – Sirotti.it)
Az esélyesek csoportjából a hegyi hajrá előtt még szokás szerint Carlos Betancur (Ag2R) akciózott, aki elsőként ért fel a csúcsra, a szűk főmezőny élén pedig Pirazzi gyűjtött hegyi pontokat. A lejtmenetben Samuel Sanchez (Euskaltel) ugrott fel hamar Betancurra, de nem sokkal később összezárt az élboly. Santambrogio nélkül, aki jelentős hátrányba került az emelkedőn. Lefelé komoly tempóval közlekedtek az összetett menők, hiszen sokaknak érdekében állt „kinyálazni” Santambrogiót. Az utolsó 10 kilométeren belül aztán Gesink (Blanco), Intxausti (Movistar), Niemiec (Lampre-Merida) és Kangert léptek meg és dolgoztak össze minimális előnyüket megtartva a célig.
A befutó (Fotó: Stefano Sirotti – Sirotti.it)
Gesink – szokásához híven – szerencsétlenkedett az utolsó kilométert jelző tábla környékén, talán az elektromos Dura-Ace, de majd a nyilatkozatokból később megtudjuk. Az élen maradó hármasból Niemiec volt az, aki nem bírta idegekkel, iszonyú hosszú hajrát próbált nyitni, ami eleve kudarcra volt ítélve. Végül a Movistar versenyzője robbantott jókor, és a rózsaszínű trikó viselése után most szakaszt is nyert, top 10-ben van az összetettben, mondhatni nagyon sikeres Giro ez Intxausti számára. És az egész spanyol csapatnak, hiszen harmadik szakaszsikerüket aratták ma. Nibali megőrizte a Maglia Rosa-t, az összetettben Santambrogio – ma 2:24 percet kapva – visszacsúszott a 6. helyre.
Giro d’Italia 16. szakasz eredménye:
1
Benat Intxausti Elorriaga (Spa) Movistar Team
5:52:48
2
Tanel Kangert (Est) Astana Pro Team
3
Przemyslaw Niemiec (Pol) Lampre-Merida
4
Ramunas Navardauskas (Ltu) Garmin-Sharp
0:00:14
5
Cadel Evans (Aus) BMC Racing Team
6
Franco Pellizotti (Ita) Androni Giocattoli
7
Michele Scarponi (Ita) Lampre-Merida
8
Rafal Majka (Pol) Team Saxo-Tinkoff
9
José Herrada Lopez (Spa) Movistar Team
10
Carlos Alberto Betancur Gomez (Col) AG2R La Mondiale
11
Rigoberto Uran Uran (Col) Sky Procycling
12
Vincenzo Nibali (Ita) Astana Pro Team
13
Samuel Sanchez Gonzalez (Spa) Euskaltel-Euskadi
14
Stefano Pirazzi (Ita) Bardiani Valvole-CSF Inox
15
Fabio Aru (Ita) Astana Pro Team
16
Fabio Andres Duarte Arevalo (Col) Colombia
0:00:20
17
Robert Gesink (Ned) Blanco Pro Cycling Team
0:00:23
18
Francesco Manuel Bongiorno (Ita) Bardiani Valvole-CSF Inox
0:01:51
19
Hubert Dupont (Fra) AG2R La Mondiale
20
Fabio Felline (Ita) Androni Giocattoli
Összetett állás:
1
Vincenzo Nibali (Ita) Astana Pro Team
67:55:36
2
Cadel Evans (Aus) BMC Racing Team
0:01:26
3
Rigoberto Uran Uran (Col) Sky Procycling
0:02:46
4
Michele Scarponi (Ita) Lampre-Merida
0:03:53
5
Przemyslaw Niemiec (Pol) Lampre-Merida
0:04:13
6
Mauro Santambrogio (Ita) Vini Fantini-Selle Italia
0:04:57
7
Carlos Alberto Betancur Gomez (Col) AG2R La Mondiale
Nem mozog, a Niner RDO mégis annyiba kerül, mint egy jobb teleszkóp. Kinek van erre pénze és szüksége? A merev villa ritka, mint a fehér holló. Az igazán jó merev villa, pedig még ennél is ritkább. Így hát nagyon kevés van belőle. De mitől is igazán jó egy merev villa?
Például attól, hogy hosszú. Legalább annyira, mint egy 80-100-as teló SAG-gal. Erre ugye azért van szükség, mert manapság már nagyjából senki nem készít nem telóhoz tervezett MTB vázat. Így ha nem akarod elcseszni a geometriát, akkor hosszú villát kell bele raknod. A Niner RDO 470 mm, pont akkora, mint egy enyhén beült teló. A jó merev villa további ismérve, hogy nem túl merev. A merev villás gépeknél fontos, hogy a villa legyen annyira rugalmas, hogy az 1-2 cm-es útegyenetlenségeket és a mikrovibrációkat a rugalmasságánál fogva lekezelje. A tárcsafék kompatibilitás azt hiszem nem kérdés, és örülünk a Post Mount-nak, de ha már PM, akkor lehetne közvetlen 180-as, főleg ha már 29-es villáról beszélünk.
Sajnos még nem általánosan elterjedt, de az mindenképpen jó jel, hogy végre egyre több gyártó felismeri, hogy a QR15-ös átütő tengely SOOOOKKAL nagyobb mértékben növeli a fékerőt, és az irányítási precizitást, mint amennyivel rosszabbul mutat a katalógus adatai között az a 60 gramm súlytöbblet, amiből mindez kijön. A sima QR verzió 570 gramm, míg a QR15 630 grammos, ami még mindig fölöttébb baráti.
Irdatlan nagy királyság a 1.5 – 1 1/8-os Taper fejcső is. Nem elsősorban a merevsége okán, hanem azért, mert sokkal egyenletesebb terhelés elosztást nyújt a fejcsapágynak, és a fejcsőnek is. Nem mellékesen könnyebb, mint az alul nagyon vastag falú végig 1 1/8 colos villanyak.
Az Eurobike Award díjas dizájn, és az 5 év garancia igazán megnyugtató, és némiképp enyhíti a tompa szívtájéki fájdalmat, amit a pénztárnál érez a vásárló, amikor ki kell csengetni az 550 dollárnyi vételárat. Te beneveznél egy ilyenre?
Ahogy a mraznicai downhill pályára, úgy az időjárásra vonatkozó jóslatok sem jöttek be. A LiMiT Racing Team tagjai úgy indultak neki a szlovák kupa első versenyhétvégéjének, hogy mindhárom napra záporokra számítottak. Ezzel szemben a verseny napjára, vasárnapra a felhőknek is hűlt helye maradt, gyönyörű napsütésre ébredtek kora reggel.
Zámbó Dávid
A szállást elhagyva kezdett ébredezni bennük a versenyszellem, mire a depóba értek, már alaposan kitárgyalták az esélyeket és a lehetséges legjobb nyomokat, amin érdemes lesz versenybe szállni. A pálya az időnek köszönhetően felszáradt, az erdős szakaszok is megszikkadtak. Így a reggeli kötelező edzés alatt mindenki szépen lassan áttért szárazabb talajra szánt gumikra. A lágy összetételű Schwalbe Muddy Mary tűnt a legjobb választásnak, ami utólag nézve be is bizonyosodott.
A reggeli körözgetés után következett a hétvége érdemi része, az időmérő és a döntő. Mivel a LiMiT-es srácoknak a Szlovák Kupasorozat összetett értékelése is fontos, így nem lehetett elkényelmeskedni az időmérőt. Ez rendben is volt, az első futam lehetőségeit Szűcs Tamás használta ki a legjobban a magyarok közül, aki merev kategóriában egy gyönyörű második helyet ért el, amivel nagyon értékes pontokat gyűjtött. Túl nagy reményeket azonban senki nem fűzött a hétvégéhez, hiszen a szlovák és cseh versenyzők tábora híres a szoros és népes élmezőnyéről.
