Mesebeli, forró, varázslatos, titokzatos. Afrikára az idők során megannyi jelzőt ráaggattak, de hogy milyen valójában, csak kevesen tudják. Egy átlagember Afrikával egy tunéziai, vagy egyiptomi szálloda ablakából ismerkedik. Ha nagyon extrémnek vallja magát, befizet egy dzsipes sivatagjárásra vagy tevegelésre, melynek keretében kiviszik a közeli dűnékre, majd este a bárban lelkesen meséli az ismerőseinek, mekkora kalandban volt része. Velünk nem egészen ez történt.

Az Ibériai-félszigetre tervezett kerékpártúránk szervezése során minket is megérintett a fekete kontinens közelsége, így Portugália és Andalúzia bejárása után bő egyhetes marokkói szakaszt is beterveztünk magunknak. Hogy jó döntés volt-e? Erre nehéz egyértelmű választ adni.

Reggel 8-kor kötött ki kompunk Melillában, mely közigazgatásilag még Spanyolország része, így pár kilométeres tekerés után értük el a határátkelőhelyet. Négy sorban álltak az autók, utasaik körülöttük rohangásztak. Teljes volt a káosz, fogalmunk sem volt, mi a teendőnk. Egy arab fickó jött oda segíteni, tört angolsággal elmondta, hogy először egy papírfecnit kell kitöltenünk, amellyel az orvosi vizsgálat bódéja előtt kanyargó hosszú sorba kell beállnunk, majd pedig az útlevél-ellenőrzést kell kivárnunk. Nagyon készséges volt, még az angol-francia-arab nyelven íródott formanyomtatványt is segített kitölteni. Mi meg is köszöntük volna neki a segítséget, de ő persze rögtön jelezte, hogy ez itt nem megy ingyen. Közben koldusok jöttek-mentek körülöttünk, egy percig sem volt nyugta az embernek. A helyiek nem nagyon ismerik a sorban állás szabályait, mindenki úgy tolakodik, ahogy nem szégyelli. Több mint két órába telt, mire végre megkaptuk a következő pecsétet, és beléphettünk Marokkó földjére.

Csak a káosz mindenütt

Elég erős volt a kontraszt Spanyolországhoz képest. Az addig széles, jó minőségű út tele volt kátyúkkal, az emberek, autók, motorok, teherautók, állat vontatta szekerek semmilyen közlekedési szabályt nem ismerve haladtak rajta. Pontosabban egyetlen szabály érvényesült: mindig a nagyobbnak volt elsőbbsége.

A romos lapostetős házak piszkos, sárgás-barnás kockákra hasonlítottak kicsiny ablakokkal. Járda nem volt, a gyalogosok is ugyanezt az utat használták a régi, lepukkant autók, motorok, teherautók között nem egyszer életveszélyes helyzetet teremtve. Tudtommal egy dologban világelső Marokkó, a közlekedési balesetek gyakorisága és súlyossága tekintetében. Hát ez nem épp egy biztató tény ez egy túrakerékpáros számára.

Első marokkói állomásunk Nador, szép mecsettel, pálmafás sétálóutcával és rengeteg emberrel. Viszonylag nyugodtan telt a reggel, csak két árus próbált meg valami kacatot ránk sózni. Ha máshol nem, Afrikában gyorsan megtanul az ember nemet mondani. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű elvegyülni felpakolt kerékpárjainkkal. Már tizenegyet mutatott az óra, mire neki tudtunk vágni aznapi, cseppet sem könnyű szakaszunknak. Taourirt városáig még 110 kilométert kellett megtennünk kiszáradt pusztaságokban, hegyek között. Mindössze két lakott települést jelzett a térképünk.

Késsel raboltak ki minket

Hajnalban érkeztünk meg az ország fővárosába – Rabatba. Gyönyörű tiszta és rendezett város, olyan amilyet még nem láttunk Marokkóban. Csodás pálmafás, rendezett sugárútjai vannak, sétálóutcák, boltok, kirakatok, mintha Európában járna az ember azzal a különbséggel, hogy a templomok tornyai helyett mecsetek uralják a látképet. Nem is tétováztunk, már kora reggel felfedezésére indultunk. De mivel ehhez még túl korai volt az időpont inkább egy pékség elé telepedtünk le.

Ekkorra már jól tudtuk, hogy Marokkóban, nem sokáig lehet úgy pihenni, hogy valaki ne jöjjön oda hozzánk. Néha csak egyszerűen beszélgetési, érdeklődési szándékkal, bár gyakran ez az „üzleti fogás” része, s pár percnyi baráti csevej után előkerül a zsebből valami értéktelen kacat. A másik csoport a koldulók és lejmolók tábora. Ők rögtön rátérnek a tárgya. Egy fiatal, fekete pólós, sötét bőrű, igénytelen srác az utóbbiaktól való volt. Hosszan nyaggatta Tomit egy kis apróért, aki nyilván nem adott neki pénzt, hiszen ez csak olaj lett volna a tűzre. De a srác nem hagyta annyiban a dolgot, egyre erőszakosabban nyomult, míg végül Tomi megelégelte, összepakolt és felpattant a bicajára. A srác még ekkor sem szállt le róla, futva követte. Mi is gyorsan utánuk iramodtunk. Kicsit furcsa és komikus volt a helyzet, mert eddig csak kutyák futottak utánunk, ember még sohasem. Tomi tett valami megjegyzést ezzel kapcsolatban, aztán odaszóltam, hogy húzzunk bele, mert nekem annyira nem tetszik a dolog, bár ekkor még én sem tudtam, hogy mire is gondoljak. Párszáz méter múlva jött egy kereszteződés, itt fékezni kellett. Amint átértünk a túlsó oldalra, a srác előrántott egy hatalmas kést, s egy határozott mozdulattal levágta Tomiról az övtáskáját, majd hirtelen irányt váltva berohant a keresztutcába. Legszívesebben rávetettük volna magunkat, de a kés óvatossá tett minket. Csak biciklin követtük, próbáltuk nem szem elől téveszteni, és abban reménykedtünk, hogy sikerül segítséget kérnünk valakitől. Normál esetben a marokkói városok tele vannak rendőrökkel, most persze sehol nem láttunk egyet sem. Alig járt az utcán valaki, a srác nagyon jól tudta, mikor kell rabolni.

A történet vége az lett, hogy az egér visszabújt az egérlyukba. Eltűnt a szűk, s szinte labirintusszerű óvárosi utcácskák útvesztőjében.

Nem sokkal később találtunk egy újságot olvasó rendőrt, aki beszólt a központba, és küldtek értünk két civil ruhás járőrt. A bicajok és cuccok itt maradtak, minket rendőrautóval átvittek a városon kívüli főkapitányságra, és egy undorító, börtönszerű alagsorban várakoztattak hosszú órákon keresztül. A rendőrök nem beszéltek angolul, csak franciául és arabul. Ez volt a nemzetközi esetekkel foglalkozó osztály.

Végre felvették Tomi vallomását, aki az összes pénzén kívül az útlevelét és az igazolványait is elvesztette. Az adatokat egy csomagolópapír-szerű lapra vették fel, majd adtak egy ennél valamivel hivatalosabbnak tűnő nyomtatványt, amivel Tomi állítólag gond nélkül elhagyhatja az országot, nincs szükség konzulra, menjünk bátran Allah hírével.

Már jócskán elmúlt dél, mire elindult velünk a rendőrautó vissza a városba. A jókora forgalom autóból talán még kaotikusabbnak tűnt, mint kerékpárról. Most bizonyára mindenki azt gondolja, hogy a felmatricázott kéklámpás járművel simán siklottunk át a legbonyolultabb forgalmi helyzeteken, az autók lassítottak, és félrehúzódtak. Egy frászt! A megengedett 60 km/h-val haladtunk lakott területen belül, és a többiek úgy húztak el mellettünk, mintha ott se lennénk. Néha úgy bevágtak elénk, hogy csak satufékkel tudtuk elkerülni az ütközést. Itt még a rendőröknek sem adják meg az elsőbbséget.

Felszállás menet közben

Az incidens miatt lőttek a mai etapnak, így kerékpározás helyett busszal kellett nekivágnunk a Casablancáig tartó száz kilométeres szakasznak. Már öt óra felé járt az idő, amikor hosszas bolyongás után, teljesen elcsigázva megérkeztünk a főváros buszpályaudvarára. Mit mondjak, egyáltalán nem hasonlított a népligeti pályaudvarunkhoz. Nem volt pénztár, nem voltak kocsiállások, se kijelzők, csak egy hatalmas, olajfoltos, töredezett betonplacc, tele temérdek jelzés nélküli, rozzant busszal, és körülöttük hangyaként futkározó embertömeggel.

Már a bejáratnál lerohantak minket a „dílerek”. Az ő feladatuk, hogy megtöltsék utassal a random várakozó ócska buszokat. – Casablanca – nyögtem ki a varázsszót, s máris egy busz mellett kötöttünk ki, mely már javában járatott kifelé, amennyire az emberektől lehetséges volt. Egyszer csak két fiatal srác termett mellettünk, felcsapták a csomagtartót, kikapták kezünkből a bringát, még azt is alig hagyták, hogy legalább a kormánytáskámat leszereljem. S egy határozott mozdulattal bent termett a bringám a csomagtérben. A vezető persze ránk se hederített, szép lassan haladt tovább. A „dealerek” kiabáltak, csapkodták a busz oldalát, hogy álljon meg, de semmi reakció. Hirtelen pánik lett úrrá rajtam, ugyanis ha a busz eléri a kaput, onnan már semmi nem állja útját.

– Bocs srácok, de én felszállok! – kiáltottam oda társaimnak – mert ha ez a csotrogány az összes cuccomat elviszi, akkor nekem is lőttek.

A buszon hol kérleltem, hol határozottan parancsoltam a vezetőnek, hogy álljon meg már végre legalább fél percre, de csak röhögött rajtam és folyamatosan araszolgatott előre. Tomi bicaja még befért az enyém mellé, de Bimbyét már nem bírták bepréselni. Gondolom, mit élhetett át szegény srác látva, hogy mi már a buszon vagyunk! Szerencsére az út felőli csomagtartóban még találtak bringája számára egy helyet, így végre ő is velünk lehetett. Hogy mit éltünk át lelkileg az elmúlt 10 percben, azt sem leírni, sem elmondani nem lehet.

A városban még többször megálltunk, bár megállók nem voltak, az emberek mégis tudták, hová kell kimenni.
– Hosszú út lesz ez – jegyeztem meg Tominak – öreg este lesz, mire Casablancába érünk.
De nem lett igazam. A busz hamarosan kiért az autópályára, ahol aztán besorolt a belső sávba, s sorra előzte a jobbnál jobb autókat. Ilyen gyorsan busszal még nem nagyon mentem. A jármű az autópályán kétszer lelassított, lehúzódott a leállósávba, és anélkül, hogy megállt volna, az emberek fel-le ugráltak róla. Majd lazán átsétáltak az autópályán, a túloldalon lévő házaik felé. Alig pár napos tapasztalattal a hátam mögött bátran ki mertem jelenteni, hogy a közlekedési morál ebben az országban ismeretlen fogalom.

Casablanca előtt sejtelmes ködfelhő ereszkedett ránk az óceán felől. Első látásra olyan volt, mint egy hatalmas füstgomolyag. A város előtt letargikus látványt nyújtó nyomortelepeken át vezetett az utunk, mintha egy Indiában készült dokumentumfilm részesei lettünk volna. A város közepébe itt sem merészkedett be a buszunk, lerakott minket egy – rabatihoz hasonló – lepusztult városszéli buszpályaudvaron.

Túlélőpróba indul

Casablanca, ahogy az itteniek hívják Casa, arabul Dar El Beida 2,7 millió lakosával messze az ország legnagyobb városa. Így az eddigi kaotikus jelző sokszorosan érvényes rá. Ki gondolná, hogy a század elején még csak egy kicsi városka állt a helyén? Üstökösszerű karrierje a franciák révén kezdődött, akik elhatározták, hogy nagy nemzetközi kikötőt építenek ide, mely az idők során egész Afrika egyik legjelentősebb kikötőjévé nőtte ki magát. Mint a kikötővárosokat általában, rossz levegő, hatalmas forgalom, koszos utcák, valamint vegyes bőrszínű, vallású és gondolkodású népesség jellemzi.

A buszpályaudvartól egy elég izgalmas „játék” kezdődött számunkra, melynek lényege az volt, hogy kidobnak valahol egy számodra teljesen ismeretlen környezetben, térkép, minden nélkül, s a feladat az, hogy találj vissza a civilizációba. Bár egy Casablanca belváros térképet azért vittem magammal, de ezen mi még messze nem voltunk rajta, s a „civilizáció” sem, melyet jelen esetben a kemping jelképezett számunkra. A Nap állásából körülbelül annyit tudtam, hogy merre van kelet, nyugat, észak és dél.

El is indultunk a forgalmas külvárosi utcákon, melyek látványa elképesztő volt. Az úton keresztbe-hosszába minden, aminek kereke van és menni tud, a járdákon ugyanez, csak gyalogos formában. Sokan kiabáltak, integettek utánunk, de eszünk ágában sem volt megállni. Csak róttuk a végtelen utcákat, tartva a keleti irányt, mely – ha másként nem lesz – előbb utóbb az óceán partjára vezet. Az utcákon bűz és mocsok mindenütt, hegyekben állt a szemét, az emberek rongyosak, lepusztultak voltak. Hirtelen az az érzés futott át az agyamon, ha itt most ránk sötétedne, ezek nem kirabolnának, hanem egyszerűen megennének minket. A parthoz közeledve aztán javult egy kicsit a városkép, a széles sugárutak mellett modern felhőkarcolók magasodtak. A kempingről nem volt más információnk, csak egy név, egy cím és egy GPS-koordináta. Ezek közül a címmel mentünk a legtöbbre, odanyomtuk az értelmesebbnek tűnő emberek arcába, akik mutattak egy irányt.

Hosszú órák után, végre találtunk egy francia férfit, akinek derengett, hogy mit is keresünk. Udvariasan közölte velünk, hogy azért néztek ránk eddig olyan bután az emberek, mert az Avenue Jean Mermoz már nem létezik. Átkeresztelték Avenue Omar Al Khuyam-má.

– Nesze nektek franciák, kellett egy ekkora büdös várost ideraknotok! – fakadtam ki elkeseredésemben.
De a kemping – szerinte – már vagy fél éve bezárt. Azért skiccelt nekünk egy térképet, amivel már gyorsan odataláltunk, s – két hosszú óra bolyongás után – tényleg csak egy gyomos kertet találtunk a valamikori kemping helyén. Este 8 óra volt. Itt voltunk egy rablótámadás, egy rendőrségi hercehurca, egy normálisnak nem éppen nevezhető buszút és egy két órás életveszélyes nagyvárosi „túlélőtúra” után egy bezárt kemping előtt. Nem emlékszem olyan napra, hogy ennyire elfogyott volna a szerencsém. Pedig ennek a napnak ekkor még korántsem volt vége!

Egy célunk maradt csupán, el kellett hagynunk a várost, amilyen gyorsan csak tudtuk. A Nap vészesen közelített a horizonthoz, újra párás ködfelhők jelentek meg mindenhol. Lekavarodtunk a tengerpartra, majd megtaláltunk a kifelé vezető kétszer két sávos, forgalmas utat. Láthatósági mellényeink felkerültek, s villogtattunk minden irányba minden lehetséges eszközzel. Az autósok, motorosok nem így tettek, még sötétedés után is jócskán láttunk kivilágítatlan járműveket.

Bár a városnak vége szakadt, az emberáradat nem szűnt meg. Nem volt olyan kilométer, ahol ne lett volna legalább 50 ember az út szélén. A romos házak némelyikében volt csak villany, az ezerrel üzemelő vendéglők viszont hatalmas cégtáblákkal hirdették magukat. Fogalmunk sem volt, mennyit tettünk meg, csak annyit tudtunk, hogy rémesen fáradtak és kimerültek vagyunk, és minden kincsünket odaadnánk 6 négyzetméterért ahol nem zavar senki. A széles és jó út közben elfogyott, helyette kaptunk egy szűk, katasztrofális minőségű aszfaltcsíkot, néhol akkora gödrökkel, hogy ha egyet eltaláltunk volna, akkor lehet, hogy itt fejeztük volna be a túrát.

Este 10 óra felé elkeseredett döntésre szántuk el magunkat. Ekkorra már világossá vált számunkra, hogy nincs vesztenivalónk. Ha úton maradunk előbb-utóbb vagy elütnek minket, vagy elesünk, vagy szétcsapjuk a bringa felniét egy kátyúban. Egy útkanyarulatnál letoltuk a töltésről a járgányokat, s kecskék, kutyák, viskók szomszédságában felállítottuk a sátrainkat. Becuccoltunk, s mosdatlanul, büdösen, ruhástul megpróbáltunk egy kicsit szunyókálni, amennyire a zajos és mozgalmas körülmények engedték.

Pocsék éjszakánk volt. Többször vadul csaholó kutyafalkák ébresztettek, szinte körülvették sátrainkat. Álmosan, zúgó fejjel ébredtünk egy nehéz nap nehéz éjszakája után. Csak ekkor tűnt fel, hogy sátrunktól alig húsz méterre egy döglött szarvasmarhatetem feküdt, valószínűleg ezt féltették tőlünk a kutyák. Ők azonban már messze jártak, most a sirályok reggeliztek belőle.

Másnap délelőtt egyhangú, sík, kopár tájon róttuk a kilométereket. Nagy forgalom szerencsére nem volt, csupán a már jól ismert öreg Mercedes taxik száguldoznak rogyásig megrakva emberekkel. Az egyikben nyolc ember nyomorgott, még a sofőr is egy utas öléből vezette a tragacsot. Délben már El-Jadida romos óvárosában bolyongtunk.

Tegnap napközben a sürgősségi mobilszámán sem értük el a magyar nagykövetet. Most végre sikerült beszélnünk vele, de rossz híreket közölt. A rendőrök becsaptak bennünket, útlevél nélkül nem lehet elhagyni Marokkót. Tominak sürgősen vissza kellett utaznia Rabatba, hogy beszerezze a szükséges dokumentumot. A busz ígérkezett a legjobb megoldásnak. Végre szerencsénk volt, így idejében fel tudtuk rakni társunkat egy – a korábbihoz hasonló – járatra.

Talán furcsa, de ennyi viszontagság után után mi még mindig elhittük, hogy szép lehet ez a marokkói túra, ezért Bimbyvel kettesben tovább folytattuk utunkat Marrakech irányába.

[wpsm_box type=”blue” float=”none” text_align=”undefined”]
További érdekes túra cikkek a szerzőtől:
Ahol szinte megolvadt az aszfalt alattunk: A Halál-völgy átszelése kerékpárral
Bringatúra az égig érő hegyek birodalmában – Fülledt dzsungelek és szikrázó hegycsúcsok Tajvan szigetén
Késsel raboltak ki minket Marokkó fővárosában: Egy kőkemény nap, amikor nem a bringázástól készültük ki
Tárt karokkal várt minket a török „vadkelet”
[/wpsm_box]