Bár a belga Wouter Cleppe nyerte a kőbányai cyclocross sorozat, a BringaPark Kupa zárófordulóját, Buruczki Szilárd (Kőbánya TC) pedig az összetettjét, mégis a gyerekek voltak a hétvége legnagyobb nyertesei!
Két hete még havas, jeges pályán, egy hete sárban, ezen a hétvégén pedig már napsütésben, tavaszias időben szervezték meg a kőbányai BringaPark kupa soron következő futamát. A harmadik és egyben befejező futam végén Buruczki Szilárd személyében hazai győztest ünnepelhettek: Szilárd a férfi elit kategóriában egy győzelmet és két második helyet szerzett az elmúlt hetekben. De talán még nála is boldogabbak voltak azok a gyerekek és szüleik, akik ebben a gyönyörű időben eljöttek a Sportligetbe és a verseny után tekertek egyet az ősszel épült, különleges hullámpályán, vagy kipróbálták az óriás csúszdát a játszótéren.
Jól láthatóan, hétről-hétre népszerűbb lett a bringások között a BringaPark Kupa. Az utolsó futamon már nyolcvannál is többen szerepeltek az eredménylistán, de ennél is többet mond, hogy nagyon sokan nézni, szurkolni érkeztek ide a csapat- vagy, családtagoknak. Nem csalódtak, mert a kőbányai Sportliget valóban varázslatos hely: szánkódombjával, rétjeivel, fás ligetes területeivel, változatos és látványos versenyek szervezésére is alkalmas. A gyermekes családok két futam között pedig a játszótér óriáscsúszdájánál, vagy mászófalánál múlathatják az időt. De a tavaly ősszel a BringaPark első „létesítményként” megépült, 75 mhosszú pumpapályán (vagy más néven hullámpálya) is sokszor torlódás alakult ki ezen a napon – olyan sokan akarták kipróbálni.
Ahogy eddig minden alkalommal, most is 10 órakor a legkisebbek kezdtek. A gyerek versenyek megszokott forgatókönyve helyett (ahol egymástól viszonylag nagy idő különbségekkel érkeznek a célba a bringások) most egész más történt. Több kategóriában is másodpercre azonos idők születtek. Az 8 évesek versenyében mindössze 10 cm döntött Ördög Ákos javára Rónay Bálinttal szemben. A 10-11 éves fiúk közül meg kell említeni Rozgonyi Ádámot, aki mindhárom futamon meggyőző versenyzéssel szerezte meg az első helyet.
A népes, és nagy küzdelmet hozó Master és hobbi futamok után került sor az elit kategóriára. A hazaiak természetesen Buruczki Szilárdnak szurkoltak, de ott állt a rajtnál a belga Wouter Cleppe is, aki két hete megelőzte a KTC-s versenyzőt. A futam képe most sem alakult másként, mint két héttel ezelőtt: ők ketten már a rajt után elszakadtak a mezőnytől, és egy körig Szilárd haladt elől. De a második körben Cleppe robbantott, és körről körre növelte előnyét a láthatóan edző tempóra váltó Buruczkival szemben. Szilárd azonban ezzel a második hellyel is megszerezte az összetett győzelmet. Vagyis Kőbányán maradt az első BringaPark Kupa az elit férfiak versenyében.
A helyszínen beszélgetve a résztvevőkkel, biztosak lehetünk abban, hogy a következő versenyeken még többen fognak indulni. Sőt már sokat ezt kérdezték, hogy ugye nyáron is lesznek futamok a Sportligetben? Köszönettel tartozunk a pálya építésében és karbantartásban sokat dolgozó KTC-s egyesületi tagoknak, és mindazon szervezeteknek, és kollégáiknak, akik hozzájárultak a versenysorozat sikeréhez. A Kőbányai Önkormányzat mellett fontos megemlítenünk a Kőkert Kft-t, valamint a Kőbányai Wolf Polgárőrséget, akik önzetlenül álltak a bringások mellé, és segítették a biztonságos lebonyolítást.
A baszkoknak már csak kontinentális csapatra futja, a képen az Euskadi szerelői dolgoznak rendületlenül.
Érdekes kimutatások jelentek meg nemrég a spanyol biciciclismo.com portálon, ami szerint a spanyol kerékpársport mélypontra süllyedt 2014-re.
Az Euskaltel megszűnésének és a profi kerékpársportban tapasztalható túlkínálatnak következményeként drasztikusan csökkent a spanyol versenyzők létszáma a WorldTour-ban. Míg 2013-ban még 55 spanyol bringás tekert a legmagasabb szinten, és ezzel a második legnagyobb kontingenst alkották a nemzetek között, idén már csak 33-an tekernek az első osztályban. A statisztikák szerint amíg a spanyol bringások egy évvel korábban a WorldTour második legnagyobb hányadát tették ki (csak Olaszország delegált több kerékpárost, 68-at, szemben az 55 spanyollal), idén már csak ötödikek ebből a szempontból, a sorrend pedig a következő: Franciaország (78), Olaszország (65), Belgium (48), Hollandia (41), Spanyolország (33), Ausztrália (31).
A baszkoknak már csak kontinentális csapatra futja, a képen az Euskadi szerelői dolgoznak rendületlenül.
Az Euskaltelből például csak hatan, Sanchez (BMC), Nieve (Sky), Antón, az Izagirre testvérek (Movistar Team) és Mikel Landa (Astana) tudták folytatni a WorldTourban, a többiek vagy alacsonyabb szinten kerékpároznak, vagy abbahagyták a versenyzést. Ha a másodosztályt is belevéve, a WorldTour és a Pro Continental csapatokat együtt nézzük, akkor is sokat romlott a helyzet spanyol szempontból. Ezen a listán is Olaszország (124) vezet Franciaország (113) előtt, majd Belgium (96) következik. Spanyolország csak a negyedik, 56 versenyzővel. A spanyol szövetség sikertelenül próbált életet lehelni kontinentális szinten is a kerékpársportba, csak az Euskadi és a Burgos működik, a területi szövetségek szétesőben, kevesebb versenyt is rendeznek. A pénzügyi válság miatt a szponzorszerzés iszonyú nehéz, Fernando Alonso projektje is csak remény egyelőre.
WorldTour szinten már csak a spanyol szupercsapat, a Movistar tartja a frontot
A cikk szerint a spanyolok másik legfőbb problémája, hogy profi versenyzőik átlagéletkora 30 év fölött van (30,5), és a legjobbnak még mindig Alejandro Valverde (1980), Joaquim Rodríguez (1979), Alberto Contador (1982) vagy Samuel Sánchez (1978) számít, akik közül Contador a legfiatalabb a maga 33 évével, de már ő sem a jövőt képviseli. A WorldTourban egyébként az átlagéletkor 28,3 év, a legfiatalabbak a kolumbiaiak (25,6), majd az amerikaiak (26,6) és a britek (27) következnek. Ami egyelőre némileg feledteti a fenti problémákat, hogy decemberben Brian Cookson UCI-elnök mindhárom WorldTour-ranglista első helyét a spanyoloknak adhatta át, Joaquim Rodriguez végzett az élen egyéniben, a Movistar lett a legjobb csapat, valamint Spanyolország a legjobb nemzet. Kérdés, hogy meddig még…
Felmérések igazolják, hogy Budapesten és országszerte is egyre többen kerékpároznak, a második generációs eBike rendszert pedig magyar mérnökök segítségével fejlesztik…
Az enyhe télnek köszönhetően valószínűleg az utóbbi hónapokban is sokan kerékpároztak, de nemsokára itt a tavasz és a napsütés, indul az igazi bringás szezon. Egyre többen „nyergelnek át” autóról vagy tömegközlekedésről biciklire, a kerékpárok között pedig – egyelőre főként Nyugat-Európában – egyre többen választják az elektromos kerékpárt. 2013-ban Nyugat-Európában egymillió elektromos kerékpárt adtak el. A Bosch évente 80 millió darabot gyárt olyan precíz, kompakt és rendkívül hatékony elektromotorokból, melyek az eBike hajtásban is megtalálhatók. Az elektromos kerékpárok meghajtás-rendszereinek sorozatgyártása 2011 óta a miskolci Robert Bosch Energy and Body System Kft.-nél történik, amelybe a hatvani Bosch gyár által készített motorvezérlések kerülnek. A Magyarországon gyártott eBike alkatrészeket világszerte már 55 kerékpármárkába építik be.
Egy, a Magyar Kerékpárosklub megbízásából készített felmérés szerint a bicikliző magyarok 47 százaléka használta kerékpárját közlekedési és/vagy túrázási célra 2013 szeptemberében. Budapesten valódi biciklis „boom”-ról tanúskodnak az adatok: a fővárosban a megkérdezettek minden eddiginél magasabb aránya, egyharmada kerékpározott, és minden negyedik budapesti használta biciklijét közlekedésre. Országosan a megkérdezettek 10 százaléka túrázott kerékpárjával, ugyanez az arány Budapesten 24 százalék volt, ami szintén a valaha mért legmagasabb arány.
Idén a Bosch szeretné továbbfejleszteni az eBike-ot: a második generációs fejlesztés a második negyedévben indul. Az úgynevezett előfejlesztési szakasz már hónapok óta zajlik, melynek aktív részese a Budapesti Fejlesztési Központ 5 fős mérnökcsapata is. A fiatal fejlesztők fő feladata az eBike motor gyártási költségének csökkentése, hiszen ez által növelhető majd a termék versenyképessége. A Bosch az új fejlesztéseknek köszönhetően most azokat a potenciális vevőket szeretné megcélozni, akik kevesebb pénzt szánnak eBike vásárlásra.
Interjú vagy élménybeszámoló? Ne is feszegessük a műfajt, a lényeg, hogy a Merida Press Camp keretein belül a 2013. évi Vuelta győztesével, Chris Hornerrel bringázhattam együtt, ugyanúgy, mintha a Flórián-kört nyomtuk volna együtt…
A Press Camp-en második éve szerveznek olyan közös bringázásokat, ahol a Lampre-Merida csapatából többen az újságírókkal tartanak, és a 2-3 órás kör alatt tulajdonképpen eltörpül a gépcsodák tesztelésének lehetősége, hiszen a profi versenyzőkkel lehetőség adódik egy hivatalos interjúnál kötetlenebb beszélgetésre is.
Közös tekerésre készen a profikkal
Miután elindultunk a hotelből, már lassan fél órája tekertünk az alcúdiai tengerparton, tavaszt idéző hőmérsékletben, három versenyzővel a csapatból, köztük a lengyel Niemec és Cunego. Utóbbi mellé próbáltam helyezkedni, de a Szöszi nem bizonyult túl beszédesnek, főleg angol nyelven. Ellenben ahogy csorogtam visszafelé a kb. 20 fős csoportban, és beálltam egy résbe, megjelent a bal oldalamon egy jól ismert arc…
Nagyon meglepődtem, ugyanis a szálloda parkolójában még nem volt velünk az „öreg hamburgerzabáló”, de a sor után eredt. Mondtam is neki hirtelen, milyen szép az élet, az ember bringázik a napsütésben a tengerparton, az elmúlt évek legjobb időjárását élvezve Mallorcán, erre feltűnik a balján maga Chris Horner, a Vuelta győztese!
Chris is nevetett, azóta sem tudok rájönni, melyik filmszereplőt idézi az egyébként is magas hangján, a végén szinte kislányossá váló kacagás, amit gyakran hallhatunk tőle. Nagyon vidám srác. Természetesen az időjárás kitárgyalása után biztosítottam, hogy Magyarországon nagyon sokan szurkoltak neki a Vuelta közben.
Horner 3 órán át folyamatosan sztoriban…
Elmondtam, hogy nekünk nincs már ProTour versenyzőnk, és sokan azonosultak az „öreggel”, magukénak akarták érezni egy 41 éves bringás sikerét. – Igazán? Hát ennek nagyon örülök! Csodálatos három hét volt a Vuelta, és az Államokban is rengetegen szorítottak, még sosem éreztem ilyet egy körversenyen. Életem legszebb napjai voltak – lelkendezett Chris, akitől természetesen megkérdeztem, mi volt a Vuelta sikerének a titka.
Nekem nagyon jól jött, hogy már a második szakaszon kemény hegyi befutó volt, lehetett látni, hogy az esélyesek közül nem mindenki állt rajthoz csúcsformában, és ez lehetőséget adott utána a korai támadásokra. Nagyon komolyan készültem a Vueltára, mert eddig mindig a Tourra koncentráltam, de idén ki kellett hagyni sérülés miatt. És persze kedvezett az útvonal is, szeretem az igazán meredek, hosszabb emelkedőket.
Az igazolásról is beszélgettünk, no meg az új csapatról:
A Lampre-Merida egy nagyon komplett csapat lett, és ki kell emelni, hogy sok a tehetséges fiatal versenyző, mint Modolo (a Mallorca Challenge-en nyert két napot) és Ulissi, de itt van Cunego, és természetesen a világbajnok Rui Costa, így több lehetőségünk is van, ki legyen a kapitány versenyeken, ráadásul én szeretném a tapasztalatommal is segíteni a fiatalokat minél jobb eredmények elérésében.
Cunegóék a sorban
A szerződés létrejöttével kapcsolatban szokatlanul nyíltan beszélt Chris a körülményekről, például megtudhattam, hogy a Forma 1-hez hasonlóan ő is hozott saját szponzort, aki a fizetése egy részét állja. Szó volt a kerékpársport hullámvölgyéről, a túlkínálatról a „WorldTourban”, egyéb, kevésbé publikus témákról, és arról rendszerről, ahogy a versenyzőket tulajdonképpen az ügynökeik adják el, és nem is biztos, hogy a jó eredmények elegendőek egy jó szerződéshez…
Az év végén én ügynököt váltottam, Baden Cooke nagyon jó, rögtön beindult a gépezet. Nem akartam megtenni, hogy egy Vuelta-győzteshez képest kedvezőtlen feltételekkel folytatom valahol, mert ez a sportágnak se tett volna jót. A Lampre-Meridának is jól jött, hogy egy amerikaival erősíthetnek, és amikor a lehetséges naptárról is egyeztettünk, abból a szempontból is mindenben egyet értettünk.
A szokatlan „interjú” közben persze faltuk a kilométereket, Chris a pihenőnapján pedig nyivákolt az előrébb lévőknek, hogy vegyék már kicsit könnyebbre a tempót az emelkedőn, na nem is miatta, hanem itt újságírókkal van tele a sor… Mélyen helyeseltem, mondván tipikusan olyan srácok vannak elöl, akikre illik a mondás: „Aki nem tud lassan menni, az gyorsan sem fog soha.”
Horner az esti csapatbemutatón is beszélt az idei célokról
Az „öreg” érdeklődő volt Magyarországgal kapcsolatban is, csodálkozott, hogy ő, aki már mindenhol megfordult, nálunk még sosem versenyzett… Mit is tudtam mondani, tulajdonképpen ennek annyi az oka, hogy nincsenek profi kerékpárversenyeink, versenyzőt is csak egyet tudtam mondani Lovassy Krisztián személyében, aki felnőtt szinten a ProTour közelébe kerülhet a következő években. Kicsit fájt kimondani, hogy – bár sokan szeretnek bringázni – mi inkább szabadidő eltöltése céljából adjuk ezt elő.
Este azért a közös fotó is elkészült
Annak ellenére, hogy a helyzetnek köszönhetően végül szóba kerültek egy hagyományos interjún, vagy az esti csapatbemutatón (utóbbiról fotók IDE KATTINTVA láthatók) túlmutató témák is, és inkább csak bringásként beszélgettünk Chrisszel, a „meddig folytatod” kérdést végül nem éreztem illendőnek feltenni. Az idei versenyekkel kapcsolatosan azonban vázolta a jövőt a 42 éves amerikai:
A Girón és a Vueltán is a legjobbamat szeretném nyújtani, azonban ezeken kívül kevesebb lesz a versenykilométer, hatvan-egynéhány nap összesen. Most átrepülünk az Algarvei Körversenyre, Portugáliába, majd a Katalán Körverseny és a Baszk Körverseny is szerepel a Giro-felkészülésben – mondta Horner, aki azt is elárulta, hogy szereti a spanyol versenyeket, tulajdonképpen a második hazájának tekinti az országot.
A GT-duplázásról is megtudhattunk érdekes dolgokat:
A Giro után pihenő, majd kezdődik a felkészülés a Vueltára, ahol ugyancsak az összetettért fogok küzdeni. Szerintem a Giro-Vuelta duplázás kivitelezhető, sokkal inkább, mint a Giro-Tour vagy a Tour-Vuelta dupla. Felkészülés szempontjából is mások ezek a versenyek, nem mindegy, hogy rögtön belevág-e a mezőny a hegyekbe, vagy olyan az útvonal, mint általában a Touron. Például ha a Tour a szokásos sík szakaszokkal indul az első héten, az összetett esélyesek nem érkeznek csúcsformában, mert csúcsformából előbb kezdődik a hanyatlás. Ilyenkor az ideális, ha a második hétre van leginkább topon a szervezet. De pont a tavalyi Vuelta-sikerem az ellenpélda, ahol számított, hogy már az első héten is képes voltam nagyon jó teljesítményre.
Persze téma lett volna még bőven, de a pisiszünet után párt cseréltünk a táv második felére. Végszóként mindenesetre annyit fűznék még ehhez a műfajában nehezen kategorizálható íráshoz, hogy Chris Horner személyében talán a legközvetlenebb profi sztárbringást ismerhettem meg, és mindenképpen a Merida Press Camp csúcspontja volt ez a tekerés!
Öten végeztek az összetett első tízben. Három szakaszt, valamint az összetett elsőnek és a sprintereknek járó trikót is elvitték Patrick Lefevere fiai, ami jó jel a tavaszi klasszikusok előtt.
Egyheteseket tekintve a sprinterek egyik Mekkájának számító Katari Körversenyen sokan arra számítottak, hogy az időfutamnak köszönhetően idén a tempómenők közül kerül ki a győztes. Az élet szerencsére ennél nagyobb játékos, és kicsit átírta az eseményeket.
Ugyanis jött Niki Terpstra és segítőként rögtön megnyerte az első szakaszt, ezzel pedig az Omega elsőszámú embere lett a körversenyre. Még az időfutamon se tört meg, sőt tovább növelte előnyét az összetettben:
„Az időfutam mindig kemény, hiszen a fájdalom és az óra ellen küzdünk. Nem tudhatod, hogy hogyan teljesítettél, amíg mindenki be nem ért a célba.”
Cancellara csak negyedik lett az időfutamon, 6 másodpercet kapott a győztes ausztrál időfutam bajnok Hepburntől (Orica).
A belga csapat dominanciájához kellett azonban Tornado Tom (Boonen) is, aki 2 szakasz megnyerésével és a ponttrikó elhódításával úgy néz ki, újra régi fényében tündököl:
„Már Argentínában (Tour de San Luis) is tudtam, hogy jó formában vagyok. Ha minden jól halad a következő hetekben, akkor képes leszek elérni a csúcsformámat.”
Boonen nyilvánvalóan a tavaszi klasszikusokra célzott, ahol szintén pont Terpstra lesz az egyik kulcsember az Omega sorában. A nagy kérdés már csak az, hogy a fiatalabb és nem kevésbé jó formában lévő, immáron háromszoros CX világbajnok Stybar vagy a rutinos Boonen lesz a kockakövek királya?
Téli túráinkat tervezve igyekeztünk úgy alakítani az útitervet, hogy nagy hideg esetén se fagyjunk meg valahol az erdő mélyén. Roppant kellemeset csalódhattunk azonban a mostani télben. Így esett meg az, hogy december 9-én 18 fokban tekerhettünk egy nagyon jót a tó körül és a Velencei-hegységben. Végig tekerhető enyhe emelkedők, hunyorgó napsütés, tetszetős cserjés táj, illetve széles erdei utak tették emlékezetessé a kirándulást.
Szerencsénk volt nem vitás, bár ha ez a globális felmelegedés hatása, állunk elébe! Persze nem gondoljuk, de meg tudnánk szokni, ha sosem lenne ennél keményebb a tél kezdete. Bringás szempontból legalábbis tökéletes…
Velencei-hegység – ezt már félve írom le, hiszen nemrég (teljes joggal) kijavítottak az egyik korábbi cikk után, hogy tulajdonképpen akkor nem is a Bakonyban jártunk… Szóval maradjunk annyiban, most a tó északi részén lévő puklikat vettük célba. És igen, megint sikerült nulla helyismerettel eltévedés nélkül abszolválnunk a küldetést! Minden úgy ment, ahogyan előre elterveztük, és a vidék is olyan szép volt, amilyennek megálmodtuk. Félre a csöpögéssel, nézzük hát a tényeket!
Fővárosból indulva, nincs másfél óra a vonatút, igaz így szezonon kívül bringaszállító már nem volt, így maradt a peronon csövezés. Mi Gárdonynál szálltunk le, ami szinte pont a tó közepénél helyezkedik el, de ha olyan vonattal megyünk, ami minden bokornál megáll, akkor bármelyik déli parti települést választhatjuk. Az aszfaltot a tó körül, illetve a lovasberényi kitérőnk alkalmával használtuk, északon végig dózer- illetve turistautakon haladtunk.
Mint az összes eddigi túránk ez sem igényel különösebb erőnlétet, technikai képzettséget. Az emelkedők végig enyhék, bár néha hosszúak. A lejtőkön is nagyon élvezetesen lehet suhanni egy alap montival is, köveket csak elvétve találunk. Jól kijártak az utak, sajnos ez a krosszmotorosoknak köszönhető, akik szemmel láthatóan kissé átalakították a talajt. Minden vitát megelőzendő, nekünk ez most a könnyebb haladást jelentette, és szerencsére eggyel sem találkoztunk. Vízvételi lehetőség útközben nem akadt, csak a falvakban, ahol még működtek a jó öreg kék kutak.
Jorus így emlékszik minderre:
Az enyhe tél nem is igazán jó kifejezés arra a kora tavaszt – esetleg késő őszt – idéző ragyogásra, amiben tekerhettünk. Szívet-lelket melengető szikrázó napsütés, gyönyörű táj, kellemesen langyos hőmérséklet, enyhe észak-nyugati szél. Igen ám, de ez az időjárás azért bizonyos szempontból hátrányos is tud lenni, mert ugye a hideg sör már nem esik olyan jól a 15-16 fokban, viszont az italmérések még nem főzik nagyüzemben a jóféle szegfűszeges, fahéjas forralt bort. Nos ez tipikusan az a bizonyos két szék között a földre való esés – bizonyos szempontból persze. Irány tehát a Velencei-hegység, a kis szintkülönbségek és vicces nevű falvak vidéke!
Fagyos, decemberi hajnalon kerekedtünk fel, volt is nálunk mindenféle windstopper, esőkabát, tartalék kamásli, térdmelegítő, és egyéb ilyenkor használatos akszesszoár. A Déli pályaudvarról indultunk. A pályaudvari restik kínálata kimerült az apró, féldecis röviditalok különböző színű változataiban, így ezek közül voltunk kénytelenek választani egy-egy szimpatikusabb színezékkel dúsított üvegcsét. Bringaszállítónak még hírét sem láttuk a szerelvényen, ezért jobb híján ráugrottunk az utolsó kocsi utolsó peronjára, mint Kiszel Tünde a push-upos melltartó outletre.
Megszoktuk már az epés és egyéb megjegyzéseket a kerékpárokat illetően, kezdve onnan, hogy ugyebár „höhh, ez biztos volt vagy ötven, he…”,, keresztül azon, hogy „há’ a múlthéten pont ilyet vettem a fiamnak csak pirosba’…”, egészen odáig, hogy „…erre már motorjogsi kell, mi?”. Persze. Ötvenért, pirosban és motorjogsi, és igen, ez így rugózik, igen. A kalauz erősen fókuszált a gépekre, így már vártuk is a fentiekhez hasonló elmés párbeszédek egyikét, de ő csak annyit jegyzett meg Beg gépét szemlélve, hogy „hmm… ez ugye az a Hone szett?” Pályafutásunk során most először találkoztunk aktív bringás vasutassal, aki montizni és országútizni egyaránt szokott; naná, hogy végig értekeztük az utat Gárdonyig…
Gárdonynál nyeregbe pattantunk, és nekiálltunk megkerülni a tavacskát. A térkép jelölt ugyan valami 424-es gőzmozdonyt, de azt – mint a levelet, amelyben a pénzt kérted –, speciel nem leltük meg. Átkeltünk a sínek másik oldalára és máris Arató Bandi bácsi egykori sikereinek színhelye mellett tekerhettünk. Gyors tó-nézés, szippantás a tó-illatba, és irány Pákozd a túlparton. Tudtuk, de nem nagyon hittük magunk körül a decembert, ahogy közeledtünk az M7-es szürke csíkjához. Üvegkék ég, keseszín mezők, lombjukat hullató jegenyék a kép bal szélén.
Lángos, napsugarak, december
Pákozdra beérve majd tessenek eltekerni a főútig, azon jobbra fordulni, és egészen a templomig menni. Igen, túl a kocsmán, de a piacon és a kisközérten még innen. Mi háromszor mentünk el a templom előtt, mire rájöttünk, hogy a zöld jelzés mögötte indul neki a domboknak. A házak közül kibukkanva jó hangulatú, laza talajú dózerút kezdett lágy ívben felfelé kanyarogni a fákkal, kisebb bokrokkal ritkásan benőtt domboldalon. Az utak szaporodtak, és kezdtek egyre illogikusabb nyomvonalakat követni, buckákra felmászni, céltalan gödrökbe süllyedni. A táj valahol félúton volt egy harckocsi gyakorlótér és egy amatőr krosszmotorpálya között, legalábbis a mi tippjeink ezek voltak. A dombtetőre érve kapcsolódunk a piros kereszthez, majd amikor éppen eltűnne az út a bokrok között a hívogató lejtőn, akkor kell dobni egy jobbost a meredek kaptató irányába, majd tovább fel egészen a Pogány-kő elnevezésű sziklacsoportig. Innen – bár csupán 241 méter magasan vagyunk – szép kilátás nyílik a környező dombokra, völgyekre, falvakra és persze a tóra.
Pogány-kőtől lefelé indultunk a piros kereszten, kicsit megeresztettük a gépeket, nehogy elszokjanak a rendes iramtól ugyebár. Néhány tisztás, néhány erdő-csík váltakozott gyors egymásutánban, majd az út egy széles völgybe futott, melynek alján apró patak csörgedezett. (Nem áll szándékomban emigrálni, de ha mégis ilyesmire vetemednék, egészen biztosan nagyon hiányoznának kies hazánk véget nem érő vízmosásai.) A völgyecske oldalain puha avarszőnyeg, a fák hiányos lombkoronáján gyakran áttűz a nap, alattunk halkan csobog a víz, hát nem édeni a hangulat? A völgyből a 281 méter magas Sor-hegy fölött bukkantunk ki, innen ismét tisztás és erdő váltja egymást. Mondtam is Begnek, hogy ha nagyon gyorsan mennénk, olyan lenne, mint valami stroboszkóp, mi meg szeletelhetnénk… Az időközben ismét egyesült piros- és piros kereszt jelzéseken haladva kisvártatva ott álltunk a hegység legmagasabb pontjának – a Meleg-hegynek – lábainál. Ez persze most itt erős írói túlzás, hiszen egy mindössze 351 méter magas földrajzi matériáról beszélünk.
Kicsit hideg volt a víz!
Elhagyva a Magas-hegy vonulatait hamarosan bekarikáztunk Nadapra. Első körön persze a külterületre, azon belül, ahogy az lenni szokott a temetővel kezdtünk, aztán gazdag házak, szegényebb házak, romos házak, kocsma-templom-posta-közért centrum, majd ugyanez kifelé. Még a kocsma előtt, a főútra fordulva, északi irányban 8 km-re található Lovasberény. Akinek van kedve s ideje egy 16 km-es kitérőre, az követhet minket a Cziráky-kastélyhoz. Flaszter, némi emelkedő, némi lejtő, de összességében kényelmes, lazító tekerés várt ránk oda-vissza. Kastélyok emlegetésekor az ember szeme előtt minimum egy várárok, egy csapóhíd, kecses fiatornyok, gyilokjárók, legalább tizenhárom lappangó ősi titok, két megfejtetlen rejtély, lovagterem és egy franciakert jelenik meg ugyebár. A Cziráky-kastély ezzel szemben leginkább egy jókora, romos családi házra emlékeztetett. Az ég is beborult, fotózni sem nagyon tudtunk, úgyhogy a kastélynak látszó épület parkjában ebédeltünk meg. Na a park, az igen. Horrorfilm-rendezők egymás sarkát taposnák a helyszínért, az egyszer biztos. Ahogy a sokszázéves tölgyek lábainál lassanként megsűrűsödő köd eltorzította a távolabbi fák kontúrjait, mi is jobbnak láttuk, ha visszaindulunk Nadapra – még Begbie-nek is sietős lett a dolog, pedig ő magas, szikár gyerek alapjában véve.
Nadapra visszaérve, ijedtünkben megittuk a vastartaléknak szánt Pákozdon vásárolt „féldekásokat”, majd igyekeztünk megtalálni a térképen is jelölt szintezési főalappontot, más néven a „Szintezési Ősjegyet”. Ez annyira misztikusnak hangzott, hogy nem hagyhattuk ki. Ha a főúton jöttök a Velencei-tó irányába, akkor egy kis, rendezett park előtt kell jobbra fordulni a sziklafal felé, és lám, ott lesz az izé. A jegy. Nos, maga az Ősjegy – mint az Ősjegyek általában gondolom én – egy fém tábla formájában öltött alakot egy sziklaorom lábánál. Az Ősjegy lényege, hogy az itthoni magasságmérés minden pontja innen ered. Hogyaszongya, idézem: „az Adriai-tenger középszintjének a trieszti Molo Sartorio mareográf mércéjén 1875-ben meghatározott évi középértékén áthaladó szintfelületet választották. Nadap főalappont magassága ebben a rendszerben 173,8385 m” (forrás FÖMI) – biztos nem azért választották épp Nadap ezen részét, mert, hogy nézd mán, olyan szép kerek számot ad, de hát a lényeg, hogy megtaláltuk a kis táblát, és átéreztük annak jelentőségét.
A továbbiakban mély elégedettséggel, jóllakva, ellazulva karikáztunk vissza a tóhoz, aznap másodszor is átkelve az M7-esen, beérkezvén Velence „Ófalu” elnevezésű részére. Errefelé nagyjából értelmét veszti a településhatár, mint fogalom, mert Nadaptól Gárdonyig lakott területen haladtunk, míg a térkép szerint persze különféle önkormányzatok vonzáskörzetét tapostuk.
Az észak felől közelgő fellegeken (Olyan költői, ez a kifejezés, nem?) még néhol áttörtek a nap utolsó sugarai, miközben a decemberi tó partján elfogyasztottuk életünk ritka, téli sajtos-tejfölös lángosainak egyikét, röhögtünk, hogy „hehh, kacsák, bekortyoltuk a maradék sört”, majd a vasútállomás felé vettük az irányt…
Információk az érintett településekről:
Velence:
A tó legnépszerűbb üdülővároskája. Remek strandjai miatt érdemes éppen itt merülni a habok közé. Történetét az ember megtelepedésétől (kőkorszak) tartják nyilván. Látnivalónak elsősorban a tópart adja magát. A környék borkultúrája is nevezetes, bár ezt inkább otthon, puha fotelben kortyolgatás közben tudjuk igazán értékelni. Hozzáértők szerint egész jó a település köteles wakeboard pályája. www.velence.hu
Gárdony:
A település három részből áll: Gárdony, Agárd, Dinnyés. Mint a többi part menti település itt is a fürdőzés a legfőbb vonzerő (nyáron). A többi évszakban is érdemes megnézni persze a tavat, az aranyos kis beugrószerű csónakkikötőkkel. Agárd településrészen 1999-ben gyógyvízzé minősített melegvízű fürdő található. A Gárdonyi Géza emlékház is Agárdon található. A templom-fetisiszták is meglelhetik a maguk műemlék 18. századi református- és 19. századi katolikus templomát. www.gardony.hu
Lovasberény:
Roppant bájos településként bújik meg a dombok között. A korai középkorban kialakult község a Csák nemzetség ősi szállásterületéhez tartozott. Elnevezését valószínűleg a lovas szolgálatot teljesítő katonaságáról kapta. Ide ugye a kastély miatt iktattuk be a kitérőt, és megérte. A Cziráky-kastély építéstörténete a XVII. századig nyúlik vissza. Mai alakját, klasszikus formáját az 1804 és 1810 közötti felújítás során nyerte el. Előzetesen bejelentkezve belülről is megnézhettük volna. www.lovasbereny.hu
Pákozd és Sukoró:
Nevét már Anonymus is említi, de mi mégis leginkább a legendás 1848-as ütközetről ismerjük. A történelem során érdekes módon több fontos csata is zajlott itt a pákozdi domboknál, a török időktől egészen a második világháborúig bezárólag. www.pakozd.hu
Sukoró a Velencei-tó legmagasabban (168 m) fekvő és egyben egyik legszebb települése. A község északi határában bronzkori földvárat találtak, melyet Pákozdi-vár néven ismerünk. A falu mellett találhatók a különös formájú kőalakzatok – az ingókövek –, a Likaskő és a többi, lepusztult gránitképződmény. Érdekesen festenek a javarészt cserjékkel borított tájon. www.sukoro.hu
Megjelent a Bikemag 2007. január-februári számában.
Sajnos egy velodrómban, pályakerékpár verseny közben történt halálos kimenetelű balesetről kell beszámolnunk, ami szerda este történt Dél-Afrikában.
A dél-afrikai Jeanne Nell a keirin versenyszám közben bukott a Bellville Velodrómban (Cape Town), és olyan súlyos fejsérüléseket szenvedett, hogy a kórházban már nem tudták megmenteni az életét.
Nell volt a dél-afrikai keirin bajnok és válogatottként képviselte már Dél-Afrikát a manchesteri világkupán és a nemzetközösségi játékokon is. Korábban sprinten és időfutamban is tudott bajnoki címeket szerezni, az egyik legtehetségesebb dél-afrikai bringásnak tartották.
Az indulás hajnalán csak a másfél nappal azelőtti két-három órás szunyókálásba tudtam kapaszkodni. Mindannyiszor elhatározzuk, majd aztán mint valami közhelyes újévi fogadalmat, tekeréseink előtt sose tartjuk magunkat az egészséges és bőséges alváshoz. A magyarázat mindig kézen fekvő, utólag pedig önirónia is körbelengi. Menet közben ismét sűrűn szórom magamra az átkot emiatt – persze csak akkor, amikor épp ébren vagyok.
Így négyen indultunk útnak augusztusi nyárban Kecskemétről Székelyudvarhelyre, Ukrajnát érintve. Vagyis három országon keresztül, ahol szembejön velünk a Kárpátok észak-keleti vonulatának néhány nem elhanyagolható jelentőségű kaptatója (úgyis mint Vereckei-hágó, Borsai-hágó, Békás-szoros), aztán elhagyva a Kárpát-medencét, illetve egy-két kisebb pocsolya, köztük a Gyilkos-tó…szóval megint „bevásároltunk”! Hat nap, ezerszáz kilométer, avagy a magyarok kimenetele.
A csapat a Békás-tónál: Miki, Zoli, Imre, Krisztián
Első nap – Alvajárók
A 44-esre felkerekezve kicsit megijedtünk, mert a tiszaugi hídig meglehetősen intenzív kamionoffenzívát kellett túlélnünk. Szarvast elhagyva az alsóbbrendű országút fékezett habzásával viszont már könnyen ringatott álomba, a délutánra saccolt fáradtság holtpont már reggel 9 körül, azaz ijesztően korán csapott le rám. Kérdezgettem a többieket, ki hogyan merre és mit álmodik éppen, illetve mennyire fitt: Zolinak és Mikinek kutya baja, ellenben Krisztián jelezte, hogy neki már indulás óta lehúzták a rolót. Jól van, nem vagyok egyedül, ilyenkor csak ebből lehet erőt meríteni. A tájból nehezen, mert az Alföld közepén egy tízcentis pukli sem töri meg a monotóniát, hegymenetben legalább ébren tartana az erőlködés.
Gyomaendrőd
Gyomaendrőd után a kialvatlanság következtében össze is ügyeskedjük túránk egyetlen eltévedését, így Szeghalomra pluszkilométerekkel a lábunkban érkezünk. Ami a korai ebéd, illetve Mikinek és Krisztiánnak a szieszta idejét hozza el. Rólam nagyjából ekkor pattant le a tudatomat homályba borító fáradtság, nagyon bíztam benne, hogy legközelebb már csak rendeltetésszerűen, az esti lefekvéskor találkozom vele.
Debrecen innen jó nyolcvanas: mintha térképről kevesebbre emlékeztünk volna, na persze, ha egyáltalán ránéztünk volna a térképre. Mindegy, felvesszük a csapatidőfutam alakzatot, majd váltott vezetéssel, szelet fogva a hátul lévőknek nekibuzdulunk. Olyan jellegtelen főutas ez a rész, hosszú egyenes szakaszokkal, nagy nyílt térségekkel, illetve a néha-néha utunkba kerülő településekkel. Lélekromboló, és nem is igazán érzékeli az ember, hogy haladna, a számok csak nyögdécselve vánszorognak a kilométerórán. Igazi turistacsalogató körülmények!
Berettyóújfalutól ráadásul még nyakunkba szakad a Debrecen és Nyíregyháza felé igyekvő komplett román kamionflotta. Rohamuk egészen késő délutánig, a Debrecenig kitart. Egy nagyvároson keresztülvergődni persze kerékpárral sem könnyű, így már-már szinte alkonyodik, amikor végre az északi végét elérjük, sajnos a szabályos kerékpárút-használatért az élet defekttel büntet. Újból felkerekedve még találkozunk az egyik kanyarban egy merészen eldobott motorral és némi rendőri jelenléttel, mi viszont már az éjszakára gondolunk, Hajdúsámsont elhagyva megtesszük az előkészületeket a vadkempingre.
Ma már nem is tudom, melyikünknek jutott eszébe, hogy bekéredzkedjünk egy almáskertbe, de az ötlet kiválónak bizonyult, mert egyenesen a szivattyúházba nyerünk bebocsáttatást. (Egy kis mesterséges tó víztartalmából oldják meg a több hektáros gyümölcsös öntözését). Újdonsült házigazdáink szívélyessége váratlanul jött, és mindegyikünknek jól esett, még teát is ígért a hajnal 5 órai indulásunkhoz. A gyors vacsora közben vetek néhány pillantást a csillagos égre, hátha ölembe hullik valamelyik, elvégre szezonja van, de közben azt is tudom, hogy rákészüléssel ez nekem még sosem jött össze. Ám sokkal fontosabb az elmúlt napokban elhanyagolt alvásmennyiséget pótolni: 240 kilométeres alvajárásunk után furcsamód nem kellett egyikünknek sem birkákat számolni az alfaállapot eléréséhez.
Munkács vára
Második nap – Át a határon, be a hegyek közé
Alkalmi vendéglátóinknak a legjobb nyírségi almatermést kívánjuk, mert ma már egyáltalán nem természetes az a kedvesség, amivel négy fáradt vándort befogadtak éjszakára. A kerékpárútra kikapaszkodva tapossuk a pedált böcsülettel, a nyírségi tájkultúra erdőben kanyargó országútjai nagyságrenddel emelik a kulisszák élvezeti értékét a tegnapi puszta-szántóföld-kukoricás turmixhoz képest. Mátészalka és Vásárosnamény falait még kora délelőtt bevesszük, utána már érezhetően kicsit megilletődöttebb hangulatban gurulunk, ami szól egyrészt egy olyan országnak, amely Európa komfortzónájától keletebbre fekszik, másrészt maga a határátlépés, az ukrán határőrökkel a közös nyelvet megtalálása sem tűnik könnyű feladatnak. A tapasztalatok alapján a közös nyelv az útlevélbe csúsztatott fém kétszázas, egy olcsón mért korrupció lesz.
A határ magyar oldala gyorsan utunkra enged, az ukrán ellenőrzés ránézésre már komolyabb súlycsoportba tartozik. Milicista egyenruhában várnak, jó 20 perc… de végül a vizslató szemek elé kerülök én is, a kötelező „Cigareta?” kérdés megválaszolása után, egy „Szpasziva” kíséretében, a kétszáz forintos kenőpénz kényszere nélkül a többiek után engednek. Könnyű győzelem!