Csapatmegbeszélés a depóban
Mivel a csapatnak ez az idei első versenye, a közel 250 fős mezőny Elite kategóriájában a srácaink nagyjából az első harminc környékére rangsorolták magukat és végül igazuk is lett. Ahogy azt várni lehetett a merev kategóriában is sokan jó pár másodpercet javítottak, így Szűcs Tomi visszacsúszott a döntőben a negyedik helyre. Tomi ettől nagyon csalódott lett, azonban ez gyönyörű eredménynek számít az első külföldi versenyén és igencsak bejelentkezett a szlovák-cseh-lengyel-magyar mezőnybe egy előkelő összetett helyezésért.
Szűcs Tamás (Merev kategória 4. hely): „Természetesen a negyedik helyemnek nem örülök, de talán egy nekem jobban fekvő pályán előrébb léphetek majd. A pálya tulajdonképpen tökéletes állapotú lett, száraz gumikkal közlekedhettünk, arra nem foghatjuk az eredményt. Összességében az egész hétvége nagyon jól sikerült, várom már a folytatást a következő futamon.”
Szűcs Tamás a rajtban
Merev kategória eredménye: 1. Jozef Králik (szlovák – Life4Ride DH Team), 2. Pavol Kicin (szlovák – Bang Bike Team), 3. Dominik Molnár (szlovák – Enjoy The Ride Team) 4. Szűcs Tamás (magyar – 2GP LiMiT Team)
Az Elite Férfi mezőnyében óriási csata alakult ki, szinte az egész kategória egy nagy daráló lett, sokszor századmásodpercek döntöttek és egy másodpercen belül négyen-öten is voltak. Évről-évre nagyon komolyat fejlődik a szlovák-cseh mezőny és az eleje is egyre népesebb, amit az izgalmas szezonnyitó forduló is megmutatott, 10-15 versenyző volt esélyes a győzelemre. Az abszolút eredményben az első harminc volt tíz másodpercen belül, igazi kiélezett versenyzés van északi szomszédjainknál!
Elite Férfi kategória eredménye: 1. Matej Laktis (szlovák – CTM Novatec), 2. Lukas Splichal (cseh – Mondraker 661), 3. Jan Uruba (Specialized CZ), … 25. Zámbó Dávid (magyar – 2GP LiMiT Team), … 27. Keresztes Péter (magyar – LiMiT Racing Team), 28. Palotai Gábor (magyar – 2GP LiMiT Team), … 37. Gács Péter (magyar – LiMiT Racing Team)
Edzés utáni témázás
A LiMiT-es srácok közül Zámbó Dávid (Elite Férfi 25. hely) futotta a legjobb időt: „A pálya tegnaphoz képest rengeteget változott, hál istennek a számításaink bejöttek és nem lőttünk mellé a félszáraz gumikkal a mai napra. Az elmúlt napokhoz képest nagyon változatos volt, voltak olyan részek, amik szárazon voltak nagyon jók, viszont voltak, amik kicsit nedvesebben voltak tempósabbak. A körülményekhez képest a teljesítményemmel elégedett vagyok, nagyon élveztem a versenyzést. A körülmények alatt a tegnapi kézsérülésemet értem, amire ma még sikerült rátennem egy lapáttal. Vártam már, hogy elkezdődjön a szezon, a versenyhangulat remélem még fokozódik majd, viszont örülök annak, hogy mindannyian épen, egészségesen és javítva az időmérős köridőnkön tudunk hazaérni.”
Keresztes Péter (Elite Férfi 27. hely) a pénteki esése óta a csuklójával küzdött, ami bringázásra mondhatni alkalmatlan állapotban volt, annak zúzódása miatt: „Sajnos szombat este jól saccoltam a vasárnapi kézproblémámat, reggelre sem javult a helyzet. Próbáltam különböző krémekkel csillapítani a fájdalmamat és elviselhetővé tenni az edzőköröket. Aztán időmérő előtt kicsit próbáltam kikapcsolni és fejben rákészülni a körökre. Mivel fogalmam sem volt, hogy hol helyezkedem el a mezőnyben, ezért az időmérő körömet próbáltam egy nagyon laza, biztosan javítható körré tenni. A kézsérülésem ellenére sikerült is három másodpercet javítanom, de nagyon megszenvedtem. Kettős érzelmekkel ért véget a verseny, egyrészt csalódott vagyok a sérülésem miatti eredményemre, másrészt nagyon örültem, mert egy nagyon hangulatos és jó versenyt tudhatunk magunk után. Most a regenerálódást helyezem előtérbe, hogy a három hét múlva esedékes mala lucivnai második szlovák kupán százszázalékosan állhassak rajthoz.”
Palotai Gábor (Elite Férfi 28. hely): „A tegnapi magammal szembeni elvárásaimnak nem tudtam megfelelni. Az időmérőn csak egy edzőkört jöttem, hogy megnézzem, milyen az időm és azt hittem, javulni fog a döntőben, ha odateszem magam, de ez nem így lett, mert csak két mp-t tudtam javítani. Elégedett is vagyok meg nem is mivel nagyon sok tapasztalattal tudok hazamenni annak ellenére, hogy nem tudtam egy ütőképes kört összerakni.”
A Szlovák Kupasorozat második fordulója június 7-9. között Malá Lucivnán kerül megrendezésre, ahová a LiMiT-es srácok szintén mennek és egy erősebb eredményre számítanak.
A hétvégén rendezték Albstadtban a mountain bike cross country világkupa első futamát, ahol juniorjaink közül Bányai Dominik, Dina Márton és Erdélyi Attila képviselték az országot. Dina Marci beszámolóját olvashatjátok, aki élete első világkupáját teljesítette a hétvégén:
Az utóbbi öt napot Németországban töltöttem Világkupán. Erről szeretnék pár érdekességet megosztani veletek.
Szerda reggel 6 órakor találkoztam egy benzinkúton Benkó Lacival és Barbival. Egy több mint 9 órás autókázás után meg is érkeztünk Albstadtba. Először Barbit raktuk ki, mert ő külön szálláson volt a saját csapatával, ahol megismerkedtem egy-két csapattársával.
Ami elsőre feltűnt, hogy itt mindenki nagyon közvetlen és barátságos. Nem számított nekik hogy én nem vagyok akkora versenyző, mint ők, mégis nagyon kedvesen voltak velem.
Miután mi is meglátogattuk a szállásunkat, Lacival elmentünk egy rövid átmozgató edzésre, aminek a vége az lett, hogy kimentem a pályára „illegálba” (mert hivatalos edzés csak pénteken volt). De nem én voltam az egyetlen, aki bejárta az egyébként már teljesen kiszalagozott pályát. Elsőre volt egy-két hely, ami kicsit megrémített, például egy nagyobb letörés is. Két kört mentem, az első körben kihagytam, de a másodikban úgy voltam vele, ha most nem csinálom meg, akkor egész héten ott fogok álldogálni, ezért gondoltam egy merészet és nekimentem. Könnyebb volt, mint amilyennek kinézett.
A pályát összességében nézve nekem nagyon tetszett. Volt benne három meredek mászás és három technikás lejtő. Nekem nem volt egyszerű, de azért teljesíthető. Ezen a környéken az időjárás nem a meleg nyári napjairól híres. Szerdán még csak mutatóban volt sár, de csütörtök reggelre megkaptunk az égi áldást, aminek köszönhetően már szinte csak sárgumival lehetett végigmenni a pályán.
A szállásunk a lehető legjobb volt. Egy olaszok által üzemeltetett szálloda, aminek köszönhetően a kaja igen jó volt. Nagy pozitívum még, hogy mindössze fél percet kellett bicikliznünk ahhoz, hogy a pályát elérjük.
