Mi is az a Salzkammergut Trophy és hogy kerültem én oda?
Európa egyik legnagyobb montis fesztiválja, ahol 8 távon a 22 km-től, a a 202 km-ig mérhetik össze erejüket kerékpárosok. Évente több mint 3000 fő ünnepli itt együtt a mountain bike sportot. A klasszikus mtb maraton mellett, expo, gyerek verseny, egykerekű dh és all mountain táv is megtalálható a háromnapos fesztiválon. Ők valahogy tudják, hogyan lehet minőségi rendezvényt szervezni, mindenhol önkéntesek, segítők és szurkolók, a frissítő asztalok rogyásig pakolva. Szóval ez a nagybetűs Salzkammergut Trophy.
2006-ban indultam először, akkor még a 120 km-es távot választottam, amin összesen 3700 m pozitív szintemelkedést kell leküzdeni. Nagy harc volt, mert nem a legideálisabb kerékpárokkal (18 kg-os duplavállas free ride bringák) vágtunk neki anno Zsolti barátommal, de mindkettőnknek örök szerelem lett a rendezvény. Ezt követte még két sikeres és egy sikertelen B táv. Aztán 2013-ra megjött a bátorságom az A távhoz, amit a leggyorsabb magyarként sikerült teljesítenem, és ezt 2014-ben megismételtem. Majd következett 2015, amikor inkább ne indultam volna el.
Egy kisebb napszúrással érkeztem meg Bad Goisernbe, amiről nem vettem tudomást és nekivágtam a távnak. Egy ilyen ultra versenyen az ember elég sok időt tölt kint és ilyenkor van ideje gondolkodni. Hát én nem adtam fel, pedig nagyon fájt, hanem inkább gondolkodtam és célba értem. De ez a célba érés, egyben egy korszak végét is jelentette. Annyira rossz élményt kaptam, hogy nem ültem többet rá a bringámra, teljesen elengedtem a hegyibringázást és maradt a futás, ami azóta sem változott.
Hogy akkor mit keres egy futó a Salzkammergut Trophy A távjának rajtjában?
A tavalyi év eseményeinek köszönhetően lefújtak minden futóversenyemet és egy gravel bringába fojtottam bánatom. A bánatból szerelem lett és rájöttem, hogy egy ilyen bringával szinte mindent lehet élvezni. Szinte mindent! Ez a bringa megadta nekem a kalandot és a kihívást. Viszont ott volt a múlt, ami kísértett folyamatosan, hogy mi történhetett velem 2015-ben. Pár éve elmentünk a feleségemmel a rendezvény helyszínére, és ahogy elkezdtem mesélni Beának, hogy mi, hol, és hogy szokott lenni, csak jöttek elő az emlékek és elkezdtek potyogni a könnyeim. Éreztem, hogy nekünk még lesz dolgunk egymással. Ezért titkon elkezdtem gondolkodni, hogy elindulok én még ezen az A távon, de nem montival, hanem a gravel bringával. A futás mellett sok szintes, technikás és hosszú tekerésem volt. Tehát irány a Salz.
Pár szó a technikáról.
A bringa egy Cannondale Topstone 3, ami nem egy teljesen szokványos gravel. A 27,5-ös kerekekre 47-es gumit lehet rakni, ez már szinte egy retró xc gumi szélessége (természetesen tejjel szerelve). Elöl a Lefty villának köszönhetően 4 cm-t mozog, hátul pedig a soft trail megoldás 3cm mozgást eredményez, így elég kényelmes a kerékpár. A kormány egy nagyon terpesztett gravel kormány, ami annyit jelent, hogy 420mm-ről, 570mm-re szélesedik, tehát kényelmes és jó nagy az erőkar, így könnyű irányítani. Az áttétel combos, mivel mindig is szerettem erőből tekerni, szóval 11-42/40. Hogy ez a bringa, és a felkészülésem mire volt elég? Olvasd tovább.
Július 16. péntek
Megérkeztünk a helyszínre a nap sütött gyönyörű idő volt, vírusnak szinte nyoma sehol. Minden olyan volt mint régen, a kicsi falu ismét átalakult egy óriás fesztivál helyszínévé. Körbejártunk és én csak mutogattam Beának, hogy mi micsoda. Ja, azt majdnem elfelejtettem, hogy Bea is benevezett élete első mtb versenyére (G táv 21 km 600 m szintemelkedéssel). Elmentünk a gépátvételre, mert az A távon ilyen is van. Mindent megnéznek: gumik, fékek, lánc, csapágyak állapota. A bringát felkészítettem, úgyhogy nem aggódtam, csak egy dolgon, hogy a koskormány átmegy-e? Átment, és már készültek is a képek rajtszámmal, bringákkal. Izgultam rendesen, de hősnek éreztem magam, hogy gravel bringával nekivágok ennek a versenynek.
