Két hét múlva rajtol az év első nagy háromhetes körversenye, a Giro d’Italia. Első kedvcsinálónk a szurkolóknak is szól, akiknek még van idejük felkerekedni egy felejthetetlen kalandra!

A tavalyi Giro d’Italia végjátékát Nehézy László és barátai követték végig a helyszínen, s közben természetesen nem maradtak el a sokáig emlékezetes bringázások sem a havas csúcsok felé:

A 2013. évi beszámolónkat úgy zártam, hogy „A Stelvio hágója pedig visszavár… „ Vártam is nagyon a versenykiírást, hogy a Stelvio-t érinti-e a mezőny, de amikor megtudtam a szakasz időpontját már láttam, hogy erre nem ideális kirándulást tervezni. Viszont a Zoncolan hamar képbe került, még amikor jött a hír, hogy esetleg kétszer is felhajtanak a tetejére. Így a programunkat ehhez igazítottuk függetlenül attól, hogy végül „csak” egyszer teljesítette a mezőny. A trieszti finálé is kínálta a lehetőségeket, így megszületett a programterv.

Ausztriában a Glockner-hágón keresztül autózunk a Dolomitokban lévő Tre Cime di Lavaredo szikláihoz, onnan a Zoncolan lábához, majd az utolsó napot pedig Trieszben töltötjük. Tavaly úgy utaztunk hárman, hogy a versenybringákat is bent szállítottuk, azóta viszont vonóhorogra került egy Thule, így született meg a gondolat, hogy a felszabaduló helyen el tudunk még vinni valakit: meghívtuk édesapánkat. A kerékpáros múltunkhoz is sok köze van, és ő is nagyon szeret utazni. A dolog szépsége pedig az lett, hogy gondolatában neki is megfogalmazódott, hogy egyszer szívesen csatlakozna hozzánk.

Így vágtunk neki az útnak szerda este. Másnap délután már a Glockner-hágón kaptattunk felfelé, sokszor egyesben, de a táj igazi szépsége a felhők miatt rejtve maradt előttünk. Az alpesi levegő és a szerpentin kanyarok sokasága viszont éreztette, hogy különös helyen járunk. A tetőn felkínáltam a lehetőséget a tesóimnak, hogy guruljanak le, ilyen lejtmenetre ritkán adódik lehetőség. A teljes téli szerkó rendelkezésre állt, így a bátyám neki is látott a downhill-nek. A Hoctor alatt az öcsém is kedvet kapott, ráadásul ott már a nap is kisütött. A Pasterze-gleccserhez érve újra a felhők vették át a terepet, így a híres Grossglockner csúcsát nem tudtuk megpillantani. Láttunk viszont mormotákat, kőszáli kecskéket, és havasi csókák repkedtek körülöttünk.

Heiligenblut alatt már egészen tavaszias idő fogadott, a srácok itt ültek vissza az autóba. Még az este Toblach-ba értünk. Péntekre egy via ferrata túrát terveztünk a Monte Toblin oldalában, de a Misurina-tó feletti panorámaút az autóforgalom elöl még le volt zárva. A fizetős kapuktól gyors program módosítással végül kerékpárral, túrafelszerelésben és mászó sisakban vágtunk neki az utolsó kilométereknek. Az időjárás viszont az előrejelzéssel és várakozással ellentétben pazar volt. Az útzár miatt alig volt még ember a hegyek között, a bringákat az Auronzo menedékháznál lezártuk és célba vettük a Monte Toblin-t. Sok helyen még méteres vastagságú havas részeken vezetett az utunk.  A helyismeret és tapasztalat hiánya miatt elszámoltuk az időnket, így a Toblin via ferrata útjának neki sem kezdtünk, de így is jót túráztunk.  Édesapánk addig az autónál várt bennünket, ezt így is terveztük. Mire leértünk éppen kész lett az ebéddel, kiváló volt az időzítés. Még este át utaztunk Sappada-ba, hogy másnap reggel időben ott lehessünk a Zoncolan kapujában. A két tesóm az utolsó 20km-t bringával tette meg, így ők jól bemelegítettek, nekem csak 5km jutott Comeglianstól Ovaro-ig.

Szombat reggel Ovaroban a szikrázó napsütésben már nagy volt a nyüzsgés, mindenhol rózsaszín díszítések és sok bazáros lepte el az utcákat. Úgy terveztük, hogy hárman feltekerünk a hegy tetejére, majd visszatérve édesapánkkal sétálunk vissza a versenyt megnézni. A pokol kapujában stílusosan nem más, mint maga „Az ördög” várta a szurkolókat, majd a versenyzőket. Didi szívélyesen fogadta a rajongókat, igazi turista látványosság volt, és láthatóan ő is élvezte a népszerűséget. Mi sem hagytuk ki a lehetőséget egy közös fotóra.