Ezt a pár dolgot figyelembe véve, érthető módon a svéd és az amerikai válogatotton kívül a komplett Specialized Factory Racing is itt lakott. Számomra elég nagy dolog volt egy Jaroslav Kulhavyval meg egy Todd Wells-szel egy helyiségben reggelizni, hogy csak a legnagyobb neveket említsem. 🙂
Pénteken kilátogattunk a sprint versenyre amin Barbi, és Csielka Márk is indult. Itthon nem minden napi látvány mikor valaki teljesen lapos kerékkel ötvennel megy végig az ugratókkal telerakott kockaköves szakaszon, de ott ilyen komolyan veszik ezt a sportágat. Szerintem azért ez egy kicsit túlzás volt… a Magyarországon már jól ismert Miha Halzer is bekerült a döntőbe, de sajnos a végére elfáradt és „csak” harmadiknak tudott bejönni.
Szombaton az U23-asok már szinte teljesen száraz cross country pályán versenyezhettek a nem éppen mindennapinak mondható verőfényes napsütéses időnek köszönhetően. Itt is volt érdekeltségünk, szintén Márknak köszönhetően. Én először láttam világkupát élőben, de azt kell, mondjam nagyon kemény. Az eleje nagyon haladt. Bevallom őszintén kicsit meg is ijedtem, hogy mit fogok én csinálni másnap a hasonlóan erős junior mezőnyben.
Este megkaptuk a rajtlistát, amit látva nem lehettem felhőtlenül boldog, ugyanis a mintegy 130 fős junior mezőnyből én a 98. rajtpozíciót kaptam. Arra számítottam, hogy hátulról fogok rajtolni, de hogy ennyire…
Másnap reggel arra ébredtem, hogy borult az idő, de végül szerencsénk volt és a mi futamunk alatt nem volt számottevő eső, ennek ellenére nagyon csúsztak a kövek. A rajtban próbáltam jól helyezkedni, ami szerintem sikerült is, mert az eső kör végén az 58. hely környékén jöttem és ez így is maradt az utolsó körig, ahol sajnos már nem voltam annyira gyors és páran meg is előztek. Végül a 66. helyen zártam életem első világkupáján.
Nem vagyok maximálisan elégedett, szeretnék még jobb helyeket elérni, de bizakodóan nézek előre. Erdélyi Attila a 42. helyen ért be, míg Bányai Dominik sajnos kulcscsontját törte az utolsó lejtőn. Elmondása szerint elestek előtte és már nem tudta kivédeni. Ennek ellenére begurult a célba. Jobbulást kívánok neki!
Nem ő volt az egyetlen, aki szerencsétlenül járt. Mind az U23-asok mind a Juniorok futama alatt láttam hordágyon elvinni versenyzőt a pályáról, míg a németek két top favoritja Sabine Spitz és Manuel Fumic is lenullázta magát a pályabejáráson.
Nagy köszönet Benkó Lacinak a sok-sok segítségért! Hétvégén ismét világkupa, ezúttal Nove Mesto, talán még erősebb mezőnyben. Bízom a jó szereplésben.
Dósa Eszter az elmúlt néhány hét eseményeit foglalja össze számunkra, ahol a Vértes, a Velence és a Bakony Maraton jelentette a legemlékezetesebb pillanatokat.
Mindez sajnos EB nélkül, amit ha szívvel nehéz is volt, de józan ésszel végiggondolva be kellett látnom, hogy most nem tudtam volna a tavalyi 10. helyezésemet megtartani; az anyagi oldaláról, illetve az 1000 km-es autózásról nem is beszélve. Azért nincs semmi veszve, a realitások talaján maradva is bőven akad még elérendő cél! Így folytattam a felkészülést az EB hetében is, majd a hét végén dupla maratonozással “nyírtam ki” magam…
A III. Villapark Vértes Maraton keményen móresre tanított. Csodás időre számítottam, így alacsony mintás, 2,25-ös gumikkal felszerelkezve indultunk útnak. Az autóban szunyókálás közben hatalmas zivatarra tértem magamhoz – majd ekkor nyilalt belém a felismerés: hú, bakker, sárgumi otthon, ráadásul még hideg is van. Brrr! Inkább a hőség, azt jobban tolerálom… Ez persze nem kívánságműsor, biztos ennek is lesz valami előnye – csak észre tudjam venni…
Emellett irdatlan fáradt voltam, a motivációm pedig a béka popsija alatt volt. Na nem a rendezvény miatt, hiszen az elmúlt két évben már remek versenynek bizonyult, egyszerűen hosszú, kemény hét állt mögöttem (pénteken már 20 óránál tartott az edzésidőm…).
A rajt katasztrofális volt, egyszerűen nem forogtak a lábaim, a Buda Maratonon tesztelt nutrixxionos RQmax-ot is otthon felejtettem csakúgy, mint a melegítőkrémet. A pulzusom pedig nem bírtam 160 fölé verni! Húha, itt nagy bajok lesznek… S ha ennyi nehezítő tényező még nem volna elég, akkor ott voltak a jó kis saras lejtők. Úgy csúszott a kerék, mintha jégen tekernék. Szuper… Ha itt elesek, akkor pedig kövekre esek, ahogy elnézem. Poór Brigi kolleginát ekkor láttam utoljára. Asszem, ma nem vele, hanem a tereppel fogok küzdeni…
Egyébként nem meglepő a dolog, technikai edzésem sem volt valami sok az elmúlt pár esztendőben… Akire, azaz amire viszont nagyon nem számítottam, az egy előttem 1,5-2 m-re elszáguldó, rémült szarvassuta. Hú, bakker, ha csak 1-2 másodperccel előbb érek oda… Egyből az ominózus internetes gazellás eset jutott eszembe, amikor a rémült állat levitte a srácot a bringáról… 5 percig csak remegtem a bringán, és nem a hidegtől…
Ezek után több magányos szakasz következett, többszöri tolás-futás-rollerezés fel és le egyaránt. A kedvem egyébként nem volt rossz, hiszen nem véletlenül jöttem el erre a jó kis versenyre, egyszerűen el kellett fogadnom, hogy ma a kezdeti 160-as pulzus lesz a maximális is. Az átlagról meg jobb nem is beszélni…
A verseny második körében már egész kellemesre váltott az idő, s a talaj is szépen száradt. Inkább esett volna! Miért mondom ezt? A sárpakolást nem nagyon komálom, másképp viszont nem forgott már a kerék. Nesze neked, széles gumi, száradó talaj. Közben Cseh Roni utolért, amire kissé összekaptam magam, s az emelkedőn igyekeztem ellépni. A második körben egyébként a lejtmenetek már barátságosabbak voltak, persze ezt az agyamnak is meg kellett magyarázni. A cél előtt nem sokkal így Roni újfent utolért, sőt, el is gurult mellettem. Az erdő szélén igyekeztem sprintelni, közben hallva a fiúk kiabálását: éles balkanyar (vagy valami ilyesmi). Persze benéztük mindketten. 🙂
Satufék, megállás. A helyzet nekem kedvezett, így Roni előtt tudtam bemenni a “kapun” – onnét pedig nem volt megállás, sprint a célig. Rég nem volt ilyen izgalmas végszó! Így Brigi után jómagam és Roni lettünk a top 3 célba érkező. Viszont mivel csak életkor szerint voltak kategóriák, így megszerezhettem életem első Master 1-es aranyérmét. Fura érzés volt…
A verseny után Szilárddal és Ritával Gárdonyba autókáztunk; a másnapi II.CUBE Velencei-tó MTB Maraton előtt Tirszin Jani és Icus vendégszeretetét élvezve. Igazi felüdülés volt a közös “bandázás” illetve a kiadós alvás. Lélekben teljesen felkészülve a sárra (persze változatlan gumikkal) vágtam így neki másnap a Drótszamár Kempingből rajtoló, 64 km-es távnak.
A lassú rajt nem kezdődött túl jól, ugyanis egy virgonc ifjú titán egy beszűkülő gyalogos sávnál úgy bevágott elém, hogy le kellett tennem a lábam, ha nem akartam elesni. Mintha számított volna az a 1,5 m hátrány, ami akkor érte, kényelmes poroszkáló tempónál… De sebaj, nem zsémbelek, jó, hogy ne lett nagyobb, tömeges baj belőle. Egy kemény, min. 15%-os aszfalt emelkedőnél már mindenki rákapcsolt – aki bírt -, én pedig azon igyekeztem, hogy mindig lássak magam előtt bringást. A pályajelölés egyébként 5*-ös volt, kicsit talán túl sok is volt a szalag… persze inkább több, mint kevesebb!
