Home Blog Page 1331

Guinness-rekord bringás magasugrásban

Joscha Forstreutert és Timo Pritzelt nemrég Kínában látták vendégül, ahol természetesen a kerékpáré volt számukra a főszerep. Ott tartózkodásuk során részt vettek a Guinness World Record Show-n, ahol kerékpáros magasugrásban 5,2 méterrel új világrekordot állítottak fel. A tapasztalatokról Joscha Forstreuter mesél.

„Timo Pritzel és jómagam a pekingi CCTV csatorna meghívására érkeztünk Kínába, hogy részt vegyünk a Guinness World Record Show című tévéműsorban. Ezt az adást tavaly 60 millióan látták. Számomra már csak azért is izgalmasnak ígérkezett a dolog, mert korábban még nem jártam Kínában.

A rekordkísérletünk a „legmagasabb rámpáról végrehajtott kerékpáros ugrás” nevet viselte, a korábbi rekord 5,12 méter volt, melyet nyolc évvel ezelőtt éppen Timo állított be BMX-el. Nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy ennek megdöntése 26″-os géppel sikerülhet-e. Ami engem illet, Felt „Sure Shot” dirtgépemet választottam ehhez a művelethez. A rámpákat profin kivitelezték, 8 méter magasról szereztük a lendületet, ezután egy 1,8 méter magas eldobó és egy 3 méteres érkező következett.

A kísérletet 4,5 méteres magasra helyezett léccel kezdtük, ennek az átugrása nem volt túl bonyolult. Az 5,0 méteres magasság már sokkal izgalmasabbnak ígérkezett. Magasugró léc felett átugrani teljesen más, mint eddigi ugrásaim. Megindulás előtt jobban paráztam, olyan volt, mintha egy tömör fal felé haladnék. Bár tudtam, ha hozzáérek a léchez, semmi veszélyes nem történik – legrosszabb esetben leesik és kész -, mégis furcsa érzés volt.

Timo az első 5,0 méteres ugrásánál érintette a lécet, de a második kísérlete már sikeres volt. A következő lépcső az 5,2 méteres magasság volt, ennek teljesítése egyben az új rekordot is jelentette. A rámpa tetejéről úgy tűnt, hogy elsőre nem fog összejönni, de aztán igen keményen indultam, és a végén hatalmasat rántottam a gépen, így sikerült érintés nélkül venni az 520 centis akadályt. Utánam Timo hasonlóképpen simán vette, így immár mindketten birtokában voltunk az új rekordnak.

Ezután úgy döntöttünk, hogy nem emeljük tovább a lécet, és megosztva birtokoljuk majd az új csúcsot, döntésünket pedig a tévéstáb is örömmel fogadta. A show után még pár napot Kínában töltöttünk, a hagyományos látnivalók mellett a helyi bringás kultúrát tanulmányoztuk. Az utazásról a Freecaster.tv készített felvételeket.”

Csatlakozó tartalmak:
– videó 1. rész
– videó 2. rész

Forrás: sajtóközlemény
Fotó: Victor Strasse
Videó: Vincent Saccomani

Hiper Horror – Made in Gagyisztán

Következzék egy hiánypótló írás, melyben összekapcsolódik a kereslet és kínálat viszonya, egy perzsaszőnyeg, Dolph Lundgren, marhafelsál, flaneling, mélység és magasság, meg ez a bizonyos kozmikus távolságokból kerékpárnak tűnő tárgy. Már régebben felvetődött az ötlet, hogy tájékoztató, tényfeltáró jelleggel esetleg létrehozhatnánk egy ehhez hasonló rémtesztet, ám valahogy sosem konkretizálódott, hogy milyen céllal, milyen mélységig, melyik borzalmat, milyen koncepcióban vegyük górcső alá. Az elmúlt héten aztán hívott Bander, hogy eljött az idő, azonmód söpörjünk egy hiperbe, pécézzünk ki egy élő, lélegző áruházi bringát – lehetőleg minél több extrával – és készüljön róla egy átfogó, objektív írás, melynek legfőbb célja a felvilágosítás. Persze, tudom, tudom… De nyugalom van. Az olvasó nem kap a szívéhez, nem forgatja a szemét. Eszünkben sincs azt gondolni, hogy megfordult a fejetekben egy ilyen bringa felragadása az árleszállított parizerek szomszédságából, ellenben a szeretetreméltó, ám kerékpárok terén laikus keresztszülők, kollégiumi lakótársak, fanyalgó apósok és a hobbitokat rendszeresen elnéző mosollyal jutalmazó kollégák orra alá oda lehet tolni mintegy tájékoztatás gyanánt. Mármint, hogy tessen kedves lenni átolvasni, ezek itten a buktatók, ezek a részletfotók, ez itt a horror, ezek a veszélyek, és akkor most jön majd a kereslet és a kínálat. Mert amíg megtalálja a zsák a foltját, addig a szegény, magabiztos laikus rátalál a spanyolviasz újdonságával ható, még épp elfogadható árú hegyibringára a hipermarket sorai között. Pedig ő csak az akciós felsálért ugrott le szombat délben, amikor a kezébe akadt az a szürke flaneling, majd szórakozottan sétált tovább, és egyszer csak megtörtént. Ott állt a sportrészlegnél, és tudta. Ó, igen, már tudta, hogy mire van szüksége.

fotók: elcsé
Rákattintasz és megnő. Figyelem: csak saját felelősségre! (fotók: elcsé)

A bringákhoz bevallottan nem értő ismerőseim körében végzett nem reprezentatív felmérés szerint nagyjából úgy alakulnak a kerékpárok árai, hogy egy alap monti 15.000 Ft, alap monti telóval 20, össztelós monti 25, össztelós „DH” monti duplavállas teleszkóppal és opcionális tárcsafékkel 30. Vélekedésük szerint, ha valaki 50.000 feletti összegért szerez be bringát, azt bizony beszippantotta a fogyasztói társadalom szürke kosztümös marketinges csajokkal bélelt, dágványos mocsara.

(Ülök a metrón, ül velem szemben egy csaj, és hm… nagyon emlékeztet valakire, de nem akar eszembe jutni, hogy kire… Ülök, nézek, de csak nem akar eszembe jutni. Aztán leszáll, és beugrik, hogy hoppá, pont olyan volt az arca, mint Dolph Lundgrennek a Rocky 4-ben a film vége felé. Persze nem olyan, de emlékeztet rá. Erről meg persze beugrott szegény „DH” paripa, amely szintén nagyjából ennyire hasonlít, teszem azt a saját gépemre.)

Hajlított lemez, hegesztett gübürc - az alsó váll alulról
Hajlított lemez, hegesztett gübürc - az alsó váll alulról

Na de ugye a vásárlásnál tartottam. A cél az volt, hogy minél több érdekességet felvonultató gépet szerezzünk be, és eladói szakértést mellőző vásárlást bonyolítsunk. Az első áruházban helyből lebuktunk, a sportosztály eladója ugyanis rendszeresen olvassa az újságot, emellett igen korrekt tájékoztatást adott a bringának látszó eszközökről. A többi – e helyütt meg nem nevezett – áruházat végigjárva találtunk rá erre a gyöngyszemre. Ahogy megláttuk, egymásra néztünk Lcs-vel, és tudtuk. Ó, igen, már tudtuk, hogy erre van szükségünk. Amíg az eladót vártuk, alaposabban szemügyre vettük, és próbáltunk nem túl hangosan vinnyogni a röhögéstől. Az eladó láthatóan nem volt az a kiköpött Fogasos arc, mivel konkrét kérdéseinkre, melyekkel a felhasználási terület mibenlétét firtattuk, leginkább csak a vállát vonogatta, hogy hát igen, igen, ez itt egy ilyen sporteszköz, és hát végül is nagyrészt piros, minekutána ugye, hát már nem akciós, de ez épp az utolsó darab, mert viszi az istenadta nép. Az ütközésgátló habszivacs szakadt volt, a váz karcos, a villában alapból olyan csavar, hogy öröm volt nézni. Ezekre hivatkozva bátortalanul javasoltam némi negatív árkorrekciót, de hát a főnök ilyenkor már nincs bent, ő pedig hát ugye nem, meg hát egyébként is a raktárból hívták ki, tehát no… Minden egyebet az ügyfélszolgálaton, meg a garanciapapírt, na azt is ott leszünk kedvesek, és igazán nincs mit, viszlát. A megjelölt pultnál igen korrekt tájékoztatást kaptunk a pecsétek mellett, miszerint csak az általuk megjelölt szakszervizben történt beállítást követően érvényes a garancia. Ennek összege 4-6.000 Ft közé tehető, és ne menjünk oda váratlanul, ha lehet, mert általában tele van az illető munkával, így eszközöljünk egy telefonos időpont-egyeztetést. Ja, a fővárosban egy szerelővel van szerződésük, tehát ne válogassunk sokáig.

Árulkodó lemezvágó olló nyomok a felső váll szélein
Árulkodó lemezvágó olló nyomok a felső váll szélein

A szervizzel másnap beszéltem, 1 hét múlva tudtak volna fogadni, így fájó szívvel búcsúztam a garanciától, és nekiindultam néhány ismert és ismeretlen boltnak személyesen és telefonon egyaránt, az után érdeklődve, hogy mi módon tudnám én ezt a beállítást elvégeztetni, mint ugye egy egyszeri, laikus vásárló, aki a hétvégén már a Margitszigeten szeretne kerekezni, hadd sárguljanak a szomszéd Katiék.

Ők, vajon mit védenek és mitől?
Aerodinamikailag sem az igazi…
A rugalmasság az alapoknál kezdődik

Némiképp meglepő eredményt hozott a szervizek felkeresése, ugyanis ahogy szóba került, hogy milyen gépről és milyen feladatról lenne szó, 10 boltból 7 kerek perec kijelentette, hogy felárért sem foglalkoznak ezekkel a bringákkal. A másik 3 helyen elvállalták volna, azzal a kikötéssel, hogy nem vállalnak garanciát a szerelésre. Vidám helyzet, no. Aztán jöttek a szerelők rémtörténetei beállítás közben eltört fékkarokról, 2 naponta rémült nyolcasba ugró felnikről, centrírozás közben elszakadt küllőkről, leszakadt hajtómű csillagokról, törött pedálokról, lefittyedt kormányokról és persze folyamatosan náluk reklamáló páciensekről.

Alapból ennyire voltak ferdék a villa szárai
Csomót is köthetünk rá
Igen, az meg ott a rés...

Összegezzük eddigi tapasztalatainkat tehát. Megvettünk egy gépet, amely 1 db méretben, 1 db felszereltséggel létezik, nem tudjuk milyen felhasználás esetén érvényes a garancia, nem tudjuk, ez kell-e nekünk, nem tudjuk mit, hogyan kell rajta használni. A hivatalos szervizes épp nem ér rá beállítani a verdát, ám, ha akut problémánk adódna a jövőben, az átlagos boltos is csak mosolyogna a bánatunkon.

Az előjátéknak vége, Lcs-vel bő 10 perc alatt kicsomagoltuk, és pöpec módon belőttük a gépet. Már amennyire egy ilyen pulzáló, deformálódó, taszító szerkezetet egyáltalán be lehet állítani, pedig igyekeztünk. Akkor innentől jöjjön egy átlagos teszt, mintha mi sem történt volna. A kerékpár márkajelzéseit (Éérted, márkajelzés, ehhehe…) eltávolítottuk, bár egyébként sem volt kifejezetten ismert, ugyanis még Pinkbike-on sem találtam róla képet… No de a teszt, igen.

Lengőkar és az ő felfogatása, na meg a varratok

A gyártó által összteleszkópos hegyikerékpárként értékesített szerkentyűt – információk híján – nem tudom elhelyezni a szokásos palettán, nem tudok jövőképet és történelmi vonulatot rajzolni, és azt sem tudni, van-e alacsonyabb (reménykedem, hogy ilyen azért nincs), vagy magasabb kategóriás alkatrészekkel szerelt változata.

A legprecízebb alkatrész és a grammhuszárok kegyeit kereső könnyítések

A váz kialakítása a klasszikus iskola elveit követi, egy darab forgásponttal rendelkezik, a 30 mm-t mozduló taggal és a 3-as körüli szorzóval megközelítőleg 90 mm mozgással, ami még back country (tudjátok, amikor lankás fenyvesben le- és felfelé tekerünk az öböl fölött) felhasználásra is csak szűkösen lenne elegendő. A varratok botrányos minőségűek, egy üveg törkölypálinkával bemattolt segédmunkás tanuló is különb munkát végez. A forgáspont szerencsére csapágyazott, ám már 0 km-esen is be volt rágódva. Érdekes ellentétet képez, de látványnak sem utolsó a lengőkar (muhahha) 3 mm-es lemezből kialakított csatlakozása a forgásponthoz, valamint a lengőkar masszív acélíve. Középen valószínűleg nem fog eltörni, és ez is valami, nemde? A papucsok szintén a már említett, karcsú kazánlemezből lettek kialakítva. Sokat nem gimnasztikáztak rajta, ezért édes kis figyelmesség a két darab, dizájnelemnek gondolt, ám nyilvánvalóan a súly kordában tartása végett elhelyezett, 6 mm-es furat. Az alsócsőre felkerült 2 nyúlvány, melyek egyike az átdobó, míg a másik a kitámasztó rögzítésére rendeltetett. A bowdenezés egész emberire sikeredett, persze filléres alkotóelemek felhasználásával. Tárcsafékszemet nem találtunk, ellenben a cuki kis piros kulacs szériatartozék a váz alján. A higiéniai szempontból érzékeny bringások esetleg kifogásolhatják, hogy az első kerék pont a csutorára hányja a sarat, de magára valamit is adó férfiember szemében igen maszkulin dolog a reggeli tea szürcsölése közben csikorgó homok a fogak között.

