Kirgizisztán. 4300 kilométerre tőlünk keleti irányban, Közép-Ázsia szívében található. „Ázsia Svájca” – olvastam valamelyik útikönyvben ezt az „fantasztikus” hasonlatot. Igazándiból nem értem, ha valahol hegyek vannak, azt mi – európai emberek – miért tesszük rögtön Svájccal hasonlatossá. Jártam-keltem már sokat a nagyvilágban, s azt tapasztaltam, hogy hegy és hegy között is óriási lehet a különbség. Jelen esetben a Berni, vagy Wallis-i Alpok és a Tien San köszönőviszonyban sem lehet egymással.

A Mennyei-hegyek birodalmában

„Mennyei-hegyek” – szó szerint ezt jelenti a Tien San kifejezés –, megérkeztünk hozzátok. Egy terebélyes szikla tetején pihenünk túránk első háromezres hágójának közelében, innen gyönyörködünk a látóhatárban: a hóval borított, sziklás csúcsokban, s az alattuk elterülő mélyzöld legelőkben. Szívünk már régóta idevágyott a „hegyeink” közé, most végre a saját szemünkkel is megtapasztalhatjuk ezt a csodavilágot.

A Tien San földgolyónk egyik meghatározó hegységrendszere, mintegy 2500 kilométer hosszan húzódik Közép-Ázsiában. Nem véletlenül már az általános iskolai földrajz tananyag része. Itt található az ország legmagasabb pontja, a 7439 méteres Győzelem-csúcs, bár minket ezen a részen csak „szelíd” négyezres csúcsok vesznek körül.

Kocskor volt az utolsó város a hegyvonulat északi oldalán, így feltöltöttük készleteinket. Innen még 41 kilométert haladhattunk a Narinon át Kínába vezető, de már ritkás forgalmú főút hibátlan aszfaltján, mielőtt elkezdődtek volna földutas megpróbáltatásaink.

A földút mindig nagy kérdőjel egy túrakerékpáros részére. Aszfalttal nem lehet annyira melléfogni, de földút és földút között hatalmas különbség lehet. Én mindig irigyeltem az osztrákokat és a németeket, akik jelzett kerékpárútjaikat olyan földúton tudták elvezetni, mely nálunk a legtöbb aszfaltos kerékpárutat kenterbe veri. De vajon mire képesek a kirgizek? Ahogy megkezdtük a földutas szakaszt, rögtön eleredt az eső. Most nem szemerkélt, mint tegnap az Iszik partján. Most zuhogott. Kerékpárjainkat, bringás kamáslinkat és esőkabátjainkat rögtön szürke sárréteg lepte el, ahogy a kavicsos úton próbáltuk mozgásra bírni, igencsak megbokrosodott gépeinket.

Ez a földút már az igazi nomádok vidékén vitt. Az ország lakosságának közel 10%-a él fenn itt a hegyekben nagyjából olyan módon, mint azt a mi őseink is tették. Jurtában a semmi közepén, állatokat legeltetve, vándorló életmódot folytatva. Eleinte még láttunk egy-két döngölt falú házat, istállót a terebélyes, zöldellő folyóvölgyben, néhány rozzant jármű is megelőzött minket, az egyikből egy olyan részeg fickó köszöntött minket, akit nálunk véglegesen eltiltottak volna a vezetéstől.

A hűvös estét csodás nap követte, reggel ismét mélykék színben ragyogott az égbolt körülöttünk. Ma már elértük a hágó lábát, mint rögtön meg is tapasztalhattuk, innen sokkal tekerhetőbb lett az út. A völgyet szegélyező, zöld fűvel borított csúcsok mögött hamarosan feltűntek havas tetejű társaik, s ahogy haladtunk felfelé, egyre inkább övék lett a főszerep. A gyér forgalmat a helyi rozzant lószállítók s a náluk jóval flancosabb bérelt autók tették ki. Nagyjából három óra hágómászás után, az földutas szakasz 37. kilométerjében értük el a hágót, s lám, mit találtunk a tetején, 3446 méteres magasságban? Nem fogjátok elhinni! Egy nyilvános wc-t.

Az őshazát idézte elénk a Szong-tó vidéke

A Mennyei-hegyek feltárták nekünk a poklok kapuját! Kis kék sátrunk apró erődként állja az orkán erejű szélvihar rohamait a szabad szemmel befoghatatlan, füves puszta kellős közepén. Itt nincs semmilyen fedezék, a majdnem kör alakú, fél Balaton területű, 3000 méter felett található tó hatalmas hegyek szorításában, de egy legalább ugyanekkora füves síkság közepén terül el. Már délelőtt a Kalmak-Asu-hágó tetejéről megpillanthattuk medencéjét, s egész nap partvonala közelében haladtunk, de sehol sem tudtuk igazán megközelíteni.

A lefolyástalan völgy egészen elképesztő csodavilágot tárt elénk, melyhez hasonlót még egyikünk sem láthatott. A hosszú téli hónapok alatt egy teljesen elzárt vidéke ez Kirgizisztánnak, a kutya sem jön ide. A tó vize 1-2 méter vastagságban befagy, a legelőket vastag hótakaró borítja, az utak járhatatlanok. Május végén viszont útra kelnek a nomád, vándorló népek, felpakolják jurtáikat, állataikat, s átkelnek az ide vezető két hágó egyikén, hogy egészen ősz derekáig itt, mindentől és mindenkitől elzárva éljék életüket.

Történelmi tanulmányaim alapján életük nagyban hasonlatos a több mint ezer évvel ezelőtt a kelet-európai síkság pusztáin vándorló őseinkéhez. Jurtákban laknak, lovon járnak, s állataik szerteszét legelésznek a végtelennek tűnő, ám a hegyvonulatokkal mégis körülhatárolt pusztaságon. Hihetetlen volt ezt így élőben megtapasztalni.

Persze nem csak mi ketten voltunk kíváncsiak a Szong-köl bámulatos vidékére. A rossz minőségű kavicsos út ellenére rendre járnak-kelnek itt a turisták. S a helyieknek is jól jön egy kis mellékes jövedelem, így szinte mindenhol hívogatnak a „Hotel” és „Homestay” táblák. Persze mindkettő vendégek számára felállított jurtára utal, állandó épület egyáltalán nem található itt. A szálláson aztán meg lehet kóstolni a kancatejből erjesztett kumiszt (mi nem tettük, mert állítólag borzalmas íze van, s nem hiányzott a hasmenés sem), s a jellegzetes helyi ételeket, mint például a birka- vagy marhahúsból készült kuurdakot.

Azt tapasztaltuk, hogy a nomád népek – a lent élő kirgizekkel ellentétben – elég távolságtartóan viselkednek, ám ez a gyermekekre nem volt igaz. Számukra mi voltunk az igazi szenzáció, ha megláttak, már messziről rohantak felénk az úttól nem egyszer többszáz méterre található jurtáik irányából. Az egyik kissrác konkrétan megragadta Aliz kormányát, s addig nem engedte tovább, amíg valami édességet ki nem csikart tőle. A későbbiekben is azt láttuk, hogy főleg Aliz a célpont, tőlem jobban tartottak. Általában barátságosan viselkedtek a gyerekek, bár néha kicsit túlzásba vitték az üdvözlést, szinte elállták az utunkat. Jobb esetben csak pacsit kértek, de volt néhány olyan eset, ami nem nyerte el tetszésünket. Alizt például többször megdobták kővel, nekem pedig egy szemtelen tizenéves úgy megütötte a kezem, hogy majdnem leestem a nyeregből.

Nagyjából 81 kilométernél jártunk a tegnap késő délután megkezdett földutas szakaszunkon, de már most átkoztunk minden kilométerét. Amilyen szép volt a táj, olyan borzalmas tudott lenni az út. Szinte minden méterét figyelni, elemezni kellett, pontosan hol guruljon a bringa, de így is kegyetlenül rázott. Bringáink eddig jól vizsgáztak, „szó nélkül” tűrték a kegyetlen terepviszonyokat, viszont alumínium csomagtartóm sajnos végképp megadta magát – eltörött mindkét támasztéka. A csomag ráhasalt a sárhányóra, így rögtön ki kellett találni valami okosságot, mert így képtelenek voltunk tovább haladni. Szerencsére nem estem teljesen kétségbe. Miután tehermentesítettük a sérült alkatrészt, a csomagtartó hátulját egy gumipókkal nagyon erősen a nyeregpálcákhoz rögzítettem, majd sátorcövekek, kábelkötegelők és szigetelőszalag segítségével egy sínt építettem a kettétört alkatrészek köré, hogy az alátámasztás is megmaradjon.