A pálya, nagy meglepetésemre, alig-alig volt saras. Az igazat megvallva sosem tekertem még erre, így örömmel konstatáltam a köves terepet. Az erdei szakaszok azért ragadósabbak voltak, de lényegében tekerhető volt a pálya 95%-a. Nem hittem volna, hogy ennyire más itt a talaj. A bringát persze igyekeztem alaposan felkészíteni a másnapi sárra – alapos csutakolás és a láncnak sár víz ellen is szuperül védő Squirt láncwax. A pálya maga egyébként nem volt “virágszagolgatós”, kemény, szinte xco-s jellegű kaptatókkal is meg kellett birkóznunk. A legkeményebb elem azonban vasárnap a szél volt: a fennsíkon majd’ levitt a bringáról!
Az előző napihoz hasonlóan, itt is két körben kellett teljesíteni a távot, azonban úgy tűnt, keményebb limitidővel. A második kört már jobban élveztem, addigra sikerült jobban kimozgatni a lábaimból az előző napi maraton “jeleit”. Az eredményhirdetést követően Pestig telekocsi Szilárdékkal, majd – egy váratlan fordulatként – egy jó kis esti koncert következett az A38 hajón. Nem mondom, hogy a heti 26 óra mozgás után “Fitti Palkó” voltam, de annyira szuperül játszott a Spock’s Beard, hogy egyszerűen nem éreztem az idő múlását. Szóval az aktív pihenést már vasárnap este elkezdtem. 🙂
A következő hét pedig határozottan pihenősebb lett – el kell fogadnom: az idei év nem ezen szakaszában tudok szárnyalni. De, mint ahogyan a Kelly’s Bakonyerdő Maratonon nyújtott teljesítményem is mutatta, alakul a molekula! Habár határozottan pihentebben álltam rajthoz, izgalomban nem volt hiány, hisz a rajt előtt a bringa gyors beállításra szorult, ami a melegítéstől vette el az időt. Azonban ettől eltekintve minden szokásos teendőt elvégeztem: megfelelő reggeli, melegítőkrém a derekamra is, s az új “szerelmem”, az RQmax rágótabletta – jobban is ment a rajt! Az éjszakai eső hallatán azért ráncoltam a homlokom, hiszen a saras lejtőket nem szerettem meg az előző hét után (sem)…
Emellett volt egy nagy adag kíváncsiság is bennem, mi fog történni a kiírt 70km-en: a lábaim visznek-e majd, illetve mennyire bírom majd felverni a pulzusom. Mert a múlt heti, vértesi 150-es átlaggal nem lehet versenyt nyerni…
A rajtot követően igyekezetem szépen pörgetni, s jól helyezkedni . A Kőris-hegyre vezető emelkedőn határozottan jól éreztem magam – kiváltképp azért, mert végre sikerült egy egész erős tempót mennem, s az órám is szebb értékeket mutatott. Hurrá!
Már csak nem szabad nagyon leejteni a pulzust, s nem lesz baj – gondoltam ezt mindaddig, amíg a csúcsra felérve meg nem kezdtem a lejtőzést. Ááá – ez nagyon gáz! Na nem a nyomvonal, hanem ahogyan ezt abszolválom. Saras volt, s habár most nagyobb mintázatú, s keskenyebb gumival tekertem, a múlt heti csúszdázás emlékei be-bevillantak. Hát jó, akkor ha lassan is, de mindenképp bringán fogom teljesíteni. Brigi és Balázs az adandó alkalmat kihasználva szépen el is húzott mellettem, majd utánuk egy fiú banda fejezte ki nemtetszését a tervem illetően. Jogos, de én meg nem kockáztatok.
Az aszfaltra kiérve láttam még a bolyt, amiben Brigi is volt, így megkezdődött az üldözés – hol egyedül, hol váltott vezetéssel (köszönöm a team-munkát a kollégának!); a fullra “kilockolva” az össztelós Scottie-val élvezet az aszfalton való száguldozás is! Meg is lepődtem rendesen, hogy ketten fel tudtunk érni a bolyra. Így szerencsére látótávolságon belül maradtam, sőt, mire elértük a Cuha patakot, már újra ott is voltam Brigiéken. Ez bizakodással töltött el – ha relatíve síkon fel tudtam érni, az emelkedőkön biztosan nem lesz gond!
Az egyik emelkedőn sikerült kisebb merényletet elköveti magam ellen: az egyik srác láncbontót kért, én viszont nem bírtam kivenni a zsebemből. Harmadszorra végre rányúltam, közben persze a pumpám is kirepült – mindez persze hol máshol, mint egy köves-saras emelkedőn, Brigivel a hátam mögött, a Kőris-hegy előtt kb. 5-6 km-rel. Ekkor persze nem gondoltam arra, hogy még hiányozhat az a pumpa vagy láncbontó… de nem fog. Ma nyerni fogok – biztattam magam.
A patakátkelés után kis pihenés következett, szépen lemenet a narancsos Nutrixxion gél, majd vártam az adandó alkalmat, hogy visszavegyem a vezetést – hol máshol, mint az emelkedőn. Ekkor kezdtek felpörögni az események. Egy kaptatós emelkedőn sikerült egy srácot “beékelni” kettőnk közé – és már gyújtottam is be a rakétákat! Nem mondom, hogy jól esett, de abban reménykedtem, hogy üldözőim sem éreznek másképp, s majd meglátjuk, ki bírja tovább! 🙂
A hosszútáv leválását követően útbaigazítottunk pár kollégát, akik tovább robogtak a mi távunkon – minket pedig egy hirtelen jobbos kanyar viccelt meg. Az előttem tekerő srác be is nézte, nekem volt még időm lassítani – az egyik előny, ha óvatosabb vagy lefelé… 😉 A kormányra ragasztott szintrajz segítségével jól tudtam tervezni a frissítést is, bár nem volt egyszerű beosztani a fél liternyi izót a Kőris-hegy második meghódításáig. A verseny reggelén azonban mindig túltöltöm magam, így nem száradok ki. És egyébként is: végre MELEG van! 🙂 A második Kőris-mászás vége alapvetően kemény, a saras terepen mos sem volt egyszerű dolgunk.
Fenn kis szusszanás, egy nagy harapat sós-mogyorós szelet, két hatalmas slukk izó, míg Viktor állít az első váltón, majd uzsgyi lefelé. Ha nincs sár, azért nem lesz könnyű engem elkapni! Szerencsére voltak szakaszok, amik azonnal bevillantak, amikor elhaladtam, ahol pedig bizonytalan voltam, ott maradt a keréknyomokra való támaszkodás. De előbb-utóbb, mindig találtam valami megerősítést. Pár szalagot mindenesetre szívesen vettem volna még.
15 km-rel a vége előtt , a murvás kaptatón már azért csak lesegettem hátra a kanyargós hegyoldali úton, de szerencsére a Balázs-Brigi expressz vonat nem jött. A szintrajzot nézve még várt rám egy utolsó lejtőzés a cél előtt, ami ki tudja, mennyire lesz “fogós”, így egy “agydurrantó” XX-géllel biztosítottam az erős tempót fel is – le is. Egy kellemes meglepetés azonban ért, méghozzá az utolsó lejtőzés Bakonybél széléig. Mesés, kacskaringós kis katlan vezetett a faluig, több volt, mint élvezetes. Ilyet még, sokat, ha lehet! 🙂
A hab a tortán már csak a célon való áthaladás volt – igen, megcsináltuk! Mert igencsak jól jött az összedolgozás, csakúgy mint a plusz kulacs a hegytetőn. Nem beszélve a biztatásról, ami segített abban, hogy a táv második felében “oda tudtam lépni”. Lehet, idén ez lesz a taktika… bár az “első emelkedő”-s verzió picit megnyugtatóbb. 😉
Így az abszolút sorrend jómagam, Brigi és Albert Kati lett; Felnőtt kategóriában Ringelhann Fanni érkezett a harmadik helyen. A fiúknál BBB, azaz Blazsó-Buruczki-Búr sorrend alakult ki. Az egyetlen dolog, ami kicsit mégiscsak rossz szájízt hagyott bennem a verseny után, az az engem ért (hivatalossá nem tett) vád, hogy levágtam egy szakaszt a távból. Egyszerűen nem értettem, nem értem még most sem, miért merülhetett fel ennek kérdése, hiszen végig a jelzéseket követve, másokat is útbaigazítva(!), teljesítettem a távot – ráadásul az órám szerint mind a hossz, mind a szintemelkedés rendben volt. Szóval véleményem szerint nem hibáztam.
