Tekersz a sötét erdőben az ösvényen. Fejlámpád pislákoló fényénél keresed a nyomot. Fél percenként ránézel a GPS-re, nehogy letévedj az ösvényről. A nedves gyökereken nem mersz áttekerni, nem kéne egy bukfencet bekockáztatni. Futólépésben tolod a bicajt fedett esőbeállót keresve, mert tudod hogy jön a vihar. Kiver a veríték, hirtelen felébredsz – a saját ágyadban alszol, már nem a Divide-ot teljesíted, de álmodban megint visszatér az erdő.

E rövid felvezető után bemutatkoznék. Szénási Péter vagyok, MC4-es parakerékpáros. Sérülésem okán zömében alsó végtag térd alatti amputáltakkal versenyzek. Nekem születési rendellenesség miatt kell ortopéd cipőt hordanom a bal lábamon. Rendszeresen versenyzek a parakerékpáros válogatottban, tavaly pedig az Everesting kihívást teljesítettem (8848 méter szintemelkedés egy szegmensen, egyben teljesítve), illetve végigtekertem már a monti maratonok hosszú távját is. Mintegy felkészülésként a Divide-ra idén nyáron két darab egyhetes csomagos-sátras túrát csináltam hegyvidéki körülmények között Horvátországban, illetve Szerbiában.

A célom a Hungarian Divide teljesítésével az volt, hogy megmutassam az embereknek, hogy sérültként is teljesíthető egy ilyen extrém túra. Emellett a Bátor Tábornak, mint jótékony sportoló tekertem és a sportteljesítményem elismeréseképpen gyűjtöttem az adományokat. A mai napig már több mint 130 ezer Ft-ot tudtam a súlyosan beteg gyerekek élményterápiás táboroztatására gyűjteni. Ha tetszik a kihívásom, a kalandjaim és teheted, akkor kérlek, hogy itt támogasd a beteg gyerekeket és családjaikat, akár a legcsekélyebb összegű adománnyal, vagy pár kedves, biztató szóval.

Technikai felszerelés

Egy ilyen túrán döntő lehet a megfelelő technika és eszközök használata. Bár gravel túrának írják a szervezők, én csak annak ajánlanám a gravel bringa használatát, aki nagyon rutinosan és jól közlekedik terepen. A teleszkóp és a széles gumik egy ilyen hosszú túrán megfizethetetlen kényelmet adnak. Saját gravel-bringás tapasztalatom alapján kb 10%ban volt olyan út, amin a koskormány előnyt ad. Éppen ezért az egyenes kormány közepét bebandázsoltam, hogy a sík szakaszokon behajolva, könyökölve tudjak haladni. A sár miatt többször nyerő választás volt elöl a Lefty teló és a Conti Race King párosa. Utólag hátra egy keskenyebb gumit kb 2.0 raktam volna a sárférőhely hiánya miatt, szintén alacsony bütykökkel.
A Bryton 450 navi többször tévedett, állítólag a Garmin és Wahoo jobb. Azokkal viszont nincs tapasztalatom.

Mi lapul a táskában?

-Hasi tasi: Pénztárca, zsepi, szemüvegtisztító, ragtapasz, gumileszedő, életmentő fólia (átázás esetén nem engedi kihűlni a tested), nedves törlő, magnézium, multivitamin, L-Karnitin, koffeintabletta, széntabletta.
-Kormány mögötti kistáska: Powerbankok: 2x 10000mAh, lakat, csősál, 4 db müzliszelet, szúnyogriasztó
-Váztáska: kábelek és camelpack, 1 zacskó kesudió
-Kormányon egy kulacsnyi víz
-Kormánytáska: sátor és aláöltözet
-Lefty villa: derékalj, vékony hálózsák és aláöltözet
-Hátsó táska: tiszta ruha, törölköző, kesudió, mogyoró, mazsola, diákcsemege, marokszerszám, pótgumi, láncolaj, latex tömítőfolyadék, szigszalag, gyorskötöző, szivacs, lábszár, karszár, szélmellény
-Elöl két lámpa és fejlámpa, hátul két villogó
Illetve – ami nem látszik itt, de a túra végére a táskán, a ruhákon, cipőn, a bringán, és amúgy mindenhol egy mini-plázsnyi homok, sár formájában