Meghúzhatatlan, ezért csörgő-börgő kitámasztó

A tagról túl sok szót nem ejtenék, állítólag 1200-as rugóval szerelték, ami nyilvánvalóan nem igaz. Állítani nem tudtunk rajta semmit, előfeszíteni sem igen, mert meg sem moccan a tekerője.

A villa egy igazi csoda. Csoda, hogy valaki ilyet megalkotott, és a végén azt találta mondani: kész, mehet! Hihetetlen, félelmetes, elkeserítő és döbbenetes szerkezet. Duplavállas kialakítás, normál tengely, V-fék konzol, 0 mm rugóút. Merthogy nem mozog. De semmit. Nem, nem lassú, nem kemény. Nem mozog. Azért gyorsan csekkoltam, nincs-e rajta valahol egy eleddig rejtett lock-out kar, vagy kapcsoló, de nem. Ez így ennyi. Nem tudtuk szétszedni – bár Lcs fente rá apró kis szerszámait – mivel egész egyszerűen nem bontható. Egyik része sem. A vállnak tűnő fémdarabok egy 2 mm-es acéllemezből lettek kiképezve, a széleken esztétikusan, ám kicsit sorjásan behajlítgatva. Borzalom. Szinte látszik, hogy az idom kivágása közben hol bicsaklott meg a szaki keze. Tisztára hand made… Na most, ezek a vállak ponthegesztéssel rögzülnek a becsúszókhoz. Nem, nem vicc, tessék megnézni a képeket! Ráadásul nem ám körbevarrjuk, hogy ha már bontani nem lehet, legalább tartson – neeeeeem. Egyetlen ponton, egy gübürc tartja, a becsúszó és a váll között ily módon simán át lehet látni fölülről, plusz ez a kialakítás garantálja a villa extrém hajlékonyságát is. A felső váll szintén így került rögzítésre, úgyhogy olyan – laikusnak egyébként sem való – extrém műveletek, mint villa- és fejcsapágy csere, ne adj Isten, fejcsapágy-takarítás élből kiestek, hacsak szét nem flexeljük a kecses vállat…

Jé, egy 14-es villáskulcs...

Az nyilván kikövetkeztethető, hogy a nyak is hegesztve van az alsó vállba. A beltartalom ily módon a titok fátyla mögött pózol tovább, mozgásról meg ugyebár nem beszélhetünk, mert – bár elkövettünk szinte minden praktikát – nem sikerült kicsiholni belőle egy árva millimétert sem. A gumiharmonika műanyagból készült és nem mozog. Alatta, a szimeringek helyén egy furcsa, sárga portól ragadós műanyag gyűrűt találtunk, körülötte bő 0,5 mm-es réssel. Bizonyára úgy vélték, hogy a koszt elriasztja a harmonika, elég lesz egy fokkal gyengébb szimering. Hehhe, micsoda gondolatmenet. Aztán jött a lemezollóval szabott fékhíd, botrányosan gyengén hegesztve, úgyhogy itt már kezdtünk sokkot kapni. Tiszta szerencse (Mit szerencse? Tervezői előrelátás…) hogy a fékek nem fogtak, így nem kellett attól tartani, hogy egy nózvilinél lehasad a fékhíd… A villa merevségét jellemzi, hogy könnyedén eltekerhetjük ütközésig a kerék ellenében.

Nyeregcsőgyilok, fix pozíció...
Precíziós...

A fékek, mint pasztellszínek egy őszi csendélethez, úgy illenek az egész rakás ipari hulladékhoz. Beállítani nem lehet őket, ellenben nem fognak. A műanyag fékkarok már kinézetükben is esti sörözések remek témái lehetnek, ahogy kedvetlenül kornyadoznak a felhasználói cibálásokra.

Pozitívumként éltük meg, hogy a váltás a beállítást követően kvázi hibátlanul működött, köszönhetően a nem pozícionált markolatváltóknak. A szimplafalú felnikben sajnos gyárilag olyan deformációk vannak elrejtve, hogy menet közben ütik az egyébként széles hátsó villát. Ja, a hajtáslánc ékét meg kifelejtem. Pillantsatok rá a hajtókarra legyetek kedvesek! Ugye-ugye, sosem gondoltuk volna, mi mindenre jó egy villáskulcs… Ellenben a hajtókar tervezőinek nyilván ez a szerszám lebegett a szeme előtt, amikor papírra vetették lidérces, ám nyilván rendkívül költséghatékony álmaikat. A csapágyazás nélküli (!) pedált koppra húztuk, majd 10 perc békés tekerés után – mintegy zárszóként – elnyalta a menetet a hajtókarban.

Praktikus: 20 fokos bedöntés mellett már leér a pedál...

Értem én, hogy kinek-kinek érdemei szerint, és azt is, hogy két számomra totálisan egyforma szőnyeg között lehet 1 millió Ft-nyi árdifferencia, ha ez egyik egy áruházi akármi, a másik meg egy kézi perzsa, de, hogy valaki teljesen komoly arccal, és tettei következményeinek vélhető tudatában ezért a 20 kg-nyi romért kiadjon 29.990 Ft-ot, na ez már nekem sok. „És… mikó? Kérem, kapcsojja ki!”

Geometriai adatok:

Fejcsőszög: 74 fok
Nyeregvázcső-szög: 71 fok
Tengelytáv: 1075 mm
Láncvilla-hossz: 450 mm
Nyeregvázcső-hossz: 470 mm
Felsőcsőhossz: 545 mm (csőközéptől csőközépig)
Vízszintes felsőcsőhossz: 570 mm
Kormányszárhossz: 95 mm
Középcsapágy-magasság: 280 (!!!) mm
Súly: 19,61 kg (pedállal)

Eredetileg megjelent a Bikemag 2008-as „Kerékpározz velünk!” különkiadványában.

Nagy Hédi – egy igazi hosszútávú specialista

Van egy lány, aki nem riad meg semmilyen távtól, sem egy 200 km-es alpesi maratontól, sem pedig egy 12 vagy éppen 24 órás egyéni teljesítésétől. Amit elhatároz, azt végigcsinálja. Ha valami megakadályozná ebben, akkor legközelebb megint nekifut, és akkor már biztosan sikerül is neki. Több hazai maraton elsőség, 12 órás és 24 órás egyéni dobogós helyek, a salzkammerguti 200-as táv ezüstje, hogy csak néhány fontosabbat villantsak fel eddigi teljesítményei közül. Egy igazi hosszútávú specialista. Ő Nagy Hédi…

fotók: Székely Zsolt, GG

Kezdjünk mindjárt egy olyan kérdéssel, amit szinte mindig feltesznek egy ilyen interjúban: Mikor kezdtél bringázni, és mi volt az a momentum, aminek a hatására úgy döntöttél, hogy versenyezni is fogsz?

Kettőezer-háromban kezdtem, de mondhatni, rögtön belecseppentem a sűrűjébe. Az állóképességi alapokkal nem volt gond, de technikailag sokat kellett/kell tanulni. A versenyzés gondolata rögtön elkezdett foglalkoztatni, mert célt kellett adni az edzéseknek. Amikor már nem volt annyi spinning óra az edzőteremben, ami elég lett volna, vettem egy jó nehéz montit, és irány a HHH meg a Pilis, az akkor még kb. 10 fő alatti létszámú Bringabanda „kezdeményezéssel”. Jókat szórakoztak rajtam, mert eleinte estem-keltem, de lelkes voltam. A Bükk Maratont szemeltem ki elsőnek, mivel Egerben születtem, és imádom a környéket. Néhány bordám bánta ezt a korai akciót, ennek ellenére elhatároztam, hogy életem végéig montizni akarok!

Milyen érzés volt a Salzkammergut Trophy 200 kilométeres távjának dobogóján állni azok után, hogy előző évben rajtad kívül álló okok miatt nem tudtad befejezni a versenyt? Éreztél valamiféle elégtételt?

Igazából nem a dobogón volt jó, hanem egy hosszú küzdelem után célba érni. A mai napig kiráz a hideg attól az eufórikus érzéstől, amit az utolsó kilométereken átéltem. A könnyeim potyogtak, és hangosan nevettem egyszerre. Annyira összetett egy ilyen verseny, annyi tényező befolyásolja egy ekkora távon a végkimenetelt, hogy bármennyire is felkészült az ember, nem lehet tudni, hogy hajnal 5-től estig mivel kell megküzdeni, ugyanakkor a limiteket elég szigorúan határozzák meg. Fontos a jó erőbeosztás, a helyes frissítés, viszont pl. amikor a rövidebb távok csúcsforgalmával azonos szakaszra értünk, hirtelen veszélyben éreztem az egészet. Egyrészt nem tudtam frissítőt felvenni több alkalommal, másrészt forgalmi dugó volt olyan részeken, ahol nekem nagyon mennem kellett volna. Szerencsére a leghosszabb mászáshoz összeszedtem magam. Itt viszont drámai volt látni, hogy a hőség és az emelkedő kombinációja hogy szedi az áldozatait. Nem éreztem elégtételt az előző évi miatt, hisz ha a technika adja meg magát, akkor azt kénytelen az ember elfogadni. Akkor még bennem maradt a kérdőjel, hogy vajon elég vagyok-e én ehhez. Egy évre rá jó volt bebizonyítani magamnak, hogy igen.

Idén is nekimész a hosszútávnak?

Ez még szervezés alatt áll. Az idei évem egy átmeneti év, hosszú távon még több teret szeretnék nyerni a sport, a bringázás számára, de ez a jelenben némi „áldozatot” kíván. Tanulás, szakmai gyakorlat, vizsgák és munka mellett persze szeretnék lehetőleg sokat versenyezni, csak ez elég nehezen tervezhető.

Milyen skalpokat tervezel még begyűjteni? Melyekre mondod azt, hogy ezt muszáj egyszer megcsinálni?

Szeretek mindig valami pluszt belerakni a következő szezonba, mindig valamivel nehezebbet. Idén ez a fenti okok miatt úgy tűnik, hogy kimarad. A későbbiekben viszont jöhet majd egy többnapos (régi álmom), aztán szeretnék egyszer eljutni a World Games-re, és ha már új kihívásokról van szó, egy izgalmas dolognak tűnik az Ironman is. Az egyik kedvenc maratonom, a Grazer Bike Marathon (eddig Masters Eb), ahol tavaly volt a tervezett vb pálya főpróbája, és nagyon tetszik – itt rendezik a világbajnokságot 2009-ben. Sorolhatnám még, de nem tudok ennyire előre gondolkodni, ezek inkább csak álmok. Ha tehetném, akkor egyszer egy 24 órás sorozatot is végigcsinálnék…

A salzkammerguti sziklafalon

Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

Egyértelműen a tavalyi Salzkammergut Trophy-ra, de jó volt egyszer dobogón állni a 24 órás Eb-n is.

…és melyik verseny volt a legemlékezetesebb?

Imádom a hosszú versenyeket, tehát ezek közül az összes. A 24 órás versenyek különösképpen, a már profi szinten működő support-team miatt. Nagy élmény volt a Masters Eb, mert töményen benne van a maratonok esszenciája: hosszú mászások és technikás lejtők. Izgalmasra sikerült a müncheni 24 órás is duóban, mert hihetetlenül szoros volt a vége, és ezek egytől egyig csodaszép vidékeken zajlanak.

Esetleg van olyan, amelyikre nagyon nem szívesen emlékszel vissza?

Nem igazán, mert amikor leülepednek az élmények – legyen az pozitív vagy negatív -, mindig képes vagyok tanulságos dolgokat leszűrni belőle. A kudarcot is tudni kell a javunkra fordítani. Tulajdonképpen nem vagyok eredményfüggő, de magammal szemben vannak elvárásaim, legfőbbképpen az, hogy úgy érjek célba, hogy helyezéstől függetlenül elégedett lehessek.

Edzeni egyedül szoktál, vagy inkább társaságban?

Szeretem, ha összejön, hogy erősebb, technikásabb emberekkel mehetek, de akár hasonló képességűekkel is sokkal hatékonyabbnak érzem az edzést. Sajnos manapság már ritka alkalom az ilyen. A munka és tanulás miatt szinte lehetetlen egyeztetni. Néha viszont kifejezetten jó egyedül, ilyen például hajnalban a hegyen, a város felett, a napfelkeltét látni, meg azt, ahogy indul a városban az élet, és én még feltöltődhetek, mielőtt belevetem magam. Egy hosszú monoton tekerés pl. haza a Mátrába egyedül, számomra felér egy meditációval, de egy technikás edzésen jó ha van valaki velem.

Edző utasításait követed, vagy csak úgy érzésre edzel?

A kettő kombinációja adná az optimumot. Ennek ellenére nincs edzőm, mert teljesen rendszertelen egy hetem, és nem tervezhető, mint korábban, amikor még Olivér és Vizdák Jani utasításai szerint edzettem. Eddig is sokat tanulhattam a tapasztalt csapattársaktól, sőt szeretek magam is az edzés elméleti oldalával foglalkozni, eddigi tapasztalataimból kiindulva dolgozni a gyenge pontokon, némi következetességet vinni a felkészülésbe.

Kifejezetten hosszútávú specialista vagy. Mennyiben más 24 órás versenyre vagy 200 km-es maratonra készülni, mint rövidebb távokra?

Nekem nem sokban. Igaz kicsit szíven ütött tavaly, hogy normál hosszútávú maratonokon nem indulhatunk mi lányok (elfogadom a vélhető indokokat, de nekem nem jött jól), és az 50-60 km-s távok valóban mást igényelnek, mint egy 200 km fölötti táv. Lényegében izomzatilag és állóképesség szempontjából a középtávosok is bátran nekimehetnek (valószínű a többségük többet edz, mint én), de nem árt egy jókora belső indíttatás az ilyen jellegű kihívások irányába, ami arról szól, hogy megtapasztald a határaidat, mentálisan tudd kezelni a holtpontokat, és tudj önmagadból erőt meríteni. Túl sok tapasztalatom nekem azért még nincs, de igyekszem. Egyértelműen az olyan versenyek vonzanak, amiben van egy csipetnyi extrém kihívás: akár a szintkülönbség, akár a táv vagy az idő.

Mondják, hogy ilyen távú versenyeken nagymértékben fejben dől el az eredmény. Mentálisan mennyire érzed megterhelőnek a folyamatos 12 vagy éppen 24 órás tekerést? Mire gondolsz verseny közben? Mi motivál ilyen hosszú távok teljesítésére?

Mentálisan nem gond. Sokkal földhözragadtabb dolgok okozzák a vége felé a gondokat, pl. kidörzsölések, gyomorproblémák, bár igaz a fájdalomtűrésben is szerepe van, hogy mentálisan mi a helyzet. A 12/24 órás versenyeken folyamatosan körülvesznek. Vannak szurkolók, a versenytársak is szólnak pár szót, egymást is bíztatjuk (nekem sokat jelent). Ott a frissítő csapatunk, akik 24 órán keresztül ébren vannak, és kitalálják a gondolataimat, mindent precízen előkészítenek, és próbálnak rögtönözni, ha netán borulna a terv. Mindezt annak ellenére, hogy nem éppen minden versenyző kedves a 20. óra után (de fejlődőképes vagyok). Tehát igazából nincs lehetőség befele fordulni. Talán az éjszaka ilyen szempontból változást hoz, de én szeretem, amikor kicsit lecsitul minden. Vannak operatív gondolatok, hogy mit frissítsek, mikor kell a lámpa, mikor veszek föl meleg ruhát… Valamilyen szinten koncentráltnak kell maradni, és ezt majd javítanom kell, mert nekem fáradtan könnyen elkalandoznak a gondolataim (teljesen versenytől független gondolatok), és olyankor belassulok anélkül, hogy észrevenném. Persze folyamatosan szeretem tudni az állást, esetleg a saját köridők alakulását stb., és így hullámzok az éber tudatállapot különböző fázisaiban. Ebben az egy szituációban előnyös talán, hogy rossz alvó vagyok, tehát nem is merül föl bennem az alvás igénye (még verseny után is nehezen). A motiváció belső eredetű, mondhatnám, szükségem van az ilyen élményekre.

A jól megérdemelt trófeával a Salzkammergut 200 km-es távjának dobogóján

Véleményed szerint mennyire számít a technika, amit az ember hajt?

Addig a szintig, amíg indokolt, ami az illető edzettségi szintjével egálban van. Én maximálisan meg vagyok elégedve az enyémmel.

Jelentősebb sérülésed volt már?

Nem. Inkább csak viccesek, amolyan „harci sebek” amelyekre büszke az ember, például a lánctányér forradásnyomai a lábamon (korai szárnypróbálgatások során). Bordarepedés kétszer, ennél nagyobb szerencsére nem volt.

Távoli jövő? Meddig nyomod még a pedált?

Mindig belelkesedem valami új kihívás miatt, ezért szinte lehetetlen megmondani. Sokáig szeretném, hiszen annyira pozitív színfoltja ez az életemnek, hogy ha egy mód van rá, valamilyen szinten továbbra is folytatni akarom.

Hédi-karbantartás a griffeni 12 órás Eb-n

Nemrégiben belevágtál egy nyílt végű angliai kiruccanásba. Aztán amikor hazalátogattál, eredeti szándékod ellenére mégsem mentél vissza. Nem tetszett odakint?

Nem túlzottan. London túl nagy város. Jó volt gyakrabban látni az öcsémet, aki kint él, jó volt belecsöppenni egy más világba és kizökkenni az itthoni dolgokból, bepillantani az Evanscycles mindennapjaiba. Ennek ellenére honvágyam volt, mert kiderült, hogy ezzel én nem tudok azonosulni, sőt távolabb kerültem a céljaimtól. Vannak persze szép emlékek is…

Ha szabadon dönthetnél mindenféle kötöttség nélkül, hová költöznél?

Haza. Ahol felnőttem, a Mátrába. Imádom, és így is gyakran vagyok ott. Bringázni, futni, pihenni ideális! Fontosak a gyökerek.

Az olvasók talán csak a versenyző Nagy Hédit ismerik. De vajon ki van a háttérben? Hadd tudjunk meg rólad pár személyes dolgot is! Mit csinál Hédi, mikor nem a nyeregben ül?

Jógaoktatónak, sport- és gyógymasszőrnek tanul és egy fitneszteremben dolgozik. Ezek mind elég friss hajtások, mert váltani merni kell, bár senki nem mondja, hogy könnyű lesz, amennyiben mindent feladsz, amit addig elértél (ezt a munkára értem), de jó érzés kézbe venni a dolgaimat.

Életed legszebb pillanata?

Ilyesmire sosem tudok válaszolni. Sok van, de a legjobb még hátra van.

…és a legrosszabb? Persze ha nem akarsz, nem muszáj válaszolni.

Nehezen hevertem ki, amikor ellopták a Speckómat, persze volt már sokkal rosszabb is…

Mi az, ami a leginkább feldob?

Új kihívások. Akár a sport, akár a tanulás terén. Bármi, ami előrevisz, amiért kicsit küzdeni kell.

…és ami a leginkább lehangol?

A mókuskerék és a céltalanság…

Hát azt hiszem ez az, ami talán a legkevésbé jellemez. Köszönjük, és jó hátszelet az idei szezonban!

Fontosabb eredményei:

2005
Top Maraton sorozat; 1. hely
2006
Regau 24 órás Eb; 3. hely
Griffen 12 órás maraton; 2. hely
2007
Salzkammergut Trophy, 200 km-es táv; 2. hely
Waldviertler Marathon, hosszútáv; 2. hely
Voralpen Marathon, hosszútáv; 3. hely
Naturaqua Maraton, középtáv; elit 1. hely
Sopron Maraton, középtáv; 2. hely
Rock Machine Maraton, középtáv; master 1. hely
MVM Duna Maraton, középtáv; master 3. hely
Bükk Maraton, középtáv; master 1. hely
24 órás MTB Eb; szóló 4. hely

Eredetileg megjelent a Bikemag 2008. májusi lapszámában.

Ciklokrossz Országos Bajnokság

Mosonmagyaróváron rendezi az MTE Kerékpáros Szakosztálya és a Magyar Kerékpáros Szakági Szövetség a Magyar Köztársaság Ciklokrossz bajnokságát. A terepversenyre 2009. január 11-én kerül sor, a nevezés határideje január 9. További részletek a versenykiírásban.

Letölthető dokumentumok:
– Versenykiírás

Forrás: www.mksz.com

DH-s átigazolások

Itt az év vége, lezárult egy DH-ban hihetetlenül izgalmas és kiélezett szezon, ahol az utolsó futamon még három embernek volt matematikai esélye a végső győzelemre. Most már mindenki a megérdemelt pihenését tölti, mert többé-kevésbé már aláírta az új vagy régi szerződését a jövő évi csapatánál. Elmondható, hogy elég komoly változások lesznek 2009-ben…

Talán a legfontosabb, hogy visszatér a versenyszíntérre a Trek. Hosszú évekig fejlesztették és tesztelték a Session 88-akat, amelyeket eddig a külföldi szaksajtó kivétel nélkül agyondicsért. A leszerződtetett versenyzők alapján valószínűleg nem idén akarnak nyerni, hanem szép fokozatosan akarnak majd feljönni. Férfiak közül két folyamatosan javuló teljesítményt nyújtó ifjú tehetséget állítottak csatasorba, a volt Mongoose-os dél-afrikai Andrew Neethlinget és az ex-Yetis Justin Leov-öt. Ők idén már többször voltak az első tízben, tehát nem tűnnek rossz választásnak.

Neethling volt csapatánál, a Mongoose-nál továbbra is marad a 4X-os veterán, Eric Carter, illetve visszatér a pár évvel ezelőtti vigói győztes, Mich Hannah is. Sajnos a húgáról – aki talán a legcsinosabb a női mezőnyben – egyelőre nincs információnk, de azért még reménykedhetünk, hiszen ő is 2009-re ígérte a visszatérését.

A Yeti a szezon végén már új gépeket adott versenyzői alá, amelyek elvileg könnyebbek a 303-aknál, és már csak egy sín maradt a kettőből. Ők is nagy reményekkel vághatnak neki az új szezonnak, hiszen történetükben először a 2008-as záró futamon az egyre jobb formát mutató Sam Belnkinsop nyert nekik egy férfi vk futamot, illetve Jared Graves visszatér a BMX világból, és ha az ausztrál versenyhez hasonlóan megszakad a pechsorozata, akkor komoly esélyese lesz a 4X bajnokságnak. DH-ban még megtartják Aaron Gwint is, akiről azt érdemes tudni, hogy 2007 őszén ült életében először montin, majd 2008-ban már élete első világkupáján tizedik lett Mt. Saint Ann-ben, Schladmingban pedig nyolcadik. Mindezt a BMX-es múltjának köszönheti, tehát ott is lehet majd rá számítani.

Az Ironhorse-tól viszont valószínűleg elbúcsúzhatunk az élversenyzői szinten, hiszen egyrészt lejár a szerződésük Dave Weagle-lel, így nem használhatják a DW-linket, amely a gépeik lelke volt, illetve a kétfős csapatuk a céget a csúcsra repítő Sam Hill és az angol fenegyerek Brendan Fairclough a Specializedhez került. Így egy újabb régi nagy név tért vissza a csatamezőre, és most bebizonyíthatják, hogy a sokat vitatott Demo, igenis tökéletes DH-gép. A hírek szerint ugyanis 2009-ben még nem lesz új DH-gép, hanem azt majd 2010-re fejlesztik ki Hill és Brendog segítségével.

És a harmadik nagy visszatérő Shaun Palmer lesz, aki a kilencvenes években egyszemélyben adott olyan lökést az MTB sportnak, mint még soha senki, ugyanis az önpusztító, rocksztár habitusával és a mindenkit lealázó tehetségével címlapra került szerte a világon, ráadásul nem csak szaklapokban. Az igazi az lett volna, ha eredeti csapatánál, a Specinél folytatja, de úgy fest, hogy a Santa Cruznál fogja borzolni a kedélyeket.

A piros-fehér-feketéknél ezzel nem ért véget a változások sora, hiszen Nathan Rennie elhagyja a csapatot. Peat, Minnaar és Bryceland azonban marad, így továbbra is elég kemény marad a felállás náluk.

A hírekkel ellentétben az utóbbi időben mindenkit (Lopes, Kintner és Attkinson) kirugdosó GT nem hagyja ott a versenyvilágot, mert DH-ban támogatják Marc Beaumont-t, aki eddig a Santa Cruz második sorában küzdött, és nem is rosszul, hiszen Vigóban például tudott már egyszer nyerni. Érdekesség, hogy ők teljes egészében karbon alapanyagú vázat készítettek.

Az amerikai kontinens legismertebb versenyzője, Steve Smith a rikító színekben pompázó Cove-ot lecserélte a még csak virtuálisan létező Evilre. Ha nem lesz sérült, akkor lassan már ő is beérik.

A 2008-as év nagy bajnokai, az Atherton tesók maradnak a Commencalnál, Graciával egyetemben, ahogy elvileg Barel is a Mondrakernél.

Az Intense továbbra is két csapat alá ad gépeket, amelyek közül idén a csak félgyári kék, a Chainreactioncycles/Intense volt a sikeresebb, ahol Chris Kovarik magára talált, és végre ismét a pódium környékén tanyázott, ahogy Julien Camellini és Matt Simmonds is.