Odaát rögtön kerékpárút: ezek szerint Európa nem itt ér véget, hanem itt kezdődik? Nem tart persze sokáig, csak Beregszászig, viszont legalább a látszatra adnak az ukránok. Csendesen tekerünk, időutazásban van részünk, ugyanazok a Zil, Kamaz, Tatra teherautók porolnak itt, mint a 80-as években otthon. A bérházak lépcsőházai tárva-nyitva, elektromos kapucsengőre itt kár is lenne vállalkozást alapoznod. Lépten-nyomon benzinkutakba vagy hatalmas, cigarettával töltött raktárépületekbe botlunk: magyar kereslet, ukrán kínálat. Na, ez az igazi nemzeti dohánybolt, nem kell fagyival felhígítani…
Aranyozott kupolájú ortodox székesegyház
Beregszászon minden olyan „európai”: egy megtermett, parasztporta-őrző méretű kéregető kutya a főtéren, a cirill betűs feliratok, a tér közepén emelt monumentális méretű 2. világháborús emlékmű, rajta az ötágú, bár nem vörös, hanem aranyozott színű csillaggal, ami itt nem számít tiltott önkényuralmi jelképnek. Egyébként látható az „oroszfüggőség”, ezt a híradókba belepillantva mostanság is könnyen tetten érhetjük, az országot pingponglabdaként ütögeti az EU és Oroszország nagyhatalmi játszmájában. Magyar szót Beregszászon még bőven, de Munkácson már alig-alig hallani. Kárpátalján ma már egyre kevesebb az összefüggő magyar terület, népességmegtartó képessége a leszakadás és a rossz életkilátások miatt igen-igen rossz, nagyon sokan települnek át az anyaországba. Pedig még a főtér sarkában álló, a csernobili katasztrófa beregvidéki áldozatai emlékének szentelt szobor is kapott magyar feliratot.
Beregszász és Munkács között szeszélyes útviszonyokba botlunk, néhány kilométer autópálya-útminőséget ugyanennyi szőnyegbombázott szekérút követ, majd ezek váltják egymást ciklikusan. Munkács vára már messziről integet. Zoli 5-6 évvel ezelőtt járt már erre, elmondása szerint elképesztő, hogy ennyi idő alatt mekkorát tud fordulni a világ. Míg akkor egy klasszikus, kelet-európai poros kisváros állt itt, mostanra teljesen uralma alá hajtotta a kapitalista nyugat: a hamburger meg a szex lepte el a trendivé kipofozott városközpontot. Kissé báját vesztette, kicsit uniformizálódott, kicsit színesedett, kicsit gazdagodott. Azért ha élelmesek vagyunk, könnyen megtalálhatjuk Munkácsy Mihály szülőházát, illetve Rákóczi emlékművét is. Ezen kívül – mint ahogy a következő másfél napban folyamatosan – elalélhatunk a pravoszláv székesegyházak, templomok hivalkodó, talán kicsit giccses, de mindenképpen szemet gyönyörködtető látványától.
A városból kijőve az általam már nagyon várt, hőn szeretett hegyek végre-valahára a lábunk elé kerülnek. A 80-as moszkvai olimpiára épült, kifogástalan minőségű főutat választottuk a macskaköves nyavalygás helyett: föl-le, föl-le, elkezdődött a hullámvasutazás. A táj hirtelen nagyot változott, és ettől kezdve napokon át csak ittam a látványt, kipukkadásig telítődtem vele. Az eredetileg kiszemelt alacsonyabbrendű útvonalon haladunk tovább, egyenesen a Vereckei-szorosban kötünk majd ki. Az első konkrét hegyünk 6-700 méter magasságba visz fel minket, közben majdnem átgázol rajtunk egy szarvasmarha-csorda: hiába, itt ők vannak otthon, nekünk kell alkalmazkodni. A lejtmenetből egy kis faluba megérkezve a buszmegállóban várjuk össze egymást, majd a térképen konstatáljuk, hogy a Vereckei-szoros résnyivel még arrébb van. Újratervezünk, ma már nem hágunk hegyet, éjszakai pihenőnek alkalmas helyet keresve majd csak másnap reggel támadunk.
Az első hegyek Munkácsot elhagyva
Ugyan adtak esélyt az esőnek a fogadóirodák, a vadkempinges szálláshely keresésének fő szempontja mégis a civilizációtól való minél nagyobb távolság. Mire kiszemeltük egy ennek megfelelő táborhelyet, szépen ránk is sötétedett: egy rét, mögötte egy domboldal, majd egy kerítés, és a kerítés mögött erdő, szép nagy szál fákkal. Nehezítő körülmény a patak, amin egy 30 centis pallón egyensúlyozva lehet átkelni. Tökéletes, sem az U.S. Army, sem a vöröslobogós kínai néphadsereg nem lenne képes minket itt meglepni!
Már a fák rejtekében tartunk, amikor villan, majd pár másodperc múlva dörren az ég. „Nem jön ide, megakad a hegyekben, elfújja a szél” – számtalan érv a védekező mechanizmusra és önnyugtatásra berendezkedett agyunkban. Többiek bontják a csomagjaikat, földre kerül a laticel és hálózsák, én szkeptikusan ingatom a fejem, kivárok. Mintegy 20 percig, amikor is elkezdődik a menekülés.
„Láttam egy buszmegállót lentebb, nem azt, egy másikat, egyelőre helyezkedjünk el ott, aztán majd meglátjuk.” Miki és Krisztián a fák alatt marad, Zolival ketten ideérkezésünket inverzbe rakva próbáljuk meg az előbb emlegetett buszmegállót elérni. A szemembe mosott izzadságnak köszönhetően a rendelkezésemre álló világ 20%-át látom, és ezt az esőfüggöny még megfelezi. A kerítésen visszaemelni a bringákat nem sikerül erőszak, vandalizmus nélkül, amúgy meg hatalmas szerencsénk, hogy visszafelé nem a 30-as, hanem egy másik, sokkal nagyobb, 40 centis pallón kelünk át a patakon. Közben persze továbbra is villámlik, dörög, zuhog. Felszállok a gépre, SPD-re gondolni sem merek, Zolit már rég nem látom magam körül, találomra elindulok egy irányba. Nyert. Az erdőn keresztül is minden út Rómába vezet.
Gyorsan teljes felsőruházatot cserélek, mert éjszaka hideg tör majd ránk, a párás időben pedig esélye sem lesz a ruhának megszáradni. Elöl-hátul nyitott a kalyiba, csak oldalfalakkal és tetővel rendelkezik, de ez nekünk most pont elég. Hálózsákba csavarjuk magunkat, és megegyezünk a bő másfél órás őrszolgálatokról. Második vagyok a sorban, a ma megtett 200 km után ez sajnos nem ígérkezik egy nyugodt éjszakának…
Útban a Vereckei-szoros felé, egy álomvilágban
Harmadik nap – Versenyfutás az idővel
Negyed 12-től vagyok szolgálatban, a sápadt holdfény megvilágította hideg leheletem szinte ráfagy a géppuska zúzmarás csövére. De csak jöjjenek erre az ellenséges csapatok, ellátom a bajukat, elveszem a ceruzaelemeiket. Az enyéim ugyanis két méterrel arrébb, elérhetetlen távolságban fekszenek, és feltett szándékom, hogy virrasztásom másfél óráját egy Agatha Christie audiobook társaságában töltöm, már a startvonalnál elbukott, miután az mp3player alig 5 perc után lemerült. Most már sose tudom meg, ki volt a gyilkos!
Az eddig lealudt másfél óra sem volt teljesen zavartalan, közben egy autó visszagurult, és fényszóróval tanulmányozta a díszes, az eső elől buszmegállóba költözött kompániánkat. A kompozíció úgy áll össze, hogy a T-elágazás keresztpontján vagyunk mi és a buszmegálló, a talpa pedig az a kis település, amerre reggel továbbindulni szándékozunk. Buli van a kis falunkban, sűrű menetrend szerint érkeznek, majd őrszolgálatom kezdetével távoznak az autók, a lebukás veszélye tehát meglehetősen magas. Ugyanakkor az itt lakó népek sem veszik vérünket ok nélkül, ennek megfelelően a legellenségesebb reakció, amit az elhaladó autókból kaptunk az üdvözlő dudaszó és vidám kurjongatás. Miután valószínűleg hírünk ment, a hazafelé tartó autók a kíváncsiságtól hajtva a buszmegállónknál lelassítanak. Különös érzés éjszakai vártán lenni, éjfélkor egy teljesen idegen ország teljesen idegen nyelvi környezetében, egy hegy aljában a buszmegállóba beszorulva a reggeli fényeket várni, de utólag visszagondolva a legnagyobb fenyegetést ránk ott és akkor a hajnali hideg jelentette.
Az eső még reggel is szemerkélt, indulásunk késett, és mivel estére fix szállásunk volt Máramarosszigeten, a kötelező napi kilométerpenzum előttünk állt. Végül csak-csak elindulunk, a Vereckei-hágó tetejéig tartó jó kétórás mászásunk alatt az eső még azért jó néhányszor arcon vert minket, de jelenléte a hőmérséklet egész kellemes mivoltából fakadóan egyáltalán nem volt zavaró. A Vereckei-szorosban a mai napig fellelhető a második világháborús Árpád-vonal néhány erődítménye, pontosabban annak romjai. Bemelegítésnek jó is ez a 20 kilométeres menet, nem rögtön kell nekiesni a körülbelül 5-600 méteres szintet tartogató emelkedőnek, amely a 841 méter magasan fekvő hágóhoz vezet. Nem mellesleg igen vacak az út, itt lefelé nem lesz majd nagy száguldozás!
Vereckei-hágó, emlékmű
Fent a hét törzset és Kelet-Nyugat kapuját szimbolizáló emlékmű vár minket. Hoztunk koszorút is, a látvány pedig egészen fenséges. Árpád, biztos jó döntés volt lejönni erről a hegyről? Alsóverecke és a környező települések nem a leggazdagabb része Ukrajnának, az utak gidres-gödrösek, az itt élők arca küzdelmes életről árulkodik. A házak mégis rendben tartottak, kertjeiket gondozzák, és a falvak maguk kifejezetten tiszták. Sehol egy csikk, hanyagul eldobott csokipapír. Igen, ez a lesajnált, alacsonyabb rendűnek elkönyvelt, igénytelen Ukrajna…
Épp reggeliztünk, egy vegyeskereskedésben ásványvizet vételeztünk, amikor kijött a szemben lévő házból egy öreg. Pólóját összefogva a kertjéből szedett néhány körtét nyújtotta át nekünk. Ahogy tőlünk tellett, megköszöntük, Zoli és Miki minden orosztudását összeszedve igyekezett a kommunikációt kétirányúvá formálni, én pedig sűrű fejbólogatással asszisztáltam kemény munkájukhoz. A bácsi lelkesen beszélt hozzánk. Elment, visszajött az újabb, még nagyobb adag körtével, mellécsapódott kutyájával, majd folytatta. Szavaiból kihámozható volt, hogy élete során ő már három ország állampolgárának is elmondhatta magát (Ukrajna, Szovjetunió, a 38-as ideiglenes visszacsatolás idején pedig Magyarország) – lévén ezen a tájon teljes súlyával vonult végig a XX. századi történelem. Aztán fordult még egyet, ezúttal a rakományba alma is került, már kezdtük magunkat rosszul érezni ilyen spontán kedvesség és szívélyes fogadtatás láttán. Hát így támadott meg minket az ukrán nacionalizmus…
A Vereckei-hágó panorámája
Alsóvereckéről kifelé pedig a helybeli kisgyerekek tapsa és éljenzése kísérte a kis kerékpáros csapatot, majd a megyehatár közúti forgalmi ellenőrzését ügyesen kikerülve délnek fordultunk, hogy a hegyekből levágtatva minél hamarabb a Tiszához, azaz a határfolyóhoz lyukadjunk ki. 1 óra körül járhatott, amikor egy lejtmenetben már aggódva tekintgetünk egymásra: ha sokat kell még lifteznünk, tényleg esélytelen időben elérni az esti szálláshelyünket. Teszek is egy javaslatot a napirend megváltoztatására: álljunk hozzá úgy, hogy nem lesz meg, mert különben csak görcsölünk, és csak saját szórakozásunkat rontjuk el vele.
