Home Blog Page 1246

Bringaexpo képözön

IV. PORT.hu Bringaexpo, 2011. március 3-6.
IV. PORT.hu Bringaexpo, 2011. március 3-6.

Három napja fogadja a látogatókat a III. Port.hu Bringaexpo, ahol a Bikemag is képviselteti magát. Természetesen minket is érdekelt, hogy mivel rukkolnak elő a hazai gyártók/forgalmazók, így futottunk egy kört a fotóapparáttal, és csokorba szedve adnánk közre egy szubjektív válogatást.

Bringaexpo_2_01Vitán felül áll, hogy egyre szebbek a Gepidák

Bringaexpo_2_02

A Gepida Asgard XTR Carbon verzióját tesztelte az Aktiv Radfahrer, és kategóriájában tesztgyőztes lett, így megkapta a maga TIPP-jét!

Bringaexpo_2_03

Ilyen is volt: Mali sör a Budapest-Bamako Mali rally apropójából

Bringaexpo_2_04

A saját szememmel látom, de még mindig nem hiszem el, hogy egy összecsukható vázas montinak ilyen szinten precíz lehet az illesztése az összecsukási hely mentén. Harminc centinél távolabbról meg nem mondaná senki, hogy ez egy összecsukható gép. Korábban teszteltük mi is Dahon eme modelljét

Bringaexpo_2_05

Fékkarba integrált csengő, szintén Dahon módra. Ötletes, hasznos, és még jól is néz ki

Bringaexpo_2_06

Majdnem minden kint van, ami új a Manitou-nál. Nyomkodtunk mostanában néhányat, és pozitívak voltak a tapasztalatok. Úgy látszik, néhány év mélyrepülés után újra tud jó villákat gyártani a Manitou

Bringaexpo_2_07

Erőteljes Marzós utánérzés a felülről megfúrt váll ezen a Nixonon.

Bringaexpo_2_08

A DT a második cég, aki felvállalja a karbon vállas/nyakas XC villát. Az RS SID után hosszú időnek el kellett telnie, mire ezt más is bevállalta. Kíváncsian várjuk, hogy a jövő évi modellpalettában is benn lesz-e ez a megoldás. Már csak a karbon becsúszószár hiányzik…

Bringaexpo_2_09

Egyre több gyártónál jelenik meg a BB30, és ez jó. De csak akkor, ha legalább olyan merevségű (leginkább karbon, vagy üreges alu) karral párosítják, mint amit a tengely is nyújt. Az FSA karbon karja ilyen. Azért láttunk olyat is, amikor, egy sima keskeny profilú kovácsolt alu kar volt összepárosítva a BB30-as tengellyel. Se nem könnyű, se nem merev, ellenben jó drága

Bringaexpo_2_10

Csalódást okozott a Sram XX hajtókarja. Nagyon keskeny a profilja. A láncvilla felé eső oldalról kézzel megnyomkodva is érezhetően/láthatóan hajlott. A Sram XX első váltói viszont fenomenálisak: érdemes figyelni a vékony acéllemezes bilincset. Karcsú, keskeny, erős. A széles üreges forgáspontok is etalon felépítésűek. Mi kell még?

Bringaexpo_2_11

Nem könnyebbek az Avid G3-as alu bakos tárcsái, mint a hagyományos full acél, viszont kicsit nagyobb az oldalmerevségük, és jobb a kinézetük mint a normál tárcsáké

Bringaexpo_2_12

Még egy iszonyat jó Sram első váltó. Na ezek aztán tényleg széles és stabil forgáspontok. Itt aztán nem kell félni a kikotyogósodástól

Bringaexpo_2_13

Nagyon várom már, hogy melyik telógyártó lesz az első, aki felvállalja, hogy a 140-150 mm-es rugóút felett a minimális első tárcsaátmérő a direct 180 PM lesz. Végre el lehetne felejteni ezt a szörnyen bután kinéző 160PM-180PM adaptert

Bringaexpo_2_14

Egyre komolyabb megoldásokat látunk az UMF gépein is. Érdemes a középrész környékét sasolni…

Bringaexpo_2_15

Konnektor orrú Röfi barátunk is tiszteletét tette a Lazer palettájában

Bringaexpo_2_16

Jó néhány éven át gondot okozott a Shimanónak, hogy a cipői ne csak jók legyenek, hanem szépek és pofásak is. Az idei évre egész pofás darabokat sikerült összehozniuk. A képen láthatót szívesen bevállalnánk…

Bringaexpo_2_17

Ultrakönnyű nagy átmérőjű szarv a Protól 7075 T6 aluból

Bringaexpo_2_18

Okos tervezés, gyönyörű kidolgozás. Megmondanád, hogy ez egy RST teló válla? Lassan érdemes lesz őket is komolyan venni

Bringaexpo_2_19

Országúti/trekking fronton dettó ugyanez a helyzet

Bringaexpo_2_20

A szerelők által gyűlölt üreges Dura-Ace lánctányér, melynek oldalmerevsége és ebből következőleg váltási precizitása és erőátviteli hatékonysága viszont vitán felüli

Bringaexpo_2_21

Minimál design, maximális funkcionalitás: Egy mozdulattal blokkolható első-hátsó rugózás egy Scott gépen. Kicsi, könnyű, jól néz ki, és még állítható is. A Fox/Shimano óriásbumszli Lock-Out karja emellett labdába sem rúghat

Bringaexpo_2_22

Az egyik legjobb alu dirt váz a Scott Voltage, elképesztő csőátmérőkkel és profilokkal

Bringaexpo_2_23

égre itthon is elérhető a Holzfeller OCT verzióban, mely jóval nagyobb oldalmerevséget nyújt kisebb tömeg mellett, mint a hagyományos kovácsolt verzió. Tekintélyes a kar oldalvastagsága is

Bringaexpo_2_24

Vaddisznó karbon küllős / karbon agyas Mavic kerekek is elérhetők már itthon

Bringaexpo_2_25

Személy szerint nagyon kedvelem és nagyra tartom a kevlárt, mint alapanyagot, de sajnos kerékpáros vonalon elenyészően kevesen használják, pedig nagyon sok helyen sokkal jobb tulajdonságai vannak, mint a karbonnak. A Bianchi ellenben újra elővette, és a vázaikban, villáikban különböző helyeken felhasználva rezgéselnyelő elemként alkalmazzák a kevlárszálakat

Bringaexpo_2_26

Stábunk összes tagja szerint a Campa karbon karjai és hajtóművei a legszebb hajtóművek a piacon, ráadásul a bennük alkalmazott technológia is az abszolút etalon kategóriába sorolja őket. Az olaszok tudnak valamit. A négyszögtengelyes cuccaik után sokat kellett várni rá, de azt hiszem megérte…

Bringaexpo_2_27

Na erre a gépre nagyon rádurrantunk Lcs-vel. 12-es átütőtengely, 1,5-1 1,8”-os szűkülő fejcső, extra alacsony felépítés, 160 mm rugóút, és a tejszínhab: a Hammerschmidt. Ha minden jól megy rövidesen teszteljük

Bringaexpo_2_28

Érdekes megoldás egy Magura telón a Lock-Out bowdenjének elvezetésére

Bringaexpo_2_29

Gyönyörű Trek női városi gép. Kár, hogy a Trek nem akar megjelenni nálunk, pedig lenne miről írni velük kapcsolatban

Bringaexpo_2_30

Érdekes, szögletes formákra alapozó Bontrager nyereg. A sok „szopottgombóc” űberíves nyereg mellett üdítő változatosság. Bejön. Szívesen tesztelnénk ezt is

Szöveg és fotó: Ardó Tamás

Szakmai nappal indított a III. PORT.hu Bringaexpo

Megnyitotta kapuit a 2010. március 4-én a III. PORT.hu Bringaexpo a Hungexpo vásárterületén. A csütörtöki szakmai nap után a kerékpáros újdonságokra éhes nagyközönség pénteken, szombaton és vasárnap rohamozhatja meg az expóterületet.

Bringaexpo_01

Hogy pontosan mit is talál majd ott? Valójában nemcsak kerékpárokat. A vásárterület honlapján így fogalmaznak az illetékesek:

„Elindult a visszaszámlálás, hiszen március 5-én újra „szárnyra kap” a Hungexpo Budapesti Vásárközpont. Az Utazás kiállítással idén 33. alkalommal repülhetjük körbe akár 1 nap alatt a Földet. Március 5-7-ig az utazási ajánlatok krémjéből válogathatnak a pihenni vágyók. Ezúttal 25 ezer négyzetméteren 7 kiállítás, közel ezer kiállítója mellett három napon át a kísérőprogramok kavalkádja, igazi fesztiválhangulat várja a közönséget.

A Budapest Boat Show a Golf Expóval kiegészülve a luxus kedvelőit, míg a II. Európai Leader Expo a hagyományokhoz ragaszkodókat, a III. PORT.hu Bringaexpo a két keréken, míg a Karaván Szalon a négy keréken közlekedőket invitálja egy kellemes túrára így tavasz elején. A csillogás, a drágakövek szerelmeseit a Karát Ékszer Sziget csábítja el remekeivel.”

Bringaexpo_02

Persze a Bikemag olvasóközönségének tagjai minden bizonnyal nem a csillogás és a drágakövek szerelmesei közül kerülnek ki, így leginkább a kerékpáros szekció tarthat érdeklődésre számot részükről. A kiállítók listáján közel minden idehaza forgalmazott márka képviselője szerepel, és találkozhatunk néhány valódi csemegével is. Előzetesen álljon itt erről néhány fotó Atom jóvoltából.

Bringaexpo_03

Az expón jelen van természetesen a Bikemag is, standunkon (B pavilon E3 stand) pedig három dolog várja az érdeklődőket. A brnói vásárt stábunk részéről András és Géza látogatja rendszeresen, ők válogattak most kedvenc cseh márkáik közül néhány bemutató darabot. A 4Ever, a Pells, a Superior és az Agang egy-egy idehaza kevésbé ismert modellje tekinthető meg nálunk. Aki többre vágyik, azt idén is várja a Bike Brno, 2010. október 7. és 10. között.

Bringaexpo_04

Emellett összehoztunk ismét egy retrobike kamarakiállítást, ennek keretein belül az olasz márkák rajongói és a régi kisipari magyar bringák szerelmesi egyaránt megtalálhatják a nekik való csemegét. A kiállítás egyik sztárja az a második világháború előtti Diamant pályatandem, mely most először szerepel kiállításon, de figyelmet érdemel a Shimano Dura-Ace AX szett bemutatására készült spéci aerodinamikus országúti gép is 1981-ből.

Bringaexpo_05

Lemaradtál valamelyik régebbi számunkról? Hiányos a Bikemag kollekciód az elmúlt 3 év terméséből? Sebaj, most akár komplett 2008-as és 2009-es évfolyamot is vásárolhatsz két korsó jó minőségű csapolt sör (= általános egyenértékmérő) áráért.

Bringaexpo_06

Aztán lesz kultúrprogram is ám… – ez viszont már a B pavilon színpadán. A szombati és vasárnapi látogatókra az alábbiak várnak:

Szombat:
13:00-14:30 – Szanyi Gergő előadása
14:30-15:00 – Team Prolog csapatbemutató
15:00-15:30 – Aegon-Vuelta csapatbemutató
15:30-16:00 – Merida csapatbemutató
16:00-21:00 – Spinning

Vasárnap:
15:00: 100 nap bringa előadás

Bringaexpo_07

Bővebb információk a kiállításról:
www.bringaexpo.hu
www.hungexpo.hu

Bringaexpo_08

Juszkó János: aki legyőzte Felice Gimondit az olimpián…

A Békeversenyek történetének legszebb magyar vonatkozású pillanata: 1966-ban a 6. szakasz győztese Juszkó János, harmadik Megyerdi Antal

…vagy szakaszt nyert a „béketábor Tour de France-án”, avagy sárga trikós volt a Jugoszláv Körversenyen, az év kerékpáros sportolója 1964-ben és 65-ben, aki amatőrként többször hajtott egy mezőnyben minden idők legnagyobb versenyzőjével, Eddy Merckx-szel – és lehetne még halmozni a jelzőket…

Juszkó János kerékpáros karrierje két egykoron kiemelkedő fontosságú bringás fogalommal forrt össze: a Békeversennyel és a 100 kilométeres csapat időfutammal. Azóta sajnos már mindkettő a múlté, a BVSC egykori menőjétől ellenben megtudhatjuk, miről is szóltak ezek, illetve milyen volt a hatvanas-hetvenes évek hazai és nemzetközi kerékpársportja.

Juszko_01

Rendhagyó módon nem a sportkarrier kezdetének taglalásával, hanem egy eredménylistával kezdünk. Az 1964-es Tokiói olimpia mezőnyversenyének végeredményei hevernek az asztalon. Meg egy idézet a BVSC évkönyvéből: „Ma már legendaszámba megy, hogy ő volt az egyetlen magyar, aki az országutak akkori királyát a belga Eddy Merckx-et is legyőzte”. A győzelem stimmel, a legyőzött ász azonban – mint kiderült – a nem kevésbé neves Felice Gimondi volt…

– Mi történt pontosan ezen a mezőnyversenyen, ahol ön a győztestől mindössze egytized másodperccel elmaradva, a bronzérmessel azonos idővel érkezett a 24. helyen?

– Komoly tempó volt, de szerencsére nem voltak erős emelkedők. Néhány világbajnokságon ennél sokkal nagyobb szintkülönbségű pályák is előfordultak akkoriban. Voltak sikertelen szökési kísérletek, de végül a célegyenesig a mezőny java együtt maradt. A befutó egy nagyon széles útszakaszon volt, 2-3 km hosszú egyenes után következett a célvonal. Amikor ráfordultunk a célegyenesre, történt egy bukás. A Megyerdi Tóni is belekeveredett, én szerencsére előbbre voltam a mezőnyben. Nem voltam jó sprinter, viszont a Tóni igen, ha ő akkor az én helyemen teker, akkor biztosan a tízben van. Hatalmas kavarodás volt a célegyenesben. Akkoriban Gimondi volt az olaszok legjobbja, Merckx-szel végig egymást figyelték, ezért gondoltam, hogy a belga is mögöttem végzett. Az eredménylista alapján azonban úgy tűnik Merckx előttem futott be, viszont Gimondi mögöttem. Furcsálltam amúgy, hogy a végén nem voltak sehol a demokratikus országok legjobbjai. Egyedül a lengyel Jan Kudra meg a cseh Daniel Garc végzett előttem, pedig komoly nagy csapatok voltak ott, például a szovjetektől. Ezzel szemben a magyar válogatott minden tagja végigment. Érdekesség, hogy ez volt az első alkalom az olimpiák történetében, amikor ezredmásodperces pontossággal mérték az időeredményeket.

Juszko_02

– Milyen körülmények között laktak és készültek Tokióban?

– A központi tábor mellett helyezkedett el a legtöbb sportlétesítmény, a kerékpáros pályát innen 50 kilométerre építették fel. A velodromot kétszintes szállásépületek vették körül, itt laktunk mi, és ide érkeztek meg 10 nap különbséggel a magyar pályaversenyzők is. Mi ott magunkban elég mostoha életet éltünk, mert például míg a japán szakácsok mellé a németek, a franciák, a belgák hoztak sajátot maguknak, addig a magyaroké a központi táborban volt. Étkezésnél kipakolták a különböző ételeket, lehetett választani. Hát bizony sokszor nem találtunk megfelelőt a magyar gyomornak… Egyszer be is bicikliztünk a központi táborba, a Kurucz Toncsi volt akkor a magyar delegáció szakácsa, és mindenki mehetett oda enni. Más nemzeteknél is elég sok magyar volt, meg hozták a barátokat, úgyhogy amikor odaértünk, már csak a paprikás csirke szaftja jutott, a nagy üstből mártogattuk kenyérrel. Ennek ellenére örültünk, hogy végre valami jó magyar kaját is ehetünk.

A mi pechünk az volt, hogy a versenyszámunk az olimpia legvégére esett. Egy hónapja kinn voltunk már akkor, csak edzettünk, edzettünk, az ember bizony ebbe már egy kicsit belefásul. Kifogtunk ráadásul egy olyan időszakot, hogy trópusi eső esett 8-10 napon keresztül. A szervezők görgőket állítottak fel nekünk, csak beltérben lehetett edzeni, mert ha kiment az ember, egy pillanat alatt bőrig ázott. Ez az időszak egy kicsit megviselt minket, rányomta a bélyegét a teljesítményünkre. Pedig például a 100 kilométeres csapatversenyben akár kedvezőbben is alakulhattak volna a dolgok, mert jó pár hozzánk hasonló képességű csapat szerepelt elég rosszul. Ha egységesebbek vagyunk, akkor valószínű, hogy nem a 12. helyen, hanem akár sokkal előbbre is végezhettünk volna. A 100 kilométeres csapatszámban a részvételt egyébként annak köszönhettük, hogy egy évvel előtte a Belgiumban, Herantalsban rendezett világbajnokságon a Juszkó–Mahó–Stámusz–Török összeállításban elég jó eredményt értünk el. Ha jól emlékszem, 20 másodperccel maradtunk el a harmadiktól, nyolcadikak lettünk végül. Ezt úgy értékelte az Olimpiai Bizottság, hogy indulhatunk Tokióban is. Aztán kivették a Török Győzőt a csapatból, mondván, hogy túl idős és jobb lesz helyette a Mészáros Bandi, de valahogy felborult a csapategység ezáltal, és inkább rosszabbak lettünk. Győző nagyszerű bringás volt, sokat tanultam tőle. Amikor készültünk a világbajnokságra, ő irányított minket, módszereit tekintve nagyon sok mindenben előremutató volt. És ez meg is látszott az eredményeinken.

Elrajtol a 100 kilométeres időfutam csapat: (balról) Juhász Béla, Megyerdi Antal, takarásban Juszkó János és Mahó László
Elrajtol a 100 kilométeres időfutam csapat: (balról) Juhász Béla, Megyerdi Antal, takarásban Juszkó János és Mahó László

– Hogyan edzettek a 100 kilométeres csapatversenyre?

– Legjobban talán a tokiói olimpia előtti felkészülést tudom elmondani. Az 1-es úton Tata felé szoktunk edzeni. Ez a szakasz azért volt jó, mert Bicskénél meg még néhány helyen vannak benne jó kis húzódások, ott nagyon el kell találni ahhoz az áttételt, hogy a tempó, a sebesség megmaradjon és forogjon a láb. Nagyon jól begyakoroltuk, hogy ezeken a hosszú emelkedőkön jól tudjunk haladni. Utána a másik oldalon visszajöttünk, visszafelé pedig jól kipörgettük a lábat. Olyan is volt, hogy a valamikori főiskolai vb körpályáján edzettünk, amelyik Zugligettől ment fel majdnem a Normafáig, aztán vissza, majd fel megint. Itt 52/13-al, kellett menni jó néhány kört. Ez azt a célt szolgálta, hogy erősítsük a lábunkat. A végső cél az volt, hogy nagy áttétellel is forogjon az ember lába, és a 100 kilométeren végül a 44-46-os átlag meglegyen.

 

– Hogyan zajlott egy ilyen csapatverseny?

– Két-három percenként indultak a csapatok, kísérő kocsival, melyen a tartalékkerekek és a tartalékbiciklik voltak. Meg kellett választani jól a sebességet, mert az utolsó harmincasra is kellett, hogy erő maradjon. Nálunk a Stámusz Feri volt az, aki ezt jól eltalálta – érezte a 44-45-ös tempót. Aztán ki hogyan bírta erővel, rövidebb-hosszabb, 200-300 méteres vezetéssel haladtunk. Aki jobban bírta, az többet vezetett, de 400 méternél még a legerősebbek sem mentek többet a sor elején. Nagyon sok múlt azon, hogy hogyan válogatják össze a négy embert, hogy közel azonos eredményt tudjanak nyújtani. Bár a harmadik célba érkező ideje számított – tehát a csapat egyik tagja feladhatta –, de az volt a legjobb, ha mindenki ott marad a végéig, és egyforma erővel végig tudják dolgozni a távot.

Autogramgyűjtők gyűrűjében
Autogramgyűjtők gyűrűjében

– Kaptak instrukciókat a kocsiból?

– Néha megközelített minket az autó, és esetleg annyit mondtak, hogy menjünk gyorsabban. Akkoriban a verseny közbeni kommunikáció nem volt annyira kidolgozott, mint azt mostanság látom a profiknál. Arra sem volt példa – pedig nagyon jó lett volna –, hogy tudja az ember, hogy a többiekhez képest hogyan áll. Abban az esetben például egy kicsit gyorsabb tempóval a végén megelőzhettünk volna még pár csapatot.

– Milyen kerékpárokkal mentek ezeken a csapat időfutamokon?

– Ugyanazokkal a kerékpárokkal mentünk, mint mezőnyben. Annyi volt a különbség, hogy könnyebb kerekekkel és más áttétellel szereltük fel őket. Hátul 13-21-es, egyesével emelkedő fogszámú, ötsebességes sorokat használtunk. Elöl két lánckerék volt fenn, a legideálisabbnak a 100 kilométeres számhoz az 54-es bizonyult.

– Gyakori volt ezeken az időfutamokon a géphiba?

– A defekt az, ami legtöbbször előfordulhatott, mert az igazság az, hogy a 100-as csapatra igyekeztünk minél vékonyabb gumikat, minél könnyebb kerekeket feltenni. Voltak speciális Scheren márkájú kerekek, ezeket használtuk, és általában 20-22 dekás szingókat tettünk fel rájuk. A 26-28 dekás volt az országúti átlag, időfutamra kipróbáltunk 18 dekásat is, de végül a 22-es vált be – ez még kellőképpen defektállónak bizonyult. Bár szerencsére a csapat időfutamot általában jó minőségű betonúton rendezték. Ha valaki defektet kapott, ott volt a tartalékkerék, vagy a tartalékkerékpár. Ez 10-20 másodpercet jelentett időben. Ha a negyedik ember lyukad ki a táv második felénél, akkor már nem várják meg, felesleges – hacsak nem a legerősebbről van szó. A könnyű kerekekről eszembe jut egy történet. A Békeversenyen is volt csapat időfutam. A német városokban akadt egy-két rázós kiskockaköves szakasz. A Horváth Feri betett magának hátra egy pehelykönnyű pályafelnivel fűzött Scheren kereket. Ahogy beértünk a városba, pont akkor váltott, és beállt utolsónak. Ahogy ráhajtottunk a kockakőre, szabályosan leült a hátulja a bringájának. Szerencsére hárman még maradtunk, beértünk, a csapat így nem szenvedett hátrányt. Ha elöl haladva történik vele ugyanez, átesünk rajta mindnyájan. Amikor behozták a biciklijét, láthattuk, hogy az alumínium felni anyaga olyan vastag, mintha fogpasztás tubusból lenne, a küllőanyáknál erősítették csak meg fabetétekkel.

Korabeli gyorshír a Képes Sportban
Korabeli gyorshír a Képes Sportban

– Ha már szóba került a Békeverseny, térjünk is át erre a témakörre! A magyar versenyzők közül négyen nyertek szakaszt a szocialista blokk legjelentősebb többnapos versenyén – Megyerdi Antal, Takács András, Szlipcsevics István és ön. Hogyan jött össze ez az 1966-os szakaszgyőzelem?

– Elmenésben voltunk vagy nyolcan, a katowicei stadionhoz pedig egy hosszú egyenes szakasz vezetett. Kísért minket a televízió, az utolsó 50 kilométert közvetítette a tévé. Amikor a közvetítő autó befordult a célegyenesbe, volt egy kis kavarodás. Két srác elesett, számomra viszont ez a helyzet kedvezően alakult, mivel ott voltam az első sorban, és elsőnek fordultam a salakra. Bár jó erőben éreztem magamat, nem tudom, hogy mi lett volna, ha fej-fej mellett fordulunk a stadionba. Megőriztem a befordulásnál szerzett elsőségemet, így lettem végül szakaszgyőztes. A dologban az volt a nagyszerű, hogy Megyerdi Tóni harmadik lett, így két magyar állt a dobogón. Az már csak hab a tortán, hogy az előző napi szakaszt meg éppen a Tóni nyerte.

A Békeverseny magyar csapata 1961-ben: (balról) Megyerdi Antal, Juszkó János, Aranyi Lajos, Mezei József, Horváth Ferenc és Török Győző
A Békeverseny magyar csapata 1961-ben: (balról) Megyerdi Antal, Juszkó János, Aranyi Lajos, Mezei József, Horváth Ferenc és Török Győző

– Mi volt a magyar csapat taktikája egy ilyen többnaposon?

– Az igazság az, hogy különösebb taktikánk nem volt. Annyira szétszóródtunk és sodródtunk a mezőnyben, hogy nem nagyon jöhetett szóba a klasszikus csapattaktika. Arra, hogy összeálljunk mondjuk hárman, és elmenjünk a mezőnytől, vagy rámenjünk a sprintekre, arra nekünk erőnk nagyon nem volt. Magányos farkasokként küzdöttünk, kivéve, ha egy csapattárson segíteni kellett: elesett, eléhezett, elfogyott a kulacsából a víz, vagy ilyesmi. A mi időnkben még nem lehetett a kísérő kocsiból frissíteni, azt kellett beosztani, amit az ember magával vitt. Csak 160 kilométer feletti szakaszokon volt egy kijelölt frissítőállomás, ahová előrementek a kísérők, és oldalzsákban feladták azt, amit az ember összekészített magának.

Igazából a gyorsaság hiányzott a taktikázáshoz. Amikor tízen-tizenketten idehaza hóban-sárban edzettünk a téli és tavaszi időszakban, nem tudtunk elérni olyan tempót, mint ami a Békeversenyhez szükséges lett volna. Annak ellenére sem, hogy volt olyan év, amikor 8000 kilométert hajtottunk itthon novembertől májusig. Kondícióban, állóképességben tehát nagyjából ott voltunk, de nem volt meg a sebesség. Sokat számított volna, ha tavasszal mi is valami meleg helyen tudtunk volna edzeni. A németek ilyenkor lementek Bulgáriába, az oroszok meg a Kaukázusba, itt-ott versenyeken is indultak már, így edzettek a Békeversenyre, ahová amúgy minden európai ország a nemzete legjobbjait küldte el az amatőrök közül.

Volt egy dolog, amire éppen ezért nagyon büszke vagyok. Lila trikót viselt mindig a mezőny legaktívabb versenyzője. Pontozták, ha valaki olyan elmenésbe keveredett, ahol 2 és fél percnél nagyobb volt az előny, illetve volt naponta két-három részhajrá. Nem tudom, hogyan csináltam, de egyszer öt napig rajtam volt ez a lila trikó. Prágában volt a befutó. Megmondom őszintén, nem igazán reménykedtem, de az is lehet, hogy túl hamar feladtam. Nem túl erős csapattal voltunk akkor kinn, nem nagyon tudtak volna segíteni. Mögöttem második volt Manfred Dähne, a keletnémetek 1000 méteres világbajnoka, így nem engedhették meg maguknak, hogy a legvégén is második legyen. Összeállt tehát az utolsó szakaszon a német sor, és mint a gyorsvonat haladtak el a mezőny mellett, nem tudtam rájuk menni úgy, hogy ne ő nyerte volna mindegyik hajrát. Úgyhogy a végén pár ponttal lemaradva lettem második, de azért jó érzés volt, hogy öt napig rajtam lehetett a trikó.

A Békeverseny olykor egészen extrém kihívásokat is tartogatott – a kép előterében interjúalanyunk
A Békeverseny olykor egészen extrém kihívásokat is tartogatott…

– Egy-egy ilyen Békeversenyen 6 fős nemzeti válogatottak indultak. Hány fős kísérő személyzet segítette a versenyzőket?

– Volt a csapatvezető, volt egy szerelő és egy masszőr. Orvos csak egyszer-egyszer tartott velünk. A két legfontosabb ember a szerelő meg a masszőr volt. A masszőrök közül a legemlékezetesebb Koloncsák István, azaz Tutu bácsi. Mindig mondtam neki, hogy ha éjfélkor is kerül rám a sor, jöjjön be és keltsen fel. Úgy vártuk, mint a messiást…

– Gyúróra gondolom szükség is volt, ahogy elnéztem ezek kivétel nélkül 2000 kilométer feletti távval rendelkező többnapos versenyek voltak…

– Valóban kemény volt, négynaponként volt csupán egy-egy pihenőnapunk. Több olyan versenynap is előfordult, amikor délelőtt az egyenkéntire, délután meg a mezőnyversenyre került sor. A távolság mellett borzasztó sokat szenvedtünk az időjárás miatt. Tőlünk északabbra május elején még igencsak hűvös idők jártak. Ráadásul, ha ennek tetejébe még esett is az eső, az maga volt a gyötrelem. El lehet képzelni, milyen lehetett napokon át egy szem rövid kerékpáros nadrágban meg mezben hajtani. Olyan Békeversenyre is emlékszem, ahol szinte egyfolytában esett. A hatodik napon már megcsipkedtem magamat, nem hittem el, hogy mit ki nem bír az ember bőre, meddig bír ázni még…

– Persze ha jól tudom, nem a Békeverseny volt az egyetlen többnapos, ahol elindultak…

– Így van, mentünk a Mexikói Körversenyen is két alkalommal. Ott 1966-ban összesen 19 versenynap szerepelt a programban, egyetlen pihenőnappal. Mintegy 2900 kilométert hajtottunk, előfordult, hogy 3300 méterre is felmentünk. A csapatversenyt végül megnyertük. A győzelemben sok szerepe volt Szabó Lajosnak, aki nagyon jó edző volt. Mindent ő intézett nekünk, rendben tartotta a kerékpárokat, masszírozott és nagyszerűen irányított minket a saját versenyzői tapasztalatai alapján. Igyekezett minden szituációban segíteni rajtunk.

Második alkalommal, amikor kinn voltunk, a Balaskó Gyuri bukott és jelentős időhátrányba került, így lettünk negyedikek, az oroszok löktek le minket a dobogóról. Ez egy nagyon jó orosz csapat volt, akikhez mi fel sem nőttünk a Békeversenyeken tavasszal. De amikor nyáron már jól ment a bringa, akkor – nem nagyképűségből mondom – már bárkivel felvehettük a versenyt. Nagyon jó kis csapatunk jött össze akkoriban: Balaskó, Juhász, Megyerdi, Polaneczky, Takács… Mindig próbáltuk összehasonlítani magunkat a kintiekkel, a profikkal, érdekelt, hogy hogyan tudnánk velük lépést tartani. Biztos vagyok benne, hogy jó eredményeket tudtunk volna magasabb szinten is elérni. A Jugoszláv körversenyen például 1969-ben a Takács Bandi második lett Joop Zoetemelk mögött, aki a következő évben második lett a Touron.

A magyar válogatott az 1966-os Mexikói Körversenyen – elöl Juhász Béla, a sorban negyedik Juszkó János
A magyar válogatott az 1966-os Mexikói Körversenyen – elöl Juhász Béla, a sorban negyedik Juszkó János

– Ha már a profiknál tartunk… A szocializmusban eléggé relatív volt, hogy ki a profi, meg ki nem. Az önök esetében ez hogyan nézett ki?

– Próbálták kendőzni a demokratikus országok részéről ezt a kérdést. Nekem például rengeteg kikérőm volt, versenyekre mentünk, edzőtáborba. Egyszer-egyszer kellett csak bemennünk a munkahelyünkre. A személyi fizetésem, amit a MÁV-nál megállapítottak nekem, az egy jó szakmunkás fizetésének felelt meg. Akkoriban már voltak tárgy-, meg később pénzdíjazások az amatőr versenyeken, ez jelentett a családnak egy kis előrelépést anyagilag. Kaptunk kalóriapénzt is, de a sportágak között a legalacsonyabbnak a kerékpárosoké számított.

– Ugorjunk vissza egy nagyot az időben! Mikor és hol kezdett el versenyezni, és milyen klubokban folytatta?

– A szegedi Honvédban kezdtem 13 éves koromban, azaz 1953-ban. Amikor megszüntették a Honvédot, átmentem a szegedi Vasutasba. Szerencsém volt, mert éppen akkoriban gyűjtöttek össze egy fiatal válogatott keretet. Thoma Józsi bácsi volt akkor a Tipográfia edzője, így ő is lejárt a vidéki versenyeinkre. Látta, hogyan hajtok serdülőként meg ifiként, ő figyelt fel rám, így 1958-ban már a válogatott keret tagja voltam, 1959-ben pedig bekerültem a Békeverseny csapatba is. A budapesti Vasas hozott fel pestre, erre szükség is volt, mert nagyon sok vidéki, aki bekerült a válogatottba és nem költözött fel, hamar ki is esett. Aztán persze nagyon nehéz volt itt a pestiek között a becsületet kivívni. Komoly edzésmunka folyt, sokkal komolyabb, mint vidéken. A 200 kilométeres területi bajnokságot például fél órás előnnyel nyertem, annyira nem voltak otthon ellenfeleim. Ellenben amikor a fővárosba kerültem, a válogatott első pár edzésén csak úgy kapkodtam a lábamat, alig tudtam velük lépést tartani.

Aztán a Vasasnál nem tudtak rendesen munkahelyet szerezni, családom volt, a népligeti Vasas pályán laktunk egy öltözőben. Vasútforgalmi technikumban érettségiztem, és úgy gondoltam, hogy jó dolog lenne, ha visszatérnék a szakmámhoz. A BVSC-be igazoltam tehát, az átigazolás miatt ki kellett várnom a 6 hónapot, a Békeverseny is kimaradt ebben az évben, de végül sikerült. Pataki József (Patyi bácsi) lett az edzőm.

Rajthoz készülődik a magyar válogatott Bécs belvárosában a Bécs–Budapest verseny alkalmából (balról a harmadik Juszkó)
Rajthoz készülődik a magyar válogatott Bécs belvárosában a Bécs–Budapest verseny alkalmából (balról a harmadik Juszkó)

– Érdekes, hogy bár ön volt a korszak nemzetközi szinten egyik legeredményesebb magyar országúti versenyzője, a bajnoki címek tekintetében nem áll túl jól…

– Hát valóban nem volt túl sok, ez valahogy kimaradt az életemből. A magyar bajnokságokon sajnos sosem tudtam úgy szerepelni, hogy valaki ne vert volna meg. Úgy nyertem az egyéni összetett futamú ob-t 1968-ban, hogy pontozták a jelentősebb országúti versenyek eredményeit, és azt összeadva én lettem első. Emellett egy terepbajnoki címet szereztem.

– A győzelmei közül melyik a legkedvesebb?

– A Békeverseny szakaszgyőzelem. Csodájára járt mindenki. Nagy élmény volt még az olimpiai szereplés – bár arra utólag sokan mondták, hogy lehetett volna jobb is. Aztán ott volt még, amikor sokáig vezettem az összetettet a Jugoszláv Körversenyen, vagy amikor a Mexikói Körversenyen a csapatversenyt nyertük. Világbajnokságon voltam 21. meg 22., nem nagy eredmények ezek, de a mi felkészülésünkkel mégis jónak mondható.

Edzőként (jobbra, sárgában) a Millenárison
Edzőként (jobbra, sárgában) a Millenárison

– Miért és mikor hagyta abba?

– Egész pontosan 1973-ban. Részben idős voltam már akkor, meg már inkább a család, a kereset volt a fontosabb. Szépen kigyógyultam hát sportból, és a későbbi munkám sem engedte meg, hogy eddzek, vagy a sportban tevékenykedjek mellette. Versenyzőként az utolsó három évben a frissen alakult sportiskolában voltam edző. Karaki Zoli bácsi volt a kerékpáros szakosztály vezetője, akkor végeztem el az oktatói tanfolyamot, és engem választott. Szerveztünk Zuglóban egy tehetségkutató versenyt, ahová akkor, a hetvenes években hétszáz gyerek jelentkezett. A népstadion körüli pályán voltak a válogató versenyek. Ebből a hétszázból hatvanat-hetvenet vettünk fel, Zoli bácsi volt a mesterük, ebből a keretből került ki a későbbi válogatott krémje. Ami engem illet, úgy gondolom, most is ezt kéne csinálni: a jól szervezett utánpótlás-nevelésben látom a sportág jövőjét.

A Békeversenyek történetének legszebb magyar vonatkozású pillanata: 1966-ban a 6. szakasz győztese Juszkó János, harmadik Megyerdi Antal
A Békeversenyek történetének legszebb magyar vonatkozású pillanata: 1966-ban a 6. szakasz győztese Juszkó János, harmadik Megyerdi Antal

Juszkó János fontosabb eredményei:

Magyar bajnoki győzelmei:
– 1965 – terepbajnok (BVSC)
– 1968 – egyéni összetett országúti bajnok (BVSC)

Olimpiai részvétel:
– Tokió, 1964 – mezőnyversenyben 24. (194,832 km; 4:39’51,74”; 132 résztvevő)
– Tokió, 1964 – országúti csapat időfutamban 12. (109,893 km; 2:32’19,96”; 33 csapat, a magyar csapat tagjai: Juszkó János; Mahó László; Mészáros András; Stámusz Ferenc)

Világbajnokság, eredmények:
– 1963, Herantals – 100 km-es csapatversenyben 8. (Juszkó–Mahó–Stámusz–Török)
– 1964, Albertville – 100 km-es csapatverseny 10. (Juszkó–Mahó–Stámusz–Mészáros)

8 Békeversenyeken vett részt (1959, 1960, 1961, 1962, 1964, 1966, 1967, 1969):
– 1966 – szakaszgyőzelem: 6. szakasz Gottwaldov–Katowice 209 km (5:12’12”, 40,19 km/h)
– négy alkalommal szakasz második, egy alkalommal összetett 8.

Mexikói körverseny, 1966:
– a csapatversenyt megnyerő magyar csapat tagja

Az év országúti kerékpáros sportolója 1964-ben és 1965-ben

Szöveg: HBalage
Fotó:
HBalage, Juszkó János archívuma

UMF forgatás Miskolcon

Forogtak a bringások és a kamera a miskolci Factory Arénában. Nagy Gizmo Attila mellett a UMF nemzetközi dirt szekciójának képviselői, Lars Kleuters (dirt, street) és Clemens Caudela (dirt, street) Németországból, míg Roland Harrer (BMX) Ausztriából érkezett a forgatásra. Baki Ádám, Kovács Márk és Szántó Tamás egy eddig nem látott szemszögből készített bringás filmet.

UMF_01

Baki Ádám ,,Pixel” kérdésünkre elárulta, hogy egy olyan rövidfilmet készítenek, amely arra lesz kiélezve, hogy a bringások a levegőben töltött ideje alatt, szabad szem számára nem látható mozdulatokat is a közönség elé tárják. Ehhez egy speciális Weiscam kamerát és a szükséges stúdiót állították fel a streetpark területén. A kamera különlegessége, hogy az általános 25 kép/másodperc helyett akár 1000 filmkockát is tud készíteni másodpercenként, amely segítségével egy reumás csiga sebességére lassítható a felvétel és a legkisebb mozdulat is pengeélesen látható.

UMF_02

A pályát gondosan berendezték a kétnapos forgatásra, így kezdődhetett is a munka. A világítást a Light Odyssey csapata biztosította, a kamerát Baki Ádám (Pixel) és Kovács Márk kezelte, a kameratechnikus pedig Szántó Tamás volt. A forgatás werkfilmje hamarosan elérhető lesz a BringaTv jóvoltából.

UMF_03

Az egész csarnokot elborították a nagyfeszültségű kábelek, statívok, fényszórók, ponyvák. Mire minden technikát sikerült összehangolni, a ridereknek is volt bőven idejük bemelegíteni. A forgatóstáb jelzésére 1-1 bringás lódult neki az ugratónak és a legjobb trükkjeit vetette be újra és újra. Nagyon kemény feladat elé kerültek a bringások, hiszen reggeltől estig a maximumot kellett kihozni magukból. Folyamatosan nyomták a szupermeneket, 360-kat, szaltókat… le a kalappal előttük!

UMF_04

A film várhatóan március közepén kerül bemutatásra.

Aki pedig a felhasznált technikáról is többet szeretne tudni, látogasson Pixel honlapjára: http://www.every7years.net/?cat=9&lang=hu

További információk:
http://superscript.hu/blog/2010/02/miskolci-umf-forgatas-kepei-2/
http://www.bikefun.hu/umf-forgatas-miskolcon
http://www.bikefun.hu

Forrás: UMF sajtóközlemény
Fotók :
Nádházi László és Primusz Péter

UMF_05

Az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet résztvevőket keres

fotó: Racinecyclery.com

Az ELTE Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet résztvevőket keres egy ismert, legális teljesítményfokozó szer hatásának vizsgálatához. A vizsgált szer –, amiről a résztvevők részletes tájékoztatást kapnak majd – nem szerepel egyetlen dopping listán sem, tehát nem minősül tiltott szernek sem verseny közben, sem versenyen kívül. A vizsgált szernek továbbá nem ismert semmilyen negatív mellék- vagy egészségkárosító hatása.
A résztvevőknek laboratóriumban, saját országúti kerékpárjukkal „görgőn” kell tekerniük kétszer 15 percet, maximális erővel. A két tekerés között 5-7 nap pihenő lesz. A második felmérést egy interjú, valamint néhány pszichológiai teszt kitöltése követi.
A vizsgálat eredményeit külföldi és hazai tudományos folyóiratokban tesszük közzé.

A vizsgálatra aktív, versenyzői engedéllyel rendelkező kerékpáros vagy triatlon versenyzők jelentkezését várjuk az alábbi email címre:

sportvizsgalat@ppk.elte.hu

Gunn-Rita, Hermida és társaik: a Multivan Merida Biking Team 2010

William Cheng Merida elnökkel pózolnak a 2010-es kerettagok, balról: Genze, van Houts, Milatz, Kugler, Käß, Näf, Dahle Flesja, Hermida

Két Európa-bajnoki arany és egy ezüst; 2 arany és további 9 dobogós helyezés a világkupa futamokon; 5 világkupa futam csapat összetett; világkupa összetett csapatgyőzelem, világranglista csapatgyőzelem, világranglista 2., 4. és 7. hely. Tömören ez volt a Multivan Merida Biking Team 2009-es mérlege.

És kik vannak az eredmények és a számok mögött? 2010. február 20-án a csapat Mallorcán rendezett bemutatóján ez is kiderült, illetve az is, hogy 2010-ben kik vágnak neki ismét az éremvadászatnak.

William Cheng Merida elnökkel pózolnak a 2010-es kerettagok, balról: Genze, van Houts, Milatz, Kugler, Käß, Näf, Dahle Flesja, Hermida
William Cheng Merida elnökkel pózolnak a 2010-es kerettagok, balról: Genze, van Houts, Milatz, Kugler, Käß, Näf, Dahle Flesja, Hermida

Az idei keretet a csapat sajtófelelőse, Thomas Giger mutatta be, de előtte röviden ismertette, mit is tettek le az asztalra a versenyzők 2009-ben. A Multivan Merida Biking Team 2009. június 22-én lépett a világranglista élére a csapatok versenyében, és innentől kezdve előnyük kitartott egészen a szezon végéig. Emellé befigyelt még a világkupa csapatelsőség is. Hogy mindez hogyan sikerülhetett? Hát, többek között 11 világkupa dobogós helyezéssel és további 18 top 15-ös helyezéssel. Hermida két világkupa-futamot nyert 2009-ben, Ralph Näf pedig négyszer állhatott a dobogón. Emellett említést kell még tenni Ralph és Gunn-Rita Európa-bajnoki címeiről is.

A csapatbemutató elején minden versenyző elénekelte a kedvenc nótacsokrát – Gunn-Rita Dahle Flesja a „Lányok a legényt jól megbecsüljétek…” kezdetűvel nyitott, majd a „Kis kút, kerekes kút…” klasszikussal folytatta. Természetesen nem így történt, de ez most mindegy…
A csapatbemutató elején minden versenyző végigénekelte kedvenc nótacsokrát – Gunn-Rita Dahle Flesja a „Lányok a legényt jól megbecsüljétek…” kezdetűvel nyitott, majd a „Kis kút, kerekes kút…” klasszikussal folytatta. Természetesen nem így történt, de ez most mindegy…

A 2009-es szezon volt az első, amikor a Multivan Merida Biking Team komoly hangsúlyt fektetett a cross country mellett a maraton versenyekre is, és egyből a világ élvonalába küzdötték fel magukat. Az Andreas Kugler-Hannes Genze kettős megnyerte a Trans-Schwarzwaldot, közvetlenül azután, hogy másodikként végeztek a Transalpon. Jochen Käß és Hannes Genze a Trans-Germany hét szakaszából hatot nyert meg.

Multivan_Merida_03

A szezon további fénypontja Gunn-Rita Dahle Flesja visszatérése volt, miután 2009. márciusi szülését követően az észtországi maraton Eb-n sikerült győznie. A norvég sztárversenyzőnek már csak három győzelem hiányzik ahhoz, hogy a világkupa elsőségek száma tekintetében átvegye a vezetést a 28 győzelemmel jelenleg az élen álló Julie Furtadótól, szándékai szerint ezt a bűvös számot ténylegesen túl is szeretné szárnyalni. Emellett céljai között szerepel, hogy újra magára húzhassa a szivárványszínű mezt. Ezzel azonban nincsen egyedül a csapatban, erre pályázik ugyanis Jose Antonio Hermida és Ralph Näf is a 2010-es szezonban.

DJ Hermida
DJ Hermida

A csapatban komoly változások nem álltak be 2010-ben. Andreas Kugler a 2009-es szezon elején csatlakozott, és úgy tűnik, marad idén is, távozott viszont Robert Gehbauer. Andeas Rottler csapatmenedzser így foglalta össze a 2010-es célokat: „Szeretnénk dominálni a szezon cross country és maraton versenyein. Mindemellett 2010 legjobb montis csapata szeretnénk lenni ismét.” Ennek érdekében sűrű versenyszezon elé néznek a csapattagok. Érdekesség, hogy a világkupa-futamok, a vb és Eb, valamint a nemzeti bajnokságok mellett hazánkba is ellátogat a csapat maraton szekciójának egy része. Hogy pontosan kik, az majd a Szilvásvárad Maratonon kiderül…

Repeszgránát? Nem, taposóakna… – Gunn-Rita versenysérüléseit mutatja az igencsak érdeklődő tajvani újságíróknak
Repeszgránát? Nem, taposóakna… – Gunn-Rita versenysérüléseit mutatja az igencsak érdeklődő tajvani újságíróknak

A csapatot 2010-ben hétfős technikai személyzet segíti, mégpedig Andreas Rottler csapatmenedzser, Fabian Aust asszisztens, Oliver Wrobel és Jonas Österle fizikoterapeuták, Ralf Tiede, Marco Fröbe és Daniel Savine szerelők.

A csapatbemutató és team fotózás estéjén Ralph Näf és csapattársai a hotel bárjában lazultak egy kicsit – persze a mi poharunk sem volt üres…
A csapatbemutató és team fotózás estéjén Ralph Näf és csapattársai a hotel bárjában lazultak egy kicsit – persze a mi poharunk sem volt üres…

A Multivan Merida Biking Team 2010-es versenyzői kerete és a versenyzők fontosabb 2009-es eredményei:

Jose Antonio Hermida – spanyol, 32 éves (cross country)
– 2. a cross country Európa-bajnokságon
– 4. a cross country világbajnokságon
– két első és egy második helyezés a világkupa-sorozatban

Ralph Näf – svájci, 30 éves (cross country)
– Cross country Európa-bajnok
– 4 világkupa dobogós hely (Houffalize, Madrid, Bromont, Champéry)

Moritz Milatz – német, 28 éves (cross country)
– 3. a madridi cross country világkupán

Rudi van Houts – holland, 26 éves (cross country)
– 15. a cross country Európa-bajnokságon

Jochen Käß – német, 29 éves (cross country, maraton)
– 5. a Cape Epic-en

Andreas Kugler – svájci, 31 éves (maraton)
– 2. a Transalpon
– 3. a Cape Epic összetettjében

Hannes Genze – német, 29 éves (maraton)
– Trans-Schwarzwald győztes
– Trans-Germany csapatgyőztes
– 2. a Transalpon
– 9. a maraton Eb-n
-19. a maraton vb-n

Gunn-Rita Dahle Flesja – norvég, 37 éves (cross country, maraton)
– Maraton Európa-bajnok
– Norvég cross country nemzeti bajnok

A férfi elit cross country világranglista 2009-es végeredménye:
1. Julien Absalon – 2205 pont
2. Jose Antonio Hermida – 1827 pont
3. Burry Stander – 1801 pont
4. Ralph Näf – 1390 pont
7. Moritz Milatz – 1167 pont
36. Jochen Käß – 607 pont
47. Rudi van Houts – 499 pont

A férfi elit csapatok cross country világranglistájának 2009-es végeredménye:
1. Multivan Merida Biking Team – 4384 pont
2. Orbea – 3745 pont
3. Specialized Factory Team – 3480 pont

A 2009-es cross country világkupa-sorozat csapatversenyének végeredménye:
1. Multivan Merida Biking Team – 603 pont
2. Specialized Factory Team – 429 pont
3. Orbea – 391 pont

A Merida gyári csapata mellett idén a helyi forgalmazók által szponzorált nemzeti csapatok is részt vettek a Press Campen. Hazánkból négyfős különítmény utazott, Mikula Gábor csapatvezető (Merida Maraton Team-CST) irányítása mellett Lobmayer Balázs (Merida Maraton Team-CST), Lukács Bálint (LTV-Merida Racing) és Módos Gabriella (Merida Maraton Team-CST) vett részt a mallorcai kiruccanáson. A hazai versenyzők számára a sajtótábor egyben edzőtábor is volt, így igyekeztek minél több kilométert és szintet begyűjteni ott tartózkodásuk egy hete alatt.

A magyar versenyzői különítmény, balról: Lobmayer Balázs, Mikula Gábor, Lukács Bálint és Módos Gabriella
A magyar versenyzői különítmény, balról: Lobmayer Balázs, Mikula Gábor, Lukács Bálint és Módos Gabriella

Szöveg: HBalage
Fotó:
HBalage, Vasvári Ferenc

Egynapos minitúrák: Hollandia és Belgium

A roubaix-i kockakő

Ez évben nyaralásunkat rokonlátogatással összekötve Hollandiában terveztük el, megspékelve egy rövidebb belga kitérővel. Természetesen a bicaj nem maradhatott itthon, a városnézések mellett több túrát terveztem el még indulás előtt…

A tervezett túrák között voltak Leiden körüliek, de távolabbi helyszíneket érintők is. A célpontok között akadtak holland és belga BIG-ek is – azaz a helyi hegyek vagy emelkedők. A BIG kerékpáros „mozgalom” lényege szerint Európa 950 meghatározott, míg a többi földrész 50 szabadon választott emelkedőjéből, hegycsúcsából vagy hágójából minél többnek a bicajjal való leküzdése a cél. Ezekből azonban mindenki annyit és annyi idő alatt teljesít, amennyit tud és akar. Beszámolómban a jelentősebb túráim tapasztalatait foglalom össze, ezeken kívül voltak még rövidebb kiruccanásaim is, összesen közel 1000 km-t sikerült kerékpárral megtennem a nyaralás alatt.

Holland_00

1. és 2. túra – Ismerkedés Hollandiával

Szállásunk Leiden közelében egy hangulatos tóparti kempingben volt Oud Ade mellett, innen indultak tehát az első túrák. Leiden egy nagyon szép tipikus holland város, az általam meglátogatott sok-sok város bemutatása azonban más tematikájú honlapra kívánkozik. A túráim közül az emlékezetesebbeket örökítem meg írásban is, bár mindegyiknek megvolt a maga hangulata vagy emlékezetes momentuma. Az első két túra helyszínei részben egyeztek, így ezek eseményeit összefoglalom. Az itteni változékony időjárás miatt ki kellett használni, amikor kicsit kedvezőbbre fordult az idő, bár később már az időjárás nem befolyásolt az eltervezett kiruccanások teljesítésében.

Az unalomig ismert holland táj…
Az unalomig ismert holland táj…

A megérkezésünket követő napokban egy késő délutáni időpontban rövid túrára szántam el magam, feltérképezni a közeli helyszíneket, így a nem túl távoli tengerpartot is. Elindulva a kempingből Oud Ade felé az itt jellemző táj fogadott, a szélmalmokkal, csatornákkal és a mindenhol legelésző állatokkal. A főútra fordulva máris egy szélmalom fogadott, mellette közvetlenül egy lakóházzal, míg a faluban szintén tipikusnak mondható téglahomlokzatú templom és a csatorna mentén sorakozó, virágokkal körülvett házakkal találkozhattam. Továbbhaladva az igen széles és jó minőségű kerékpárúton – ami errefelé teljesen természetes – a Leiden melletti tengerparti üdülőhely, Noordwijk irányába haladtam tovább. Hamarosan rájöttem, miért éppen a kerékpárosok paradicsoma Hollandia: itt kiváló utak szolgálják a kerékpáros közlekedést, az autósok pedig szinte minden helyzetben számolnak a biciklisekkel, nagyon előzékenyek velük szemben. Térképre nem is volt nagy szükség, mert nagyon jól eligazítottak az útjelző táblák, bár előzetesen természetesen áttanulmányoztam az útvonalat.

Holland_02

Hollandiában a kerékpáros útvonalak hálózata átszövi az országot, és mindenhol jelzik az útirányt a táblák. Sorra haladtam a települések mentén Leiderdorp mellett – amely egy Leidennel összeépült kisebb város – miközben az utat sorházak szegélyezték hosszasan, az elmaradhatatlan csatornák kíséretében. Hamarosan beérkeztem Leidenbe, majd a feliratokat követve pedáloztam tovább, így következett először Woorhout, majd kisvártatva Noordwijkba érkeztem. Igazából csak néha kellett megkérdeznem, hogy jó irányba haladok-e, akkor is inkább megerősítésképpen. Közben már nagyon vártam a tenger látványát, ahogy közeledtem felé, egyre erősödött a szembeszél. Voltam már néhányszor tengernél, de az Északi-tengerhez eddig még nem jutottam el, így kíváncsi voltam a látványra. Erre nem is kellet sokáig várnom, mert egyszer csak feltűntek a dűnék, majd a feliratokat követve megpillantottam a hullámzó víztömeget. A késői időpont és a szeles idő miatt már csak kevés ember volt a parton, a nyílt terepre érve süvítő szél fogadott, ami a homokot sodorta magával. Kicsit nézelődtem, lementem a vízhez, hogy ellenőrizzem a hőmérsékletét. A víz igen hűs volt, pedig nagyon kellemes homokos part nyúlt el hosszasan, de hát az itteni klíma bizony nem kedvez a strandolásnak.

Hamarosan fordultam is vissza a szálláshely felé, amikor is a bicaj kicsit furcsa hangot adott, mivel a szél telehordta homokkal a láncot és a lánckerekeket. Pár km után viszont valami imbolygást éreztem, ekkor vettem észre, hogy bizony lapos a hátsó kerék. Utolért az utóbbi idők rossz sorozata, mivel a kiutazás előtti időkben szinte mindig defektet kaptam, amikor az országúti bicajjal túráztam. Gyors pumpálást követően továbbmentem, bízva benne, hogy lassú defektem van, így nem kell belsőt cserélni.