A gyári piros csapatban a 2008-as szezont – sérülések miatt – tulajdonképpen teljesen kihagyó Matti Lehikoinen és a fiatal J.D. Swanguen nem teljesített túl fényesen (bár JD például a Crankworx paralellen Hillt megverve győzött), de a hírek szerint maradnak jövőre is. Nőknél viszont 4X-ban tarolt a holland Aneeke Berteen.

Érdekes megnézni, hogy 2008-ban az első tíz helyen nyolc amerikai gyártó szerepelt és csak a Commencal, meg a Mondraker európai, míg a versenyzők közt nem találunk amerikait, tehát a versenyzői hátteret az öreg kontinens adja, de a technikai hátteret még mindig az MTB őshazája.

Az angol Dirt magazin idén végzett egy még érdekesebb számítást: összeadták az idei hét forduló versenyidejeit. Minnaar csak 1.92 (!) másodperccel volt jobb Hillnél több mint 24 perc versenyzés alatt, míg Gee nyolccal, Peat tizenkettővel, de az ötödik Blenkinsop már több mint harmincöttel volt lemaradva, tehát, hacsak télen nem tűnik elő a semmiből egy újabb tehetség, vagy talál rá valaki valamilyen csoda-edzésmódszerre, esetleg szerre, akkor valószínű, hogy a bajnokságot ismét a fenti nevek fogják eldönteni maguk között. Persze, ha ezt továbbra is ennyire kiélezett és váratlan fordulatokban gazdag küzdelmekben teszik majd, akkor annak mi csak örülhetünk.

Szöveg: Kovács Gombos Ádám
Fotó: Paul Lange Hungary

Oscar Pereiro Sio – a 2006-os Tour győztese

Történt még februárban, hogy Mallorcán a Vuelta a Mallorca tengerparti etapja után Palmából hazafelé tekerve a két Tamással (Kovács és Takács) három Caisse d’Epargne-s piros-fekete mezest értünk utol. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen mi edzettünk, ők meg levezettek. Csatlakoztunk hát hozzájuk egy jó huszas erejéig. Alaposan szemügyre véve Pinarellójukat, az egyikük cipőjén akadt meg pillantásom: a „pipás” márka – mely egyedi szponzoráció esetében eltérhet a többiekétől – elgondolkodtatott. Mellégurultam. A felső tépőzáron a pipa, alul egy spanyol zászló piktogramja, a középsőn pirossal egy név… Hirtelen kameramozgást imitáló tekintetemmel az arcába néztem: és tényleg Ő volt… A Tour 2006-os győztese, Oscar Pereiro Sio vezette a hatfős bolyt…

fotók: Vasvári Ferenc

A spanyolországi Mos-ban született 1977 augusztusában. Profi karrierje 2000-ben a portugál Porta da Ravessánál kezdődött, majd 2002-től már a svájci Phonak Hearing Systemset erősítette. A spanyol Caisse d’Epargne-ben 2006-ban Tour-győzelemmel debütált, azóta is csapata egyik húzóembere. Jelentős győzelmei az 1998-as U23-as ciklokrossz bajnoki aranyával kezdődtek. Kettőezer-egytől minden évben megmutatta magát: ekkor a Grande Premio 3. szakaszán, 2002-ben a Setmana Catalana 5. szakaszán, 2003-ban a Tour de Suisse 6. etapján, 2004-ben a Classique des Alpes egynaposon, 2005-ben a Tour de Romandie prológján és a Tour de France 16. szakaszán állt a dobogó tetején. Aztán 2006-ban a Tour de France összetett győztese, 2007-ben a Tour de Catalogne időfutamának legjobbja. Legalább ennyi dobogós helyezést tudhat még magáénak. Idei naptárában megtalálható többek közt a Párizs-Nizza, az Amstel Gold Race, a Fléche Wallonne, a Liege-Bastogne-Liege, a Criterium du Dauphine Libere és a Tour de France.

A Mallorcai Körversenyen a Caisse d'Epargne vonat élén
A Mallorcai Körversenyen a Caisse d'Epargne vonat élén

Különös győzelem az övé. A spanyol menő, Valverde segítőjeként utazott 2006-ban a Francia Körre, majd második helyével a Tour felfedezettjeként távozott Párizsból. Időben nem sokon múlt… Kevés különbséggel Floyd Landis állhatott a Diadalív árnyékában felállított győzelmi emelvényre. Az amerikai fiú nem sokáig örülhetett, ő volt az első a Tour történetében, akitől doppingügye (pozitív doppingtesztje) miatt elvették a győzelmi trófeát. A spanyol Oscar Pereiro 2007 őszén Madridban a spanyol sportminiszter és a Tour-szervezők (többek között Christian Prudhomme versenyigazgató) jelenlétében, egyben a nemzetközi szövetség (UCI) elismeréseként kapta meg végérvényesen az összetett legjobbjának járó sárga trikót.

Pereiro egyik jelentős profi győzelme a 2005-ös Tourhoz köthető, ahol a legendás pau-i befutó után, a 16. szakasz alkalmával állhatott a pódiumra. Legendás, mert ha a Francia Kör történetét nézzük, Párizs (133), Bordeaux (79) után Pau (60) az a város, ahol a karaván a legtöbbször startolt, vagy finiselt. Olyan bringások értek először ott célba, mint Coppi, Gimondi, Hinault, Chiapucchi, Zabel – no és Pereiro. A spanyol fiú abban az évben a legharciasabb (combativity competition) versenyző címét is elhódította, összetett ideje a 10. helyre volt elegendő (2004-ben és 2007-ben is tizedikként zárt). Ezt a címet az előző esztendőkben olyan sztárok kapták, mint Virenque, Vinokurov vagy Jalabert.

Akkori teljesítménye talán előszele volt a 2006-os Tour de France sikerének. Az Alpok felé vezető 13. szakaszon közel félórás sikeres szökés után – Voigt mögött másodikként érkezve – öltözhetett sárgába. A 20 szakasz során 3657 km-t tekert a mezőny, a 176 kerekes közül végül 139-en értek Párizsba, Pereiro 5 szakaszon tekerhetett a „Maillot jaun”-ban. A 2006-os Tour egy érdekes statisztikával is bevonult a francia kör almanachjába, hiszen a verseny több mint száz éves történetében a dobogós helyezéseket tekintve a legszorosabb összetett eredmény született: a korábban győztesként kikiáltott Landis után következett Oscar Pereiro Sio 57 másodperccel, majd Andreas Klöden nem egészen másfél perccel az amerikai után.

Oscar Pereiro vajon hogyan élte át e különös győzelmet? Rövid találkozásunk után, csapata sajtófőnökének közbenjárásával a Párizs-Nizza idején sikerült interjút készítenem vele, így ezt is megkérdeztem…

Mesélj picit a gyermekkorodról, Mos-ról, a családodról, a bringás kezdetekről!

Mos, egy kis falu Északkelet-Spanyolországban, Galícia délkeleti részén, nagyon közel Vigóhoz és a tengerhez. Ez egy olyan terület, ahol ritkán esik az eső, de akkor viszont kiadósan. Ott nőttem fel, négyen vagyunk testvérek. Apám focista volt, azonban én vagyok az egyetlen, aki valóban a sportnak szentelte az életét. Tizenkét éves koromban kezdtem el bringázni, akkor jöttek az első versenyek. Egy porriño-i klubba jártam, tíz percre az otthonunktól.

Sok kitűnő bringás van nálatok. Kik voltak a példaképeid?

Természetesen Miguel Indurain és Pedro Delgado. Közös bennük, hogy spanyolok és mindketten nyertek Tourt. Amikor évekkel ezelőtt a tévében láttam őket versenyezni, akkor én még 15 év körüli ifjú voltam, pár esztendeje bringáztam csak. Nagyon hittem bennük, és ennél talán nem is kell többet mondanom…

A versenyidőszakodat nyomon lehet követni, a felkészülésedet kevésbé. Mondanál róla néhány szót?

Télen zömmel konditermi edzéseim vannak, erősítek sokat, gimnasztikázom, napi három órában. A felkészülés időszakát mindig otthon, Galíciában töltöm. Csapadék ugyan nálunk is van ilyenkor, ellenben nincsen hideg. A formaidőzítésem szempontjából júliusra kell csúcsformában lennem, tehát van időm az év elején fokozatosan felhozni magamat. Használok pulzusmérőt, egyik fontos kellékemnek tartom, de ugyanakkor szeretek „érzésből” edzeni.

Mit szeretsz jobban: hegyi szakaszt, időfutamot, egy- vagy többnapost?

Újabban az időfutamokat szeretem, de ha formában vagyok, a hegyi szakaszok edzés szempontjából is sokat érnek. Ha erős vagyok, akkor kedvelem a mászást, emellett hasznosnak is tartom. Az időfutamokra visszatérve: hetente egyszer kifejezetten azokra edzem.

A párizsi szakasz előtti időfutamon. Itt még sárgában…
A párizsi szakasz előtti időfutamon. Itt még sárgában…

Térjünk rá a 2006-os Tourra. Mennyire érezted magad közel a győzelemhez az utolsó időfutam alkalmával, amikor is sárga trikóban teljesítetted az 57 kilométeres távot?

Több opciót is láttam, de realista voltam. Mivel Landis is ott volt, kevés esélyem volt megnyerni a Tourt.

Milyen érzéssel érkeztél Párizsba? Az amerikai az említett időfutamon vette vissza a „sárgát”. Nem sokon múlt az összetett győzelem, ha az időt nézzük, nem egészen egyetlen percen…

Úgy érkeztem Párizsba, hogy a második helyet ünneplem. Két napig nem tudtam, hogy én vagyok a győztes. Onnantól 15 hónapot vártam…

Az a bizonyos 2006-os TdF dobogó. Itt még Landis és Klöden között a második helyen, háttérben Hinault
Az a bizonyos 2006-os TdF dobogó. Itt még Landis és Klöden között a második helyen, háttérben Hinault

Érzel elégtételt, hogy a közelmúltban, Madridban, a sportág prominensei előtt megkaptad hivatalosan is a győztesnek járó elismerést?

Igen, érzek, mivel számomra egy hosszú történet ért ott véget. Nem a legkívánatosabb, de hát így történt… Viszont a győztes én vagyok, ez a fontos, bárhogy is alakult. És ezt most már mindenki tudja.

Hogy érzed, hogyan néznek rád a társaid egy-egy verseny alkalmával, mint Tour győztesre? Jobban odafigyelnek rád? Tudva, hogy elég ütős névjegyed van…

Igen, jobban figyelnek, jobban számításba vesznek, kalkulálnak velem, mint potenciális versenyzővel. Igaz, a pelotonban mindenki egyenlő, egymást kölcsönösen tiszteljük. Aki ezen a szinten kerékpározik, már mindenki letette valahol a névjegyét. Ki több, ki kevesebb versenyen, de állt már dobogón.

Tour de France 2007. Milyen eredménynek tartod az összetett 10. helyet?

Egy számomra bonyolult és nehéz év után azt állíthatom: elégedett vagyok ezzel az összetett eredménnyel. Érdekes, hogy minden Touron, melyen elindultam, tizedikként zártam. Na persze kivétel a 2006-os győzelmem…

A londoni prológon. Mint előző győztes, utolsóként rajtolt, a végelszámolás aztán az összetett 10. helyet hozta
A londoni prológon. Mint előző győztes, utolsóként rajtolt, a végelszámolás aztán az összetett 10. helyet hozta

Tour de France 2008. Idén mit vársz magadtól?

Úgy érzem, idén fejben jobban „ott vagyok”. Kicsit ugyan egészségileg gyengélkedem még a szezon elején, most, amikor az interjú készül, a Párizs-Nizzát is korán be kellett fejeznem, bronchitis miatt. De hát a július még odébb van! Akkorra kell igazán formában lennem. Készülök, jó a csapat, mindent megteszünk a sikerért.

Hogyan látod, mi kell ahhoz, hogy egy kerékpáros Tourt tudjon nyerni? Ha Te mondod, az mégiscsak hiteles…

Kitartás, képesség, egy jó csapat és nagyon sok szerencse!

Ha már a csapatot említetted. Erős gárda a Caisse d’Epargne: Valverde, Carpets, Guttierez… Milyen a kapcsolatod velük? Hogyan dől el, hogy ki az aktuális „első ember”? El tudod itt képzelni még néhány évig a jövődet?

Egytől egyig nagy, eredményes versenyzők, lehet rájuk számítani. A kapcsolat közöttünk fantasztikusan jó, nem csak csapattársak, hanem barátok is vagyunk. A jövőmet csak úgy tudom elképzelni, hogy ide tartozom. Ami pedig a csapatvezetői státuszt illeti, ez relatív. Mindig a verseny jellege, hogy kinek kedvezhet igazán, na meg az aktuális formánk alapján dől el, hogy kiért dolgozik az egész csapat.

Mennyire motivál egy világbajnoki érmes helyezés, egy jó olimpiai szereplés? Egyáltalán, hogy látod, tagja leszel az olimpiai csapatnak?