De nem volt elég ez a műszaki probléma, este komoly viharfelhők érkeztek az elszürkülő, hósipkás hegyek irányából a völgy felé. „Ennek fele sem tréfa” – gondoltam, s az egyre erősödő szélviharban megkezdtük a sátrunk felállítását. Gondosan rögzítettük a lehúzózsinórokkal a külső ponyvát is, mert tudtuk, ha lekapja a szél, valószínű soha nem érjük utol. Már a sátor fedezékében főztük vacsoránkat, mikor lecsapott a vihar, hatalmas dörgéssel és villámokkal kísérve. Sok eső nem esett, a szél viszont még órákig cibálta felettünk a sátrat. Egy eseménydús, megannyi páratlan élménnyel és nehézséggel tarkított hosszú-hosszú nap után hullafáradtan zuhantunk álomba ebben a földi paradicsomban.

A Narin-folyó völgyében

Egy díszes kapu jelzi a nevenincs, térképen sem jelzett kis falu bejáratát itt, Kirgizisztán közepén, a hegyek szorításában. Egy újabb kőkemény nap alkonyán járunk, s bár csak 76 kilométert mutat óránk, szavak nélkül tudjuk, hogy itt van vége ennek a kegyetlen, rázós etapnak. Faluszéli házából egy öreg bácsikát hoz elénk a kíváncsisága, szívesen és nagylelkűen mutat nekünk egy sátorhelyet, s szakértő szemekkel nézi végig szokásos esti rutinunkat. A vacsoránkból nem kér, a pálinkát viszont szívesen fogadja. Úgy, mint unokája a maradék utolsó adag sós földimogyorónkat.

Ha csak a számokat nézzük, akkor ma nem is lett volna igazán nehéz napunk. Reggel újra csodás kék égbolt alatt indultunk el Szong-köl partjáról. Még egy 3350 méteres hágó várt ránk, de ezt a tó 3000-res szintjéről még földúton sem volt nehéz abszolválni. Viszont a tegnapi csomagtartó-törésemet Aliz új Surlyje tetézte, ugyanis az első villájáról tőből letört az egyik fékcsonkja. Még soha nem láttam ilyen jellegű meghibásodást, de rögtön tudtam, hogy ezt nem lehet a tegnap alkalmazott „sufni-tuning” módszerekkel javítani. Nincs más opció, Aliznak ma egy fékkel kell legurulnia a Narin-folyó völgyébe.

Innen egészen az 1600 méteren található Narin-folyó hídjáig lejtmenetben haladt az út. Alpesi körülmények között ez a 40 km-es szakasz nem került volna másfél óránkba sem, ám ma megtapasztaltuk azt a sanyarú helyzetet, hogy földúton gurulni is nagyjából ugyanazzal a tempóval lehet, mint egyenesben haladni. Húsz fölé a legjobb esetben sem nagyon tudtunk menni, s ahogy egyre inkább vesztette a lejtő intenzitását, úgy romlott alattunk az útminőség. Az aprókavicsos utat egyre inkább dió, majd alma nagyságú kövek borították, melyben szó szerint elsüllyedtek bringáink.

Zsani-Talap – így hívták az első valamire való települést a Narin-folyó völgyében. A faluba beérve az első épület egy apró autószerviz volt, ahol pár száz szomért sikerült meghegeszteni a törött fékcsonkot. Milyen szerencse, hogy nem alumínium bringákkal keltünk útnak, azokat esélyünk lett volna a környéken megjavíttatni!

A Tien San hegyláncát átszelve viszont nem értek véget megpróbáltatásaink, sőt – ami azt illeti – innen kezdődtek igazán. Túránk útvonaláról a téli tervezési fázisban igyekeztem a lehető legtöbb adatot begyűjteni. Ez egyrészt hobbi is nálam, mert így „fejben” is túrázhatok a hideg, téli hónapokban, másrészt sok-sok vesződséget, idegeskedést lehet megspórolni vele így út közben. Mert így már otthon a szoba és az internet biztonságából láttam, hogy nem akármilyen szakasz vár ránk, ha épségben le szeretnénk jutni a Fergana-medencébe.

Ha nagyképű digitális harcosként egy okostelefonnal a kezemben, minden előzetes infó nélkül indultam volna neki a következő szakasznak, akkor valószínű, hogy akkora csapást mért volna ránk a valóság, amit nem hevertük volna ki egykönnyen. A helyzet ugyanis az, hogy a Google térképein jelzett, a Narin-folyó mellett vezető másodrendű út nem létezik. Nem, nem földút van a helyén, mint Albániában, ahol már ért egyszer hasonló meglepetés, egyszerűen nincs ott semmi! Ha beállítjuk a Google útvonaltervezőjét Narin és Kazarman városok között, akkor 181 kilométert két óra ötven perces menetidővel számolja személygépkocsival. A valóságban Kazarmant autóval legrövidebben 195 km alatt lehet elérni, nagyjából három-ötször ennyi idő alatt. Autóval! Az útminőség ugyanis katasztrofális, s az út „meglepetésként” tartalmaz egy 2700-as hágót is. Úgy, hogy elvileg a folyó partjáról indul és oda is tér vissza. Ez elsőre teljességgel érthetetlen volt egy olyan európai gondolkodású ember számára, mint én. „Miért jobb felmenni a hegyek közé, mint elvinni az utat a folyó mellett?”. Viszont meglátva a Narin sárgás, örvénylő víztömegét, egyből tudtam a választ. Mert itt a folyók úgy és arra folynak, amerre csak akarnak. Nincsenek gátak, hordalékkal feltöltött síkságok, mint Ausztriában, itt hordalékszigetek szabdalta szélesebb, illetve háborogva dübörgő, s mindent magával sodró szűkebb részek váltják egymást. Az ország leghosszabb folyója ugyanis a Tien San felső hétezres régiójából kiolvadó gleccserek vizét szállítja a Fergana-medencébe, majd innen – már Szir-Darja néven – a sztyeppék irányába. Leérve a síkságra vizét elöntözik, így ma már nem éri el az Aral-tavat, melyet komoly ökológiai katasztrófa fenyeget.

De visszatérve ide Kirgizisztán közepére már a tervezéskor tudtam, hogy nagyjából két választásunk van a továbbhaladást illetően. Az egyik rosszabb, mint a másik. Ha átkelünk a Narin-folyón, ott egy darabig aszfalton tudunk haladni, de aztán jön egy komoly, földutas hágó, s ráadásul ötven kilométerrel hosszabb is az út. Ha maradunk, akkor is jön a hágó, viszont itt nem lesz aszfaltos könnyítés. Végül úgy döntöttük, hogy inkább a rövidebb úton megyünk, a folyótól északra. Azt viszont nem tudhattuk, hogy az eddigi földutas szakaszok, még laza bemelegítésnek is gyengék voltak, a most következő „halálszakaszhoz” képest.

A mély kavicsokkal feltöltött út rögtön komoly emelkedővel kezdődött, s elhagyta a folyóvölgyet. Minősége mindent alulmúlt, már bőven nem tartozott a „vállalható” fajtába. Haladási tempónk a szánalmas 8-10 km/h közé esett vissza, életkedvünk pedig hatalmas mélységbe zuhant. Néha – mint a brazíliai őserdő bozótharcosai – úgy kerestünk valami kibúvót, könnyebb, járhatóbb útvonalat, mely megszabadíthat minket ezektől a borzalmaktól. Egy-egy rövid szakaszra pár keréknyom elhagyta ugyanis a kavicstengert, s utat vágott a kavicsos pusztaságban, de ezek a szakaszok sem voltak sokkal könnyebbek, ráadásul sokkal nagyobb volt rajtuk a bizonytalanság.

