A másfél hete lezajlott premanturai XCO verseny után az idei szezon első nagy maratonjára is sort kerítettünk Franciaországban: a Roc Laissagais elnevezésű versennyel indítottam a maraton szezont, amely UCI Marathon Series állomás is volt, sőt 2016-ban itt rendezik majd a Maraton VB-t.
A tét nem volt kevesebb, mint a kemény munkával megszerzett összetett-béli elsőségem megtartása.
Míg a horvát versenyen az eső áztatta sziklás tereppel küzdöttem, addig a maraton versenyről inkább azt mondhatom: az én napom, az én pályám volt, s a jelenlegi maximumot kipréselve magamból a top 5-be is be tudtam verekedni magam, olyan mezőnyben, amely nemzeti bajnokokkal és VB top tízes versenyzőkkel volt megtűzdelve! Mit mondjak, ahogyan az évem indult, mindenre gondoltam, csak ilyen eredményre nem! 
A horvát C1-es minősítésű verseny egy nagy adag tanulópénz volt, sok tekintetben. A válogatottal utaztunk le, így csak Csömörig kellett vezetnem, bár a korán kelés még mindig nem megy zökkenőmentesen. De most már kispárnával is felszerelkeztem, így az út java részén szunyókálással kompenzáltam a kialvatlanságot.
A késő délutáni pályajáráson, amiben a helyi kolleginák voltak segítségünkre, nagyon jól éreztem magam, erőben is, de – ami még ennél is fontosabb – bátorság tekintetében is. Habár az Ucka Maraton óta, amit szintén az Isztriai-félszigeten rendeznek, tudtam, hogy sziklából és kőből nem lesz hiány, de hogy ennyire?! Eddig nem voltam túl nagy barátságban az effajta tereppel, de most valahogy nem éreztem gondnak, hogy habozás és “agyalás” nélkül nekiveselkedjek egy-egy rázósabb szekciónak. Persze ehhez az is nagyon kellett, hogy társaságban tegyem meg a pár kört, s kövessem “házigazdámat”.
A pálya egyetlen “szépséghibája” csupán annyi volt, hogy túl sok egynyomos ösvényre vittek rá, ami miatt aggódtunk is Brigivel, hogy mi lesz majd, ha a másnap du. 1-es, fiúkkal közös futamunk során majd hátba csapnak minket…
Minden rosszban van valami jó, ahogy mondani szokás, bár egy kicsit számunkra úgy tűnt, minden jóban előfordulhat valami rossz is… Mire gondolok? Arra a pár figyelmetlenségből elkövetett malőrre, ami miatt a versenyre való mentális ráhangolódás több mint kihívás volt: a lányok rajtját du. 3-ra tették át, amiről csak mi, magyarok nem szereztünk tudomást, majd a szobánk kulcsa nem került a megbeszélt helyre, aminek következtében fél 12-től a délután hármas rajtig cirka 10 percet tudtam pihenéssel tölteni, a többit a bringámon, a versenypálya és a szállás közt ingázva…
Igyekeztem pozitívan venni az akadályokat, hisz végül is minden megoldódott, csak kicsit úgy érzetük Brigivel, hogy bakker, ha nem jársz mindennek utána te magad, akkor nem lehetsz biztos semmiben…
De igazából még ezek ellenére sem gondolom, hogy itt ment el a versenyem (bár gyanús volt, hogy melegítéskor nem bírom felverni a pulzusom), hanem az eső volt az, ami miatt “behúztam a kéziféket”. Mert bizony a mi futamunkra szépen megázott a pálya, a vizes kövek pedig olyanná váltak, mint a… tudjátok mi.
Szóval egy hihetetlen gyenge rajtot követően a startkörön még több volt bennem a küzdőszellem, mint a biztonságos célba érkezés ösztönös érzete, az első sárdagonya és bringás akrobata-mutatványok után ez az arány megfordult. A versenynek tétje nem volt, a következő hétvégén esedékes Marathon Series futamot pedig nem áll szándékomban veszélyeztetni.
A fentiek egyenes következménye lett a kiszólítás, így a negyedik körömet sem tudtam befejezni, mert a cél előtt “kitessékeltek”.
Mit mondjak, nem voltam boldog, de azért elégedetlen sem, a pénteki pályabejárásos élményeket igyekeztem inkább jól elraktározni, s kamatoztatni a későbbiekben. Mert azért csak van valami jó minden rosszban! A sár és vizes sziklák pedig egy további tanulnivaló.
A versenyt követő pár nap sajnos inkább a pihenésről szólt, mint az edzésről, ugyanis kezdett a torkom begyulladni, rázott a hideg, nem igazán voltam topon… Arról nem is beszélve, hogy az útiköltségnek még nem volt meg az anyagi fedezete, az autó szervizben… Hova is készülünk, világkupára?!?! Asszem, nem a legideálisabb módja… Ezt az érzést nem kívánom senkinek! 