Július 17. szombat
Reggel 4:45 az eső egy picit szitált, de semmi extra, Beát meg is nyugtattam, hogy ez az én időjárásom. Páran magyarok sok szerencsét kívántunk egymásnak, 5-kor pedig elindult a menet, majd szép lassan el is kezdett esni. Az első kilométeren megtaláltam a mezőny másik graveles indulóját. Jó érzés volt tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen hülye. Összepacsiztunk és elindult a mászás. Itt minden mászás hosszú, kemény, de nem tudtak újat mutatni, hiszen már annyiszor másztam fel rajtuk. Rögtön az elején éreztem, hogy hiányzik valami, ami nem a kisebb lánctányér, nem a hosszabb rugóút és nem az egyenes kormány.
A bringa tökéletesen viselkedett a lejtőkön, az áttétel nekem elég volt felfelé. Csak ott szálltam le tolni, ahol a körülöttem lévő 29-es merev vázas bringások. A gyökeres és sziklás dh szakaszok is simán mentek, csak ott nem mentem le, ahol már az össztelósok sem tudtak. Szépen haladtam, az eső meg csak ömlött, ami nekem most nem esett jól.
Kerestem a helyem a mezőnyben, méregettem az embereket, próbáltam versenyezni velük lefelé, felfelé. Néztem az átlagomat és imádkoztam, hogy fogyjanak minél gyorsabban a kilométerek. A pályán az első 120 kilométeren van az összes technikás szakasz. Tudtam, hogy ha azon túl leszek, akkor már csak gravel út és aszfalt vár rám. Lassan, de fogyott a táv. Kb 50km-nél, egy tempósabb murvás lejtőn haladtam, amikor egy villanással a földön találtam magam.
Nem értem mi történhetett, sima széles murvás szakasz volt, és én stabilan fogtam a kormányt, de egyszer csak mintha felnyúlt volna egy kéz a semmiből és kirántotta alólam a bringát. Feküdtem a földön, próbáltam felmérni a károkat behajtottam a könyököm és a térdem. Szerencsére működtek. Összeszedtem magam és felálltam. Mindenem fájt, a sebekből folyt a vér, végig az alkaromon és a sípcsontomon. Nem kellett leporolni és letörölni magam, mert az eső folyamatosan áztatott. A mezem kiszakadt a bringa egyben volt, csak a fékváltókar görbült be. Kiegyenesítettem és szép lassan elindultam tovább, mert nem akartam kiszállni, hiszen nem azért indultam el. Az esésnek köszönhetően lassult a tempóm, így elkezdett erősödni bennem a kérdés, hogy: Tényleg mit keresek én itt? Méregetem magam a többiekhez, nézem, hogy ki hagy le és én kit hagyok le. A versenyzők gondolkodnak így, de én nem versenyezni jöttem. Én kalandot akartam!
Szép lassan kezdett összeállni a kép, hogy a körülményeknek és az időjárásnak köszönhetően, ez most nem lesz kaland és nem lesz élmény. Ez nettó szenvedés, nulla örömforrás. Eldöntöttem, kiszállok! 100km-nél egy pillanatra elállt az eső és ezzel felcsillant a remény, de öt perc múlva újra ömlött, és nekem ez tényleg nem esett most jól. Itt már együtt haladtunk a rövidebb távokkal és megláttam az első G távos rajtszámot. Bea ezen a távon indult. Bíztam benne, hogy utolérem, mert nagyon aggódtam érte, hiszen ez volt az első versenye és nem volt a legideálisabb az időjárás. Leérve a hegyről nem értem utol.
Álltam a kereszteződésben. Balra a célterület, jobbra 80km és 3000m szintemelkedés. Balra a feleségem, jobbra szakadó eső és a Só-hegy. Felhívtam Beát és nem hittem el amit hallok. Boldogan, ujjungva mondta, hogy beért és élvezte. Ez volt a pont az i-re, éreztem, hogy nem kell, hogy minden rólam szóljon, Ő minden versenyen ott áll mögöttem és segít. Nem akartam elvenni az örömét az én görcsös teljesíteni vágyásommal, ott akartam lenni vele és neki örülni. Ehhez nem kellett mást tennem, csak elfordulni balra, megtettem és nem bántam meg. Én azon a napon nem tudtam volna olyan örömmel beszélni erről a versenyről, mint Ő.
Jöjjön a kérdés, hogy jó ötlet volt-e elindulni.
Így 1,5-2 hét távlatában sem érzem azt, hogy megbántam. Visszamentem a Salzkammergut Trophyra és elszámoltunk egymással. Ez egy ilyen adok kapok dolog köztünk, én adtam neki egy kicsit a véremből és az arcomból, ezért Ő egy boldog finishert adott nekem cserébe. A bringa most a szervizben pihen, de nem akasztom szögre, mert időben engedtem el a versenyt és a versenyzést. Szóval jöhetnek a kalandok.