Szlovák kerékpárosokat hátba csapva, velük néhány szót váltva fordul meg a világ: így kapunk egy lórúgásszerű mentális doppingfröccsöt. Mintegy 50-60 km rohanás áll előttünk, magamban kicsit ingatom a fejem, ez lehetetlen, nem a Galibier-ről jövünk le, a többiek viszont felvillanyozódnak, mókás hátulról figyelni őket, ahogy a kátyúkra figyelmeztető mozdulatok mennyivel energikusabbak, élettelibbek, lelkesebbek, mint negyedórával ezelőtt.
A felfedezetlen és ismeretlen Ukrán-Kárpátok
És igaznak bizonyul a jóslat: mintegy 60 kilométert jöttünk enyhe lejtéssel, 32-35-ös utazótempóval. A legszebb tájakon, patakokon, kis hegyi falvakon átrobogva. A Kárpátoknak ez az oldala simán harcba szállhatna az Alpok bármely véletlenszerűen kiválasztott hegyvidékével egy tájszépségversenyen, valamivel kisebbek a „hegyóriások” ugyan, de látványvilágban ugyanazt, felfedezetlensége és ismeretlensége következtében talán még többet is nyújt.
Técsőre már sötétedéskor érünk, egy órát saccolunk érkezésig, úgyhogy felhívjuk Miki rokonait, leendő vendéglátóinkat, hogy teljesíthetőnek tűnik a küldetés. Innen egy szürreális kaland veszi kezdetét, éjszakai utazás az ukrán-román peremterületeken. A forgalom kezdetben igen tekintélyes, kapjuk a figyelmeztető dudaszót már messziről-hátulról, mint Romániában, ugyanúgy várják a fejmozgást, hátratekintést, jelezve, hogy észrevetted, de egyúttal az is természetes igény a részükről, hogy haladéktalanul húzódj az útpadkára. Az utakon az autó arrafelé csúcsragadozó, az evolúciós hierarchia legtetejéről, felsőbbrendűséggel, könyörület nélkül uralkodik. A közbeeső települések elég változatosak, némelyik tele fényekkel, utcafesztiválozó tömeggel, némelyik pedig teljesen kihalt, egy-egy kóbor macska szalad csak át előttünk a közvilágítás nélküli utcákon. A domborzati viszonyok – bár gyakorlatilag láthatatlanok – vegyesek, néhol igen meredek kis falakra kell felkapaszkodni.
A bűn városa. Hivatalosan persze a jelzős szerkezet mindkét tagja hamis állítást, feltételezésem szerint a határ menti átmenő forgalom, kamionosok sokcsillagos ellátására épült ki a szolgáltatói szektor szemérmetlenebb része. Nappal itt akkora a sürgés-forgás, mint egy arab bazárban, az éjszakai élet pedig a 80-as évek neonfényes lokáljaitól, kis csoportokba összegyűlt sötétbe burkolózó emberektől, egy kicsit idegkarcoltató hangulattól válik igazán izgalmassá. Egészen biztos vagyok benne, hogy bármilyen portékára lenne szükségem a feketepiaci szegmensben, legyen az élő vagy élettelen, 5 percen belül elő tudnák számomra teremteni. Feltéve ha meg mernék, legfőképp meg tudnék szólalni ukrán nyelven!
Függőhidak megszámlálhatatlan mennyiségben
Hamarosan elhagyjuk Ukrajnát. Furcsa érzés megtapasztalni a másfél nap során a szinte teljes „kukaságot”, hogy az a konyhaszintű angol nyelvtudás, amivel azt képzeljük, hogy a föld bármely sarkában el lehet boldogulni, itt semmit sem ér. Ha Miki és Zoli nem állna kis csapatunk rendelkezésére, mint az idő által megtépázott két lábon járó orosz szótár, a kétségbeesés igencsak átvenné a hatalmat felettem.
Aknaszlatina határátkelő kis bolyongásra készteti az embert. Nem tolják az ember arcába, sötétben főleg nem. Miki kitalált egy mentő stratégiát, úgyhogy a román rendszámú autók követése által, kérdezősködéssel sikerült belőni végül. Este 11, ottani idő szerint éjfél körül kopogtattunk be Romániába. (Ez a határátkelő csak 2007-től üzemel a két ország között, és elindulás előtt még azt is le kellett ellenőriznünk, hogy éjjel-nappali legyen, nehogy a határon, a végcéltól pár száz méterre kelljen megrekednünk.) Egyedül alkohol és cigaretta kérdéskörében firtattak minket, az általam szállított, vendéglátóinknak szánt Tokaji aszú a táskám bal oldalában, sunyin lapít ezekben a percekben. A papírokat egy vöröshajú playmate nézte át, háromszor is összevetette a valóságot az útlevélbe rögzített múlttal. Persze csak legyintettek ránk, elég bolondok vagyunk.
Rendesen megvárakoztattuk vendéglátóinkat Máramarosszigeten, már a reggeli eső, majd az esti szürreális utazás, végül a határkeresés felrúgta az itinert, és egyetlen lehetőség lelkiismeretünk megnyugtatására, hogy másnap nemzeti ünnep, tehát munkaszüneti nap vár Románia lakosságára. Sikerült a kilométer-számlálót ma is 200-ig elpörgetnünk, úgyhogy meglehetősen jól esik a földi boldogság, amivel Oti bácsiéknál a kései óra ellenére találkozunk. Elértük Máramarosszigetet három nap alatt, túl vagyunk az ukrán szakaszon, több mint 600 kilométer van a hátunk mögött, így megérdemeltnek tűnik az ágy, asztal, tévé kényelme.
Máramarosi román népviseletben
Negyedik nap – Just relax!
Ezen a napon kifejezetten lazára, pihenősre vettük a figurát, így aztán jutott idő mindenre. Kényelmes reggelire, bevásárlásra, fényképezőgépek akkumulátorainak felhízlalására. A kerékpárom is kapott egy kifejezetten csinos fadarabot felszigszalagozva a hátsó villára, miután a táska gyári merevítésének elégtelen állapota következtében hirtelen mozdulatokra is hajlamossá vált, azaz néha a küllők közé is belátogatott.
Természetesen városnézésre is szakítottunk időt: Máramarossziget egy kis ékszerdoboz, rengeteg szép épülettel, barátságos utcácskával, a belvárosban meglepően nagy forgalommal. Messze van, nagyon messze, még autóval is, de megéri a fáradságot. Magyarul itt sokan beszélnek, még a csinos pénztároslány is így szól hozzánk, spontán szóba elegyedik velünk egy helybéli magyar, felmálházott bringáinkat látva feltételezi, hogy az anyaországból tekertünk idáig.
A várost elhagyva két út áll előttünk, és mi a festőibbet választjuk. Ez a táj fatemplomairól nevezetes, bár emberi kéz érintése nélkül sem lenne szabad ezen a völgyön szemlehunyva átutazni, majd a végén hegyen át kikapaszkodni. Balról hegyek, jobbról hegyek, közte jellemzően egyenes, sűrűn egymás mellé nőtt, apró és takaros falvakkal. Mintegy 40 kilométer hosszan tekergünk, falusi körmenetekkel találkozunk , rengetegen baktatnak az út szélén népviseletbe öltözve. Szinte mindenhol esküvőre készülődnek, és bár haladni ugyan alig-alig tudunk, kár lett volna kihagyni ezt a kavalkádot. Jó volt időzítésünk az egyházi gyökerű nemzeti ünnepre, egy-egy tájkultúrát megismerni így érdemes. Barcánfalván pedig egy skanzenszerű helyen, tulajdonképp egy kolostorban állunk meg bő órára, csak itt nem a falusi életmódot, hanem a környék jellegzetes fatemplomait, építészeti hagyományait mutatják be a hegyek lábánál megbúvó, könnyen bejárható, igen kulturáltan kialakított és szemet gyönyörködtető parkban.
Máramarosi fatemplom
Ebédszünetben Miki drótból fon küllőt egy anyaghiba miatt elpattant korábbi helyére, na hát ő az az ember, aki a jég hátán is megél. Persze, gondoskodunk az energiautánpótlásról is, kolbász és kenyér mustárral, mert hát az úr minden körülmények között úr…
Amelyik út meredek, az rövid, ez az általános szabály. A túloldalon markáns lejtő, majd a síkon szélezés és felkészülés a Borsai-hágóra. A késő délutánra tekintettel ma elkezdjük, majd másnap valószínűleg befejezzük a csúcstámadást. Én egy kicsit tartok a hegyen éjszakázástól, mert ugyan a medvékkel bátran birokra kelek, de a hideggel szemben tehetetlen vagyok. Márpedig az 1416 méteréből még sokat legyűrünk ma, és azért ez mégiscsak a Kárpátok, már a neve is tekintélyt parancsoló.