A napi váltóruhát és élelmet lent hagytuk, ahol édesapa vigyázott rá, mi pedig nekivágtunk a 8km-nek. Sokat olvastam a Zoncolan irgalmatlan meredekségéről, de igazából nem hittem, hogy ennyire brutális.  A bátyám jól bírja a hegyeket, ő ehhez mérten a trekking bicajával tartotta is a tempót, mi az öcsémmel inkább gyönyörködtünk a tájban J. Útközben találkoztunk több magyar szurkolóval is, egyikükkel beszélgetve tekertünk fel egy szakaszon. Az utak mentén már délelőtt gyülekezett a tömeg, de a legtöbben a csúcsot vették célba. Feltűnt egy 75 év körüli idős úr, aki egyik kezében egy szatyor élelemmel, a másikban egy műanyag ülőkével megállás nélkül tempósan gyalogolt felfelé. Lenyűgöző volt az elszántsága. A csúcshoz közeledve áttekertünk két hideg alagúton, és hó falak mentén érkeztünk az utolsó pár száz méterhez.

A végét lezárták, itt mindenki cyclocrossra váltott. Fent voltuk, megcsináltuk, jól éreztük magunkat, az emberek pedig csak özönlöttek felfelé. A lejtmenetben persze nem lehetett engedni a bringákat, de a szlalom így is élvezhető volt. A meredekségből adódóan a fékek rendkívüli terhelést kaptak, kicsit aggasztott is, hogyan fogják bírni. A kapuhoz visszaérve immár gyalog indultunk vissza, és találva egy megfelelő szabad helyet, letelepedtünk. A hátizsákból előkerült a túra gázpalack és a szalonnasütő vas. Igazán jólesett egy kis csemegézés. Az idő gyorsan pergett, hamarosan megjelentek az első kísérő autók, és felzúgott a helikopter hangja is. Kis idő múlva feltűntek az első versenyzők, sokkal hamarabb, mint ahogy számítottunk rá. Egy komolyabb szökevénycsoport jött az élen, még töretlen lendülettel.  Percek múlva érkezett egyes sorban haladva Quintana csoportja, és kapva a lehetőségen szaladtam vele.  A főmezőny után folyamatosan érkeztek a versenyzők, akik közül valaki elejtett egy eper dzsemes süteményt, ami biztos hiányzott felfelé.

A szurkolók szokás szerint elkezdték tolni a versenyzőket. Ebben a „karitatív” tevékenységben már tavaly is részt vettünk, ezen a meredekségen minden méter számított, nem is ellenkezett senki sem J. Többek között Tyler Farrart, Roberto Ferrarit és Luca Paolinit is toltuk. A keskeny úton nehezen fértek el az autók, próbálták kerülgetni a leszakadt versenyzőket.  A verseny után mint egy felpiszkált hangyaboly, úgy özönlöttek lefelé az emberek. Nem is lehetett haladni, de bringával mégiscsak könnyebb volt. Ovaro-ba leérve óriás kivetítőn a befutót éppen sikerült még elkapni, hihetetlen, hogy ilyen hamar fel is értek.

Amint várható volt az országúton beállt a sor, nem lehetett jól haladni, így éppen a naplementére értünk Triesztbe. Édesapa most látta életében először a tengert, szép találkozás volt. Este már nagy volt a nyüzsgés a belvárosban, állt a pódium és hangfalakból zene szólt, a vendéglők és sétáló utcák zsúfolásig telve voltak. Másnap reggel bringával indultunk be a városba, először a kijelölt körpályát tekertük végig, majd egy pizzára beültünk nem messze a pódiumtól. Közben különböző felvonulók érkeztek, és egy társaság a parkolóban vette át a Pozzovivo fun klub pólókat. A befutó környéke annyira zsúfolt lett, hogy esélytelennek láttuk ott elhelyezkedni, viszont a pálya belső szakaszain még voltak klassz helyek. A várakozás sem tűnt hosszadalmasnak, a Frecce Tricolori érkezett a légibemutatójára, a házak között egy-egy pillanatra láttuk őket. A helikopter itt is jelezte, hogy megérkezett a mezőny. A Movistar teljes sora előre állt Quintana-val, akit győzteshez méltóan talpig rózsaszínbe öltöztettek.

Ahogy elhaladtak előttünk, a tömeg úgy megfeszült, hogy nem volt lehetőség helyezkedésre. A bátyám meg is jegyezte, hogy itt az emberek simán belöknek a versenyzők elé, úgy kellett vissza támasztani magunkat, néha félelmetes volt a tömeg szorítása és a versenyzők közelsége.  Készítettem fotókat, de próbáltam most a versenyre és a testi épségemre figyelni. Egy eldobott kulacs előttünk landolt, de a járdaszegélyről visszapattant és átgurult a másik oldalra, mindeközben a versenyzők persze száguldottak mellette. Számoltuk a köröket, gyorsan pergett az idő. A befutót egy előttünk megálló Colombia csapatautó kis monitorán láthattuk. Ahogy vége lett a versenynek, pár perc múlva szakadni kezdett az eső, ami pillanatok alatt eltüntette az embereket az utcákról. Így fordulhatott elő az is, hogy a főtérre érve könnyedén találtam alkalmas helyet, hogy fényképeket is készíthessek a díjkiosztóról. Bár a rózsaszínű trikóról lemaradtam, a piros, fehér és kék trikó átadását viszont premierben láthattam.

Ismét egy szép élménnyel gazdagodtunk, jó volt újra látni a versenyt, a szép hegyeket és a tengert. A városból kivezető utak csodával határos módon teljesen járhatóak voltak, így hamar útra keltünk, és egy szlovéniai pihenő után hétfőn érkeztünk haza.

Galéria: