Egész hétvégés családi sportprogramokra számíthatnak azok, akik augusztus utolsó hétvégéjén kerékpárral kilátogatnak a Mátrafüred és Mátraháza között található Oxygén-Adneralin Parkba, a nyolcadik alkalommal kiírt Gepida Mátra Maraton versenyközpontjába. A fő esemény vasárnap a T-Mobile Top Maraton sorozat záró állomása lesz – három távon megrendezve -, emellett T-Mobile Természetjáró Túra és gyermekprogramok várják az érdeklődőket. A kerekesek az összetett viadal tabella-helyezéseiért is hajtanak, a férfi hosszútávot Blazsó Márton, a női közepet Dósa Eszter vezeti. A verseny szervezésében két korábbi kerékpáros olimpikon vállal főszerepet.
Hazánkban egyedülálló csapatmunkáról tesz bizonyságot, hogy a főbb szervezők között két olimpikon tevékenykedik: a szervező Vuelta-csapat élén a barcelonai játékok országúti kerekese, Eisenkrammer Károly adja az instrukciókat, míg az útvonalért az első magyar hegyikerékpáros ötkarikás résztvevő, az Athénban rajthoz álló Vinczeffy „Zerge” Zsolt versenyigazgatóként felel. Ha a Pekingben szereplő Parti András rajthoz áll, akkor három egykori ötkarikás résztvevője lesz a viadalnak – más-más szereposztásban.
A viadal a maraton szakág Magyar Kupasorozatának utolsó állomása is egyben, így várható, hogy a teljes hazai élmezőny rajthoz áll.
„Évről-évre népszerűsödik a mátrai verseny, az utolsó héten regisztrált 1400 fölötti nevezés már is rekordnak számít, a versenyig 1500-ra számítok.” – mondta elöljáróban Eisenkrammer Károly főszervező.
Tavaly az összetettet is nyerő Buruczki Szilárd és Simon Emese győzött, idén magabiztos formát mutat a tabella-éllovas, 2007-es mátrai győztes Blazsó Márton. Friss master Európa-bajnoki címmel a zsebében állhat rajthoz Hasenfratz Péter, de a magyar bajnok Buruczki, vagy Parti, akár Bogár Gábor és Melts András is odaérhet az első helyre. A hölgyeknél a listavezető, 2009-es bajnok Dósa Eszterre többek közt Módos Gabriella, Deli Anett, Vajda Márta lehet veszélyes.
A vasárnapi programot illetően fél tízkor lesz a hosszútáv-, háromnegyedkor a rövidtáv rajtja, majd pontban tízkor nekivág az ország legmagasabb hegyének a középtávosok mezőnye. A 90 kilométeres hosszútáv – benne 73 km terep és 17 km aszfalt – szintkülönbsége 2140 méter, az 59 km-es középtávé – benne 44 km terep, 15 km aszfalt – 1315 méter, míg a 28 km-es rövidtáv szintkülönbsége 620 méter, mely 12 km aszfalt- és 16 km terep útvonalból áll.
A rajtok után kerül sor a T-Mobile Természetjáró Túrára. A szintén a sástói Adrenalin Parkból induló, könnyen teljesíthető 10 kilométeres mátrai táv szintkülönbsége 200 méter, a nyomvonal 3 kilométeres aszfaltozott úton és 7 kilométeres terepen vezet. A részvétel ingyenes, aki a három utolsó állomáson – Szilvásváradon az időjárás miatt elmaradt a túra – regisztrált és részt vett, azok között egy több mint 100 ezer forint értékű trekking kerékpár kerül kisorsolásra, mely a helyszínen lesz átvehető.
Szombaton délután négy órától az Adaptíve Gyerek Kupán a részvétel szintén ingyenes. Amíg a nagy tesók versenyeznek, addig a kisebbek a BringaSuliban tanulhatják a biztonságos kerékpározás alapjait.
A rendezvény színvonalát emeli, hogy a Mozgásvilág.hu – Fülöp Kerékpárcentrum bringaszervizt biztosít, mely során kisebb javításokat ingyen végeznek a szakemberek, az alkatrészek pedig kedvezményes áron lesznek megvásárolhatók. Forrás: T-Mobile Top Maraton sajtóközlemény
Attila a Dunlop kanyarban - eddig tart az emelkedő
A 24 órás autóversenyek legendás pályáján került megrendezésre a kerékpárosok 24 órás küzdelme Franciaországban. A rangos versenyen magyar versenyzőt is találhattunk a rajtvonalnál Káldy Attila személyében, aki remek teljesítményével végre hivatalos 24 órás hazai csúccsal büszkélkedhet.
Attila a Dunlop kanyarban - eddig tart az emelkedő
2009. augusztus 22-23-án a kerékpárosok vették birtokba az autóversenyzők 24 órás Mekkáját Le Mansban. 500 induló róhatta a köröket a 4185 méteres aszfaltozott körpályán, akik között egyéni indulók, 2 fős, 4 fős, 6 fős csapatok versengtek a legtöbb kör eléréséért, összesen 9 országból.
Az idén 50 éves Káldy Attila a három sikeres Race Across America verseny után, idén először állt rajthoz a versenyen és az 59 egyéni induló férfiversenyző közül a 12. helyen ért célba. Attila 162 kör alatt 677.97 km-t tett meg, ami 28 km/h átlagsebességet jelent, beleértve a pihenőket.
Éjszakai pálya gumifallal
Az idő kegyes volt a résztvevőkhöz, szélcsendes, napsütéses időben lehetett tolni végig 25-30 fokban és éjszaka sem volt 16-18 foknál hidegebb. A felmelegedett tükörsima aszfaltpálya így brutálisan jól tapadt, elképesztően lehetett dönteni a kanyarokban.
Attilát a verseny végén kérdeztem, mik voltak a tapasztalatai:
„Elégedett vagyok, mivel megdöntöttem egyéni rekordomat, amit a Velencei-tó körül állítottam fel, tudomásom szerint ez a legjobb magyar 24 órás teljesítmény, ami végre hivatalosan is dokumentált. Amit kicsit sajnálok: nem sikerült elérni a kitűzött 700 km-es célomat, amit előzetesen elterveztem. Igyekeztem végig egyenletes tempóban menni és keveset pihenni, ez idén erre a teljesítményre volt elegendő. Köszönöm a támogatást a Specialized a Catlike és a Shimano hazai forgalmazójának a Paul Lange Hungary és a Velobike Kft-nek és személyesen Bogdán Csabának, aki bízott bennem. Köszönöm a segítőimnek Vargányának és Andrásnak, akik nélkül nem jutottam volna ki és nem mentem volna végig. Köszönöm az energia feltöltést az X-Iont-nak, és az egész éves támogatást a Katica Pékségnek.”
Káldy Attilát kétfős csapat segítette, a 3500 km-es úton és a verseny során, a Paul Lange Hungary Kft. jóvoltából Varga Zoltán alias Vargánya jelentette a technikai személyzetet és jómagam a Bikemagtól, mint krónikás és fotós toltam Attila szekerét.
Kockás zászlóval stílusos a zárás
A versenyen a legjobb eredményt a francia TEAM D’PHI csapat érte el, akik 4 fővel összesen 226 kört és 945.81 km-t teljesítettek, ennek fényében igazán brutális a legjobb egyéni férfi versenyző, a francia Sebastien Bertholet 217 körös 908,15 km-es eredménye, mellyel sok csapatot is megszégyenített, és elképesztő a 37,71 km/h-ás átlagsebessége. (4 alkalommal állt meg, összesen kb. 20 percre…)
Utolsó feltöltés a vége előtt 2 órával
A versenyről részletes képes beszámolót olvashattok a magazin következő számában.
Finiséhez érkezik a T-Mobile Top Maraton sorozat, a hétvégi Gepida Mátra Maraton után kialakul az összetett tabella végső sorrendje. Három állomás után a férfiak hosszútávját Blazsó Márton Bogár Gábor előtt 60 ponttal, míg a nők középtávját Dósa Eszter Módos Gabriella előtt mindössze 10 ponttal vezeti.
Az elmúlt hétvégén mind a négy kerekes az ausztriai maraton világbajnokság mezőnyében állt rajthoz, kategóriájukban a középmezőnyben végeztek, teljesítményük minden esetre jó felkészülés lehet a vasárnapi mátrai futamra. Érdekesség, hogy a férfiak között sem a tavalyi összetett győztes Buruczki Szilárd, sem az olimpikon Parti András nincs az első háromban, csakúgy, mint a hölgyeknél Simon Emese.
T-Mobile Top Maraton sorozat összetett (rész)eredmények három futam után:
hosszútáv, férfi:
1. 740 pont Blazsó Márton (Contact SE Pécs)
2. 680 p. Bogár Gábor (Cube-Csömör)
3. 590 p. Csóka Gergő (Cube-Csömör)
középtáv, nő:
1. 820 p. Dósa Eszter (Vitalitás SE Golyán Kerékpár)
2. 810 p. Módos Gabriella (Merida Maraton Team-CST)
3. 690 p. Deli Anett (Bringavilág SK Bornsport)
középtáv, férfi:
1. 730 p. Kemecsei Zsolt (Cube-Csömör)
2. 595 p. Ibrányi Attila (Vitalitás SE Golyán Kerékpár)
3. 550 p. Juhász Zsolt (Cube-Csömör)
rövidtáv, férfi:
1. 710 p. Fábián Norbert (Ózdi KE)
2. 680 p. Rakovics Márton (Vuelta Sportegyesület)
3. 660 p. Simonyi András
rövidtáv, nő:
1. 810 p. Kiss Marina (Lelkes KE)
2. 790 p. Golyán Szabina (Vitalitás SE Golyán Kerékpár)
3. 710 p. Panyi Gabriella (Meditech SC)
Így az 500. kilométer környékén a táv nagyon lassan akar véget érni. A tengerparthoz közeledve újabb és újabb kaptatók jönnek, miközben Balázs kissé kopottas helyismerete alapján próbálja optimista irányba terelni a hangulatot: „még feltekerünk a környék legmagasabb pontjára, megpillantjuk a tengert, aztán már csak gurulunk Koperig…” A környéknek viszont megszámlálhatatlan magas pontja van, és amikor már látni vélnénk a tengert, már jön is a következő…
Három évvel ezelőtt kezdett el érdekelni a hosszútávú országúti bringázás. A gyökerei azonban jóval korábban keresendők. Az első ilyen vállalkozásomat a szükség szülte. Középiskolásként táborozni mentünk Zánkára, anyagilag pedig nem voltunk túlságosan eleresztve. Kitaláltuk hát, hogy pénzt takaríthatunk meg, ha vonat helyett bringával megyünk. Ez akkor 160 km-t jelentett, megfejelve ezt még egy kis esti örömbringázással, beállítottam több mint tíz évig fennálló 180 kilométeres napi csúcsomat. Bár sejtettem, hogy képes lennék rá, mégsem igazán foglalkoztatott ennek a megdöntése egészen 2006. júliusáig…
Amikor is egy Tátra körüli országúti maraton apropójából túlléptem a 200 kilométeres „álomhatárt”, és gazdagabb lettem egy tapasztalattal: ha adott némi állóképesség, a bringa és a ruházat rendben van, elegendő a folyadék és az étel, akkor már csak szabadidő kérdése, és az ember elméletileg bármekkora távot bevállalhat. A felismerésen felbuzdulva a következő cél a 300 kilométer volt, ezt még ebben az évben, egész pontosan augusztus 16-án (a dátumnak később még jelentősége lesz) túl is léptem, 341 kilométert teljesítve. Már ekkor tudtam, hogy ezt is szeretném egyszer megfejelni, csak abban kételkedtem, hogy lesz-e rá időm és ideális alkalom…
Az idei év elején beszéltem Vock Balázs kollégámmal valami magazinos ügyben. Balázs tarsolyában mindig van valami extrém őrültség, így ezúttal egy 500 kilométeres nonstop bringázás terveit vázolta fel, melyet 2009. augusztusában terveztek lebonyolítani. Arra a kérdésre, hogy csatlakozom-e, hogy is lehetett volna más a válaszom: hát persze!!!
Indulás előtt a csapat: (balról) Leon, Vock Balázs, Kemencei Ábel, Hardi János, Várallyai László, Farkas Arnold, Halász Róbert, HBalage
A győri George Kerékpárcentrum parkolójában 2009. augusztus 15-én fél órával kilenc óra előtt lázasan és kevésbé lázasan folyik a készülődés. A konvoj 8 bringásból, egy lakóautóból, két személykocsiból és 4 fő kísérőből áll. Ekkora gépjármű armadára azért van szükség, hogy az úti cél elérése után a bringáról lekászálódó társaságot háromfelé osztva kényelmesen teljen a hazaút. A kísérők szerepleosztása valahogy úgy alakul, hogy Niki és Viki, a fotós szekciót alkotó lányok haladnak a sor előtt, Ákos kísér minket végig személykocsival, a konvoj végén pedig Tamás halad a lakóautóval, hogy a Tour de France „seprűs kocsijának” mintájára begyűjtse az elhullottakat. Az akciónknak célja is vagyon: a figyelemfelkeltés, a tömegek ráébresztése arra, hogy ha az ember megtehet bringával akár 500 kilométert is, akkor talán nem is olyan nagy cucc az 5 kilométerre lévő munkahelyre kerékpárral menni.
A konvoj valahol Délnyugat-Magyarországon
Kilenc óra előtt pár perccel felsorakozunk a bolt előtt, elkészül a csapatfotó, majd belevetjük magunkat a győri forgalomba, és a 83-as főúton elhagyjuk a várost. Az időjárás ekkor még kellemes, bár biztos ami biztos, jól lekentem magamat naptejjel. További extra előkészületként még egy fél tégely babaseggkenőcsöt kentem a hajlataimba, meg energiadúsan táplálkoztam az előző egy hétben.
Mindjárt az elején meg kell, hogy említsem, érzésem szerint állati nehéz dolgot vállaltam magamra, no nem (csak) a bringázással, hanem ezzel az irománnyal. Mostan 22 és fél óra történéseit kéne szövegben összefoglalnom. Éppen ezért a részletes útleírás helyett inkább kevésbé részletessel szolgálnék, továbbá kiemelnék néhány momentumot.
Például azt, hogy az első személyes holtpontomat úgy 70 kilométernél értem el, ami viccesen hangozhat. Nem fizikai jellegű volt, sokkal inkább mentális. Ekkor gondoltam ugyanis bele, hogy mennyire sok is az 510 kilométer. Tovább nyugtalanított a tény, hogy bár 25-ös átlagot tűztünk ki célul, és azt is megbeszéltük, hogy az elejét egy kicsit jobban megnyomjuk, egy ideje 30-33 km/h-s tempót diktálnak az élen haladók, az átlagunk pedig 100 kilométernél 29 km/h. Ekkor tartjuk az első pihenőt, ami egy gyors vizelésre, valamint az ital és ételkészletünk feltöltésére korlátozódik. Mint kiderült, a terv az lenne, hogy a jó erőben lévő sporttársak 20 km-es távokat felváltva vezetve képzelik el a haladást. Ezzel szemben én inkább a 4-5 km-es váltásokat preferálnám, pusztán változatossági okokból. Miután ezt csak én gondolom így, ezért fejet hajtva a közakarat előtt, az útvonal egyik legszebb részén, Zalában vállalok be egy húszast. A rédicsi határátkelő előtt újabb megálló következik, 183 kilométernél járunk ekkor, átlagunk pedig 28,5 km/h. A szokásos evés-ivás mellett egy plusz szolgáltatást is nyújt az út menti benzinkút: lehet mosakodni és végre kultúrált körülmények között nagydolgozni. Ezek a megállások számomra mindig nagyon rövidnek tűnnek, mert rengeteg dolgot kell ilyenkor elintézni, előre gondolkodni a következő 100 kilométerre … Vagy mennyire is? Elég rosszul hangzik, hogy hátra van még több mint 300 kilométer. A társaság amúgy még aránylag egyben van, ketten kissé megilletődtek az eddigi tempótól, de fájdalmai, vagy komolyabb problémái még senkinek sincsenek. Egyelőre…
Rutinosnak gondoltam magamat, így másfél éve jól bejáratott gatyámmal indultam útnak. Tudom, hogy ennek a betétje hosszú távon is kényelmes, aggodalomra mindössze az adhat okot, hogy az anyaga helyenként már eléggé kinyúlt. Ez utóbbiból adódóan egy elég meglepő macera következik: a combom belső oldalán minden egyes tekerésnél ráncot vet az anyag, majd ez a ránc a nyereg orrához érve elkezdi dörzsölni a combomat. A következő megálló egy újabb százas után lesz, kérdés, hogy felvegyem-e már most a cseregatyát – amiben még sohasem tekertem 100 km felett, így hosszú távon még akár rosszabb is lehet – vagy trükközzek valamit. Végül úgy döntök, hogy a gumírozás feltűrésével próbálom a combomon megfeszíteni az anyagot, így adok egy újabb esélyt a ruhadarabnak. Ehhez hasonló problémák foglalkoztatják az embert egy ilyen expedíció során… Legjobban azonban nem a gatyakérdés izgat, hanem a cipőm – vajon mennyire lesz kényelmes mondjuk 400 km után? Biztos, ami biztos, ebből is hoztam még egyet…
A bemutatott trükkök veszélyesek lehetnek... Viselj mindig sisakot!
Szlovéniai pályafutásunkat Lendva után egyből egy eltévedéssel kezdjük. Ebben most a GPS a ludas, úgy tűnik ugyanis, hogy a szoftverfejlesztés/frissítés nem követi azt a tempót, amit déli szomszédaink közlekedési infrastruktúra-fejlesztés terén diktálnak. Elég az hozzá, hogy a GPS által főútnak mutatott útvonal élőben határozottan autóút képét mutatja. Három elbizonytalanodott GPS-re sajnos egyetlen térkép sem jutott, így néhány helyi bringás turista tanácsai alapján folytatjuk az utat.
Adni belőle? Soha...
Szlovénia kezdetben sík szakaszokkal, majd a 220. kilométer környékén emelkedőkkel gazdagon tarkított dimbes-dombos tájékkal fogad minket. A következő 80 kilométeren az eddigi 600 mellé további 700 méter szint ugrik be pár kilométeres emelkedők jóvoltából. Az út minősége ezeken a kisforgalmú fő- és mellékutakon nagyon gyatra. Az aknamező még valahol Körmend környékén kezdődött, de úgy tűnik, hogy a határokon is átível. Ez a tendencia majd az éjszakai lejtmeneteknél lesz izgalmas. Persze az még odébb van, bár az idő erősen telik. A nap már bágyadt aranysárga fényét mutatja, közben az emelkedőkön beindul a virtuskodás, vagy résztávozás, vagy ahogy nevezzük – lényeg, hogy ki ér fel az aktuális pukli tetejére elsőnek. Persze ez így, ebben a formában nincsen kimondva, mindenesetre annak a fényében, hogy éppen féltávnál járhatunk, kockázatosnak tűnik. A szintgyűjtés egy áldozatot már biztosan szedett: Arnold kollégánknak sikerült úgy meghúznia a combját, hogy nem tudja már tovább folytatni az utat, így Tamásnak az elkövetkező 300 kilométeren lesz társasága a lakóautóban. Sokáig úgy tűnik, hogy további embert is vesztünk: Leon már kb. a 140. kilométernél meglehetősen meggyötörtnek tűnt, a mostani emelkedők viszont még tovább őrölték az erejét. Elmondása szerint valójában a 200 kilométerrel is bőven elégedett lenne, a kényelmes lakóautó pedig komoly csáberőt jelent. Erős hezitálásának végére Balázs tesz pontot, aki meggyőzi arról, hogy jöjjön velünk tovább, majd a komolyabb emelkedők tetején esetleg bevárjuk – így is lesz.
Estére jár az idő, így előreküldjük a technikai személyzetet, hogy keressenek egy alkalmas pontot a vacsora elfogyasztására. Egy főút melletti bekötőútra esik a választás, így pár perccel nyolc óra előtt itt tartjuk meg sötétedés előtti nagyobb pihenőnket. A kilométerszámláló ekkor 273-as értéket mutat, a környéken sok a szúnyog, ellenben a tésztakaja jól esik. Mindenki próbálja felkészíteni magát az éjszakai műszakra. Ez nálam két Red Bullt jelent, meg egy mez- és gatyacserét. Halász Robi meglepő módon egy dobozos sört kortyolgat, elmondása szerint ő éppen ettől nem alszik el. Hmm… Az este kellemes hőmérsékletűnek mutatkozik, így a többség a kukásmellény mellé csak egy karmelegítőt húz magára. Felugrik mindenkinek a világítás is, aztán pár perccel háromnegyed kilenc előtt belevetjük magunkat a szlovén éjszakába…
Hol a rákban vagyunk valójában?
…mely sík szakaszokkal kezdődik, majd olykor 7-800 méter hosszú, 16-18%-os emelkedők figyelnek be. Időközben örömmel konstatáljuk, hogy túlléptük a 300. kilométert, így már „csak” valamivel több, mint 200 van hátra. De hülyén hangzik ez… A tempó viszont csak nem akar csökkenni, a dimbes-dombos, hegyes-völgyes szakaszokhoz érve pedig a bátrak vad lejtőzésbe kezdenek. Így 10-11 óra környékén a forgalom zérus, a veszélyforrást csupán a sötétség jelenti. Hiába a bringalámpa, meg a kísérő kocsi távolsági fényszórója, az embernek az az érzése támad, mintha fejjel robogna a falnak. Érdekes továbbá, hogy mivel sebesség tekintetében viszonyítási pontot csupán a szaggatott felező vonal és az útszéli távolságjelző karók jelentenek, ezért az ember sebességérzete elbizonytalanodik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a 40 km/h-t kb. 60-nak érzem. Mindez megfejelve azzal, hogy az utat csupán 80-100 méterre látjuk be, eléggé halálközeli élmény ez.
Az önfeledt lejtőzésnek majdnem egy incidens vet véget. Éppen Halász Robi és Leon repesztenek az élen, amikor is egy hegyi faluba érve méretes juhászeb keresztezi komótosan az utat. A buktát éppen hogy sikerül elkerülni, harmadikként haladva viszont lepereg előttem életem filmje (láttam már párszor, nem túl izgalmas), de legalább – gondolom – most egy kicsit majd visszavesznek a fiúk. Nos, egy frászt. Némi poénkodás az eseten, majd a tempó ismét ötven fölé kúszik…
Pihennek a lovak
Elég szürreális jelenség hét tempósan haladó biciklis az éjszakában. Az ember közben folyamatos, térben elnyújtott történetként látja a szlovén éjszakai életet, csak a helyszínek és az arcok változnak. Elsőször, úgy 300 km magasságában látjuk, hogy buliba mennek a fiatalok. Úgy 350-400 km között már tombol az éjszakai élet, míg ezután az öntudatlanul hazatámolygók jelentik az út szélén az állandó látnivalót. Közönségünk reakciója általában a következő: először megrökönyödés, majd sörösüveget lengetve kirobbanó biztatás egy-egy mulatóteraszról. Tényleg olyan az egész, mint egy road movie, csak néha azt nem értem, hogy moziszék helyett mint keresek éjszaka a nyeregben.
Ez akár az a vágókép is lehetne, amikor a főszereplők a végén belelovagolnak a naplementébe - valójában viszont csak egy majdnem 23 órás film közepén járunk...
Valamivel 330 km után újabb 20 kilométeres vezetésre vállalkozom. Kellemesnek tűnő 27-29-es tempóra állok rá, és néha a rápillantok a sebességmérőre. Igazából azt a pillanatot várom, amikor átfordul a távmérő a bűvös 341 kilométeren és végre az új egyéni csúcsom felé haladhatok. Ehhez hozzásegít az is, hogy gatyaproblémáim időközben teljesen megszűntek. A méregdrága, másfél év alatt csúnyán leamortizált Adidas rövidgatyámat egy sportáruházi kommersz Coolmax betétes noname darabra cseréltem, ami leírhatatlan komfortot nyújt. Elgondolkodok rajta, hogy valójában hogyan szponzorálhatott évekig Pro Tour csapatot az Adidas, amikor a nálam megfordult olcsónak nem éppen mondható 4 terméke közül eddig mindössze eggyel voltam maradéktalanul elégedett. Tanulság: nem a márka a lényeg, hanem a tartalom. Ezzel a konklúzióval csorgok szépen a sor végére, az éjfél pedig olyan 370-380 km után ér el minket, immár augusztus 16-a van, így napra pontosan három évvel ezelőtt ugyanazt csináltam, mint ma: egyéni napi távolsági csúcsot döntögettem.
Életemben először viseltem kukásmellényt - igaz nem is sűrűn biciklizek éjszaka lakott területen kívül
Utolsó komolyabb megállásunkra 400 kilométernél, Ljubljana után kerül sor, ahol elfogyasztjuk a második adag tésztát, és mindenki elvégzi ügyes-bajos dolgait. Robi újabb sört iszik, mások újabb energiaitalokat, én pedig a bokrok felé távozom egy papírtekerccsel. Valójában a mögöttem hagyott 400 km alatt végig zabáltam, a szőlőcukor, a müzliszelet, a banán, a szendvics, a pogácsa és a tészta kombinációja pedig úgy tűnik robbanóelegyet alkotott. Fejben már igencsak elgyötört a csapat. Például amikor Arnold a gázfőzőről frissen leemelt tésztás lábassal a lakóautó ajtaján próbál kikászálódni, Balázs segítségére sietve a tűzforró aljánál megfogva veszi át a lábast… Meglepő módon egyben marad a tenyere. Balázs amúgy több mazochista elemet is bedob még a szórakoztatásunkra, de erről majd később. A hőmérséklet közben az esti kellemes 22-23 fokról 15-16-ra zuhan. Az is tudvalevő viszont, hogy izzasztó kaptatók jönnek, így túlöltözni sem szerencsés. Végül egy aláöltözet rövid ujjúval fejelem meg eddigi maskarámat, hogy aztán indulás után meg is bánjam gyorsan.
Mit iszik a zenekar?
A táv legszemetebb része következik. Hátra van még 100 kilométer, gond pedig nem a fizikai fáradtsággal van, hanem a szellemivel. Meg most már az álmosság is bejátszik, így azon kapom magamat, hogy két másodperceseket pislogok. Kellett volna egy energiaitalt benyomnom, csak az igazság az, hogy túllőni sem akartam magamat. Aztán melegebb sem lett, sőt. A hegyekbe érve a hőmérséklet 11 fokra csökken, ami az indulásunk óta regisztrált 39 fokos csúcshőmérséklet fényében érdekes. Hátra van még két komolyabb szerpentines kaptató, melyekkel kapcsolatosan Balázs megjegyzi, hogy darabonként 1200 m szint van bennük, és 17 km hosszúak. A Dolomitokban nemrég másztam ilyeneket, és még élénken élnek az emlékeimben – ha tényleg ez jön, én bizony lefordulok a bicikliről. Persze szokás szerint Balázs fapofával blöfföl, csak az ember ilyenkor már elveszti mindehhez a humorérzékét. Arról, hogy ne fázzunk, és ne aludjunk el, közben Várallyai Laci gondoskodik. Olyan tempóban nyomja meg a hegyeket, hogy egyből felébred mindenki, és még lefelé sem fázunk – az adrenalin fűt, vagy mifene. A lejtőkön szívem szerint lassan mennék, mert fejben nem vagyok már a topon – amikor azonban lassítanék, és a többiek elgurulnak, konstatálom, hogy egyedül maradok a setét hegyi éjszakában, ami talán még kellemetlenebb, mint a gyors éjszakai ámokfutás. Rákapcsolok hát én is, majd az utolsó lejtő aljában álmosság ellen felezünk egy további Vörös Bikát, meg a szétfagyott lábaimra felrántom a lábmelegítőt.
Reggel fél nyolc: ezért a látványért jöttünk
A napfelkelte nagyon szépre sikerül, főleg, hogy helyenként némi köd is társul hozzá. Szépen rakott alacsony kőfalak között haladunk, a kísérő kocsi fényszórója a ködfátyolra vetíti megnyúlt árnyékainkat. A tengerpart felé sűrűsödnek a kisebb-nagyobb technikai jellegű megállások, az utolsó nálam ismét egy bokortúrát jelent. Az induláskor Balázs felszólít minket, hogy el ne essünk má’ az utolsó lejtőn, majd azzal a lendülettel induláskor leugrik a lánc a nagytányérjáról, és az árokba borul. Az akció egy lánckerékmintás hegtetkót eredményez a combján, de olyan a csávó, mint egy rajzfilmhős – végigmegy rajta háromszor az úthenger, de negyedszerre még azért bevállal egy a fejére pottyanó betonkeverőt…
A csapat változatlan, az arckifejés ellenben különbözik
…no aztán itt van még ez a legmagasabb pontos poén, amiről már esett szó… Az utolsó húsz kilométeren érdekes jelenséget veszek észre magamon. A pulzusom nagyon alacsony tartományban mozog, lejtőkön akár 69-75 közé is lesüllyed, de emelkedőkön sem lépi túl a 120-130-at. Be vagyok lassulva, vagy mifene, netán a szervezetem már alszik. Közben az utolsó harmincasra ismét becsatlakozik Arnold, így újra nyolcan vagyunk és végre tényleg megpillantjuk a tengert, majd egy fantasztikus szerpentinen lezúgunk a városba, hogy egy könnyed eltévedés után egy part menti parkolóban gyűljön össze a csapat. Gyors mérleget vonok: a pontos táv 510 km lett, ezt 18:47 perc tiszta menetidővel és 27,1 km/h-s átlaggal teljesítettük, a Polarom szerint 2490 m, a Sigmák szerint pedig 2800 m szintet gyűrtünk le eközben. Egész pontosan 22 és fél órát vett igénybe az út, ehhez 10.186 kcal-ra volt szükségem, miközben gyors lábfordulattal pörgetve a lehető legalacsonyabb intezitásra törekedtem. Ez sikerült is, hiszen az átlagpulzusom alig haladta meg az 50%-os küszöbömet, azaz 121 lett 176-os maximum mellett. Üzemanyag gyanánt menet közben becsúszott úgy 9 liter folyadék, hat mini szendvics, egy tucat müzliszelet, egy zacskó szőlőcukor, hat banán, egy kiló pogácsa és három tál tészta – magyarán zabáltam rendesen.
Utunkat az autósok részéről szokatlan tolerancia kísérte magyar és szlovén oldalon egyaránt. Összességében az útminőség nagyon rossznak mondható, de ez betudható annak, hogy következetesen kerestük a kisforgalmú utakat. Az expedíció káros mellékhatásaként egy enyhe fájdalmat említhetnék a jobb térdemben, amit igazából nem értek, hiszen pörgetni próbáltam, nem erőltettem (update: a fájdalom némi kenegetés, jegelés és pihentetés után 3-4 nap után megszűnt.)
Így nézett ki az 510 km grafikonja (nagyobb méretért tessék kattintani): felül a pulzus, középen a szintgörbe, alul a sebesség
Koperben nem időztünk sokat: csoportkép készítése, csobbanás a tengerben, egy pizza és egy sör (végre), aztán irány haza. Magamat nem méltatnám, ellenben elismerésem az összes többi résztvevőnek: Hardi Jánosnak (aki 51 évesen nyomta végig a távot), Halász Robinak (akit a jókedve sohasem hagyott cserben), Kemencei Ábelnek (aki alig húsz évesen a legfiatalabb tagja volt a csapatnak), Szücs „Leon” Ferencnek (aki valójában már 200 kilométernél teljesen elkészült, mégis végigcsinálta), Várallyai Lacinak (akinek sok szerepe van a jó sebesség átlagban), Vock Balázsnak (akinek ilyesmik jutnak az eszébe, mint ez a túra) és Farkas Arnoldnak (aki másfél éves bringás múlttal be merte mindezt vállalni, és közel 300 km teljesített is). No meg persze köszönet a kísérőknek: Havlin Nikolettnek, Tomozi Viktóriának, Szücs Tamásnak és Mászáros Ákosnak, akik velünk ellentétben még a hazafelé út alatt sem pihenhettek.
Végül az expedíció tanulságai:
– Jó dolog a GPS, de nem árt mellé mankónak egy naprakész térkép
– A férfihangon megszólaló GPS hajlamos a hölgyeket romantikus, ámde az úti cél szempontjából teljesen fals irányba eső hegytetőkre kalauzolni
– Valóban le lehet tekerni 500 kilométert különösebb dráma nélkül
– Forró lábast a fülénél praktikus megfogni – ha ez nem megy, viseljünk azbesztkesztyűt
– A babaseggkenőcs nemcsak a babák számára hasznos
– A váltógatya és a váltócipó praktikus kiegészítő, még akkor is, ha az utóbbira szerencsére nem volt szükség
– A Red Bull és társai szárnyakat nem adnak ugyan, de kellő fogyasztás esetén megvédenek az elalvástól
– Szlovéniában szeretik a bringásokat
– Mindegy milyen hosszú az út, ha a célhoz vezet…
Háromnapos bringás fesztiválra kerül sor 2009. szeptember 4-5-6-án Budapesten, több helyszínen, különféle színes programokkal. A rendezvény során többek között filmvetítésekre (Toldi mozi), koncertekre kiállításokra és workshopokra kerül sor.
Salgótarjánban került megrendezésre az idei Amatőr Kupa nyolcadik állomása, a IV. Tarján Kupa vasárnap 11:15-kor rajtolt a Salgótarjáni HKE szervezésében. Az eredetileg kiírt 11 órás rajtot az eső megszűnésére várva tolták el 15 perccel, így már csak az aszfaltról felvert vízzel kellett megbarátkozniuk a versenyzőknek.