A túra útvonalát a szervezők jelölték ki, amit gpx formátumban kaptunk meg, ezt kellett követni. 70 %-ban terepen, a maradékban pedig kis forgalmú, zömében töredezett aszfaltúton haladt a nyomvonal. Az 1400km-es útvonal 24000m szintet tartalmazott. Számomra az út két-három százaléka volt tekerhetetlen, ami a lehullott csapadék miatt kb 5%-ra nőtt. Ez nem tűnik jelentősnek, azonban a biciklin nem a távolságot, hanem az eltelt idő érzékeled. Kb 3km/h-val tudom tolni és jó esetben kb 15km/h-val tekerni a biciklit. Ez azt eredményezi, hogy az 5%-nyi út megtételéhez a kerékpáron töltött időd 25%-a kapcsolódik. Emellett szintén számolni kell a táborhely és sátorverés idejével, ami simán elvihet akár napi egy órát is.

Az útvonal rácsainak pontozása a sűrűn lakott vagy útvonallal bőven ellátott területen nem elégséges. Itt gyakorlatlanabb túrázó számára garantált az eltévedés.

A képen látható helyen a GPS hamarabb fordított balra, mint a tényleges útvonal, ami szerencsére nem okozott problémát, mert nem zsákutca volt, azonban mégis megállásra kényszerített és végül a telefonon néztem meg, hogy hol vagyok. Hasonló eset hozzávetőlegesen napi 5 -10 szer fordult elő, ami szintén a haladást, tekerést lassította és ki is zökkentett a ritmusból.

Az útvonalat a szervezők szándékosan (fenntartva a túra nehézségét) nehezítik bizonyos helyeken benőtt utakkal vagy félig felszántott földutakkal. Ezek leküzdése nappal, jó látási viszonyok közt is nehézkes lehet, sötétben, – esetleg esőben – pedig komoly kihívás. Ezek eredményezik azt, hogy a Hungarian Divide nemzetközi összehasonlításban sem sétagalopp, hanem komoly kihívás a bringatúrázók számára. Talán ez is okozta számomra a túra előtt a legfontosabb tévedést. Én a gravelre mint egy ligh MTB-re gondoltam minden időben járható épített erdei utakon. A track általam ismert részei is ezt erősítették meg (a Mátra, Bükk, Pilis, jól járható volt).

A teljesítésnek két módja lehetséges. Tour kategóriában segíthetik egymást a versenyzők és elfogadhatnak segítséget családtagoktól. A Solo kategóriában viszont csak magadra, illetve azokra a segítségekre számíthatsz, ami másoknak is a rendelkezésére áll. Pl magánszálláson megalhatsz, de otthon nem. A verseny erősen épít a fair playre, mivel sok esetben ezen szabályok betartása nem ellenőrizhető a szervezők részéről.

Én Solo kategóriában indultam de utólag már látom, hogy a Tour kategóriában kellett volna! Nem volt megfelelő tapasztalatom az éjszakai, ismeretlen vadonban való túrázásban, és vadkempingezésben. Továbbá a Solo kategóriában a többiek részéről általános volt a bivakolás, ami sokkal gyorsabb mint sátrat állítani, azonban több tapasztalatot és nem kevés bátorságot igényel.

Mi történt a túrán

A túra rajtja a sátoraljaújhelyi Smaragdvölgyben volt augusztus 14-én, szombaton 10-kor.
Első napi célom a Zemplén és a Bodrog völgyének meghódítása volt. A Zemplén Magyarország egy elfelejtett paradicsoma. Minden bringatúrázónak ajánlom a kis forgalmú utak és a kedves vendéglátók miatt. A Zemplént elhagyva viszont mintha Albániába csöppentem volna! A kis falvakban az úton kecskék, lovak legeltek. A mögöttem elhangzó beszólások is arra késztettek, hogy padlógázzal tekerjek át minden településen. Sötétben értem el az Aggteleki karsztvidéket, ahol egy felhagyott kempingben vándortáborosok fogadtak be. Láthatták rajtam a kimerültséget, ezért este 11-kor vacsorával kínáltak.