Nagyjából három óra kellett 19 kilométer megtételéhez. Fáradtan és a végletekig elcsigázva érkeztünk meg Kek Dzsar faluba. A mai nap már elfogyott az időnk, s az erőnk, s bele sem mertünk gondolni, mi várhat még ránk. Kazarman városa elérhetetlenebbnek tűnt, mint valaha. 108 kilométernyi kőborzalom és egy 2750 méter magas hágó választott el tőle.

Kazarman – város a világ végétől 500 kilométerre

„Kuurdak” – mondta ki Aliz a „bűvös jelszót”. A pincérhölgy mindent értett. Eltűnt az egyszerűen, ám ízlésesen berendezett kávézó konyhájába, s hamarosan megérkezett az ebédünkkel. „Jó étvágyat!” – talán ennyit mondhatott kirgiz anyanyelvén, majd egy nemzetközileg ismert jelzéssel, egy kedves mosollyal üzent a távolról idecsöppent vendégeinek.
Kazarman szerintem jó eséllyel indulhat a „Közép-Ázsia egyik legnehezebben megközelíthető városa” címért. A Narin-folyó völgyében, nagyjából 1250 méteren található 9500 lakosú bányászvároska az ország egyik leglehetetlenebb pontján kapott helyet. Van itt repülőtér, de járat már nem indul sehová. Van itt folyó, de hajózhatatlan. Vannak itt utak, de minden irányból hatalmas 2700-3000 méteres kavicsos hágókra szaladnak fel, melyek télen teljesen járhatatlanná válnak. De mégis, ki lakik itt és miért? Ez egy nagyon jó kérdés!

Kazarman számunkra stratégiai jelentőséggel bírt. Több mint 300 kilométert jöttünk az utolsó város óta, készleteink már bőven a végét járták. S tudtuk, hogy Fergana-hegység még előttünk magasodik, még át kell hágnunk rajta, hiszen – mint elmondtam – ebben az országban a folyóvölgyben nem épülnek utak.

De mégis hogy jutottuk el ilyen gyorsan ide, ezen az autóval is nehezen járható, süppedős mély kavicstengeren? Nem szép kimondani, de most az egyszer, kivételesen nem a saját bringáink nyergében.

Ma reggel egy kirgiz öregasszony ébresztett fel minket legjobb álmunkból nem sokkal napfelkelte után. Egy tojást hozott nekünk ajándékba. Meg egy üres gyógyszeresüveget. Először nem is értettük az összefüggést, aztán persze leesett. A tojás csak a barter része volt, valójában pálinkát szeretett volna kérni tőlünk. Jó magyar diópálinkát! „Hát jó. Legyen!” – gondoltam, s megtöltöttem az üvegét. Részéről kétségtelenül jó csere volt, én sajnos nem tudtam mit kezdeni ezzel a nyers tojással. Ő pedig szerintem azóta is ezt a sztorit meséli az irigykedő falubeli asszonyoknak.

Reggel gyorsan kiélveztük azt a nagyjából 4 kilométernyi aszfaltot, melyet Kek Dzsar falu belterületén fektettek le hajdanán a gondos útépítők, ám többre sajnos nem volt pénz, a falu határa után visszakaptuk a már tegnapról jól megismert mélykavicsos förtelmet. 7-8 km/h. Ennyit tudtunk rajta. Síkon és nem kis erőfeszítések árán. Hazaérve visszanéztem a Google itt készített fotóit, s feltűnt rajtuk, hogy pár éve még nem lehetett ilyen mély az út. Valószínű, hogy csak nekünk készült ez a járhatatlan burkolat tavaly ősszel vagy idén tavasszal, melyet az idő vasfoga és az itt elhaladó járművek fognak majd évek alatt beletaposni az alapba. Szegény Radvánszky Janit – aki az elmúlt évben járt itt és „vállalhatónak” nevezte ezt a szakaszt – elég gyakran emlegettük. Persze ő nem tehetett róla, hogy azóta nagyjából 5 cm nem rögzült kavicsréteget hordtak a korábbi kemény burkolatra. Nagyjából 15 kilométernyi szenvedés után beláttuk, hogy ez így nem fog menni. A tervezett napi 80 kilométert ezen lehetetlenség tartani ráadásul úgy, hogy még egy 1120 m szintemelkedést tartogató hágó is emelkedik előttünk. Hamar megfogalmazódott bennünk a stoppolás gondolata.