A fiatalabbak is szerephez jutottak
A megjelentek létszáma kicsit kevesebb volt a vártnál, amit egyértelműen az országos esőzés számlájára írhatunk, mintegy 130-an álltak a rajtvonal mögé. A versenyzőknek rövid távon egy, hosszú távon három kört kellett teljesíteni a 27 kilométeres, 240 méter szintkülönbségű útvonalon. A mezőny Salgótarján Fő teréről a várost Pintértelep nevű részén keresztül hagyta el, majd Mátraszele felé vette az irányt egy lendületes, éppen hogy érzékelhető lejtésű útszakaszon keresztül. A folytatásban Kazár település következett, ahonnan kiérve kezdődött a kör meghatározó, 2,5 kilométer hosszú, 112 méter szintkülönbségű emelkedője. Ezt abszolválva következett az „ereszd el a hajam” a város határáig, majd további ereszkedés a főútig, ahonnan már csak egy bő kilométer maradt a kör bezárásáig.
A mezőny ugyan vizes aszfalton haladt, de legalább az eső alábbhagyott
A háromkörös verseny legelején, már a városból kivezető úton nagy tempót diktált a mezőny, főként a P-Nívó CMH versenyzőivel az élen. Egyből a negyedik kilométernél sikerült egy triónak elszakadni a főmezőnytől, melyet talán némileg egy, a bolyban bekövetkezett bukás is elősegített – ezt vélhetően a friss, ötnapos aszfaltcsík síkossága okozta. A szökevények hamar összeszedték a későbbiekben a verseny feléig stagnáló egy perces előnyüket, Bajcsi Balázs (P-Nívó – CMH Team), Benőcs Zoltán (TVK – Mali) és Tóth Gábor (Atlantis Casino) viszonylagos egyetértésben haladtak a mezőny előtt.
A verseny elejét meghatározó szökés nem tartott ki a végéig
Az első kör után a salgótarjáni központon való áthaladásnál a fent vázolt felállás szerint haladt át a mezőny és kezdte meg a második kört. Szinte semmi nem változott a kör utolsó negyedéig, mindösszesen annyi, hogy előnyük szép lassan 45-50 másodpercre csökkent. A kör végén található, a városba bevezető gyors lejtőn Tóth Gábor defektet kapott, melyet egy gyors cserével abszolváltak – ő így a főmezőny végére tudott beállni. A rajt/cél területen való áthaladásnál a duóra apadt szökevények 40 másodperc előnnyel kezdték az utolsó kört a bő húszfős boly előtt, ekkor már napsütés és kék ég kísérte a versenyt. Az utolsó kör fele előtt nem sokkal begyűjtésre kerültek a szökevények, megnyugvás azonban nem történt, Vígh Zoltán (Atlantis Casino) próbálkozott többször elszakadni a mezőnytől.
A győztes végül az U23-as magyar bajnoki trikóban hajtó Vígh Zoltán lett
Számára nem sikerült, egy újabb duónak azonban igen, de őket már nem engedték el 40-50 méternél távolabbra és a kör utolsó harmadában található emelkedő aljában ismét együtt haladt az élboly – itt már sejteni lehetett a sprintbefutót. A városba végül három csoportra szakadva értek be a versenyzők, kilencen legelöl. A célvonalon a sprint végén a születésnapos Vígh Zoltán haladt át először, mögötte Berkesi András (FTC) és Dancs Márton (Giant – Gyömrő) érkezett – még ugyanabban a másodpercben. A szoros befutó precíz eredményeit a századmásodperc pontosságú időmérés, a célvonalnál tartózkodó versenybírók és időmérők, valamint egy videofelvétel garantálta a rendezők számára. A hölgyek között Nagy Enikő (Gepida – Velo.hu) nyerte a futamot, mintegy 12 perc előnnyel Nagy Péterné (Salgótarjáni HKE) előtt, a harmadik Glázer Dóra (Sirály ÉK) lett. Rövidtávon a legjobb lány Király Kinga (Salgótarjáni HKE), míg a legjobb fiú Kiss Dániel (Tarjáni Tornádó Triatlon) lett – itt is sprintbefutók döntöttek.
Az utolsó körre érkezik a mezőny
A verseny végén Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata és az EthicSport által felajánlott díjakat Fenyvesi Gábor alpolgármester és Ponyi Béla Városi Rendőrkapitány adták át a kategóriák dobogósainak. A rendezők ezúton is köszönik mindenkinek a részvételt és gratulálnak a dobogósoknak és minden kerekeseknek, aki teljesítette a versenyt!
Az 5. korcsoport dobogósai: Dancs Márton, Vígh Zoltán (egyben abszolút győztes) és Vizer Barnabás
Az 51 éves sportember egész élete a kerékpárokhoz kötődik, kezdve egészen onnan, hogy édesapja kerékpárüzletet vezetett Abonyban. Innen eredeztethető, hogy kerékpár- motorkerékpár-műszerész szakon végez a szakmunkásképzőben, majd érettségi után technikusi oklevelet szerez Budapesten. Tizenhárom évesen a Szolnoki Cukorgyár országúti kerékpáros szakosztályába igazol, ahol többszörös aranyjelvényesként és első osztályú versenyzőként 13 évig tapossa a pedált.
Ezután Ceglédre nősül, majd sportszervezőként kezd tevékenykedni, így ismerkedik meg Schirilla Györggyel, akinek útmutatásai alapján belekóstol az ultrafutás világába is. Nemsokára az első Magyarországon rendezett triatlonverseny rajtjánál találjuk, majd további nyolc évet tölt el a sportágban. A nyolcvanas évek végén ismét kerékpárszervizt nyit édesapjával Abonyban, a jól fejlődő vállalkozást aztán három évvel ezelőtt Tiszakécskére költözteti. Jelenleg is itt él és dolgozik, de a hagyományos kerékpárokat már csak javítja és árulja, ő maga ellenben három velocipédet birtokol, melyeket sportcélokra használ. Nem is eredménytelenül, hiszen a géposztály számára rendezett tavalyi világbajnokság egymérföldes távján 4., míg az idei világversenyen 100 mérföldön 2. helyezést szerez.
– Honnan eredeztethető nálad a velocipédek iránti vonzalom?
Valójában engem világ életemben foglalkoztatott ez a dolog. A kerékpár témakörén belül mindig úgy gondoltam, hogy azok az emberek, akik a régi kerékpárokat építették, borzalmasan tudták, hogy mit csinálnak. Ezért is nagyon tetszenek a régi bicajok, szeretem a formavilágukat, és azt, hogy nagyon kényelmesek. Az általam csodált öreg bringák körébe természetesen beletartozott a velocipéd is. Mindig is azon ügyködtem, hogy szerezzek egyet magamnak, de sajnos nem jutottam hozzá, így édesapámmal készítettünk egyet. Ez a mai napig megvan, de nem igazán alkalmas arra, hogy sportoljak vele, inkább dekorációs jelleggel készítettük.
A 2007-es pálya ob szünetében a Millenárison
– Hogyan kezdődött aztán mindennek a sportolással kapcsolatos része?
Tizennégy évvel ezelőtt az egyik barátommal kimentünk Ausztriába vásárolni. Ahogy mentünk be Bécsbe, a Duna-csatorna mellett haladtunk el. Látom ám, hogy ott bringázik a partján valaki velocipéddel. A gyorsforgalmi út kellős közepén azonnal bevágtuk a féket, kitettük az elakadásjelzőt, leintettük az illetőt, hogy álljon meg, mert nekünk mindenképpen beszélnünk kell. Nos ez az ember elmondta, hogy azt a gépet, amivel ő megy, Csehszlovákiában vette – illetve csináltatta -, és nagyjából még azt is el tudta mondani, hogy hol. Az elkövetkező években mindent elkövettem annak érdekében, hogy eljussak oda, de valahogy sohasem jött össze. Aztán 2004-ben a Fertő-tó osztrák oldalán rendezték a velocipédesek világbajnokságát, ahová én is kimentem, és szerencsére sikerült összefutnom ott Zdenek Mĕsičekkel, aki édesapjával közös vállalkozásban gyártja ezeket a bringákat. Megemlítettem neki, hogy én is szeretnék egy ilyen kerékpárt. Erre az volt a válasza, hogy semmi akadálya, sőt, felajánlotta, hogy ki is próbálhatok akár egyet. Elmondta, hogy mit hogyan kell, persze nem is sejtette, hogy én már mentem ilyesmivel. Teljesen leizzadt, amikor felpattantam, és nekilódultam, én viszont azt tapasztaltam eközben, hogy nagyon érzem magam alatt a gépet. Magabiztosságomat látva Zdenek belátta, hogy nincs pardon, építenie kell nekem is egy ilyen gépet. Levette a méreteimet és nyolc hónap múlva házhoz szállították nekem. Ezzel a bringával azóta 5500 km-t tekertem, aztán egy hónappal ezelőtt megérkezett az új gépem, amelyik már kifejezetten versenycélokra készült.
– A biztos haladás elsajátítása mennyire volt időigényes?
Aki tud hagyományos országúti kerékpárral közlekedni, és ennek tetejébe esetleg még pályakerékpárt is használt valaha, annak elég egy jó fél óra ahhoz, hogy tudjon vele gond nélkül haladni. Nem biztos, hogy bizonyos szituációkat – mint például hírtelen leszállás – tud majd megfelelően kezelni, de tud majd tekerni vele. Persze más kérdés, hogy mekkora távolságokat képes megtenni, hiszen az már edzés kérdése. Elsőre én is csak 12-15 kilométereket mertem menni vele, mert ennyi távolság alatt is képes voltam elfáradni. Egészen más izomcsoportokat mozgat meg, célirányosan kell edzeni erre az igénybevételre.
– Ha már edzésnél tartunk… Mennyi volt a leghosszabb táv, amit egy nap alatt teljesítettél velocipéddel? Milyen átlagsebességet képzeljünk hozzá egy ilyen járműhöz?
A múltkori Balaton-kör Túra a tó körül a maga 200 kilométerével volt az eddigi leghosszabb táv, edzéseken 100-120 kilométernél nem szoktam többet tekerni vele. A legjobb átlagom 20,7 km/h volt a Gödöllő-Vác-Gödöllő távon. A dombok sok időt elvesznek. Érdekes, de majdhogynem gyorsabban küzdöm le az emelkedőket, mint a lejtőket. A bringán lévő kézifék a sebesség hosszú távú kordában tartására nem alkalmas, így nem lehet igazán elengedni lejtőn a bringát, az meg végképp rossz taktika, ha leveszem a lábamat a pedálról, mert akkor pusztán kézzel kell irányban tartani, és ha ilyenkor beinog, biztosan le fog dobni. A láb a kulcsa mindennek, hiszen azzal tekersz, a hajtásnak ellent tartva lassítasz és az irányt is tartod egyben.
– Akik hajtottak országúton fix áttételes gépet, azok számára nem ismeretlen dolog, amiről beszélsz… Egyedül szoktál edzeni, vagy van állandó edzőpartnered?
Néha egyedül, de idén az egyik barátom – Hangyási Ferenc -, egész évben jött velem, például edzések vagy teljesítménytúrák során ő viszi a frissítőmet. A múltkori tókerülésre, és a világbajnokságra egyaránt elkísért. Országútival vagy montival szokott jönni, utóbbi azért jobb ilyen vegyes edzésekre, mert én általában síkon olyan 25-ös tempót megyek, ami egy országúti gépnek többnyire lassú lenne.
– Említetted a világbajnokságot. Hogyan néz ki egy ilyen a velocipédeseknek rendezett világverseny programja?
Ezt a világbajnokságot nem érdemes összehasonlítani egy hagyományos értelemben vett kerékpáros vb-vel. A velocipédeseket – illetve a történelmi kerékpárok rajongóit, hiszen van itt mindenféle veterán gép – egy amerikai elnökletű nemzetközi szervezet fogja össze, ők szervezik a világversenyeket. Egy ilyen rendezvényen nagyon nehéz kategóriákba sorolni a versenyzőket, hiszen különböző korok ezerféle kerékpárjának nyergében különböző életkorú kerékpárosok ülnek. Emellett az is nehezíti a helyzetet, hogy a biztonságot is garantálni kell, tehát fontos, hogy ne essen baja a húsz-harmincévesek között elinduló hetvenéves bácsinak sem. Mindezt a mostani hollandiai vb-n úgy oldották meg, hogy egy nyolc kilométeres körpályát jelöltek ki, ezen a körön a választott versenytáv egy bizonyos tág időkorláton belül bármikor teljesíthető volt, és egyéni döntés, hogy pontosan mikor rajtolsz. A szintidőt megadták, és minden körben pecsételtetni kellett, így ez inkább egyfajta időfutamnak tekinthető, csak éppenséggel egyszerre sokan vannak a pályán. A távokat mérföldben mérik, 25, 50, 75 illetve 100 mérföldes táv között választhattunk. Feri barátom és én mindjárt a legelején rajtoltunk a leghosszabb távon, ő egy 1936-os Dürkopp kerékpárral, én pedig az új Mĕsiček gépemmel. A történelmi kerékpárokkal versenyző társaság olyan inkább, mint egy nagy család, nem élet-halálra megy ilyenkor a versengés. A fiatalabb generáció tagjai persze azért „karmolják” egymást, én meg úgy éreztem, hogy na ebbe a kategóriába még hadd tartozzak bele… Szóval hajtottam, odatettem magamat rendesen, és már az elején éreztem, hogy ebből lehet még valami… Miután több távon különböző időpontokban rajtoló emberek haladtak ugyanazon a pályán, ezért nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy a legelején egy belga srác elment egy öreg váltós bringával. A befutó után tudtam meg, hogy nem egészen 5 perccel vert meg, így a 100 mérföldes távon abszolútban a 2. helyen végeztem. Mint azt említettem itt nincsenek kategóriák, ettől függetlenül tény, hogy a velocipédesek között viszont én lettem az első.
– Hát, ezúton is szeretnénk gratulálni… Hogyan viszonyul amúgy a szűkebb-tágabb környezeted ehhez a szokatlan hobbihoz?
Eleinte nagyon meglepődtek. A kerékpárüzlet révén Tiszakécskén sokan ismernek, amikor azonban először megláttak ezzel a kerékpárral, nem tudták összekötni a dolgot velem, de persze azért sejtettek valamit. Sokan voltak, akik a boltban feltették a kérdést, hogy engem láttak-e azzal a nagykerekűvel. Talán kicsit ellentmondásos, de nem kedvelem igazából a feltűnést. Én a sportot látom a velocipédezésben – nekem ez a része fontos -, az utca embere ellenben a látványosságot. Összességében elmondhatom, hogy mindenki pozitívan fogadja, és a velocipéd kapcsán könnyen lehet jó kapcsolatba kerülni az emberekkel.
– Végül milyen további pozitívumot említenél még, amely a velocipéd mellett szól?
Lehet, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de ha egy ilyen kerékpárral végigmegyek az országúton, egészen más a megítélésem az autósok körében. Ha egy hagyományos kerékpárral kimész edzeni, akkor többnyire eltaposnak, vagy leszorítanak. Ezzel szemben a velocipéd nyergében észrevesznek, kikerülnek, köszönnek, egyszóval vigyáznak rád. Az ilyen gép teljesen más kerékpározási stílust igényel – hiszen ez örökhajtós, ezért nagyobb odafigyelés szükséges hozzá -, de meg lehet szokni. Más, mint a hagyományos kerékpározás, de ugyanolyan – ha nem még inkább – élvezetes…
Sok bizonytalanság után és meglehetősen viszontagságos körülmények között, de a civil összefogás, és az önkéntes szervezők kitartásának köszönhetően megrendezésre került a szokásos évi pályakerékpáros nemzeti viadal hazánk egyetlen kerékpárpályáján, az immár 113 éves zuglói Millenáris Velodromban, mely egyben Európa egyik legrégebbi ma is működő sportlétesítménye.
Sajnos a körülmények miatt az eddig jobbára 3-4 naposként megrendezett esemény most csak két napba sűrítve volt kivitelezhető, ami több versenyszám elmaradását jelentette, bár az utolsó pillanatban ezt még megtoldották egy hétfő esti 4000 méteres csapat időfutammal. További nehézséget jelentett, hogy a csapatok, versenyzők által felvonulási területként, illetve melegítésre használt középső betonplacc helyét az immár viták kereszttüzében álló jéghokipálya elhúzódó építkezése foglalta el. Így a „sok jó ember kis helyen is elfér” elvet követve a csapatokat az épület előtti területen helyezték el, mag a nézők ezúttal a lelátóról bíztathatták favoritjaikat. Örömmel láttunk viszont új csapatot is a pályán az Ózdi KE – Karbona néhány lelkes versenyzőjének személyében.
Az elit keirin futam döntőjének mezőnye: Ivanics Gergely, Török Zoltán, Hohner Péter, Specziár Viktor, Szalontay Sándor és Berkesi András
Idén a kétnapos viadal az alábbi versenyszámokat vonultatta fel: állórajtos egyéni, és üldöző időfutamok, a motoros felvezetéssel induló keirin, talán a legizgalmasabbnak számító pontverseny, scratch, sprint és sprint csapat versenyszámokban mérkőztek az indulók korosztályuknak megfelelő távokon. Újdonság volt idén, hogy – köszönhetően a civil segítségnek – ezúttal interneten keresztül élőben is nyomon követhető volt a teljes bajnokság.
A versenyszámok és korosztályok sokasága miatt nem is mennék bele az eredmények részletes ismertetésébe, inkább csak kiemelném a legeredményesebbnek bizonyult neveket és eredményeiket. A hölgyeknél az elmúlt évben a figyelmet magára többször is felhívó, ifi korosztályos, a Fradit idénre a KSI Schwinn-Csepel csapatára cserélő Zelinka Gabriella mellett az elit kategóriás Hazai Boglárka (BVSC) és Kenyó Anita (Bringavilág SK) gyűjtögette legszorgalmasabban a győzelmeket. Utóbbi nevéhez fűződik a női scratch, keirin és pontverseny aranyérmének megszerzése, melynek szemmel láthatóan nagyon örült.
A férfiaknál a tavalyi meglepetésember, Szalontay Sándor (KSI Schwinn-Csepel SE) idén is hozta kirobbanó formáját, U23-as versenyzőként tarolt több felnőtt számban is, például a sprint és keirin versenyszámban, de ugyanő tagja volt a győztes KSI-s csapat sprint triónak is. Győzelmének értékét tovább növeli, hogy jópár, nála sokkal tapasztaltabb versenyzőt is a háta mögé utasított, emellett a sprint kvalifikáció során 11,06″-os időeredménnyel megdöntötte a Millenárison magyar versenyző által valaha futott legjobb időeredményt (11,08″, Müller Péter (BVSC) 1999). Kiemelném még a szintén KSI-s Támer Kolos-t, aki mind 200 m-es sprint számban, 3000 méteres időfutamban, mind pedig az ifik scratch futamában, valamint keirinben is győzni tudott.
A nagyobb tapasztalatot igénylő, igen kimerítő, ám a közönség által talán a leglelkesebben nyomon követett 60 körös, összesen 16,5 km-es elit pontversenyben Ivanics Gergely (Betonexpressz 2000-Limonta) remekelt, látványos fölénnyel nyerte a versenyszámot, miközben a hölgyeknél itt is Kenyó Anita győzedelmeskedett. Ugyancsak Ivanics nyerte a 4000, illetve az 1000 méteres időfutamot is, így bár szó szerint nyelvlógatva, de elégedetten fejezhette be az idei bajnokságot.
Veres Ádám (KSI) az U23-as scratch és pontversenyt egyaránt nyerte
A felnőttek mellett a fiatalok is összemérhették erejüket természetesen a korosztályukhoz mért rövidebb távokon, illetve idén is voltak amatőr futamok a sportággal csak most ismerkedők, illetve a nem versenyszerűen kerékpározok számára. Ők 200 és 412 méteres távokon, egyenkénti indítású, állórajtos időfutamokban mérkőztek. Szerencsére jelentkezőkben nem volt hiány, így itt is izgalmas futamokat szurkolhatott végig a nézőközönség. A legfiatalabb korosztályok indulószámát tekintve biztosan elmondható, hogy nem az érdeklődés hiánya veszélyezteti e sportágat, sokkal inkább az ingatlaspekuláció, mely még mindig Damoklész kardjaként lebeg az immár helyi védelmet élvező kerékpárpálya felett.
Ivanics Gergely, az 1000 és 4000 méteres állórajtos időfutam, valamint a scratch és pontverseny 2009-es bajnoka
A hétvégi futamokat tehát végül még megfejelték egy 4000 méteres csapat időfutammal, amit jóval szerényebb közönség részvételével zajlott, és amelyben a Fradi csapata állhatott a dobogó legfelső fokára (4’57”-es idővel), míg az ezüst és a bronzérmet a Kommuna.org (5’12”) illetve a Postás (5’18”) csapat tagjainak nyakába akaszthatták.
A Fradi aranyérmes négyezres csapata: Berkesi András, Specziár Viktor, Jordán Péter és Török Zoltán
Reméljük a jövő évi nemzeti pályabajnokságról is beszámolhatunk, amit talán akkor már egy rendezett sorsú pályán szurkolhatunk végig.
A hajnali pára még a bokrok alján, az álom utolsó foszlányai arról a régi lányról még a fejedben. Halkan zizzen a tépőzár a cipőn, kattan a csat a sisak szíján. Válladon a géppel lépsz ki az álomittas lépcsőházból. Vár az út, megint.
A valamelyest melankolikus felütés után nézzük, miért is érte meg jó párszor hajnalban kelni pusztán azért, hogy munka előtt még egy jó órát tekerhessünk a kihalt határban ezzel a gyönyörű, sportos, ízig-vérig száguldozásra termett bringával!
Vizuális orgazmus
A gyártó krosszgépei közül közvetlenül a csúcsgép alatti példányt kaptuk tesztelésre. A paletta 6.2-től 6.7-ig terjed, mindegyik szinten találunk külön női és férfi modelleket. A 6.7-es egyébként a Ritchey kiegészítők és patentpedál mellé SLX helyett XT szettet kapott.
Vagányság van és SLX-ek
A váz mérete tökéletes volt. Tudom, ezt már több bicikli esetében írtam, így most vagy én vagyok univerzális, vagy a minőségi krosszgépek nagyjából egyforma geometriával készülnek. Nem mellesleg nagyon helyesen. A váz ezzel a visszafogott dizájnnal, minőségi festéssel és az apró részletekben lappangó tökéletességgel rendesen magába bolondított. A csövek háromszor húzottak, 6061-es aluból készültek. A fejcső félintegrált csapágyat fogad, a felső- és alsócső közös varratot kapott, az alsó- és fejcső találkozásánál pedig egy kis formázást találunk erősítés gyanánt, csak úgy az íze kedvéért. Az alsócsövön kulacstartó és sárvédő rögzítő szemek integetnek vidáman. A nyeregvázcső és a támvillák kör keresztmetszetűek, a láncvillák függőlegesen lapítottak. A támvillákban egyes tudósok S-bendet mutattak ki, de tényleg minimális, olyan finom ívben kanyarodik, ahogy a szellő fúj a rét felől. De ennyi elég is a vázról, most már tapasztaljunk tekerést, villát, és persze randizzunk az új SLX szettel is!
Hasznos, de szépnek azért nem mondanám...
Hajtáshatékonyság szempontjából kiemelkedő mind a kialakítható tekerési pozíció, mind pedig a gép középtáji merevsége. Ez utóbbira már ránézésre garancia volt a középcsapágyháznál vízszintesen lapított alsócső, valamint az integrált tengelyes hajtómű. Áttételtől, testsúlytól és a quadriceps-ünk edzettségi szintjétől függetlenül azt kell mondjam, hogy nem lehet zavarba hozni a bringát, nem nyel el szinte semmit a hajtási energiából. A villa megítélésében már nem ennyire homogének a gondolataim. Olyan felemás a lelkem, mint egy jampi pepita csokornyakkendője. Színben passzol a géphez, oké. Nagy pozitívum, hogy tökéletesen valósítja meg a lockout funkciót. Ha egyszer le van zárva, akkor le van zárva. Kész. Végre-végre! Nem izeg-mozog 1 centiket, nem döccen, nem csattog. A mozgásával kapcsolatban sem fogalmazhatok meg negatív kritikát, mind a 63 mm-ét szépen mozogja végig. Ellenben a csillapítása csapnivaló, illetve szinte nincs is, emiatt minden huplin picit kikoppan. Kár érte.
Harapós, mint egy sarkvidéki hajnal
Az SLX szettből a hajtómű, a váltókarok, a hátsó váltó, és az első-hátsó fékrendszer került fel a gépre. Az agyak szérián kívüli, Deore szintű termékek, nyilván a gép árának kordában tartásáért felelnek. A hajtómű merevségéről már szóltam, tényleg meggyőző. Az SLX elvileg a Hone alatt helyezkedik el a gyártó rangsorában, de megmondom őszintén, nekem – ebben a vázban legalábbis – az SLX merevebbnek tűnt, mint a Hone általam eddig próbált hajtókarjai. A shadow kialakítású váltó rugóerejével nem volt gond, bár erdei csiki-csukiknak nem tettem ki nagyon, inkább az aszfaltcsíkokat majszoltuk önfeledten ábrándozva. A fékek remekül vizsgáztak, a 160-as tárcsákkal elöl-hátul jól adagolható, határozott nyomásponttal rendelkező fékérzést adnak. A fékkarok kényelmesek voltak, a pofák hamar bekoptak, bár üzemszerűen kicsit hangosak, de ez már ízlés kérdése. Az SLX egy nagyon jól eltalált alkatrészcsalád az eddigi tapasztalatok alapján, és bár elvileg MTB-re szánja a Shimano, remek választás volt többé-kevésbé ezzel szerelni a 6.6-ost.