Vasárnap reggel nyolckor tudtam elindulni. Aggtelekre egy patak menti turistaút vezetett, sokszor számomra technikás úttal, kidőlt fákkal tarkítva. Némi aszfaltos átkötés után, fülledt melegben jutottam el a Bükkig. Itt nyári zápor fogadott, ami a murvás úton nem okozott különösebb gondot. Ellenben a böglyök kezdtek rám találni. Málhával felpakolva sajnos nem bírtam lerázni őket. Ezt tetézve, a GPS-em is lemerült ezért kénytelen voltam telefonnal navigálni. Bánkútra este hatra értem. Felsőtárkányig jól ismert erdészeti utakon tudtam haladni, azonban Felsőtárkányban rám sötétedett, ahol az út Eger felé egy felázott vízmosáson vitt, amit „turista útnak” csúfoltak. A csúszós úton másfél lábbal és a sötétben túl nagy baleset veszélyt jelentett volna a leereszkedés, emiatt kerülőúton, de a biztonságos kerékpárúton jutottam el Egerbe.
Egerben egy gyors bringamosás után 11 órára értem a szálláshelyre, ahol kimerülten aludtam, amíg egész éjszaka esett az eső. A szabályok értelmében hétfőn vissza kellett volna mennem Felsőtárkányba. Jeleztem is a rendezők felé az útvonaltól való eltérésem, akik csakis kizárólag a lábam miatt megengedték, hogy kihagyjam a balesetveszélyes szakaszt.

Eger és Recsk között 35 km kb 10km cuppogós agyaggal átitatott földút várt rám és a mezőnyre. Itt sorra előztem meg a Tour kategóriában egy nappal előttem indulókat. Ők még kevésbé tudták mint én, hogy mire vállalkoztak. Felragadt sár a kerekeken, felismerhetetlenségig saras bringák, kimerült bringások. A fórumon később láttam, hogy többen váltótörés kaptak. Recskre 5 óra alatt jutottam el. Volt egy szakasz ahol egy kilométert egy óra alatt tettem meg. Hosszú volt!

De Recsk után tudtam, hogy itt a Mátra, ahol utak vannak, és amit karbantart az erdészet. Kékestetőt rutinfeladatként másztam meg. A Szalajka háznál vándortáborosok vacsorával kínáltak meg, amikor látták, hogy enni kezdek. Úgy faltam a spagettit, hogy attól féltek lenyelem a villát is!

Sötétben ereszkedtem le Pásztóra. Csepegett az eső, mindenfelé viharfelhők. A Maconkai halastónál vertem fel a sátrat, bár tudtam, hogy terv szerint még kellett volna haladnom. Este végig esett, 20mm csapadék hullott le. A sátorban csöpögött a fejemre a víz. Miután a törölközőt a fejemre raktam csak akkor tudtam végre aludni.

Kedden reggel kilencig esett. Bevallom, hogy nem volt kedvem sátrat bontani az esőben. Elindultam és egy rövidtávon induló sorstárssal találkoztam. Beszélgettünk néhány szót, majd hamarosan ismét csepegni kezdett az eső. Társam megállt, és ekkor már tudtam, hogy ő soha nem fog célba érni. A Medvés fennsíkra a Medvés kör útvonalán vezetett az út. A Somosi vár és a felhagyott alagút ismerősként egyből jobb kedvre derítettek. Végre volt olyan látvány, amiért érdemes tekerni! A Tarján előtti, kifejezetten XC versenypályára hasonlító útvonal még talán hangulatos is lett volna, ha ki van jelölve, és nem felpakolva sietnék a célom felé. Tarján után a rettegett Cserhát következett, járhatatlan szakaszokkal. Szupatak után többször a sár volt az úr, a tolás megszokottá vált, majd az állandó takarítás. A bedepusztai szakasz az év nagy részében járhatatlan, naná, hogy most sem úsztam meg szárazon! Sikerült seggre ülnöm egy pocsolyában. Innen viszont jó út vezetett Sasbércig. Utána ismét a Nógrádi vadon várt, immáron sötétben. Későre jutottam el a Bánki tóig ahol hajnal egykor hajtottam álomra a fejem. Sajnos számomra a sötétben elvész az értelme a bringatúrának. Megszűnik a táj felfedezésének öröme, csak a küzdés az elemekkel és a sajgó végtagok érzése marad.