Perzselő hőségben vágtunk neki a hágó első pár kanyarulatának, s ekkor fedeztünk fel két dobozos teherautót, amik épp most indultak neki a hegy aljáról.

„Ezeket most megállítjuk!” – közöltem Alizzal – „mert ha nem, itt döglünk meg mind a ketten!”

Kiraktuk a kezünket, s a konvoj első intésre megállt. Két barátságos vágottszemű kirgiz pattant ki a járművekből. Az első kinyitotta a ponyvás rakterét, s mutatta, hogy neki sajnos nincs szabad helye, plafonig van rakva a fővárosból érkező kamionja, a második kamionba viszont, s valahová legfelülre, a temérdek liszteszsák fölé sikerült beszuszakolni a két bringát. A masszív, legalább 15 tonnás jármű utasteréből már egészen más színben festett az alattunk futó kavicstenger. Izgalmas élmény volt, ahogy kanyarról-kanyarra küzdötte fel magát az öreg teherautó a hágó meredek és hajtűkanyarokkal teletűzdelt szerpentinútján. A lejtmenet teljesen más volt, mint amire előzetesen számítottunk. A sofőr tisztán motorfékkel, szinte lépésben kormányozta le járművét, szerintem még bringával is simán megelőztük volna. De a továbbiakban is roppant dombos, s kerékpárral meglehetősen barátságtalan vidékeken haladtunk. Láttunk néhány túrakerékpárost szemközt jönni, akik – hozzánk hasonló arckifejezéssel és tempóban – küzdöttek ezzel a „halálúttal”. Mi pontosan tudtuk, mi áll még előttük, s semmi pénzért nem cseréltünk volna velük.

Majdnem 3 órára volt szüksége a kamionnak, hogy megtegye a Kazarmanig hátralévő nagyjából 85 kilométert. Nekünk szerintem minimum másfél napba telt volna, ha nem haltuk volna szomjan a hágóra felfelé menet. Bevallom, elég erős lelkiismeret-furdalást éreztem az út során, mert nem szoktam betervezés nélkül rövidíteni, szakaszokat átugrani. Ám beláttam, hogy ez egy olyan kényszerhelyzet volt, melyben ez volt a lehető legjobb megoldás. Sofőrünk egy kézfogáson kívül semmit nem fogadott el az útért, így nem maradt más dolguk, mint hogy egyenesbe hozzuk magunkat, s kihasználjuk előnyünket.

Bringáinkat és csomagjainkat vastag lisztréteg borította, miután újból nyeregbe pattantunk, hogy bejárjuk a kisváros döcögős, ám végre aszfaltos utcácskáit. Megtudtuk, hogy a helyi kávézóban készítik a város legjobb kuurdaakját. A hagymakarikákkal díszített birkahúsból készült kirgiz főétel – bár kicsit rágós – de nagyon ízletes volt. De még ennél is jobb volt újra porcelán tányérból enni, s csészéből inni a forró teát, s a kőkemény bringás szakaszok után újra embernek érezni magunkat!

[wpsm_box type=”blue” float=”none” text_align=”undefined”]

Szeretnéd Te is átélni, milyen érzés hat-hétezres csúcsok, hatalmas magashegyi tavak között bringatúrázni? Ott, ahol a jurtában élő nomád népeken és a vadlovakon kívül senkivel sem találkozhatsz? Ahol megtapasztalhatod, hogy milyen csodálatos és milyen kegyetlen tud lenni a természet? Ahol már az is kihívás, hogy egyáltalán nyeregben maradj? Akkor tarts velünk, merülj el benne, éld át te is velünk a hófödte hegycsúcsok, kopár magashegyi kősivatagok, és a forró ázsiai puszták hangulatát.

Örömmel tájékoztatunk minden érdeklődőt, hogy több, mint fél éves előkészítő munkálatok után végre megjelent legújabb könyvünk.

A Pamir Highway – kerékpártúra 4000 méter felett című 150 oldalas kiadvány a következő címen rendelhető meg:

https://nagyvilagban.hu/index.php/konyv/655-pamir-highway-a-konyv

[/wpsm_box]