Az olimpiai válogatottba előzetesen kiválasztottak, de ez még nem biztosíték, hogy ott is leszek Pekingben. Tőlünk, Spanyolországból, öt bringás mehet az ötkarikás játékokra. Szép dolog lenne természetesen ott lenni és egy kiváló eredményt elérni a csapattal, de ez csak a szezon előrehaladtával fog eldőlni. Van még idő… (kerékpársportban a nemzet kvalifikál, nem a versenyző – a szerk.).

Előkelő társaságban Morzine-ban: Schleck, Klöden, Boogard és Pereiro. Az alpesi városka mérföldkő volt a Tour, Landis és Pereiro életében egyaránt…
Előkelő társaságban Morzine-ban: Schleck, Klöden, Boogard és Pereiro. Az alpesi városka mérföldkő volt a Tour, Landis és Pereiro életében egyaránt…

Mi lehet a spanyolok titka, hogy annyi jó kerékpárost tudnak kitermelni? Indurain, Delgado, Ocana, ma Valverde, Sastre, Contador és persze Te magad…

Nálunk, Spanyolországban igen népszerű a kerékpársport. Sok verseny van, ezeknek pedig nagy hagyományai vannak, na és ott van a Vuelta, a világ harmadik legjelentősebb körversenye. Sokan követik az eredményeket, ahogy korábban meséltem, én is a televízióban láttam versenyezni például Induraint. Emellett jó az ország fekvése abból a szempontból, hogy a kerékpározás számára kedvező az időjárás. Továbbá jók a spanyol együttesek, mindenki egységes csapatban gondolkodik, egymásért is dolgozunk, összetartunk, ennek tudatában készülünk. Úgy gondolom, ez mind-mind alapja a sportág népszerűségének. Ha pedig népszerű, akkor jönnek a fiatalok a klubokba, akik közül előbb-utóbb többen is „odaérnek”.

Milyen a közhangulat a ProTour mezőnyben? Kérdem ezt azért, mert egyre-másra látnak napvilágot a doppingesetek, a nagy körversenyekre pedig nem kapnak meghívást neves csapatok, híres versenyzők. Ti ezt hogyan élitek meg?

A kerékpársport nehéz napokat él, de remélem, ezt már múlt időben mondhatom. Bízom benne, hogy a sportág jön kifelé ebből a gödörből, ebből a zűrös időszakból. Amire utalsz, azt gondolom, vannak olyan csaták, melyek a pelotonon felül vívódnak, ezekbe mi nem tudunk beleszólni. Ezek a dolgok rajtunk, versenyzők fölött állnak, meghaladnak minket.

Magyarországról egyedül a vb-ezüstérmes Bodrogi László (Credit Agricole) teker ProTour csapatban és indul ProTour versenyeken. Mi kell ahhoz, hogy valaki a pelotonba kerüljön?

Nehéz bekerülni. Nagyon jó eredmények és versenyeken elért idők kellenek hozzá éveken keresztül, hogy fölfigyeljenek rád, és leszerződtessenek egy ProTour istállóba.

Jelenleg 31 éves vagy. Meddig tervezed az aktív profi pályafutásodat? Mit tervezel az után?

Elvileg két éves szerződésem van a Caisse d’Epargne-nél. Amíg az le nem jár, csinálom a dolgom, szeretnék csak a versenyekre koncentrálni. Ha majd eljön az idő, akkor megvizsgálom a körülményeket, a lehetőségeimet, akkor majd újraértékelem a jövőmet, de most tényleg nem ezzel foglalkozom. Ha majd egyszer befejezem, hogy azután mi lesz? A családomnak többet szeretnék adni magamból, van feleségem, gyermekem. Sokat utazom, keveset találkozunk, többet akarok velük lenni. A civil életben természetesen nem szeretnék elszakadni a sporttól, ehhez értek, ezt szeretem. Ismernek, elfogadnak. Meglátjuk… Van még pár évem, ráérek eldönteni.

Bringás magazin lévén mindig rákérdezek az aktuális márkára. Pinarello-Campagnolo – már a nagy Banestós elődök is ezzel a párosítással mentek. Van esetleg személyes kötődésed? Mi a véleményed az olasz technikáról?

Nincsen személyes kötődésem, de a Pinarellóval harmadik esztendeje tartó kapcsolatom és a tapasztalataim alapján kijelenthetem: ez a piac legjobb országúti biciklije!

Magyarországon is vannak rajongóid. Mit üzensz nekik?

Üdvözlöm őket, szeretem őket, ölelem őket!

Eredetileg megjelent a Bikemag 2008. áprilisi lapszámában – és akkor most érdemes visszagondolni az idei Tour de France versenyére, a ProTour sorozatra…

PhotoSOKK: Székely Zsolt – egy fiatal tehetség

A Bikemag szerkesztősége egy tehetséges, fiatal fotóssal bővült, akinek XC és maraton versenyeken készült képeivel már eddig is gyakran találkozhattatok magazinunk oldalain. Székely Zsolttal az eddigi tapasztalatairól, fényképezési módszereiről és a munkahelyi szerencséről, égi segítségről beszélgettünk…

Név: Székely Zsolt / Életkor: 21 / Foglalkozás: építészhallgató a Budapesti Műszaki Egyetemen / Mióta fotózik: 2004 / Felszerelés: eddig Nikon D70; Nikkor 18-70/f3,5-4,5; ill. 80-200/f2,8; de most áll át Canonra / Speciális területe: maraton, XC / Megjelenések: Bringabanda honlap, Pedál, Bikemag

Hogy állsz az egyetemmel?

Sajnos önköltséges vonalon vagyok, úgyhogy jelenleg halasztanom kellett, mert pénzt kell gyűjtenem. Szóval dolgozom, és remélem jövőre sikerül végre átkerülnöm államilag finanszírozott képzésre.

1. kép: 1015 méter közelében, Mátra Maraton 2006

Mi volt előbb, az építészet vagy a fényképezés?

Mindenképpen a fényképezés. Egy kis digitális kompakt géppel kezdtem el 2004-ben dolgozni. Az egykori Pedál magazin főszerkesztője, Németh Tamás családi jó barátunk, ő ajánlotta fel minden különösebb előzmény nélkül, hogy ha van kedvem, akkor fotózzak neki a lap galériájába. Aztán ez fejlődött tovább, ahogy egyre inkább belejöttem.

A történet azonban régebben kezdődik, mert Németh Tamás volt az, aki rávett a bringázásra is, és ez azért jóval előbb volt, mint a fényképezés. Az elején ez cross country-t jelentett. Jártunk a Hármashatár-hegyre, meg Csillebércre, és egyre inkább megtetszett a terepen közlekedés. Az országútiban mindig zavart a monotonitása, ezzel szemben itt meg izgalmas volt a terep, jó volt a gyönyörű tájat figyelni, illetve élveztem, ahogy önerőből feljutok egy hegy tetejére erdei utakon.

Aztán ez a tanulmányaim miatt abbamaradt, pedig akkor már versenyezgettem is, 2004-ben meg már maratonokon is mentem. Nem állítom, hogy az érettségi, meg a felvételi derékba vágta volna az egészet, de azért nagyon vissza kellett vennem a tekerésre szánt időből.

2. kép: Az éj közepén, 24 h Csillebérc 2007

A fényképezéshez semmi családi indíttatásod, előképzettséged nem volt?

Tulajdonképpen nem. Igazából azt sem értettem, hogy Tamás miért ajánlotta fel a fotózási lehetőséget, de mindenesetre hálás vagyok neki ezért. Az elején – mint valószínűleg mindenki – én is rengeteget bénáztam, de nagyon érdekelt a dolog, úgyhogy sokat olvastam hozzá, igaz inkább csak technikai, gépkezelési dolgokat. Tudom, hogy valaki nem ettől lesz jó fotós, meg nem is a géptől, de hívő emberként úgy érzem, hogy Istentől kaptam annyi tehetséget ahhoz, hogy ez együtt jó képeket eredményezzen. Ezért nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy kegyelemből ezen a területen örömet tudok okozni az embereknek.

3. kép: Délibáb(ok), 24 h Európa-bajnokság, Regau 2007

Hogy vált aztán komollyá a kezdeti szárnypróbálgatás?

Nagyon hamar megszerettem a képkomponálást. Most már tudom, hogy nem véletlen az építészet iránti vonzalmam sem, ahol ha az ember tervez egy házat, a mögött nem csak az a sok év tanulás, rajzolás és gyakorlás van, amit az egyetem megad, illetve elvár, hanem maga a személy és az ő egyedi látásmódja, tehát egyfajta önkifejezésmód. Ez érvényes a fotózásra is. Vannak fotósok, akik kijönnek a versenyre és készítenek is jó fotókat, de ettől még nem jó fotósok. Szóval vannak jó és jobb fotósok. A különbség a nem igazán tanulható tehetségben van.

Mindent megteszek a jól elkapott képért. Ha kell, lefekszem, lehasalok, beletolom az objektívet a versenyző arcába, ha úgy érzem így készülhet róla a leghitelesebb kép. Volt is gondom már ebből, mert néha annyira közel megyek, hogy az néhány versenyzőt már zavar. Egyszer egy 24 óráson egy külföldi versenyző le akart szállni a bringáról, hogy megkergessen, mert éjjel nagyon közelről vakuztam telibe. A kép amúgy jó lett…

Ugyanakkor az a jellemező inkább, hogy a versenyzők élvezik, ha fényképezik őket. A márciusi Bikemag címlapon lévő osztrák srác például, direkt meg akart ijeszteni és ezáltal nekem pózolt.

4. kép: Híd-átkelés, Mátra Maraton 2007

Hogyan kerültél kapcsolatba a médiával?

A bringázás elején leigazoltam a Bringabandához, és ott Dobos Ferivel sikerült tavalyra egy megállapodást kötnünk. Egész egyszerűen megkérdeztem tőle, hogy van-e csapatfotósuk, mert ha nincs, akkor én szívesen vállalnám, hogy versenyről-versenyre kísérjem a csapatot és fotózzam őket. Ehhez még anyagi hátteret is biztosítottak, úgyhogy nekik köszönhetem a komoly technikám egy részét, ugyanis egy részét ők állták, illetve szüleimnek, akik folyamatosan támogattak/támogatnak anyagilag ebben az „olcsó” hobbiban. Aztán rajta keresztül szállingóztak a képeim hozzátok is. A Pedál magazinnál csak a galériába dolgoztam, ahova az adott eseményről egy-két kép került fel.

5. kép: Koordináció, Cserépváralja DH 2007

És mi lenne a jövő?

Hosszú távon a Bikemag a biztos munka fényképezés területén, de még hosszabb távon természetesen az építészet. Persze csábító látni, hogy külföldön mennyire meg lehetne élni csak a fotózásból, de itthon ez ugye azért nem így megy, tehát biztos, hogy nekem az építészet az igazi utam, a fotó, meg a bringa pedig kedvtelés. Amúgy is olyan vagyok, hogy ha valami megtetszik, akkor az nagyon el tud vinni…

6. kép: Másnaposan, 24 h Európa-bajnokság, Regau 2007

És az baj?

Bajnak nem baj, de szeretem, ha van egy biztos megélhetésem, egy kiszámítható életutam, és egyetem mellett két ilyen költséges hobbit amúgy is nehéz lenne finanszírozni.

7. kép: Veszélyes szakaszon, Zalakaros OX OB 2007

Versenyzel és fotózol is egyben. Hogyan oldod meg versenyeken a nagy dilemmát, hogy a fotózás és a bringázás egyensúlyba kerüljön?

Nehéz. Nekem is csorog a nyálam, amikor a többiek melegítenek, meg amikor sétálok a fotós motyómmal a pályán és nézem a szuper nyomokat, de szerencsére verseny mindig van, jó idő is, úgyhogy tekerek máskor. Ez munka, úgyhogy megcsinálom. Főleg, hogy egy adott pillanatot nem lehet bepótolni, míg a bringázást igen.

Persze, ahogy egyre többet dolgozok, egyre nehezebb megtalálni az egyensúlyt: most ugye tanulok, pénzt is keresnem kell, meg még a nyelvvizsga időpontja is közelít.

8. kép: Zuhany előtt, Duna Maraton 2007

Hogyan készülsz a versenyekre?

Megnézem az összesített nemzetközi és hazai versenynaptárat. A hazai OX és MX versenyekre mind megyek, meg a nagyobb és elérhető külföldi futamokra is, mint mondjuk a kinti 24 órás. Na meg remélem, idén már a közeli világkupákon is tudok majd dolgozni.

A helyszínre egyébként mindig egy válltáskával megyek ki, amiben minden szükséges dolgom benne van. A verseny előtt be szoktam járni a pályát, megnézem hova esnek szép fények, hol lesz majd látványos megmozdulás, hol van olyan tereptárgy, amit érdemes majd belekomponálni a képbe. Mindig kinézem magamnak a helyszíneket összekötő legrövidebb útvonalakat is, hogy verseny közben hamar át tudjak rohanni. Aztán, ha beindul a verseny, akkor én négy órán át folyamatosan az erdőben vagyok, és két-háromszor körbejárom a pályát.