Az eredményhirdetést követően azonban egy díj még gazdára várt: a Kőris-hegyet leggyorsabban abszolváló lányként egy csodás egyedi díjat vehettem át – köszönet érte Vock Balázsnak!
„Kinek a pap, kinek papné”. Tartja a mondás. A Giant Trance, és a Giant Anthem ránézésre nagyon közel van egymáshoz. Ha ebből a kategóriából akarsz gépet vásárolni, akkor komoly dilemma lehet belőle, hogy akkor most melyiket is válaszd. Egyszerre vittük el e két hasonló gépet tesztelni, hogy kiderüljenek a különbségek. A teszt végére rájöttünk, hogy a „hasonlóság” csak látszólagos, e két gép annyira távol van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Mi kipróbáltuk, leteszteltük de a döntés a Tiéd, tegyél te is ugyanígy!
Giant Anthem vagy Trance?
Egyedi teszt lehetőség az Alpinbike-nál:
Ha valaki ebben a kategóriában gondolkozik, akkor az Alpinbike-nál 26-os és 29-es kategóriából választhat tesztgépeket, össztelós és merev vázas felállásból, és természetesen több méretből is. 10 és 12,5 centis fullykból lehet választani, de vannak merev gépek, és akár karbon országútik is. Egy db elektromos 29-es merev monti is kipróbálható a tesztgépek közül. A megfelelő gép méret kiválasztását, és a gép beállítását segíti az üzletben felállított Body Scan rendszer is. Ha a beállítás megtörtént, akkor a tesztelő eldöntheti, hogy részt vesz-e az üzlet által szervezett hivatalos teszt túrák valamelyikén, ami minden esetben egy csoportos túrázást jelent, ami általában egy 16 km körüli túrát takar, vagy egy ún. privát túrán vesz részt, ahol csak ő és a bolt egyik szakembere bicózik együtt. Ez utóbbi esetben személyére szabott szolgáltatást kap, a bolt hozzáértő kerékpárosai segítik a legjobb teló beállítások megtalálásában, és persze az összes felmerült kérdését is megválaszolják a tesztgép kapcsán. Ebben az esetben az sem gond, ha nincs helyismereted errefelé, mert boltos srácok ezt a gondot is leveszik a válladról.
A csoportos túrák minden esetben hétvégén zajlanak, míg a privát túrákra hét közben is van lehetőség. Ez utóbbiak különösen alkalmasak arra, hogy ha valaki mondjuk két méret között nem tud dönteni, akkor elviszi ő az egyik gépet, míg a boltos kísérője megy a másikkal, és menet közben cserélgetik a gépeket. Így igazán meg lehet tapasztalni a két gép közötti különbségeket, akár egy út alkalmával is. Természetesen arra is van mód, hogy azonos méretből, de két különböző típusú géppel menjenek el túrázni, és úgy döntsön a vásárló.
A sima túránkhoz való csatlakozás díja 500 Ft. A teszteléssel egybekötött túrázás 5000 Ft. Az árban benne van a Body Scan-es bemérés is. Az 5000 Ft-ból 3000 Ft-ot le lehet vásárolni a boltban, vagy beszámíthat a gép vételárába. Így kvázi 2000 Ft-ba kerül az egész tesztelés.
Trance29” vagy Anthem 29”?:
Amikor megkaptuk a felkérést, azon gondolkoztam, hogy meg kellene fűzni az Alpinbike-os srácokat, hogy a Giant palettájáról két egymástól távolabb lévő gépeket hasonlítsunk össze, hogy markánsabban előjöjjenek a különbségek. Aztán mivel így is elég sok csemegét, és különbséget rejt a két gép, felhagytam az ötlettel. És milyen jól tettem.
Kezdjük azzal, hogy ezek bizony modern gépek. A Giant egyébként is nagyon jó gépeket készít, – magam is 3 évig nyúztam egy Giant Trance gépet 2008 táján – de ez a két bicó felvonultatja az utóbbi évek összes jelentős fejlesztését, és az összes új trendjét. Ezek pedig a 10 fokozatú lánc és sor, dupla tányéros integrált tengelyes hajtómű, 90 mm széles Press Fitt középrész, Taper fejcső és villanyak, QR15-ös teló, CTD Boostvalve rugóstag, Direct PM konzol a vázon, Fluidform csövek, belül vezetett kábelek, széles kormány, és nem utolsó sorban a 29-es kerék.
Giant Trance 29″
Most nem megyek bele részletesen, ezt az összes technológiát az alapjaitól kezdve kivesézzük, inkább csak szorítkozzunk arra, hogy hogyan teljesítenek ezek a fejlesztések konkrétan ebben a két gépben.
Giant Anthem 29″ profilból
2×10-es váltás:
Jó ez? Kell ez? Szükség van rá? Miért nem jó a 3×9? A 3×9-ből van kb. 6 fokozat, amit senki sem használ ki, mert nagyon keresztben futna a lánc. Marad 15 használható fokozat. Ezt mindenki tudja, mindenki így is használja. Ezt szünteti meg a 2×10. Ebből a 2×10 fokozatból is lejön néhány (4 db) így marad 16 használható fokozat. Ez kicsit több, mint a 3×9-ből a 15, és egyenletesebb az eloszlása. További előny, hogy ez a fokozatszám kevesebb váltással érhető el, és a rendszer is könnyebb emiatt. Szóval van értelme ennek a fejlesztésnek, és a legnagyobb gondja nem is a működésében keresendő, hanem a fenntartási költségeiben. A véknyabb fogak, gyakrabban fognak elkopni. Ez tény. Külföldön ez kevésbé zavarja az embereket, de itthon sokak számára fájdalmas dolog kiadni 30-70.000 Ft-ot kiadni egy 10-es hátsó sorra…. Ha láncot, első lánckereket, és sort is kell cserélni, akkor azt nem nagyon lehet megúszni egy százas alatt… Szezononként egy ilyen kör bizony húzós összeg.
Trance 2×10
Ettől elvonatkoztatva viszont működik a rendszer, félreváltás, vagy egyéb hibajelenség nem volt tapasztalható a teszt alatt. A két gép különbözik az első lánckerekek fogszámában is, az Anthem pörgősebb 39-26-ot kapott, míg a Trance 38-24-et. Mindkettő ideális választásnak bizonyult a géphez. Pont ugyanolyannak éreztem mindkét gép meghajtását, így a Trance nagyobb gumiját jól ellensúlyozta az eggyel kisebb első lánckerék. Említést érdemel hogy bár mindkét gépen X9 hátsó váltó figyelt, de a Trance-en a „Roller Bearing Clutch” verzió volt fent, ami soookal hatékonyabban gátolta a lánc lengéseit, mint a hagyományos változata. Kicsit nehezebb annál, de nagyon megéri a különbséget az a néhány gramm többlet.