És most jön az a rész, ami már unalmas lehet, de akkor sem hagyhatom ki, hogy ezúton is hálámat és köszönetemet fejezzem ki annak a Szász Viktornak, aki újra vállalta azt az áldozatot, hogy idejét és energiáját nem kímélte, s bevállalt egy cirka 1900 km-es utat oda s ugyanannyit vissza azért, hogy egyáltalán esélyem legyen megtartani a világranglista-elsőségemet… A verseny során pedig profikat meghazudtoló módon végezte a frissítést is, szerelt illetve szervezett, s emellett még elviselte a nyűgjeimet is… Szóval le a kalappal!
Hogyan viszonozhatom az ekkora mérvű segítségnyújtást? Egyszerű: minden tőlem telhetőt megteszek, nem esek szét fejben, odafigyelek az apróságokra is (pl. megfelelő folyadék-visszapótlás, étkezés időzítése, alvásmennyiség). Illetve egy pár száz km-es vezetést is bevállaltam a nemrég hozzánk került új(abb) autóval. Az autót gyorsan megkedveltem, a parkolóban viszont nem bántam, hogy a szélesebb parkolósávval gondoltak a női sofőrökre is:
De ugorjunk egyet, hiszen egy cirka 20 órás autózást követően péntek este fél 10-kor sikeresen megérkeztünk egy Gabriac nevű kis francia faluba, ahol a szervezők jóvoltából szállást kaptunk. Végre vízszint és pihenés!
A falu egyébként jellegzetes francia település volt a maga kőházaival s kis utcácskáival. Mintha vissza mentünk volna az időben… A képbe talán csupán a helyi benzinkút nem illett bele (mert az is volt ám, habár 10 utcánál több nem lehetett a faluban). Lehet, előítéletes vagyok, de szerintem nem itt kellene tankolni… 
Szombaton megnéztük a pálya első szakaszát, felvettük a rajtszámot, Viktor pedig felkészítette a bringát a másnapi megmérettetésre.
Hú, a pálya szuper jó volt! Kemény 200-300m-es mászások, olykor 15% feletti meredekséggel, erdei csiki-csukik XCO-módra, enduro pálya szakaszok ugratókkal, mandínerekkel, patakátkelések, köves-gyökeres szekciók – igazából minden benne volt, amivel eddig külföldi és hazai maraton versenyeken találkoztam.
Nekünk, lányoknak, 65 km volt a penzum, 2400m szintemelkedéssel. Azt hiszem, ez magáért beszél!
A pályajelölés korrekt, a szervezés profi volt, információban sem volt hiány; nem hiába, 1992 óta rendezik meg ezt a versenyt, melynek megálmodója és atyja Pierre Boyer. Ehhez jön még az emberi oldal: segítőkészség, pozitív hozzáállás, minden problémát igyekeztek megoldani. Na nem mintha sok lett volna, de jó volt érezni, hogy a versenyzőről szól a verseny, nem csupán üzleti vállalkozás.
Este a többi bringás kollégával megörökítettük a helyi rituálét, amely a tehenek legelőről való hazahajtását jelentette:
Ezt követte a kiadós vacsora, majd azt utána a rajtszámok is a helyükre kerültek, a lábaim pedig szépen bemasszírozva, így jó hangulatban, stressz nélkül bújtam az ágyikóba.
A reggeli program a szokásos volt, persze azért sikerült egyet betliznem (ti. nem egyértelműsítettem, hogy melegítés után/közben már nem megyek az autóhoz vissza), aminek az lett a következménye, hogy Viktor az utolsó pillanatban ért a rajthoz. Picit aggódtam, hogy akkor kire bízom majd a kabátot és a lábtyűt, de bőven volt ott lelkes szurkoló.
A hőmérő higanyszála akkor még csak 13C fokot mutatott, de napközben 20-ig felkúszott. Ideális volt!
A rajt előtti rituálé része volt az RQmax “bogyó” bevétele is, ami, ha jól melegítettél, egy plusz löketet ad az izmaidnak. Igazából a savasodást segít kordában tartani, aminek szerepét talán nem kell nagyon ragoznom.
A rajtot remekül kaptam el, azonban kissé váratlanul ért, hogy az első emelkedőt letudva (amelyen még nem szakadt szét a mezőny), kezdődött a hadd-el-hadd: leszorítás, könyökölés, agresszió a köbön! Ami engem illet, eléggé pacifista szemléletű vagyok, így inkább erőből igyekeztem megoldani, hogy megtaláljam a boly elején a nyugisabb helyet. Persze ehhez az is hozzájött még, hogy tudtam, mikor fog beszűkülni a pálya, így, okosan taktikázva, az 5. helyen kezdhettem meg a gyilkos hegymenetet.
A magas pulzus mellett nagyon észnél kellett lenni, ugyanis a víz 30-40 cm-es árkokat vájt az útba, amibe ha belesel, könnyen nem jössz ki! A hegytető felé azért szelídült a dolog, s szerencsénkre mindig adódott egy kis pihenős szakasz.
A második hegymenetnél lengyel kolleginám, Michalina Ziolkowska, kezdett feljönni rám, s egy óvatlan pillanatban hibázva magam elé is kényszerültem engedni. Így kezdődött az üldözés!