Szerdán a Bánki tónál lévő bringa-barát kempingben sikeresen lemostam a bringát és nekivágtam a Börzsönynek, ahol reméltem ismét kiépített utakon tudok haladni. Meredek, de jó minőségű erdészeti utak kitartottak a Foltán keresztig, onnan traktornyomos szakaszok váltották egymást. A Nagy-Hideg-hegyi turistaházhoz alig bírtam feltolni a gépet, gurulás és aszfaltos tekerés után jutottam el Nagymarosig, ahol kis részen még lefelé is toltam, nehogy baj legyen.

A 3 órás komppal átkeltem a Dunán és ettem egy gyors babgulyást és irány a Pilis. Itt is járható utakkal találkoztam, kijelölt kerékpárutakon lehetett haladni. Egészen a budapesti Hűvösvölgyig, ahol a Bryton teljesen megkavarodott. Végig telefonnal kellett navigálnom. Végül beértem Budapestre egy fizetett szálláshelyre.

Csütörtökön reggel a Gellért-hegy felé vettem az irányt. A lezárások miatt viszont nehéz volt tájékozódni, emiatt többször a telefonomat kellett nézni. A János-hegyre is telefonos navigációval jutottam el. Innen vegyesen kis utcákon vagy dózer utakon jutottam el Piliscsabára, ahol a már régen vágyott nápolyit faltam fel. A bolt mellett észrevettem, hogy szemben egy bringajavító van. Megmértük a láncot és kiderült, hogy csere-érett. 20 ezer forintért pont volt egy felbontott csomagolású lánca. Sok választásom nem volt, elfogadtam az ajánlatot! A szervizes kertjében takarítottam a hajtást, miközben két terrier kutya nyalogatott balról-jobbról – micsoda szagok lehettek rajtam! Összeállt a bringa és hajtottam tovább. Végig unalmas fel-le, szinte nulla látvány, időnként egy felszántott út vagy homokbánya. 9-re értem el a kinézett táborhelyet a Kőpiténél, ahol panorámás, sok-csillagos szállásom lett.

Péntekre már teljesen összemosódtak a napok. Augusztus 20-a, a boltok zárva. Szerencsére a táskában volt elég tartalék elemózsia. Némi homokcsapdás küzdelem után aszfaltos bringaúton jutottam el a Tatai-tóig, majd a Vértesig. Kisebb erdészeti utas mászás és ereszkedések követték egymást, délben már Szárligeten ebédeltem. Innen 50 ajándék kilométer jött, szinte végig aszfalton, eltévedés nélkül – bizony ilyen is volt, csak ki kellett böjtölni! Régről ismertem már ezeket a részeket, de még a régi emlékeket is képtelen voltam felidézni, pedig szép és változatos vidék ez a Csurgói víztárolóval és Bodajkkal. Most azonban minden egyhangú volt, már egyszerűen belefásultam a tájba. Csak az érdekelt, hogy legyek túl rajta, haladjak. A Bakonyban nem túl meredek úton, némi gurulás és visszamászás után jutottam el Tésre. Itt vizet vételeztem és indultam tovább a kinézett Római-fürdői szálláshely felé. A nap utolsó sugarait kihasználva bátran eresztettem a biciklit jó minőségű aszfaltúton, ahol perecet találtam. Sajnos nem sós, hanem salakos volt.

Az első kerék megakadt és végig csúsztam a murván. A jobb könyököm, a combom és a csuklóm bánta. Leporoltam magam, lámpát kapcsoltam és legurultam a Római-fürdőig. Itt sátorállítás után mostam le a sebeim. Fájtak, de reméltem, hogy nincs nagyobb baj.

Reggel indulás Zircre, ahol a Tescoban feltankoltam és bekentem a csuklóm Diclofenac-kal. A Cuha szurdok méltán felkapott a turisták körében. Fényképezni viszont már se kedvem, se energiám, és még időm sem volt. Irány a Magas Bakony! Ide sok erdészeti út vezet, azonban a Divide útvonalát sikerült olyanon kijelölni, amit biztosan nem használnak évek óta. Az eredmény? Naná, hogy benőtt út, eltévedés és 20%-on tolás a 35 fokban. Később gurulás Bakonybélbe, ahol gyors babgulyás evés és akkubank töltés után a Középső-Hajag felé vettem az irányt. Innen Veszprém felé kellemes meglepetés ért. Norbi barátom látta a nyilvános track-en, hogy közeledek, így kint állt és behűtött üdítőkkel és energiaszeletekkel kínált. Nagyon jól esett, hogy valaki törődik velem, illetve, tudjuk, hogy a forróságban a hideg ital kincset ér.