Kolostor Barcánfalván
Borsán népünnepély és szinte délután négyes pesti csúcsforgalom: egy örökkévalóság a kijutás, erősen alkonyodik, amikor a fák közé érünk. A hegymenet már a házak között megkezdődött, és tekintetünk alkalmas éjszakai szálláshely után kutat. De csak kapaszkodunk, eredmény nélkül, egyre sötétebb kilátásokkal. Végül 104 kilométer napi teljesítmény után, már félig az éjszakában Miki elindul megvizsgálni egy fák között kószáló földutat. Hideg szél fúj, nincsenek jó kilátásaink a fagyhalál elkerülésére. Amúgy a medve is reális veszélyfaktor errefelé, Románia e tekintetben Európa leggazdagabb országa, és a Kárpátok erdei ideális élőhelyet biztosítanak a számukra. Ugyan ritkán támadnak emberre, de ha egyszer megteszik, nem kétséges a 4-500 kilós pofonok kozmetikai kockázattal járnak. Nincs az a Photoshop…
Borsai-hágó
Miki mindkét problémára megoldást jelenthető, multifunkciós felfedezéssel érkezik: talált lent egy juhakolt, némi sepregetéssel lakhatóvá alakítható. Az ötlet nem arat osztatlan sikert, főleg miután a részletekbe is betekintést nyerünk. Az akol hat rekeszből áll, és ebből ötben bokáig ér a trágya. Az általunk kiszemelt viszont csak egyetlen nagyobb darabot tartalmaz, ezt középről bottal sarokba kotorva minden luxust nélkülöző lakrészt kapunk. Zolival ketten be is költözünk, Mikiék pedig úgy döntenek, kintről őrzik majd az álmunkat. Egyetlen bibi van csak a dologban: ha az akol tényleges lakói pásztoruktól hajtva éjszaka netán megérkeznének, az önkényes lakásfoglalás komolyan gondolkodóba ejtené őket. De birkaprémbe burkolózva legalább a hideggel nem kéne megbirkóznunk!
Útban a Borsai-hágó felé, mintha Tolkien rajzolta volna
Ötödik nap – A Beszterce völgyében
Gyors összeszedelőzködés után rögtön megkezdjük a kaptatátót. Ha alvásban igen, reggeliben nem vagyunk kompromisszumkészek. 900-1000 méter magasan éjszakázhattunk, és az utolsó pár száz méteren ugyan az emelkedés 10% fölé gorombul. Egy kutya mérgesen kaffog az út mellett, 8 fokban és viharos szélben, majd 6-7 km mászás után megérkezünk 1416 méterre.
Elhagyva a Kárpát-medencét, hatalmas erdőrengeteggel borított hegyoldalak
Csapatépítő tréningre eddig sem volt szükségünk, de a reggeli után éreztem azt, hogy most ért össze igazán a négy ember. Azt a fél órát még sokáig emlegetjük. Fütyül a szél, a 8-9 fokhoz illendően beöltözve ott ülünk a Borsai-hágót tetején lévő kis pihenőben, körülöttünk kóbor kutyák lehulló falatokra várva keringenek, lábunkat pedig a Kárpát-medencébe lógatjuk. Előkerül a mustár és a kolbász, minden a szokásos rituálék szerint alakul. Aztán megjelenik egy puttonyos Dacia, élő egyenesben rötyöghetünk azon, amihez a fél világnak csak képernyőn keresztül van hozzáférése. Minden sztereotip balkáni viccparádé ősanyja, amikor a tömegközlekedés problémakörét a raktérbe zsúfolódva oldják meg, közben kapaszkodnak minden elképzelhető kallantyúba és résbe, az ajtószárnyak meg tárva-nyitva himbálóznak. ÉS mindez egy 10%-os emelkedőn felfelé! Hát ez már önmagában művészet, legalábbis artistamutatvány. Ők elmennek, mi hahotázunk, csorog a könnyünk, enni sem tudunk…
A gurulásnak nekikészülődve sem csillapodik duhaj jókedvünk, öltözékembe semmilyen lakatosmárk nem köthetne bele, mert a bringásdzseki, télisapka, kőműveskesztyű, napszemüveg kollekció a legújabb párizsi trendeknek megfelelően készült el. De azért hosszú ujjú kesztyű híján Krisztiánék kézfejre épített zoknijai kivívnák a divatguruk elismerését. Hát nincs mit tenni, itt kemények a lejtmenetek. Elrobogunk egy épülő erdészház mellett, ahol felfedezzük a puttonyos kocsit. A lejtővel elhagyjuk a Kárpát-medencét, Moldvában járunk, és majd csak másnap ilyentájt, a Békás-szorossal térünk oda vissza. Így beöltözve nem fáj a hideg, nyári szerelésben biztos nem élveznénk ennyire. Hosszú lejtmenet vár ránk a Beszterce völgyében, alapvetően egészen a Békás-tóig, az aznapi tervezett célig.
Békás-tó
Rendesen a délelőttben járunk már, amikor Dornavátra, a sokak által a különféle utazási irodák katalógusaiból Vatra Dornei néven ismert város közelébe érünk. Turisztikai központ, gyógyfürdőjének, de leginkább sípályáinak köszönhetően vált felkapott üdülőhellyé. A hat nap során már nagyjából négyszázötvenedszerre esik ki a szánkon, hogy szép helyen járunk. A látvány, a levegő tisztasága, idegenforgalmi atmoszférája alapján akár Ausztria bármely régiójában is járhatnánk.
Gyors ebéd után a városból kijutni jó néhány dombon átkapaszkodva lehet, el is szakadozunk időnként egymástól. Ilyeténképpen játszadozunk tulajdonképpen egész délután, nagyobb pihenőt csak egy helyen tartunk, kora este pedig meg is érkezünk a hegyekkel övezett, gyönyörű tó partjára.
Még felszuszogunk néhány hosszabb kaptatóra a tó mentén, a közepéig eljutunk, amikor már az utolsó vadkempinges éjszakánkat készítjük elő. Szélvédett domboldal lejtője, a kilátást a tóra egy erdősáv eltakarja ugyan, de az útról láthatatlannak bizonyulunk, és még sokat küzdenünk sem kell mindezért. Ha jönne az eső, a közeli pavilon menedékében meghúzhatjuk magunkat, így viszont szabad ég alatt, hálózsákban is bőven megfelel a pihenés. A csillagok érkeztével a mai 184 km-es adag után vízszintesbe helyezzük magunkat, hogy másnap az utolsó etapnak nekiereszkedjünk.
Békás-szoros, gigantikus sziklaóriások
Hatodik nap – Kaland kaland hátán
Az utolsó napra nem kevés mászás jutott. Az indulás utáni kis halmok a tó körül bemelegítésnek, majd a Békás-szoroson keresztül lesz egy Pongrác-tetőnk 1257 méteren (kb. 400-ról indulunk), a vége felé pedig Székelyudvarhely előtt 40-50 kilométerrel a Tolvajos-tető kb. 1000 méteren (500-ról), már át a Hargitán. Nem is húzzuk az időt, gyors reggeli csodálatos panorámával, aztán máris a völgyzáró gát tetején találjuk magunkat. Innen rongyolás lefelé, elhagyunk néhány kisebb települést, majd következik túránk fő fogása: a Békás-szoros, Erdély egyik leggyakrabban emlegetett tájjellegű ismertetőjegye, majd a Gyilkos-tó, illetve Kolozsvár melletti a Tordai-hasadék.
A Békás-szorost nem rontja el a bazársor sem, ahol talpalatnyi helyet biztosítanak a kőóriások. Árusok mindenféle vásárfiával, amit persze megmagyaráz, hogy a turisták száma közelíti a siófoki szabadstrand egy-egy verőfényes júliusi szombatját. Tanuljuk meg: a Békás-szoros tömegsport, össznépi dzsembori!
Békás-szoros
Bringást is látni, nem sokat, amelynek minden bizonnyal az út meredeksége lehet az oka. 15-20% között hintázunk, ami elég eltántorító lehet a hétköznapi ember számára, talán még a nézésbe is beleszédül. Biciklizni az ember síkon tanul, nagykorúvá, kerékpárossá viszont a hegyek avatják.
Ha a szoros volt a főétel, akkor a Gyilkos-tó a desszert. Félelmetes neve ellenére hatalmas a csődület, éppen evezős, triatlon, és még számtalan sportversenyt rendez, egyedül talán a síugrás marad le a listáról.
A Pongrác-tetőig még hosszasan kígyózik velünk az út, 10% alatti, azaz emberszabású meredekséggel. Itt már csak ketten vagyunk, én meg a hegy, a várost a tónál hagytuk. Ízlik, minek is tagadnám! Felérve fél kiló málnát, valójában negyed kiló málnát és negyed kiló kukacot veszek.
„Tudok egy rövidebb utat!” Évekig, évtizedekig röhögve mesélt sztori, amikor ez a varázsige elhangzik. Természetesen ez most sem történt másképp. Szóval tudunk egy rövidebb utat, nevezetesen Balánbányától, csak azt kéne megtudakolni, hogy egészen pontosan honnan is ágazik ki. A probléma onnan idul, amikor Mikinek nemcsak ezt árulják el, hanem tudnak Balánbányáig is egy másik, rövidebb utat. Földút, de nem lesz vele gond. Ennél fentebb már itt nagyon úgysem lehet menni, lefelé meg a hülye is tud…ebben a mondatban az a szép, hogy egyik fele sem igaz. Kis bevezető után a földút meredeksége nem nagyon adja 20% alá, az öklömnyi kövek száma pedig a földút mivoltát hazudtolja meg. Ha egyszer megállsz, újraindulni esélytelen, a következő teraszig tolhatod a bringát.
Off-road kalandozás a Pongrác-tetőről elindulva
A Pongrác-tető 1257 méteréhez még több mint kétszázat hozzávarrunk, mire felérünk a csúcsra, és így ez az 1491 méteres magasság a hat nap legmagasabbika. A hármaskereszteződésnél viszont a „hogyantovábbra” turistatérkép nélkül nem igazán találunk választ. Dilemmánkból lovasok segítenek ki, elvileg innen már csak lefelé kell mennünk, minden választási lehetőségnél a bal kezünket részesítsük előnyben, és figyeljük a patakot, az levisz minket a faluba. Nem gondoltuk, hogy ezt szó szerint értik…
Délután fél három körül jár, amikor vádli helyett csuklóra kezdünk edzeni. A másik oldal is 20% fölötti, inkább a 30-hoz közelebb. A kerékpár és mi magunk összes súlya egy pontban találkozik, átlagban fél perc elegendő kezünk teljes elfáradásához. Ha nem állnánk meg időnként összevárni egymást, a fájdalomtól valószínűleg tőből szakadna le a karom. Felbukkan a patak, csörgedezik az út mentén, néha átkel rajta, majd vissza, és ezt a tevékenységét egészen addig folytatja, amíg megteheti. Ha nincs út, értelemszerűen nincs mit keresztezni, és a patak is vakarja a fejét, meg mi is, ugyanebből az okból kifolyólag.
Nota bene patak nélkül tényleg gubancban lennénk, így legalább az imént elhangzottak szerint a mederben leúszva Balánbányán köthetünk ki. Itt vagyunk, túl az ezrediken, a célegyenes előtti kanyarban, és szügyig gázolunk egy patakmederben. Nooormális, Margit?