Anthem hajtás
Press Fitt középrész, és integrált tengely:
Lcs kérdezgette tőlem a fotózás alatt, hogy van-e ennek értelme, és érzek-e különbséget egy integrált tengelyes HT2-es XT + hagyományos külső csészés középrész kombó, és a jelen gépek Press-Fitt-es középrészei, és nem üreges hajtóművei között? A konklúzió, hogy merevség terén mindkettő kb. ugyanazt nyújtja, csak más úton érik el a célt. Az XT előnye az üreges hajtómű, a press fitt előnye a követlen csapágy felfekvés és az extra széles középcsapágyház. (90 mm kontra 68 mm) Tehát a végeredményét tekintve kb. mindkettő ugyanolyan merev, csak a Sram rendszerét olcsóbb gyártani, mert nem üreges a hajtókarja. Ami tény, hogy a középrész merevségével egyik gép esetében sem volt gond, mindkettő bitang merev, és nagyon jól gyorsítható.
Trance középrész
Taper fejcső, amit a Giant Overdrive-nak nevez:
Itt nem kérdés, hogy van-e értelme a dolognak, mert egyenesen létszükséglet. Az alul kiszélesedő fejcső alul nagyobb csapágyat fogad, ami kell is, hiszen az kapja a nagyobb terhelést. A kiszélesedő fejcső alul nagyobb felületen, hosszabb varrattal tud az alsócsőhöz kapcsolódni, ami szintén jót tesz e rész erősségének, és merevségének. Ha már a hosszú 29-es villa, és bazi nagy kerék miatt nincs hely egy normális hosszúságú erős fejcsőnek, akkor legalább ezzel lehet és kell kompenzálni némiképpen a rövid fejcsövet. A villanyak szempontjából is kifejezetten jót tesz a merevségnek az erősen kúpos, alul vastagabb villanyak. A hosszú teló, és a nagy kerék jelentősen nagyobb hajlító erőt visz be a villanyakba, mint a 26-os gépeknél azt megszoktuk. Szóval kell az extra merevség. Szerencsére mind az Anthem, mind a Trance fejcsöve Taper, így menet közben azonosan jól viselkedtek.
Anthem overdrive fejcső
QR15-ös teló – első agy kapcsolat:
Egy 29-es gépben ez megint csak nem választási opció a 9-es gyorszár mellett, hanem létszükséglet. Mint egy falat kenyérre akkora szükség van egy ilyen hosszú teló, és ekkora kerék mellett a tengelytáji merevségre, mert a 29-es felállás bizony teker. Mindent mindenhová. Akkorák az erőkarjai. Ezekben a gépekben a QR15-ös átütő tengely ideális kompromisszum a kis tömeg és a merevség mezsgyéjén. Így még a 180-as első féktárcsa sem bizonyult kevésnek. Mindkét gép ilyen setup-pal jött, így itt nem volt különbség köztük. Egyaránt jól viselkedtek.
Anthem a QR15-ös „lábbal”
CTD Boostvalve rugóstag:
A két gép közül a Trance-ben volt ilyen, az Anthem-be a korábbi RP2-es tag volt, bár az idei modellekbe már itt is a CTD-s kerül. A legjelentősebb különbség a két tag között, hogy az RP2-nél van nyitott, azaz mindent kimozgó és Propedal, azaz erősen kompresszált állás, míg az új CTD-nél 3 állás van Climb (mászás) Trail (ösvény) és Descend (zúzás lefelé). Működési finomság terén mindkét tag azonos. A réginél két állásban szabályozzuk azt, amit az újnál 3 állásban. Szükség van-e a 3-ra? Szerintem nincs, de ezt majd a menettapasztalatoknál újra kivesézzük. Az új Anthem mindenestre már csak a 3 állású CTD-vel érhető el.
Trance CTD Boostvalve rugóstag
Direct PM konzol a vázon is:
Vééégre hogy eljutottunk idáig. Egyszerű beállítás, kis tömeg, nagy fékmerevség, ezáltal kis (160-as) tárcsával is vállalható fékerő, még a nagy kerék ellenére is. Végre nem kell adapterekkel szüttyögni, és a designnak is jót tett az új felállás. Szerencsére mindkét gép direct PM-es, így egyaránt frankó mindkettő.
Anthem és a direkt PM konzol
Fluidform csövek:
Ugyanaz mint a Hydroform, csak más néven. Talán a Hydro-víz asszociáció kapcsán váltott nevet a Giant, mivel ezeket a csöveket nem vízzel, hanem nagy nyomású és forró olajjal „fújják fel” ilyen alakúra. Ebben a kategóriában, és gép osztályban ez egy bevált eljárás, mivel ilyen csőformákat nem igen lehet más módszerrel létrehozni. A két gép között csak 20 mm rugóút különbség van, de a csőszettjeik között elég nagy a különbség, leginkább a falvastagságok terén. Az Anthem jelentősen vékonyabb falú csövekből készült. A hatalmas csőátmérők miatt ez menet közben nem okoz instabilitási, vagy merevségi gondot, de megkocogtatva csöveket érezhető, hogy jelentősen kevesebb az anyag az Anthemben mint a Trance-ben. Éppen ezért az Anthemen nem is találunk belül vezetett kábeleket.
Trance fluidform csövek
Belül vezetett kábelek:
Az Anthemnek nincs ilyen. Ezt én mondjuk nem kezeltem gondként, mivel mindkét gép kábelei jó helyen vannak vezetve, így gondot egyik sem okoz. A Trance-en az állítható nyeregcső kábele is egy belső csatornában fut, ami mondjuk hasznos, ha vállra kell venni a gépet. A váltó bowdenei az alsócsővön futnak, és kézzel meghúzogatva őket kicsit hülye hangot hallattak, de furcsa módon ebből menet közben semmit sem érzékeltem. Vagy azért mert úgy nem is csörgött, vagy azért mert olyan gyorsan mentem lefelé, hogy érkezésem sem volt ilyesmivel foglakozni, na meg a menetszél is elnyomja az esetleges zajokat. Az mondjuk kicsit furcsán mutat, hogy vannak belül vezetett bowdenek, de a fékcső olaj vezetéke mégis csak kint fut. Szerelési szempontból ez előnyös, csak így kicsit vegyes a kép.
Trance kábelvezetés
Kormány szélesség:
Az Anthem 690 mm, míg a Trance 730 mm-el büszkélkedhet. Az 580-as „siklóváll stílushoz” szokott bicajosok számára már a 690-es is borzasztóan szélesnek tűnhet ránézésre, de ez csak a látszat. Ekkora kerék, és ilyen tengelytávok mellett bizony szükség van a stabil irányításra. 690 ide vagy oda, a 29-es kerékkel annyira gyorsan lehet nyomatni, hogy a 690-est első körben határozottan kevésnek éreztem, és alig tudtam vele bevenni a kanyarokat. A Trance 730-as kormánya sokkal-sokkal jobb választásnak tűnt ehhez a kerékmérethez és rugóúthoz.
Trance 730-as kormány
29-es kerék:
Ezt hagytam direkt a végre, mert az egész gép kezelhetőségére ez van a legnagyobb hatással. Mindkét gép 29-es gurigákon gördül, azonos a teló tengely, és hátsó tengely kapcsolatuk is így hasonló működést várna tőlük az ember. Elvileg. A különbség oka, hogy a könnyebb Anthem-et Racing Ralph-al, míg a nehezebb Trance-et Nobby Nic-el szerelik gyárilag. Ez az egyetlen momentum radikálisan más működést eredményez. A RR igazából csak döngölt földes talajon érzi magát elemében. Az alacsony mintái nem kedvelik a kavicsos, murvás részeket. A 29-es kerék lefelé iszonyat gyors, de a kanyarok előtt idejében érdemes visszafogni a tempót, mert a RR nem egy kanyar király… A Nobby Nic alig valamivel nehezebb, de a jelentősen nagyobb bütykök miatt nagyságrendekkel jobban tart, főleg kanyarban. Szerintem egy ilyen 29-es kerékre a NN a minimum elvárás, és a jobb, kiegyenlítettebb választás. Sebesség vagy gyorsíthatóság terén a NN súly hátrányából nem éreztem szinte semmit, viszont a tapadási előnye jelentősen nagyobb volt a RR-nál. Nálam egyértelműen a Nobby a befutó, bár lehet, hogy a kisebb testtömegűeknek (én most 81 kg vagyok) a RR is elég tartást nyújt.