A Balaton felvidéken többször kijelölt turista utakon kellett haladni, ahol tolós szakaszok váltották egymást meredek gurulásokkal, de legalább ki volt jelölve az út. Hegyestűt már sötétedéskor értem el és mentem tovább az éjszakai kinézett szálláshelyre, a Szentbélkálai Kőtenger parkolóba. Itt találtam egy eldugott kis füves rétet, ahol felállítottam a sátrat.

Vasárnap a Káli medencében gurultam át Badacsony felé, ami méltán az ország egyik legszebb része. Azonban már se erőm, se kedvem nem volt a kormányon, a GPS-en és az úthibákon kívül másra nézni. Különösen úgy, hogy tudtam, hogy előttem van még a rettegett Zalai dombság, ahol eső esetén agyagos sártenger fogad, 15%-os meredekségű emelkedőkön. És eső biztosan várható volt estére! Továbbá komoly lehűlést és csapadékot is mondott az előrejelzés.

Az ebédet Zalaszentlászlón ejtettem meg. Innen kezdődött a Zala pokla. Rengeteg helyen kint is volt a 15-18%-os tábla. Egyik ilyenen áthaladva, hangulatos kis templom mellett tudtam letekinteni Zalaegerszegre. Még három órán keresztül ez ment. A folyamatos meredek fel-le nemcsak fizikailag, de idegileg is összeroppantott. Egyszerűen nem tudod, hogy mire számíts. Egy hosszú emelkedőn látod, tudod mikor ér véget, a sok kicsi domb viszont befásulttá tesz. Sajnos nemcsak én, a technika is megrogyott. A 46-os fogaskeréken ugrált a lánc, így azt nem használhattam, illetve a hátsó fékbetét is félreérthetetlen hangon jelezte, hogy cserélni kéne.

Az adótorony után némileg enyhült az utak meredeksége. De itt is láttam még agyagos részeket. Zalalövő előtt még ráadásul a GPS is lemerült, így kénytelen voltam egy kis ideig telefonnal navigálni. Kilencre értem el a Zalalövőn foglalt szállást, ahol végre fedett helyen voltam a várható eső előtt.

Hétfő: Bevallom, hogy már nagyon nem akartam a bringára felülni. Kicsit azt éreztem: beértem a célba. Pedig még egy esős nap és 65 km volt hátra. A Vadása tóhoz vezető úton ráadásul sikerült eltévedni! A kukoricaföldön tolva találtam egy vadcsapást be az erdőbe, ami elvezetett a tóhoz. Itt sokat toltam, mivel a nedves gyökerek nagyon csúsztak. Némi graveles tekerés után eljutottam egy sáros részig, ahol ismét tolni és tisztítani kellett a bringát. Zömében gravel utakon haladtam és szerencsére egy saras részt ki tudtam kerülni a füvön. Így értem be a célba, ahol megkaptam a finisher érmet – stílszerűen agyag kerámiából.

Beszélgettünk Marcellal, majd megebédeltem és irány a vonat.

Ne akarj vonattal eljutni Szentgotthárdról Hatvanba! A diszpécser már a kérdés hallatán lefagyott. Telefonomról nézte az elvirát, úgy nyomtatta a jegyet. Negyed óra után nem csoda, hogy mögöttem már toporogtak az utasok. Négy átszállás várt rám Szombathely-Celldömölk-Győr-Budapest.

A szentgotthárdi állomáson két vonat állt. A kettes vágányról Sopronba, hármasról Szombathelyre indult – legalábbis a tábla szerint. Gondolkodás nélkül felszálltam a Szombathelyire, mivel nekem ugye ott kell majd átszállnom. Mikor ez nem indult el, rájöttem, hogy a Soproni vonatra kellett volna szállnom, ami Szombathelyen is átmegy! Visszamentem hát a pénztárba, ahol kezelési költséget levonva megkaptam az új jegyeket.