Amikor az út is elfogy alólunk, és csak a patakmeder marad
De ha az ironikus hangvétel következtében bárkiben is az ellenkezője vetődne fel, mi ezt nagyon élvezzük ám. Mert ezektől a körülményektől, a viharveréstől, a példamutató tehéncsordától, a puttonyos Daciatól, a patakmederbe gázolástól lesz mindez több, válik valódi kalanddá. Balánbányán mibe nem botlunk? Falunapot tartanak, az emelvényen küzdelmes izommunka, azaz szkanderverseny zajlik. Folyik a sör, pörög a körhinta, zsinatol a nép. A sörből mi is kérünk – a körhintától úgyis csak elszédülnénk – majd még lángost is kerítünk hozzá. Balánbánya, neve ellenére, ma már magyart csak nyomokban tartalmaz, a lángossütőnél viszont szemmel láthatóan megörülnek az anyanyelvi beszédnek. Délután van, a nap már nem lángol, kellemesen melegít, lovaink a járdaszegélyhez kipányvázva, csúszik a csíki sör, kitűnő a magyar lángos… nincs hova fokozni az élvezeteket!
Felcihelődve Csíkszereda felé fordítjuk a hajót, és enyhe lejtésen negyven feletti utazóval rohanunk át számtalan kisebb településen. Mivel a monti 26 collos karikacsapásai az országúti és a trekkingek 28-as kerékméretéhez képest sűrűbb pedálcsapkodást igényelnek, egy idő után elkezdtek hegyért, de legalábbis némi emelkedőért rimánkodni, hogy egy kicsit meg tudjak pihenni. Egy kis éles bigyó állítja meg végül a hajszát. Miki hatalmas durranással defektel, a külsőjén akkora vágás, mintha valamilyen késdobáló mellett elhaladva egy kósza bökő vette volna célba. Most jól jön az előrelátóan csomagba pakolt hajtogatható külső, nem kell szigszalaggal bűvészkedni.
Csíkszereda előtt már kopár sík, nagy nyílt térségek várnak minket, és az ezzel általában együtt járó, morcoskodó pofaszél. Maga Csíkszereda kedves, barátságos, szerethető város, rövid belvárosi körjáratunkon meggyőződhettünk róla. 19. század végi és modern városrészek különleges és egészet alkotó elegye. Működik, valahogy igazán el lett találva, ösztönös élet és mozgás van benne.
Az ösztönös könnyedség a Tolvajos-tetőre kapaszkodáskor is kívánatos paraméter számunkra, és nekem mondjuk inkább tanult, de mondhatni könnyed hegymenet volt ez az utolsó. Mikivel szárnyunk nőtt, a szél is jó irányból kapott alánk, másodpercek kérdése volt a célba érés. Fent a Hármas kereszt alatt székely kollégák, bringás srácok pihegnek épp, ma ők sem henyéltek, kétszázat hegyen-völgyön ők is legyűrtek. Zoliék szürkületben érkeznek, innen már csak lefele, emlegetik azóta is az ellenőrizetlen, és nem maradéktalanul igaz állításunkat.
Mert jellemzően lefelé gurulunk ugyan, de egy-két kisebb bucka akad azért még az utunkba, amit lendületből, némelyiket némi plusz meló hozzáadásával el lehet vinni. A sötéttel pedig egy újabb, már a legutolsó, igazán hangulatos kaland veszi kezdetét, éjszakai szerpentines száguldozás hegyről lefelé, amihez a fényt Krisztián közvetlenül a paksi atomerőműre csatlakoztatott lámpája, a muzsikát pedig számomra mp3-as hordozható hi-fi szettem biztosítja. Elképesztő hangulata van így a suhanásnak, ennek a hat napnak az élményszolgáltatása még a legeslegutolsó pillanataira sem fogyott ki az ötleteiből.
Kivilágított települések, meredek kaptatók, zuhanós szerpentinek deleje után fogad magába minket Székelyudvarhely. Még néhány kilométeres kapaszkodás innen Tibód, ahol családi kör, és nem mellesleg pazar, ókori hedonista lakomákat megszégyenítő, minket pedig megrészegítő lakoma vár ránk.
Összesen 1111 kilométert tekertünk, hat nap felhasználásával, pihenőnap nélkül. Három nagyobb mászásunk, hegyünk volt, három közepes nagyságrendű (2-300 méter), és számolatlan kisebb, 4420 méter szintet tartalmazva. 1491 méteren szívtuk magunkba a legkevésbé oxigéndús levegőt, a Pongrác-tető után aszfalt nélkül, még a Borsai-hágó 1416 métere sem tudott vele versenyezni. Éjszakánként átlag 10 Celsius körül, nappal a 30 fokos beosztásnál, vagy felette tartózkodott a hőmérő higanyszála. Aki maga is végigjárná, lerajzoltuk neki, kalauznak GPS-be is feltölthető: bikemap.net
Kedden a Millenáris Velodrom épületében sajtótájékoztató keretében, állami szereplők jelenlétében vált hivatalossá, hogy az elkövetkezendő két olimpiai ciklusban (2020-ig) mekkora támogatásra számíthat a magyar kerékpársport.
Elsőként Dr. Simicskó István sportért és ifjúságért felelős államtitkár beszélt a támogatás mértékéről illetve hátteréről. A lehívható összegen kívül kiderült, hogy egy versenyző bekerült a sportcsillagok ösztöndíjasai közé (ez a program a diplomájuk megszerzésében támogatja a sportolókat), továbbá már két edző kap állami fizetést a MOB-on keresztül, akik emellett havonta továbbképzésben is részesülnek – tette hozzá Pignitzky Dóra, a MOB programvezetője.
Ezt követően Katona Kálmán MKSZ elnök kapott szót, aki a már általunk is közzétett Középtávú Sportágfejlesztési Stratégiát ismertette röviden. A beszédből az alábbiakban azokat a konkrétumokat emeltük ki, amelyek újdonságnak számítanak:
„Jól mutatja a helyszín, hogy honnan kell nekünk kijönnünk… Nagyon nehéz helyzetben volt az elmúlt években a magyar kerékpársport. A 2020-ig kötött szerződés biztosít egy folyamatosságot, erre már lehet alapozni.(…) Eszközeink eddig gyakorlatilag nem voltak. Kapunk kordonokat, szalagokat, sátrakat…Olyan alapvető dolgokkal nem rendelkezett a szövetség, amelyek a verseny rendezés alapfeltételei. Ezek közül már némelyeket be is szereztünk. (…) Tudnak a versenyzőink edzőtáborba menni, kiszámíthatóan, előre fizetéssel. (…) A bíró képzési programmal kapcsolatban friss hír, hogy tegnap érkezett a levél miszerint új UCI bírónk van, aki sikeres vizsgát tett le a Budapesten a támogatási pénzből szervezett képzésen. (…) 2013 II. és 2014 I. félévére összesen 225 millió forintnyi támogatást kaptunk eddig, ebből 32 millió néhány BMX pálya felújítására illetve egy gyakorlópálya létesítésére fordítjuk az önkormányzatokkal közösen. Ezen felül számítandó még az edzők fizetése és maradt még további 2×90 millió forintunk amit fel tudunk osztani.”
Vígh László, a kiemelt sportlétesítmény-fejlesztésekkel, sportberuházásokkal összefüggő kormányzati feladatokért felelős államtitkár az új pályáról beszélt, amely a Nemzeti Olimpiai Központ keretében épül meg. A nyertes pályamű kiválasztása már megtörtént, a tervvé válás 2014 végére, 2015 elejére valósulhat meg, így 2017-re várható, hogy a átadják az új sokrétűbb, nemzetközi szabványoknak megfelelő velodromot, amely környezetében P+R parkolót is kialakítanak majd.
UCI MTB Maraton világranglista vezetőnk, Dósa Eszter is szólt néhány szót az egybegyűltekhez, melyben nagy előrelépésnek nevezte a történéseket:
Reméljük ez egy szép jövő kezdete, nem csak a válogatottnak, hanem a fiatalok számára is.
Február 9-én, vasárnap került sor a Kőbányai Torna Club által szervezett BringaPark Kupa második versenyére. A helyszín ezúttal is a tizedik kerületi Sportliget volt.
Kék éggel, napsütéssel indult a reggel, és bár a felhők végül átvették a hatalmat, az egy héttel azelőtti ónos esős, havas, jeges pályához képest szinte ideális cyclo-cross időben indultak a futamok. A kellemesebb körülmények a nevezők létszámára is kedvező hatással voltak: ezúttal 68 versenyző vágott neki a különböző távoknak.
Színvonalas, érdekes összecsapások döntöttek minden futam helyezéseiről, látszott, hogy mindenki kihozta magából a maximumot. A hihetetlen energiával rendelkező gyerekversenyzők pedig a futamaik végeztével sem hagyták abba a tekerést, így igazi családi program kerekedett a kerékpáros rendezvényből.
Az elit férfimezőny tagjai ezúttal is hat kört teljesítve csaptak össze egymással. Az előző verseny győztese, a belga Cleppe hiányában is színvonalas csata zajlott a pályán az aranyéremért. Buruczki Szilárd dolgát most Búr Zsolt igyekezett megnehezíteni. A két kiváló bringás fej-fej mellett haladt több mint öt körön keresztül, végül az utolsó körben a KTC sokszoros magyar bajnok versenyzője, Buruczki robbantott, és végül 17 másodperc előnnyel ért célba riválisa előtt.
Az összetett versenyben Buruczki így szinte behozhatatlan előnyre tett szert. A “hazai” versenyzőnek gyakorlatilag csak végig kell tekernie a távot az utolsó futamban, hogy megszerezze a végső diadalt.
Az első futamon is népszerű pálya most kisebb módosításokkal még nagyobb sikert aratott. A második helyre érkező, ezért elfogultsággal nem vádolható Búr Zsolt is kifejezetten dicsérte a pálya vonalvezetését és az izgalmas szakaszokat. Külön élmény volt, ahogyan „BuZsó” a mesterséges akadályokat vette: míg mások a bringáról leszálltak, addig ő átugrotta ezeket. A sorozat utolsó versenyén ugyanezt a pályát ellenkező irányban kell megtenni, így a változatosság ezúttal is biztosítva lesz. Remélhetőleg még kellemesebb idő, és még több látogató teszi tiszteltét február 16-án, vasárnap Sportligetben, a sorozat befejező, egyben mindent eldöntő versenyén.