Trance 29″-es kerék és 180-as tárcsafék
Menet közben:
Jöjjön a lényeg. Mindkét gép egy vadállat. Iszonyatosan lehet küldeni nekik. A nagyobb kerék könnyebb gördülése számomra feledtette a tömeg hátrányukat. Mászásnál legalábbis egyáltalán nem éreztem hátrányban magam. Mondjuk nem is az volt a célom, hogy egy adott emelkedőn minél hamarabb feljussak, inkább csak a technikás mászás élménye volt a mozgató rugó, és nem az idő. A 29-es kerék igazán a Single Trail ösvényeken van igazán elemében, ahol nagyobb sebességgel lehet velük csapatni a könnyebb gördülés, és a nagyobb lendület miatt. Kicsit olyan amerikai izomautó feelingje volt az egésznek. Egyenesben, (és lejtőn) iszonyat gyors a gép, de kanyarodni ne kelljen, mert akkor gondban leszünk…
Fékezés terén a 180-160-as felállás a minimum egy ekkora kerék méret mellett. Nem volt gond a fékhatással, de azt azért érdemes szem előtt tartani, hogy nagyobb kerék átmérő nagyobb erőkaron keresztül jobban terheli a fékeket és a tárcsákat is, így ha eddig mondjuk 180-160-as felállással mentél 26-os kerékkel, akkor érdemes egyel nagyobb tárcsa méretet választani előre és hátra is, hogy nehogy a fék élettartam lássa kárát a nagyobb keréknek.
A lassú kanyarodásban a nagy kerék mellett a geometriának is kulcs szerepe van. Egy 29-es gép bizony hosszú. Baromi hosszú. Totális a nyerges vontató feeling. Hidd el, ha eddig a 425-ös láncvilla hosszhoz voltál szokva, akkor a 455 (Trance) és főleg az Anthem 465-ös láncvilla hossza bazi hosszú lesz. Míg egy 26-os montival simán meg lehet fordulni egy 2 méteres körön belül, ezekkel a gépekkel ez inkább 3 – 3,5 méter… Úgy gondolom, hogy nem vagyok egy ügyetlen bicajos, de bizony a 465 mm néha komoly meglepetéseket okozott a kanyarokban. Persze ehhez hozzá lehet szokni, és abban azért van logika, hogy nagyrészt egyenesen megyünk, hiszen ezek nem dual slalom gépek. Geometria terén egyébként nem teljesen világos, hogy miért hosszabb az Anthem láncvillája 10 mm-el a Trance-nél. Szükség nem igazán van erre a plusz 10 mm-re, mert a Trance-nek is elég nagy a sárférőhelye.
Az Anthem a középcsapágyház magasság terén is jelentősen különbözik a Trance-től. Ez utóbbi 340 mm, míg az Anthem 325 mm. Azaz sokkal inkább bele ülünk a gépbe, mint rá. Az Anthem annyira hosszú, és mély, hogy mindenféle ugrásos Bunny Hopp manővert el lehet felejteni vele, főleg ha kicsi a testtömeged. Esélytelen vele ugrálni. Ilyen szempontból a Trance sokkal közelebb ált hozzám. A rövidebb láncvilla, és a magasabb középcsapágyház miatt sokkal jobban összhangban vannak a felfelé és lefelé tulajdonságai, mint az Anthem-nek. Ez utóbbi gyors, haladásra, agresszív mászásra van kihegyezve, ahol a rövidebb menetidő, és a nagyobb átlagsebesség a cél.
A Trance 400 grammos tömeg hátrányából személy szerint én semmit nem éreztem hátrányként. Kicsit nehezebb a külsője, de sokkal jobban tapad, amire szükség is van. A szélesebb kormánya is nehezebb pár grammal, de sokkal jobban irányítható, a váz is nehezebb, stabilabb, és a plusz 20 mm rugóút is teljesen más karakterisztikát eredményez. A Maestro rendszer eleve jó abban, hogy ha elöl a kis lánckerékre váltasz, akkor más irányból húzza a lánc a felfüggesztést, amire az kicsit bekeményedik. Ez kifejezetten hasznos a mászások során. A furcsa az egészben, hogy ez a Maestro hatás a 120 mm-t mozgó Trance esetében sokkal határozottabban érezhető volt, mint a 100-at mozgó Anthem esetében. A Trance ilyen szempontból is szimpatikusabb volt számomra.
Anthem felfüggesztés
A kétállású RP2-es tag, és a 3 állású CTD tag között használati szempontból alig van különbség. A Maestro felfüggesztés mindenféle tag hókusz-pókusz nélkül is nagyon jól működik, egy sima egyszerű levegős taggal is vállalható lenne. Az RP2 annyit tesz hozzá, hogy ha nagyon sietni kell, akkor érdemes bekapcsolni a Propedalt, így tényleg gyorsulni lehet, de főleg egyenletes talajviszonyok között. Ha igazán rázós és technikás a mászás, akkor viszont a nyitott állás a jobb, mert így könnyebben nyeli a talajegyenetlenségeket a gép, kevésbé akad fel a köveken. A CTD tag 3. köztes Trail állása marketing szempontból jó döntés, de valós szükségét én soha nem éreztem ezen a gépen. Single Trail közben is örültem, hogy mozog a gép, mint állat, és nem aggódtam azon, hogy túl sok a himbilimbi. A 120 mm-es út hossznál szerintem ennek még nincs akkora jelentőssége. 140-160 mm-es út mellett – pl. a Reign-nél – már bizonyára nagyobb szükség van a köztes Trail állásra is.
Az állítható nyeregcső:
A két gép között a leginkább markáns különbséget mégis az állítható nyeregcső okozta. Plusz 200-250 gramm többletet ad az össztömeg adat mérésénél, de azt hiszem, hogy ennek minden grammja megéri. A 29-es kerekű gépeket alapból ilyen nyeregcsővel kellene szerelni a nagy kerekek miatti „beleülős” érzés miatt. Gyakorlatilag folyamatosan használtam a menet közbeni állíthatóság miatt ezt a funkciót. A versenyzőknek nyilván többet jelent a tömeg nyereség, de az élmény bringásoknak határozottan nagyobb élményfaktor növelő az állíthatóság, mint a plusz 200 gramm.
Az pedig a legjobb érzés, hogy ehhez nem kell leszállni a gépről, hanem akár menet közben is meg lehet ejteni a nyereg magasság állítást. Merevvázas gépeknél én sem vagyok híve a nyereg magasság állításnak, sőt még a nyereg gyorszár nélkül is elvagyok, de össztelós gépeknél, pláne ha azok 29-esek, ott bizony irdatlan nagy királyság tud lenni ez a funkció.
Ár szempontjából:
Én meglepődtem, amikor kiderült e két gép ára. Alapból pár százezerrel többre tippeltem volna őket. A műszaki tartalom / ár arány terén mindkét gép nagyon ott van a szeren, és indokolt az ár… A Trance 120.000-es hátrányból indul, de számomra egyértelműen ő a befutó. Pont azokban a dolgokban, és pont olyan mértékben jobb, vagy más, mint az Anthem, amelyek számomra fontosak, és mérvadóak. Tehát nálam az Anthem megkapja az „Ajánlott” plecsnit, míg a Trance már egy „Különösen ajánlott”-at érdemel.
A géphez kapcsolódik az Alpinbike jóvoltából egy speciális tesztelési szolgáltatás, melyről az a cikk elején olvashatsz.
Giant Anthem X29:
InfoBox:
Forgalmazó: Alpinbike
Származási hely: Tajvan
Ajánlott fogyasztói ár: 566 900 Ft
Váz garancia: 1 év
Alkatrész garancia: 1 év
Tesztelt bringa mérete: L
Váz: Giant Anthem X29 Maestro 4 (102 mm rugóút)
Vázanyag Aluxx SL Fluidform
Rugóstag: Fox Float RP2 Boostwalve 185 mm (35 mm út)
Villa: Fox Float Taper 29 QR15
Váltókarok: Sram X7 10seb.