A maratonokra a műfajból adódóan máshogy kell készülni. Most épp a Systemsportnak dolgozom, akikkel előzetesen elkérjük a szervezőktől a látványosabb helyszínek listáját, majd a szombati napon autóval bejárjuk ezeket a helyeket, így másnap a verseny alatt már könnyedén tudunk mozogni, illetve időben rá tudunk készülni a mezőny érkezésére.

Az ő honlapjukon a versenyekről mindig sok életképet találhatunk. Ezeket, hogyan készíted? Mennyire hagyják magukat a versenyzők verseny előtt vagy éppen után, pihenés, relaxálás vagy akár közös étkezések során fotózni?

Mondhatom azt, hogy tulajdonképpen mindenki élvezi és örül neki. Főleg, ha utána megtalálja magát az interneten. Egyszerűen mindenkinek fontos emlék saját magáról egy az adott eseményen készült kép.

Kívánom, hogy még sokaknak tudj ilyen örömet okozni, és köszönöm az interjút!

Képsztori – a 6. képről

A 24 órás Európa-bajnokságon készült, az utolsó órában. Ekkorra már én is magam mögött tudtam egy átfotózott éjszakát 1-2 óra alvással, nem beszélve a versenyzőkről, akiknek 350-400 km után már minden az arcukra van írva. Aki ismeri Alexet, tudja, hogy a korához képest nagyon jól bírja az ultramaratonokat, és szinte megállás nélkül végigtekeri, leszámítva a tankolásokat. Itt éppen az utolsó órában jár a 7. km-nél. Azt gondolom 23 órával a háta mögött igazán sokatmondó a tekintete.

Tippek a fotóstól

– Amennyiben a verseny során egy híres versenyző közelít felétek, ne csak pusztán azért fotózzátok le, hogy megörökítsétek. Építsétek bele a tájba, a környezetbe, vagyis komponáljátok meg. Lehet, hogy közhely és sokszor hallottátok, de egy jó kép alapja a kompozíció, és ez minden helyzetre igaz.

– Aki belevág a fotózásba, annak számolnia kell azzal, hogy türelmet igénylő dolog. Nem megy csak úgy egyről a kettőre, de előbb-utóbb jelentkezni fognak a munkába fektetett energia gyümölcsei. Az már csak rajtatok múlik, hogy mennyire elszántan szeretnétek fotózni.

– Legyetek nyitottak a véletlen helyzetekre. Olykor a véletlenekből származnak a legjobban sikerült képek, akár egy kis égi segítség révén is

A képek paraméterei:

1.)    1015 méter közelében, Mátra Maraton 2006
Nikon D70s
70 mm
1/200
f/7,1
ISO 320

2.)    Az éj közepén, 24 h Csillebérc 2007
Nikon D70s
70 mm
1/250
f/8
ISO 250

3.)    Délibáb(ok), 24 h Európa-bajnokság, Regau 2007
Nikon D70s
300 mm
1/1000
f/5,6
ISO 320

4.)    Híd-átkelés, Mátra Maraton 2007
Nikon D70s
18 mm
1/30
f/9,5
ISO 200

5.)    Koordináció, Cserépváralja DH 2007
Nikon D70s
170 mm
1/1500
f/2,8
ISO 400

6.)    Másnaposan, 24 h Európa-bajnokság, Regau 2007
Nikon D70s
18 mm
1/500
f/4,5
ISO 300

7.)    Veszélyes szakaszon, Zalakaros OX OB 2007
Nikon D70s
18 mm
1/8
f/16
ISO 250

8.)    Zuhany előtt, Duna Maraton 2007
Nikon D70s
155 mm
1/6000
f/2,8
ISO 200

Eredetileg megjelent a Bikemag 2008. márciusi lapszámában.

Hegyes János – akinek hat századon múlt Barcelona…

Először 1988-ban húzta magára a válogatott mezt, ’95-ben a bogotai vb-n pedig utoljára, kedvence mégis az egykori fehér, kötött KSI-s, a két kék csíkkal. Többszörös csúcstartó, majdnem tíz évig uralta itthon az 1000 méteres trónt – ezzel ötödik a hazai bajnoki rangsorban. Kedvenc kerékpármárkái a Fixie Inc és a FES, ma Cube AMS Pro100 montit és Cube Litening HPC országútit hajt. Pályafutása alatt közel 250 ezer kilométert tekert, közben több mint 30 bringát fogyasztott el. Kedvenc sportolói a pályasport nagyjai: Alexander Kiritchenko, Martin Wayne Nothstein és Robert Bartko. Párja Deli Anett, festőművész – egyben sikeres kerékpáros. Pécelről, négygyermekes nagycsaládból indult az útja, a főváros melletti településen kezdte iskoláit, majd a nyolcvanas évek végén, a KSI versenyzőjeként már ő is „Csanádys”. A ma 35 esztendős „Janika” egy budapesti kerékpárbolt vezetője, mellette a TF-en kerékpáros edzőnek készül, olykor országúti- vagy montiversenyek rajtjánál is felbukkan. Aktív közreműködője a hazai bringás életnek…

fotók: Csák Mihály, archív

Hogy érzed magad a bőrödben, most 2008 elején?
Elfoglal a munkám, néha túlzottan is elveszi az időmet és energiámat a magánélettől, ezen mindenképpen változtatni szeretnék. Mozgásra mindig szakítok időt, ma is mentem egy szokásos, vasárnapi Esztergom-kört, télen hét közben kocogok, tavasztól pedig munka előtt vagy után rendszeresen bringázom.

Mindennapjaidat kitölti a kerékpár…
A Bringavilág Sportközpont üzletvezetője vagyok, ahol kerékpárokkal vagyok körbevéve, egykori és jelenleg is aktív versenyzők a kollégáim, naponta több tucat kerékpárral közlekedő, sportoló, versenyző vásárlóval találkozom. Hétvégén versenyekre járok, úgy érzem folyamatosan szoros kapcsolatot ápolok a sporttal. Egyébként 1999-óta dolgozom – 6 hónap kivételével – a kerékpár-kereskedelemben.

A KSI versenyzőjeként a dobogó tetején

Három évet elvégeztél a TF Szakedzői Szakán, várhatóan hamarosan megírod a diplomamunkádat. Egy új edzőgeneráció van kialakulóban. Mi a véleményed, tudtok új szemléletű kerékpársportot „csinálni” Magyarországon? Milyen téren szükséges a legkomolyabb változás?
A klubunknak elkelne például egy utánpótlás-vezető. Egyébként ultramaratoni kerékpározásból tervezem a diplomamunkámat. Részt vettem a 2003-as Race Across America versenyen Káldy Attilával, ahol majdnem ötezer km-t tett meg kerékpárján, nagy hatással volt rám ez a teljesítmény. Nem tudom a varázsigét a hazai versenysport fellendítésére, de szerencsére egyre többen kerékpároznak hazánkban, leginkább munkába járó, rekreációs céllal. Úgy látom, divat is lett az utóbbi években a bringával való közlekedés, viszont a versenysport sorvad. Szerencsére van Bodrogink, Kusztorunk, Partink, azaz három indulónk a pekingi olimpián! Ennek ellenére mindössze maroknyian versenyeznek pályán, országúton, OX-ban. Szabolcsi Szilvia 5. lett a sydney-i olimpián, de rá 7 évre már nem volt értékelhető női mezőny a pályabajnokságon…

Azt hiszem, a szövetség esetleges hibáin túl az emberek szemléletében kell, hogy változzon valami: ha elmegy egy fiatal vízilabdázni, kis túlzással 90% esélye van arra, hogy olimpiai bajnok váljon belőle, és maximum annyi gondja lehet, hogy addig összeszed egy lábgombát az öltözőben. Ha egy szülő országúti kerékpárosnak adja a gyermekét, hatalmas túlzással is csak 1% esélye van a fent említett címre, viszont minden nap küzdenie kell az utakon, minden évben szerez kisebb-nagyobb sérüléseket. Aztán ott van az elmúlt évek legelrettentőbb kampánya a kerékpár ellen: az állandó doppingbotrányok. Ezek után ne csodálkozzunk, ha kevesen versenyeztetnék a gyermeküket.

Gyermekek… Hogyan emlékszel vissza a KSI-s kezdetekre?
Nyolcvannégyben kezdtem, úgynevezett központi felvételit kellett tennem, orvosi vizsgálatok, Cooper-teszt. Magyarított NDK-s módszerrel válogatták ki a fiatalokat, így a sportágamat magam választhattam ki. A kerékpáros szakosztály volt a nyerő számomra. Akkoriban a nővéreimnek már szingós Diamant versenygépeik voltak, abban a tudatban jelentkeztem, hogy én is hasonló szintű géppel kezdhetem meg a karrieremet. E helyett a „ménesből” kaptam egy számozott, acélfelnis, váltó nélküli, eszeveszettül puritán kerékpárt. Májusban kezdtem, heti három edzéssel. Két versenyen indultam, számottevő helyezést nem értem el. A következő szezonban szép új versenygépet kaptam, „CAPO” matricával, citromsárga színben, váltó még ezen sem volt, nevelőedzőm, Makai József maga rakta össze, majd szokatlanul ünnepélyes keretek közt adta át az első tavaszi versenyek előtt pár héttel. Abban az évben nyertem életem első versenyeit. Ettől kezdve, ’92-ig, amíg KSI-s voltam, 20 bajnoki címet szereztem a különböző utánpótlás kategóriákban. Edzőm mindvégig Makai József volt, a szakosztályt Petróczy Attila igazgatta azokban az időkben.

Jellemző egyébként, hogy a ’73/74-es korosztályból több mint 10-en kezdtünk versenyezni a 80-as évek közepén, a felnőtt kort aktívan viszont csak Árvai Attilával értem meg KSI-sként. Amikor ’92-ben korkedvezménnyel még KSI-s voltam, esély mutatkozott a barcelonai olimpiai szint megfutására. Rengeteg speciális munkát végeztem az akkori KSI-s Tudományos Csoport vezetésével – ismereteim szerint az ország akkoriban legjobb szakembereinek egyike, Szabó Tamás útmutatásai alapján. Rengeteg erőt és robbanékonyságot fejlesztő konditermi edzésen voltam már túl akkoriban, több mint 100 kg voltam, közel 250-es maximális lábfordulatra voltam képes. Kétszáz méteren repülőrajttal 11,3 másodperc volt a szintidő, kétszer próbálkozhattam. Végül mindössze 0,06 másodperces elmaradás miatt sajnos nem sikerült a teljesítés. Aztán a következő tavasszal az első pályaversenyen, színtiszta országúti felkészüléssel 11,2 másodpercet mentem edzőkerekekkel…

…és mit hoztak a Fradis esztendők?
A Fradiban és utódegyesületeiben 2003-ig versenyeztem, edzőm Illés Bálint és Stubán Feri voltak. Hazai szinten tekintve szinte végig sikeres voltam: nyertem 27 bajnokságot, ebből 9 bajnoki címet a kedvenc versenyszámomban, olyan kiváló emberekkel barátkozhattam ott össze, mint a nyolcvanas években kezdőként a „Milli” lelátójáról csodált Fábián Imre, Somogyi Miklós, Pais Péter vagy Söre Péter. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a kezdetben Fradisként elért eredményeimmel kivívtam a megbecsülésüket, és erre a mai napig büszke vagyok. Indultam 3 vb-n, közel 10 világkupán, de nemzetközi szinten kimagasló sikereket nem értem el. Kisebb nemzetközi pályaversenyeken viszont többször is a dobogóra állhattam. Kilencvenkilencben illetve kétezerben az olimpiára készülő Szabolcsi Szilvi edzőpartnere lehettem Pais Petivel.

A 2001-es Pálya OB 1000 méteres bajnokaként - balról Berkesi András, jobbról Árvai Attila

Közben adtál néhány pályacsúcsot az utókornak…
Így van, a felnőtt csúcsaim: ’93-ban 500 méteren 29,3-at és 1000 méteren 1 perc 06,78-at mentem. Bécsben, fedett pályán 1’06,50”is sikerült, ifi koromban pedig állórajtos 500 méteren 35,39”-et értem el. Ecuadorban 333 méteren repülőrajttal 17,9 másodperc volt a legjobbam. Ezeknél is büszkébb vagyok azonban a Millenárison edzésen futott körrekordomra, ami 23,42 másodperc – lehet próbálkozni!

Ezer méteren Pais volt a nagy riválisod, de ’93-ban elhódítottad a bajnoki címet, a fiatalok közül meg a KSI-s Barkóczi Peti veszélyeztette a trónt. Kettőezer-háromig 9-szer voltál a legjobb az 1 km-es számban. Legkedvesebb versenyszámom az 1000 méter, alig több mint egy percbe besűrítve minden, ellenfél csak az óra. Kedvenc győzelmem az a bizonyos ’93-as. Külföldi szereplés, esetleg profi szerződés lehetősége soha nem merült föl?
Egy bassanói pályaversenyen 22-23 éves koromban szó esett egy japán keirin versenyszezonról, de sajnos nem lett belőle semmi. Profi szerződés esélye soha nem merült fel.