A Szombathely-Celldömölki átszállás simán ment. Azonban a Győr felé tartó vonat menet közben lerobbant, így 20 perc késést szedtünk össze, amivel már nem értem el a csatlakozást. Győrbe érve az Elvira azt írta, hogy az egyes vágányról indul a vonat, amit meg is találtam és Budapest Déli volt rá írva. Mikor ez se indult időben, kiszálltam és kiderült, hogy valójában ez Hegyeshalomba tart, csak nem jól írták, sorry! Akkor realizáltam, hogy az én vonatom már elment. Újabb egy óra várakozás után a helyes vonaton ülve éjfélre jutottam Budapestre. Itt nővéremnél meg tudtam aludni és egy újabb vonatozás után reggel nyolcra már Hatvanban voltam.

Az üzenet egyértelmű: ne akarj vonattal és bringával az ország egyik végéből a másikba eljutni – vagy legyél itt is erős idegzetű.

Epilógus, túraajánlás

A túra végén saját magamban le szoktam vonni a konklúziókat: mit láttam, miben fejlődtem, illetve kinek ajánlanám a túrát.
Magyarországon sok szép hely van, amiket érdemes megnézni néhányat a túra is felkeres. Azonban a szervezővel beszélve, a túra célja egyértelműen nem az, hogy vizuális élményekben legyen részed. A Divide egyértelműen a legelszántabb versenyzőknek szól, akik minimalista stílusban bivakolással, minimális alvással és pihenővel a lehető leggyorsabban teljesítik a távot. A leggyorsabb teljesítő 6 és fél nap alatt mindössze 7 órát aludt. Mindenképp ember feletti teljesítmény. Sokkal inkább egy katonai elit alakulat kiképzésére hasonlít, mint egy hagyományos kerékpártúrához. Számomra egy ilyen túra a szabadságom alatt a kikapcsolódásról is szól, ahol a látványvilág kárpótol az erőfeszítéseimért, illetve ez zökkent ki a mindennapok mókuskerekéből. A Divide alatt is sikerült ez, azonban ezt a rengeteg új inger és stressz okozta. Nem voltam felkészülve az éjszakai ösvényeken tekerésre. Nem volt kellő vadkempinges rutinom. Hiába tekertem idén 13000 kilométert, ide a fizikai állóképesség nem elég. Mentálisan is nagyon erősnek kell lenned.

A túra alatt sokat fejlődtem abban, hogy ne mérgelődjek a rajtam kívülálló eseményeken, feltételeken. Tágítottam a komfortzónámat. Mentálisan sok segítséget kaptam a barátaimtól, szeretteimtől.

Kinek ajánlanám?

Kizárólag csak az extrém kalandot kedvelő bringásoknak, akinek megvan a kellő állóképessége, éjszakai terepen tekerés és vadkemping rutinja.
Túrakerékpáros szempontból se a versenyszabályzat se az útvonal nem ideális. Útvonalat módosítani tilos! Akkor se, ha az út járhatatlan, benőtte a gaz vagy balesetveszélyes. Ugyan nagyon sok látványos helyen elhalad a túra, de ha a látványvilág lenne a célja akkor kb dupla ennyi helyre kéne mennie. pl: Hegyestűnél az északi oldalon halad az erdőben, míg a délin látnád a Balatont, kihagyja a Kőris hegyi kilátót, a legtöbb kilátó mellett csak elhalad, de nem megy be. Opcionálisan megteheted a néhány km kitérőt, de a szigorú időlimit miatt ez a túra teljesítésébe kerülhet.

Saját tervezésű túráim alatt én sokkal inkább az élményekre, és pozitív látványvilágra mintsem a kalandokra törekedtem. Jobban van lehetőségem elkerülni a rossz időt és járhatatlan utakat, így növelve az élményfaktort, és csökkentve a kalandot.

Hogy részt veszek-e még valaha a túrán? Ez gyakorlatilag kizárt! Igaz, hogy az idő megszépíti az emlékeket, azonban úgy érzem, nincs jogom azoknak az embereknek az idegrendszerével játszani akik aggódnak irántam. Egy hétig a környezetemben mindenki azon aggódott, mi lesz velem, mikor sérülök meg, vagy lesz valamilyen komolyabb bajom. Úgy érzem ehhez nincsen jogom, mert más emberek érzéseivel is játszok.
A túrát viszont szívesen teljesíteném újra, azonban kevésbé feszített tempóban egy baráti társasággal több nézelődéssel és fényképezéssel.