Hátsó váltó: Sram X9 10 seb.
Első váltó: Sram X7 2×10 seb. Top Swing
Fék: Avid Elixir 5 hidraulikus tárcsafék 180/160 mm
Fékkar: Avid Elixir 5 hidraulikus tárcsafék
Lánckeréksor: Sram 11-36 fog 10 seb.
Hajtómű: Sram X7 GXP 2×10 175 mm / 39-26fog
Felnik: Giant P-XC2 32 lyuk
Első agy: Giant QR15 32 lyuk ipari csapágyas
Hátsó agy: Giant QR 135 mm, 32 lyuk ipari csapágyas
Küllők: DT fekete rozsdamentes 2-1,8-2 mm
Küllőanyák: DT Alu
Kormány: Giant Connect SL 690 mm hossz / 31,8 mm kormánybefogó / 25 mm emelés
Kormánycsapágy: Giant Overdrive 1 1/8- 1.5” Taper
Kormányszár: Giant Connect SL 100 mm hossz / 31,8 mm befogó / -8 fok / 2-4 csavaros
Középrész: Truvativ GXP Press Fitt (90 mm-es BB)
Külső gumik: Schwalbe Racing Ralph EVO 29 x 2.25 Tubeless ready, Pace Star,
Lánc: KMC X1Sram PC 1051
Nyereg: Fizik Tundra, mangán-acél üreges pálca 7 mm átmérő
Nyeregszár: Giant Connect 31,6 mm átmérő / 375 mm hossz alu
Markolat: Giant Lock-On
Pedál: –
Geometriai adatok: (Anthem)
Fejcső hossz: 104 mm
Fejcsőszög: 71 fok
Nyeregvázcső-szög: 73 fok (virtuális)
Felsőcső-hossz: 570 mm
Vízszintes felsőcső-hossz: 610 mm
Középcsapágyház-magasság: 325 mm
Nyeregvázcső-hossz: 490 mm
Tengelytáv: 1135 mm
Láncvilla-hossz: 465 mm
Tömeg: 12,8 kg (pedál nélkül)
Giant Trance:
InfoBox:
Forgalmazó: Alpinbike
Származási hely: Tajvan
Ajánlott fogyasztói ár: 699.900 Ft
Váz garancia: 1 év
Alkatrész garancia: 1 év
Tesztelt bringa mérete: L
Váz: Giant Trance Maestro 5 (127 mm rugóút)
Vázanyag Aluxx SL Fluidform , belül vezetett bowdenek
Rugóstag: Fox Float CTD 190 mm (38 mm út)
Villa: Fox Float Taper 29 QR15
Váltókarok: Sram X7 10seb.
Hátsó váltó: Sram X9 10 seb.
Első váltó: Sram X7 2×10 seb. Direct Mount
Fék: Avid Elixir 3 hidraulikus tárcsafék 180/160 mm
Fékkar: Avid Elixir 3 hidraulikus tárcsafék
Lánckeréksor: Sram 11-36 fog 10 seb.
Hajtómű: Truvativ GXP 2×10 175 mm / 38-24fog
Felnik: Giant P-XC2 32 lyuk
Első agy: Giant QR15 32 lyuk ipari csapágyas
Hátsó agy: Giant QR 135 mm, 32 lyuk ipari csapágyas
Küllők: DT fekete rozsdamentes 2-1,8-2 mm
Küllőanyák: DT Alu
Kormány: Giant Connect SL 730 mm hossz / 31,8 mm kormánybefogó / 25 mm emelés
Kormánycsapágy: Giant Overdrive 1 1/8- 1.5” Taper
Kormányszár: Giant Connect SL 100 mm hossz / 31,8 mm befogó / -8 fok / 2-4 csavaros
Középrész: Truvativ GXP Press Fitt (90 mm-es BB)
Külső gumik: Schwalbe Nobby Nic EVO 29 x 2.25 Tubeless ready, Race Star, Snake Skin
Lánc: KMC X10
Nyereg: Giant, acél pálca 7 mm átmérő
Nyeregszár: Giant Contact Switch kormányról állítható, 31,6 mm átmérő / 390 mm hossz alu, 98 mm út
Markolat: Giant Lock-On
Pedál: –
Geometriai adatok: (Trance)
Fejcső hossz: 104 mm
Fejcsőszög: 69,5 fok
Nyeregvázcső-szög: 73 fok (virtuális)
Felsőcső-hossz: 560 mm
Vízszintes felsőcső-hossz: 605 mm
Középcsapágyház-magasság: 340 mm
Nyeregvázcső-hossz: 495 mm
Tengelytáv: 1155 mm
Láncvilla-hossz: 455 mm
Tömeg: 13,2 kg (pedál nélkül)
A WTB Silverado a legendás amerikai nyereg-, gumiköpeny- és kiegészítőgyártó legmagassabb szintű montis modellje, az USA nyugati part hardcore riderei által fejlesztett és tesztelt. Kultuszterméknek számít a tengerentúlon, sok ottani montis istenkáromlásnak tartaná, ha szeretett terepmasináján bármilyen más nyereg feszülne. Számos neves támogatott versenyző és ismert montis személyiség ugyancsak hivatalosan is Silverado-rajongó, mint például Brian Lopez vagy Greg Minnnar.
A csúcskategóriás karbonpálcás modell
Ilyen pedigrével lehetnek komoly elvárásaink a Silverado minősége, kidolgozása, illetve az alkalmazott technológia tekintetében. Garantáltan nem fogunk csalódni, mivel a felhasznált alapanyagok elsőrangúak, ezt a nyerget nemcsak felülről, de a rejtettebb részein is érdemes közelről megcsodálni, továbbá rendelkezik nyomáscsökkentő Love Channel hosszanti középső mélyedéssel, lapos, előre csúszás mellett is kényelmet biztosító orr-résszel, vázszerkezeti kivágásokkal, amely a fontos üléspozíciókban növelik a nyereg rugalmasságát.
Nemcsak felülről nézve igényes a kidolgozás…
A Silverado hátsó kopásálló szegélyborítást is kap, így valódi montis használat mellett sem fog néhány hónap alatt tönkremenni. Ennek ellenére a kényelmes, könnyű és „lélegző” mikroszálas borítás a tesztvélemények szerint nem olyan ellenálló, mint az egyszerűbb, hagyományos műbőr, így mindemellett célszerű óvatosan bánni a Silveradóval: végtére egy hi-end modellről, nem egy „ütöm-vágom” darabról van szó.
A cr-mo pálcás modell kedvező áron nyújtja a Silverado formát és pedigrét…
Itthon kétféle színben és három pálcatípussal kapható a Silverado kultuszmodell: a fekete vagy fehér egész biztos illik szeretett masinánk színvilágához, a cr-mo, titán- vagy karbonpálca közti választás pedig a pénztárcánk vastagságának függvénye. Néhány 10 gramm és egy kis többletkényelem mindenképpen jár, ha szélesebbre nyitjuk a bukszát, értelemszerűen versenyhasználatra inkább a prémiumtípusok ajánlottak, de edzéshez az alapmodell is kiváló választás: biztosítja a Silverado nyeregformát és funkcionalitást a csúcsmodellek árának töredékéért. Cross country, maraton és all mountain felhasználásra egyaránt ajánlott, extrémebb montizáshoz válasszunk ellenállóbb borítással rendelkező modellt!
Elérhető típusok és árak:
Karbonsínes verzió két színben, fekete és fehér, ajánlott fogyasztói ár: 54.300.- Ft
Titánsínes SLT fekete verzió, amely 200 gramm, ajánlott fogyasztói ár: 33.600.- Ft
Titánsínes Team fekete verzió, amely 205 gramm, ajánlott fogyasztói ár: 29.500.- Ft
Cr-mo-sínes Pro verzió, kettő színben, fekete és fehér, ajánlott fogyasztói ár: 16.900.- Ft