A 2007-es Tihany Kupa mezőnyében (középen)

Nagyon jó testfelépítésed volt, hosszú végtagok, nagy izomtömeg – ideális sprinter. Sokan Cipollinihez hasonlítottak. Pályán mégis jobb voltál, mint országúton.
Merész az összehasonlítás… Én 189 cm vagyok, a versenysúlyom 92-95 kg volt, országúton két sikerre emlékszem, az egyik egy Pest Megyei Körverseny síkhajrá összetett győzelem, a másik egy KSI kupa 1999-ben, ahol szinte a rajttól egyedül voltam elmenésben, és „da solo” értem a célba – felejthetetlen élmény volt. Országúton igazából nem vártak tőlem komolyabb eredményt, inkább edzés céllal álltam rajthoz. Kevés 95 kg-os ember tud nemzetközi szinten, országúton versenyezni. Ahhoz, hogy mezőnyhajrázz, át kell vészelned kisebb-nagyobb hegyeket, számtalan tempóváltást.

Mi jut eszedbe erről: tandem…
A ’91-es stuttgarti vb-re Hohner Péterrel készítettek fel. Hihetetlenül félelmetes egy olyan kerékpáron utazni, amin ül két, közel 100 kg-os ember, maga a bringa még 30, és mindez 70 km/h-val préselődik be egy rövid kanyarba a fapályán. Hátul ülsz, nem te kormányzol, majd kaptok egy hátsó defektet, a szingó leszakad a kerékről, majd a varrásvédővel fedett felnin csúszkálsz két kört, amíg lelassul a vas – végül hetedikek lettünk.

Hogy állsz a montival? Láttalak már versenyzőként és segítőként egyaránt…
A boltunk csapatával kezdtem utazni versenyekre, főleg maratonokra. Frissítés, apró szerelések, nevezés, a versenyzők körüli, rajt előtti és utáni feladatok ellátása a reszortom. Ha nem tétversenyről van szó, illetve a frissítéshez nincs rám szükség, akkor egyre nagyobb kedvvel indulok ezeken a versenyeken magam is. Általában középtávon, de sikerült már Mátra Maraton hosszút is teljesítenem, amire nagyon büszke vagyok. Egyébként mind technikailag, mind pedig erőnlétileg a mezőny ötödik ötödéhez tartozom, de ettől függetlenül szerintem napjaink legjobban fejlődő versenyformája az MX, nagyszerű érzés 1000-1500 emberrel együtt várni a rajtot.

Pálya és országút után ezúttal terepen is...

Nem csak monti, hanem amatőr országúti viadalokon is el szoktál indulni. Amolyan levezetés, hobbi, vagy van még, amit el szeretnél érni?
Országúton az elmúlt években kevesebbet versenyeztem, viszont olyan srácokkal bringázok együtt, akikkel egy edzés is olyan, mint a verseny. Nagyon élvezem. Tiszteletbeli tagja lettem a Papírkutyák klubjának, párszor indultam országúton a színeikben. Terepen a Bringavilág SK Corratec csapatában versenyzem, tisztán amatőr státuszban, versenyzői engedélyt évek óta nem váltottam.

Mennyi időt tudsz felkészülésre fordítani?
Tervszerű felkészülésről nincs szó, ha elkapom a fonalat, akkor tavasszal, nyáron munka mellett is összejön a heti 15 óra kerékpár. Természetesen csak akkor megyek bringázni, ha nincs eső vagy sár, nem erőltetem nagyon hidegben sem a sportolást, viszont minden alkalommal öröm számomra a kerékpáron ülni. Szeretek egyedül edzeni, ha hét közben, munka előtt megyek, akkor van, hogy 6-kor már kiértem a városból. Ilyenkor maximum Szuromi Gyurival mehetnék, de ő még ennél is korábban indít. Hétvégén nagyobb sorok jönnek össze, ma például 60-an voltunk…

Schillerwein Pista bácsitól kaptam egy általa készített bajnoki ranglistát (1894-2003), ebben Pais, Árvai, Bicskey, Somogyi, Szűr mögött (holtversenyben) az 5. helyen állsz 27 felnőtt bajnoki címmel. Kommentár?
A 27 felnőtt bajnoki cím az stimmel, nem tudok viszont hozzáfűzni semmit. Bevallom, kicsit elérzékenyültem, amikor az adatokat és a fotókat összerendeztem, elrepült ez a 24 év, sok elfelejtett emlék jutott újra eszembe. Köszönöm, hogy kíváncsi voltál rám…

Eredetileg megjelent a Bikemag 2008. márciusi lapszámában.

Jakó András interjú

Jaki évek óta a 4X és DH élmezőny állandó tagja, 2006-ban kijutott a 4X Eb-re, indult a Metroride-on, ő az egyik főszervezője a győrújbaráti 4X versenyeknek, mindemellett a harmadik évet végzi az építész szakon. Az interjúra pont egy vizsganap estéjén került sor.

Azt hallottam, hogy már gyerekként is nagyon sokat sportoltál…

Igen, ráadásul meglehetősen sikeresen is. Futottam, inkább középtávokon, közben a suli csapatában kézilabdáztam, amelynek szintén a futás az alapja. Egészen addig jutottam, hogy bekerültem az iskolai válogatottba. A bringázás előtt több mint négy évig néptáncoltam, majd amikor azt abbahagytam, akkor még a szalontánccal is megpróbálkoztam. A tánc mellett még színjátszó körben is színészkedtem, többször nyertünk is ilyen-olyan színháztalálkozókon. Szóval tényleg elég aktív életem volt eddig…

A tokodi bozótosban (fotók: Piny, Répa, Zsófi)

Ez a népi vonal megmaradt esetleg építészeti vonalon is?

Igen. Építőipari szakközépiskola előtt hosszú évekig tagja voltam a Honismereti Tábornak. Itt szerettem meg a gyűjtéseket, amikor kis eldugott falvakba jártunk beszélgetni az ottani öregekkel a házaikról. Ez a vonzalom a főiskola alatt is megmaradt, ugyanis tagja vagyok a Népi Építészeti Tudományos Diákkörnek, amelynek keretén belül felméréseket végzünk, illetve azokból kiállításokat szervezünk.

A biciklizés, hogy fért el a rengeteg dolog mellett?

Győrújbaráton, ahol felnőttem, mindig bringával közlekedtem, így az soha nem volt idegen. Valamikor a kilencvenes évek végén volt nálunk az ifjúsági tábornál egy XC futam, ahol nagyon megtetszett többünknek a montizás, így hamarosan már mi is tekertünk. Gizmóék (Nagy Attila) akkoriban a győri főiskola melletti töltéseken szerveztek egy kis tehetségkutató XC kupasorozatot is – a Töltés Kupát -, amely három tavaszi és három őszi fordulóból állt. Ezt sikerült megnyernem. Ennek az lett a hozománya, hogy Gizmo felfigyelt rám, és ettől fogva sokat és sok mindenben segített. Bekerültem a George KSE-be, ahol Gizmo heti két szervezett edzést tartott nekünk. Általában egy óra futás volt, majd egy óra erősítés. A végére már állni is alig bírtunk.

Tóth Árpival a bükki pálya tövében

A cross countryból miért váltottál a lejtőzésre?

Elég csóró gyerek voltam, így vacak gépekkel mentem kezdetben. Mint sokan mások, én is vettem egy Mali Boa vázat, amikor meghalt az előző gépem. Telóra már nem volt pénzem, így maradt a merev villa. Éppen ezért büszke vagyok, hogy valamikor még az első versenyekről van egy fotóm, ahol a kis szakadt gépemmel a start utáni felső szakaszon még az akkor illmaticos Stefi előtt robogok, aki persze az alsóbb, rázós részeken lenyomott.

A kérdésre visszatérve, hamar rájöttem, hogy ezzel a vázzal azért ugratgatni is lehet, nem csak tekerni. Gondolom, ahogy mindenki, én is a nagyon kis ugratókon kezdtem. Aztán volt egy csatornaépítés a faluban, amikor sok földkupac volt mindenfelé, így abból egyre jobb dolgokat tudtunk ásni. Igazán komoly fejlődésnek aztán akkor indultam, amikor a mai pályával szembeni dombon egyik haverom apukája adott egy kis részt nekünk a kertjéből. (Köszi Dezső bá’.) Ott aztán annyit ástunk, hogy a végére már egy komplett dual szlalom pályánk volt a gyümölcsfák közt.

Otthon versenyeztél először?

Érdekes módon nem, hanem a 2003-as tokodi futamon, ahol az elit, meg a hobby mezőny teljesen külön vonalon ment. Hihetetlen élmény volt, mert egyből megnyertem a junior kategóriát, de a legjobb hobbist is lenyomtam az időmmel. Szép lassan aztán jöttek az egyre jobb eredmények, és Gizmo, meg rajta keresztül a Velotrade is egyre több fantáziát látott bennem, így később kaptam egy Hardy1 vázat, amellyel már komolyabb hazai DH versenyeken is indultam.

A Hármashatár-hegyi útátugrás a 2007-es első MK futamon

Manapság milyen a viszonyod a Meridával?

Mindig is sokat segítettek, de a helyzet igazából a Metroride óta változott. A verseny előtt kértem tőlük egy oda passzoló gépet, amit meg is kaptam, emellett megígérték, hogy ha bármi törik, sérül, akkor is azonnal segítenek. Amúgy én mindig nagyon sokat spóroltam, gyűjtöttem erre a sportra. Olyan szinten, hogy nem jártam bulizni, meg szinte sehova, hogy meg tudjam venni a cuccokat, vagy el tudjak menni versenyekre.

Tietek az ország egyik legjobb 4X pályája. Mesélnél ennek a történetéről?

Ma négyen vagyunk főszervezők, akik közül kettővel – Bors Balázzsal és Deé Jánossal – óvodáskori haverok vagyunk. Később csapódott hozzánk Nagy Gergő, így egy elég összeszokott társaság vagyunk, ami nagyban megkönnyíti a munkát. Amikor kinőttük az említett kertet, akkor kezdtünk új helyszín után nézni, így akadtunk a mai pályánk domboldalára. Ott a tulajdonossal sikerült megegyeznünk, így rögtön el is kezdtük túrni a földet. Persze naivak voltunk, úgyhogy se a Földhivatalt, sem egyéb intézményt nem kerestük fel előtte. Lett is belőle gondunk, mert a szomszéd telken közben snowboardosok kezdtek el illegálisan építkezni, és kijött miattuk a rendőrség, de végül mindent megoldottunk a hivatalos úton.

Nagyon sok segítséget kaptunk a helyi győri, győrújbaráti támogatóktól és a Győrújbaráti Önkormányzattól. Jetiékkel kitaláltuk a nyomvonalat, leleveleztünk mindent a Szövetséggel és 2005-ben lebonyolítottuk az első versenyt. Kissé szomorú voltam, mert kevés versenyző volt, bár nagyon sok nézőt tudtunk kicsábítani, ugyanis mindig igyekeztünk a média felé nyitni. Szerencsére tavaly már jobb volt a helyzet, mert – mint ti is láthattátok – volt sok szlovén, meg osztrák versenyző is. Remélem idén is így lesz, bár annak ellenére, hogy már ősszel beadtuk a pályázatot, még mindig várjuk a Szövetség engedélyét arra, hogy megint kupafutamot rendezhessünk.

Két szakágban is ott vagy az élen. A DH-t vagy a 4X-t szereted jobban?

A szívemhez a DH áll közelebb, mert ott kevesebb a rajtam kívül álló tényező. Ott valóban a tudás számít, nem az akaratosság. A 4X olyan, mint a főiskolai vizsga, ahol beülsz, aztán izgulsz, hogy olyan kérdést kapsz-e, amit tudsz. Hiába vagy jó, ha bejönnek eléd, vagy kilöknek, vagy zárják az ívet.

Dobogón a 2007-es tokodi 4X futamon

Hogyan készülsz a versenyekre?

Viccesen mondhatnám, hogy rajzolok rendesen, mert amióta fősulira járok, azóta nem nagyon van időm tekerni, meg úgy egyáltalán edzeni. Ugyanakkor érzem, hogy egyre inkább ésszel megyek, máshogy nézek egy pályát, keresem a ravasz elfordulási lehetőségeket, nyomokat.

Indultál a Metroride-on is. Milyen élmény volt?

Egyszer csak kaptam Zsolótól egy e-mailt, amelyben meghívtak a versenyre. Nem teljesen értettem, hogy én hogyan kerültem képbe, de nagyon boldog voltam. Mutogattam még a nagyimnak is, hogy nézd csak, micsoda nevek között fog indulni az unokád.

A verseny előtti nap találkoztunk a külföldiekkel, volt egy közös vacsora, meg pályabejárás, illetve bulizás. Másnap adtuk az interjúkat, délután meg mentünk volna a Critical Mass-re, ami ugye meghiúsult az öngyilkosjelölt miatt a hídon. Mi persze még azért tekertünk a haverokkal egyet.

A verseny éjjelén a depónk a Földalatti peronján volt, ahol kapott mindenki egy babzsákot, így nagyon kényelmesen pihenhettünk. Volt egy hivatalos szerviz stand is, bár nekem saját szerelőm volt Tóth Árpi barátom személyében.

A Deák téren a metróban

Hogyan zajlott az éles verseny?