Sajnos ezzel egy időben a negatív gondolatok is úgy döntöttek, “bepróbálkoznak”, s komoly mentális hadviselést kellett vívnom magammal. Mert ugyan mi pozitívra gondoljak akkor, amikor tudom, míg ő (és valószínűleg a legtöbb ellenfél) keményen edzőtáborozott, addig én otthon és a műtőasztalon feküdtem… Ajjajjajj, nem lesz ez így jó! Egyébként – s ez a módszer teljesen bejött – tényleg végigpörgettem az agyam, vajon mibe is tudok kapaszkodni, s az elmúlt két XCO verseny szolgált bizonyítékul: Langenloisban meglepően erős, míg Premanturában a várnál ügyesebb voltam a száraz sziklákon. Szigorúan magamhoz képest.
Akkor miért is aggódok? Szuper az idő, pár szakaszt leszámítva száraz a pálya, élvezem a terepet, mi is kell még?
Így motiválva magam igyekeztem minél magasabban tartani a pulzusom, s abban bízni, hogy utolérem még a lengyel leányzót. A negyedik frissítőállomás előtt erre sor is került, amihez az azért a pech és az alacsony guminyomás hozzájárult (mármint Michalina részéről), ugyanis defektet kapott.
Akkor mindent bele, most kell a nagy előnyre szert tenni – persze a sziklákon szigorúan a fél órával korábban elrajtolt fiúk által kikoptatott ideális íveken, nehogy pórul járjak. A frissítőkben szépen elvettem a kulacsaimat, miközben Viktor gélt is tudott csusszantani a zsebembe. Kb. fél kulacs fogyott el egy-egy frissítőállomás között, “normál” Endurance és “agydurrantó” XX-Force váltva. Illetve néha még koktélt is kaptam: Viktor mixelte a kettőt, ki ne üssem magam. Szeletet most nem vittem, bár ez a 65km a hazai maratonokhoz képest már igényelte volna. Ha jól emlékszem, 5 géllel oldottam meg a versenyt, s Viktortól még egy extra RQmax bogyót is kaptam, hogy erőre kapjak az utolsó 20km-en.
Ekkor már férfi mezőnyből jó páran befejezték az extra kurflit, így nem volt meglepő, hogy magyar hangot hallok a hátam mögül, akinek gazdája Vígh Zoli volt!
Kis hazánkat még csapattársa, Szatmáry Andris képviselte.
A pálya utolsó harmada rendesen erőt próbáló volt. Mit mondjak, ennyit még sosem néztem az órát, mint most, lassan gyűltek a km-ek… Hát igen, most érzem az edzésbeli “lemaradásom”, 3 óra versenyidőnél már jeleztek a lábaim. A szintrajz, amit a szervezők biztosítottak, szintén nagy segítségemre volt, mondhatni elengedhetetlen a tervezéshez. Gps-t pedig újfent vittem magammal, ami sajnos navigálni nem tud, de legalább “gugliban” megnézhetem, merre is jártunk…
A célvonalon végül 4 órás idővel haladtam át, 15 percre a győztestől, s csupán 1,5-re a tavalyi aranyérmestől! Mindez az ötödik helyet jelentette, úgyhogy alig fértem a bőrömbe!
A lányoknál a belga Alice Pirard nyert, őt a hazai pályán versenyző Helen Marcoyre követte. Harmadik a norvég bajnok, Borghild Lovset lett. Michlina, és sokan mások sajnos nem tudták befejezni a versenyt, elég sok volt a “dnf” a listán. Ami még mókás volt, de nem tartozik szorosan ide: a mini expo-n árusított belsők mind defektgátló tejjel voltak töltve, hétköznapit nem is kaptál. Szóval “picit” defektveszélyes a hely.
A fiúknál a kolumbiai bajnok Paez Leon nyert. A dobogóra a portugál Luis Pinto és a svájci Urs Huber állhatott még fel. Szatmáry Andris 12-ik, Vígh Zoli pedig 23-ik lett. Gratula Nekik is!
A hazautat immár két részletben tettük meg, szigorúan Németország felé, részben, mert feleannyiba került útdíj, a táv pedig alig hosszabb. Azért nagyon nem mindegy!
De most már jobb lesz befejeznem, mert újfent kisregény kerekedett… Köszi türelmet!
Végül egy kis videó a versenyről:
Most egy kis pihenő következik, Kellemes Húsvétot Mindenkinek!
.
Az EVOC a legjobb minőségű hátizsákok szinonimája, számos úttörőnek számító funkcióval, ilyen például a jelen bemutatóban szereplő FR ENDURO méretfüggő integrált gerincvédője. Az FR Enduro 16 literes extrém MTB-specikus modell, innovatív ITS-hátsó szellőztető rendszerrel, amely valóban a freeride és az enduró kerékpározás tempója és testhelyzetében nyújtja az optimális hűtést.
Űrtartalom: 16l (méret: M/L); S méretben 15l