Árnyékváltó
A felszerelés további részei túlnyomórészt a Wheeler házon belüli márkájának, a WBP-nek jelzéseit viselik. Hosszútávú tapasztalatom nincs velük kapcsolatban, középkategóriás, középsúlyú alkatrészeket ismertem meg bennük, melyek maradéktalanul betöltik funkciójukat, de a bringás pajtások előtt villogni nem kifejezetten alkalmasak. Ami érdekesség volt a gépen, és még nem említettem, az az állítható magasságú kormányszár. Sokan szembesülnek a problémával, hogy a gép geometriája megfelelő lenne, de a kormánymagasságot sehogy sem tudják belőni kényelmesre. Ezt a helyzetet megoldani ugye vagy a hézaggyűrűk átrendezésével, vagy eltérő emelkedésű kormányszárra való cserével lehet. Az NVO terméke azonban kiküszöböli ezt a fejtörést okozó szituációt. Az elgondolás lényege, hogy az A-headsetet a stucni helyett egy cső fogja össze, a rózsa is ebben található, így a csapágy beállítása a kormány nélkül is kivitelezhető. A kormányszár pedig ezen a csövön rögzül, a bringás által kívánt magasságban. Rendkívül hasznos, bár nem kifejezetten impozáns fejlesztés. Végül pár sor még a markolatról, ami egy jó ötletet valósít meg, kevésbé jól kivitelezve. A markolat ugyanis integrált szarvacskával rendelkezik. Ez sokszor jól jön hosszabb, cumullus-számoló tajgai etapokon, ha fogást szeretnénk váltani, vagy mászáskor, ha az ember azokba csimpaszkodva terheli a pedált felfelé valami siratófalon. És ekkor jön a bibi, vagyis, hogy a markolat ugyan csavaros, de csak egy ponton, belül. Így egy fent említett kormány-cibálásánál a szarvacska le-föl hajladozik és tekeredik, ami egy-egy erdei mászás során nem nyújt éppen biztos irányíthatóságot.
Repceföldek, fák és felhők
Sajnos a teszt keretei nem adnak lehetőséget arra, hogy írjak az esti tekergésekről, a gumik monoton zümmögéséről, a virágzó hárs illatáról, a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről, de a kerekekről még néhány szót, mert fontos! A 28-as kerekek, rácáfolva néhány sztereotípiára nagyon jól gyorsíthatók, ami egyrészt a könnyű felniknek, másrészt a bajnok gumiknak köszönhető. A külsőknél sikerült ötvözni a lazább erdei talajon való biztos haladás, irányíthatóság, tapadás képességét az alacsony gördülési ellenállással, az alacsony súllyal, és a minden körülmények között remek gyorsíthatósággal.
A gép összességében kész koncepciót alkot, ám idővel – ha a sors úgy hozza – az agyakat és az első átdobót is SLX-re cserélném, hogy teljes legyen a kép. Azoknak tudom javasolni, akikben már konkrét elképzelés alakult ki a felhasználási területtel kapcsolatosan, és tudják, hogy egy minőségi krosszgépet szeretnének, felszereltségéhez, igényességéhez képest még éppen elfogadható áron.
Megjelent a Bikemag 2009. július-augusztusi lapszámában.
[poll id=”128″]
Forgalmazó: Mali Kft.
Származási hely: Tajvan
Vázgarancia: 1 év
Alkatrész-garancia: 1 év
Vázméretek: 48 cm; 52 cm (tesztelt); 56 cm
Ajánlott fogyasztói ár: 269.000 Ft
Vázanyag: Al 6061
Villa: SR Suntour NCX-D LO; 63 mm
Hajtómű: Shimano SLX Hollowtech II; 48/36/26 fog
Középcsapágy: Shimano SLX; integrált
Első váltó: Shimano Deore LX; TS
Hátsó váltó: Shimano SLX Shadow
Fékkarok: Shimano SLX
Váltókarok: Shimano SLX
Első agy: Shimano HB-M495A; Center Lock
Hátsó agy: Shimano FH-M495A; Center Lock
Fékek: Shimano SLX; 160 mm; Center Lock
Felni: WBP DP17 (Alexrims); 700C
Külsők: Schwalbe Racing Ralph; 28 × 1,35
Kormány: WBP; egyenes; 560 mm / OS
Kormányszár: NVO TM-3; állítható magasságú; 105 mm / 10 fok / OS
Kormánycsapágy: Cane Creek; félintegrált
Nyeregcső: WBP; 31,6 mm / 320 mm
Nyereg: WBP
Pedál: alu taposó
Geometriai adatok:
Fejcsőszög: 70,0 fok
Nyeregvázcső-szög: 72,0 fok
Nyeregvázcső-hossz: 520 mm
Felsőcsőhossz: 585 mm (csőközéptől csőközépig)
Vízszintes felsőcső-hossz: 610 mm
Tengelytáv: 1095 mm
Láncvillahossz: 445 mm
Kormányszárhossz: 105 mm
Középcsapágy-magasság: 300 mm
Tömeg: 12,37 kg (pedállal)
A Salgótarjáni Hegyikerékpáros Egyesület mozgalmas nyarának (XCO ob, Velosport Kupa, Negyven Hegyben Egyben teljesítménytúra, Karancs Királya) utolsó mozzanataként kerül megrendezésre vasárnap a IV. Tarján Kupa országúti kerékpáros mezőnyverseny.
Az Amatőr Kupa nyolcadik eseménye az idei szezon utolsó mezőnyversenye lesz – már ami a sorozatot illeti, a rövidtávon indulóknak egy, a hosszú távos kategóriáknak három kört kell teljesíteni a nógrádi megyeszékhely környékén. A kör a Salgótarján (Fő tér – Pintértelep) – Mátraszele – Kazár – Salgótarján (Forgách-telep – Fő tér) útvonalon kanyarog, 27 kilométer hosszban, 240 méter szintkülönbséggel, melynek felét közvetlenül a városba való visszatérés előtt egyben kell abszolválni. Az aszfaltminőség tekintetében az említett emelkedőt és a környezetében található kilométereket a 2007-es verseny előtt adták át közvetlenül, csakúgy, mint most a városból kivezető szakaszt, amelynek aszfaltozásával a mai napon végeztek – így a kör közel fele halad kiváló minőségű aszfaltcsíkon.
A versenyt először 2006-ban rendezték meg, egy távon és más központi területtel, akkor Szőke Gábor (Saxum KSC) diadalmaskodott abszolútban. A 2007-es évben már a fent említett útvonalon köröztek a versenyzők, a rajt-cél terület beköltözött a városközpontba, a már chip-es időméréssel lebonyolított versenyt pedig Specziár Viktor (Gepida – Velo.hu) nyerte. A tavalyi évben már Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzatának jelentős támogatását (is) élvezte a rendezvény, melynek eredményeképpen sikerült a teljes városközpontot lezárni és „átadni” a kerékpáros mezőnynek. A rajt-cél területen teljesen zavartalanná vált a versenyzők áthaladása, a közel kétszáz parkolóhelyen pedig kényelmesen elfértek az érkezők járművei – ezek idén sem lesznek másként. A tavalyi évben egy hosszabb szökés eredményeképpen Kiss Gergely (Atlantis Casino KSE) állhatott az abszolút dobogójának tetejére.
A rendezők felhívják a figyelmet a városba való visszaérkezésnél található lejtőn a megfelelő sebesség megtartására, mivel az eddigi években mindig akadt bukás ezen a szakaszon. A tavalyi évben éppen egy versenyt biztosító polgárőrt elsodorva, ketten borultak át a szalagkorláton, itt utólag már csak a helyzet komikussága került előtérbe – sérülés szerencsére ezen esetben nem történt. A nagy létszámú egyesületi rendezőséget a verseny lebonyolításában motorosok, polgárőrök és rendőrök is segítik majd, közel ötvenen – akik mindannyian azért fognak dolgozni, hogy ismét egy remek versenyen vehessen részt az, aki ellátogat augusztus 23-án Salgótarjánba!