Első bringásként Rennie-t láttam ledübörögni a felső mozgólépcsőn. Félelmetes látvány volt. El is gondolkoztam, hogy kell ez nekem egyáltalán. Aztán végül is nem volt nagyobb gond, bár a hosszú lépcsőn elsőre kissé gyorsnak éreztem magam, próbáltam fékezni, ekkor azonban nagyon beszitált a gép, így inkább csak kapaszkodtam.

Az időmérő után a futamon Vazquez ellen mentem elsőre, aki azért megfogható lett volna, így utólag végiggondolva. A verseny előtt egyébként azt hittem, hogy teljesen le fognak alázni minket, de nem diktáltak akkora tempót, mint vártam, és mi magyarok is szinte mind a középmezőnyben végeztünk. Persze baromi fárasztó volt, a harmadik körben felfelé már ültem a mozgólépcsőn, de ezzel együtt hihetetlen nagy élmény volt, és büszke vagyok a helytállásunkra.

Miben voltak a nagy nevek jobbak?

Egyértelműen a kanyarodásban. Eleve kis gépekkel jöttek, amelyekkel azért jobban lehet dönteni, de a felső kanyarban nem ez számított. Egyszerűen nem csúsztak meg, és hihetetlen tempóval tudtak elfordulni. Ezt kell eltanulnunk…

Ilyen a fal egy bringás építész hallgató szobájában

Évek óta az élmezőnyben vagy, nyertél már városi versenyt, tavaly meg a második lettél a DH OB-n és a tokodi 4X-on, illetve a szuperdöntőjén is. Melyik eredményedre vagy mégis a legbüszkébb?

Ezekre kivétel nélkül büszke vagyok, de leginkább a tavalyi tokodi 4X eredményre, mert az egy olyan pálya, amelyen végigmenni sem egyszerű, nemhogy versenyezni. Itt ragadnám meg egyben az alkalmat arra, hogy köszönetet mondjak minden múltbéli és jelenlegi támogatómnak.

Mi pedig sok sikert kívánunk a további versenyzéshez, és köszönöm az interjút!

Eredetileg megjelent a Bikemag 2008. január-februári lapszámában.

Karbon(c)tan 4. rész – Merida Carbon Team

A középcsapágy környékére a Meridánál is nagyon odafigyeltek. Szép egyenletes falvastagságok, optimális átmenetek jellemzik ezt a részt. A középcsapágyház alu része is kellően lekönnyített és vékonyfalú. Egy dolgot nem értettünk: A Merida az alumíniumvázain a hydroforming eljárás miatt alkalmazta azt a designelemet, hogy a fejcső középen megvastagszik. Ez a megjelenés valamiért visszaköszönt a karbonváz fejcsövén is, valamint a középcsapágyházon, bár mi ennek nem sok értelmét látjuk. Látszik, hogy a középrész alján a karbon is duplafalú, és a közte lévő részt kitöltötték műgyantával. Pont ott van sok anyag, ahol nem feltétlenül kellene.

A Merida első vázháromszöge felől egészen korrekt a kapcsolatot láthatunk a középrésszel, látszik, hogy szép egyenletesek a falvastagságok, semmi feles gyantahalmozódás.
A Merida első vázháromszöge felől egészen korrekt a kapcsolatot láthatunk a középrésszel, látszik, hogy szép egyenletesek a falvastagságok, semmi feles gyantahalmozódás.

Az alsócső-nyeregvázcső-láncvilla kapcsolat. Az első vázháromszög felől egészen korrekt a kapcsolat a középrésszel, látszik, hogy szép egyenletesek a falvastagságok, semmi fölös gyantahalmozódás. A képződő üregeket itt is kitöltötték minimális gyantával, melyet a felfújt „bélésbufi” által odatolt üvegszövet zárt le. Ha ezt a műveletet karbonszövettel végeztetnék -mint a Giant-nél – az még erősebb kapcsolatot eredményezne. A láncvilla szárai itt is a középrész illesztékébe kapcsolódnak közepes minőségű ragasztással. Az illeszkedés és a falvastagságok egyenletessége a Giant és a KTM között félúton helyezkedik el. Az átmenetek teljesen egyenletesek, így az erősséggel valószínűleg nem lesz gond, csak ottmaradt némi fölös gyanta, ami ugye plusz tömeg, és ebbe beleragadt a „béléslufi” egy beleszakadt darabja is.

A Merida V-fék csonkjának alu béléseleme teljesen másként épül fel, mint amit a Giant-nél láthattok. Sokkal kisebb hengeres alumíniumdarabot használnak, mely nagy felületen, sok gyantához és szövethez kapcsolódik, így az erők átvezetése itt is folyamatos, csak ez könnyebb, mint a Giant megoldása. A támvilla szárainak falvastagsági átmenetei közepesen egyenletesek.

A Merida fejcsövének kiképzése majd minden szempontból félúton helyezkedik el a KTM és Giant között. A felső- és alsőcső falvastagságok nem túl nagyok, viszont legalább elég egyenletesek. A KTM-nél jóval szögletesebb csőprofil biztosítja azt, hogy az alsócső alján, és a felsőcső tetején egyaránt kellő anyagmennyiség legyen. A bowdenvezető szem alatt itt sikerült a szegeccsel eltalálni az emiatt idehelyezett plusz szövetréteget. A keletkező illesztési üregek kitöltését a világos habszerű műgyantára bízták, melyet itt is üvegszövet szorít a helyére a „béléslufi” felfújásakor. Karbon szövetrétegnek persze jobban örültünk volna. A csövek alsó és felső részei minden esetben nagyobb falvastagságúak, mint az oldalaik, ezért jár a plusz pont. Jár persze azért is, mert a bowdenvezető szemeket nem a cső tetejére és aljára helyezték fel, hanem kissé oldalra, ami azért jó, mert így nem gyengül meg az anyag a furatok által a leginkább igénybevett felső és alsó részeken. Az már más kérdés, hogy a vázon nem néznek ki túl esztétikusan a „szétszórt” szemek, de a praktikum itt előbbre való.

A csövek falvastagságai viszonylag egyenletesek, de egy kisebb, hőre táguló „béléslufi alkalmazásával kevésbé ráncos belső felületet is el lehetne érni. Egy kicsivel több formaleválasztó paszta is jót tenne, hogy a „béléslufi” ne maradjon benne a csövekben.

A nyeregvázcső-felsőcső-támvilla kapcsolat elég érdekes részlete a váznak. Mint látható a nyeregvázcső nem egy végigfutó cső, hanem felülről egy béléscső kapcsolódik bele. Hogy a csövek miért kapcsolódnak ennyire nagy ívekkel egymásba, arra nem igazán jöttünk rá. Eléggé túlépítettnek tűnik ez a kapcsolat, mely természetesen ebből kifolyólag a váz tömegén is nyomot hagy. Elég sok a térkitöltő gyanta, és bizony buborékok is előfordulnak, bár ez utóbbi gondot valószínűleg nem okoz, mert amúgy is iszonyatosan túlépített ez a rész.

Az illesztési ívek kitöltése itt is komoly anyagtöbblettel jár, a „ledugózást” itt is üvegszövetre bízták. Azt mondjuk nem értem, hogy ha a fejcső és a középcsapágyház környékén sikerült egészen minimális plusz gyantával kitölteni a réseket, akkor ide miért raktak annyi plusz gyantát?

A nyeregvázcsövön lévő kulacstartó szem atombiztos alapokon nyugszik. Míg a KTM ide egyszerűen több agyagot rakott, a Giant-nél pedig bekerült egy könnyített alu csődarab (mely majdnem vészesen elcsúszott oldalra), addig a Merida nem bízott semmit a véletlenre: egy komplett, zárt csődarabot lamináltak az egyes rétegek közé, amelynek az előnye az, hogy nem tud oldalra elcsúszni, valamint garantált védelmet nyúlt az első váltó bilincsének esetleges túlzott meghúzása esetén is. Hátránya, hogy a három megoldás közül ez a legnehezebb. Itt is Down Swinges első váltó használata javasolt.

Az erősítő bélésszövet elcsúszása minden váznak legfőbb betegsége, így a Meridások sem úszták meg, pedig nagyon igyekeztek. Tíz milliméterrel mégiscsak kicsúszott a szövet az egyik szegecs/kulacsrögzítő alól. A végeredmény azonnal látható: az a szem, amelyik alatt ott van a sűrű keresztszövésű anyag az minden gond nélkül viselte a kettévágást is, amelyik alól kimaradt, ott a hosszirányú elemi szálak a terhelés (tehát az átvágás) hatására azonnal külön életet kezdtek élni, és elváltak egymástól.

Némi habos gyantahalmozódás itt is tetten érhető. A láncilla szárainak falvastagsága viszonylag egyenletes átmeneteket mutat, legalábbis ami a belső oldalt érinti, kívül már nem annyira rózsás a helyzet. Hiányoltuk a láncfelkapással fenyegetett résznél az extra vastagítást, bár külső sufnituniggal ez a legtöbb esetben megoldható. Mindenképpen célszerű figyelni rá, mert a karbonvázaknak ez az egyik Achilles sarka. A láncvillák egyenes szakaszain szép egyenletes falvastagságokkal találkoztunk, de főleg a külső oldalakon néhol 1 mm-re is lecsökkent a falvastagság, amihez ha meredek szögű szálhajlítás is társul, akkor az nem feltétlenül a hosszú élet záloga. Láncvillavédő használata feltétlenül javasolt.

A V-fék csonk alsó oldala. A jó szándék megvolt a tervező részéről, mert az alu béléselem a lehető legrövidebb, itt gyakorlatilag már nem is látszik. Ennek ellenére szerintünk karbon vázat fölösleges V-fékes verzióban gyártani. A V-fék fékezéskor két irányban is jelentősen terheli a támvilla szárait, ami ellen csak komoly anyagmennyiséggel lehet védekezni, ami természetesen visszavesz a V-fék súlyelőnyéből. Karbonvázon a tárcsafék felől a tám- és láncvilla megerősítése sokkal egyszerűbb feladat, és még kisebb tömeg mellett is hatékonyabban megoldható.

„Dudoros” fejcső a Meridán. Logikát ne keress benne, nincs rá magyarázat, hogy miért ott a legvastagabb a fejcső, ahol a legkevésbé kapja a terhelést. Ez is egyszerűen a design része, ami sokaknak tetszik. Ha legalább a köztes gyantaréteget kihagyták volna, akkor mindjárt sokkal inkább baráti össztömeg párosulna mindehhez.

Értékelés:

Tömeg: 1420 g (az új 2008-as modell mindössze 1182 g!!!!)
(szemek: 24 g, fejcsőplakett: 2 g, KCS csészék: 21 g, fékkonzol: 19 g, védőfóliák: 8 g)

Előnyök:
– A külső szövetborítás csökkenti a felületi sérülések esélyét.
– Az első háromszög jó csőprofilokkal rendelkezik.
– Kissé oldalt elhelyezett bowden/kábelszem rögzítő furatok.
– Extra merev csőkapcsolódások
– Nagy – 70 mm-es – sárférőhely.
– Teljes alu béléscső az első váltó bilincsének szorító hatása ellen.
– Gyárilag felragasztott alu védőlemez a láncfelkapás ellen.
– Védőfólia az alsócsövön.

Hátrányok:
– Jelentősen túlépített nyeregvázcső-támvilla-felsőcső kapcsolat, mely nagyot dob a tömegen.
– A tám- és láncvilla egységeinek belső kidolgozása nem a legszebb, főleg az íves részeken.
– A tám- és láncvilla közös csonkjainak kapcsolata az első háromszöggel lehetne szebben kidolgozott.
– A középen vastag fejcső és középcsapágyház fölös súlytöbbletet eredményez.
– A kulacstartó- és a bowden/kábelszemek alatti erősítő/vastagító szövetréteg vagy alumíniumlemez szinte mindenhol elcsúszott.
– Feleslegesen nagy és nehéz csavaros papucsok.
– Néhol enyhe gyanta/ragasztófolyás illetve többlet látható.
– A mindenhol meglévő teljes szövetburkolat csökkenti a váz terhelhetőségét a normál irányú erőkkel szemben.

Köszönet:
A „karira” kapott hőlégfúvó, valamint Dremel barátunk és gazdája nagyon sokat segített az igazság felderítésében. Nélkülük igazi „lehetetlen küldetésként” végződött volna a történet.
Külön köszönet illeti a forgalmazókat (Neuzer Kft., KTM- Hungary és a Bike Fun Kft.), hogy a szétvágáshoz rendelkezésünkre bocsátották ezeket a használt, garanciális vázakat.

Válasz:
Amennyiben felmerülne benned a kérdés, hogy nem adnánk-e neked a szétvágott vázat… vagy legalább csak egy darabját… naaaa… légyszi…. A válasz ebben az esetben határozott: NEM.

Az állatvédők tiltakozó akcióit megelőzendő:
„A film készítése közben egyetlen állatnak sem esett bántódása – viszont a vázak apró darabokban hevernek a ‘hullazsákban’…”

Eredetileg megjelent a Bikemag 2008. január-februári lapszámában.