Nagyon szép környezetben vezetett az utam, az itt jellemző igényes környezetű házak sorakoztak az út mentén. Hollandiában az épületek nem túl hivalkodók, jellemző a téglaburkolatos homlokzat, egyszerű formákat alkalmaznak, nincsenek az épületek „barokkos” elemekkel – tornyokkal, árkádokkal stb. – cifrázva, viszont a környezetet nagyon szépen rendben tartják. A lakóépületek körüli kis kertek virágokkal és dísznövényekkel vannak tele, és ezen a környéken mindenhol csatornák veszik körül a házsorokat. Eleve átszövi ezt az országot a praktikum, mindennel takarékosan bánnak, nem jellemző a pazarlás, de a magamutogatás sem. Most már az ismert útvonalat követve tekertem hazafelé, ezúttal már inkább hátszéllel. Még kétszer kellett megállni egy kis pumpálásra, majd a 2 órás és 50 km-es túra végén jóleső érzéssel értem vissza szállásunkra. Még egy gyors defektjavítás belefért a programba vacsora és lefekvés előtt.

A 2. túra útvonala részben egyezett az elsőével, csupán más irányból közelítettük meg idősebbik fiammal a tengerpartot. Mivel a szálláshelyünk és a tengerpart között egy tórendszer húzódott, ezt mindig meg kellett valamelyik irányból kerülni, ha a tengert céloztam meg. A 2. túrán a tavat az ellenkező irányban kerültük meg, így Buitenkaag érintésével, majd Sassenheimet keresztezve étünk rá a Noordwijk felé vezető útra. E napon hasonló szeles idő fogadott a parton, amúgy kint létünk alatt folyamatosan jellemző volt a viszonylag erős szél. Ezt a körülményt minden túra során figyelembe vehettem, egy körtúra során valamelyik irányban mindig számítani kellett az erős szembeszélre. A 2. túra ugyancsak közel 50 km-es távolságot fogott át, és 2 órát vett igénybe.

3. túra – A belga körtúra

A következő – immár nagyobb – túrára már Belgiumban került sor, mivel a második héten egy belga körút volt a program. A betervezett városnézéseket követően Gent környékén néztük ki a szállást, mivel a tervek között szerepelt a Tour de France 2. szakaszának genti befutóján való részvétel is. E napra felségem pihenőnapot kapott, hogy az előző fárasztó nap fáradalmait kipihenhesse. Ezzel szemben én már kora reggel elindultam a kedvezőnek ígérkező időben, a túra során egyrészt nevezetes belga kerékpárversenyek helyszíneit, másrészt a BIG mozgalomban is szereplő emelkedőket és hágókat akartam sorra járni. Ezek szerencsére nagyrészt egybeesnek.

A ruieni kempingből elindulva elsőként a közeli Kluisberg megmászása volt a cél, amelynek teljesítése még nem okozott nagyobb nehézséget. A „csúcs” 141 m a tengerszint felett, Belgiumnak ez a része még viszonylag lankás, bár – mint később kiderül – a dombokra vezető utak meredeksége ennek ellenére brutális lehet. Továbbhaladva az úton, hamarosan egy olyan tábla akadt utamba, amely gondolom minden elvakultabb bicajosnak megdobogtatja a szívét. E szerint ez az Eddy Merckx-ről elnevezett flandriai kerékpáros útvonal, egyben a flandriai körverseny is itt halad. Hamarosan a következő helyszínre érkeztem, amely a közeli Kwaremontban található. Itt már ízelítőt kaphattam a Párizs-Roubaix verseny körülményeiből is (amely természetesen más útvonalat követ), amikor az Oude Kwaremontra vezető igen rázós kockaöves úton kapaszkodtam felfelé. Itt még hajtható volt az emelkedő, csupán a rázós út okozott kisebb erőfeszítést. Elhagyván a kis települést máris a Paterberg emelkedője következett, amely még szintén elérhető közelségben volt.

A fárasztó rázató
A fárasztó rázató

Megérkezvén a helyszínre, némi meglepetést okozott, hogy a rázós, kockakő burkolatú út kb. 20%-os emelkedésű része bizony az én áttételemmel igen nagy kihívást jelentett, alig tudtam kitekerni. Pedig túl hosszúnak az emelkedő nem mondható, mikor felértem, tábla hiányában meg is kellett kérdeznem egy közeli háznál, hogy ez már a Paterberg volt-e. A kedvező választ követően már indultam is Melden irányába, ahol pedig a Koppenberg szintén nevezetes emelkedője várta, hogy meghódíthassam. Útközben egy helyi bringáshoz csatalakoztam, aki érdeklődésemre elmondta, hogy úgyis a Koppenberg felé vezet az útja, majd megmutatja, a faluból honnan indul a kaptató. Elmondta, hogy ez nehezebb, mint a Paterberg, érdeklődött is, hogy milyen áttételem van. Azt is megmutatta, hogy elől tripla hajtómű van a bicaján, éppen az ilyen emelkedők miatt. Rövid közös tekerésünk közben megtudhattam, hogy bicajjal jár dolgozni, így tartja magát formában. Beérkezve Meldenbe hamarosan feltűnt a felirat, jelezve a Koppenberg irányát, így alkalmi útitársamtól el is köszöntem. Először lankásabban indult az út, majd a durva felületű kockakő burkolat hirtelen igen kemény emelkedőbe váltott át. Minden erőfeszítésem ellenére egy idő után már nem tudtam hajtani, így bizony néhány métert tolva teljesítettem. Kisvártatva enyhült az emelkedés, így ismét a nyeregben ülve értem fel a tetőre. Magyarországon eddig még nem volt olyan emelkedő, ahová országútival nem tudtam felhajtani, így kicsit meglepett a dolog. Igaz, fentről visszatekintve már érthető volt a hegy nehézsége…

Ezt követően már kissé távolabbi cél lebegett előttem, az innen úgy 40 km-re lévő Geraardsbergen, ahol is a szintén nevezetes Kapellemuur várt rám. Először Oudenaarde városát kellett útba ejteni, majd továbbhaladva Brakel következett a nagyobb települések közül. Oudenaarde-ig megint volt segítőm, akivel azonos irányba tekertünk, ő igazított el a további útirány kiválasztásában. Itt jegyzem meg, hogy Belgiumban már nem voltak olyan jók az útbaigazító táblák, mint Hollandiában.

Szobor bringákból
Szobor bringákból

Brakelben egy körforgalom közepében igen érdekes szobor állt, több száz bicaj roncsából készült az alkotás. Itt többnyire a főút szélén felfestett biciklis sávon haladtam, ennek minősége rosszabb volt, mint a Hollandiában megszokott utaké. Megérkezve Geraardsbergenbe a főtéren hangulatos piaci forgatag fogadott, ahol megkérdeztem, merre van a hegycsúcs. A megfelelő eligazítás után hamarosan meg is találtam a feliratot, amely mutatta hegyre vezető utat. Itt megint kockaköves út fogadott, de szerencsére ennek a minősége jó volt és a meredeksége kevésbé brutális, így végig tudtam tekerni. Ennek ellenére a hegytetőre érkezve egy idősebb házaspár csodálkozva kérdezte, hogy tényleg kihajtottam-e. Mint kiderült, hollandok voltak, és ez nekik már igen komoly hegynek számított…

Itt a hegytetőn áll egy kis kápolna, ezt is lehet a flandriai körverseny TV közvetítése során látni, a másik irányban pedig szép kilátás nyílik a környező tájra. Frissítéssel eltöltöttem néhány percet a tetőn, készítettem pár képet, majd indultam Gent felé. Ez nagyjából újabb 40 km távolságot jelentett, de másik útvonalon, mint amelyen ideérkeztem. Eddig az időjárás kegyes volt, útközben azonban már találkoztam az eső nyomaival. Menet közben egyik helyen kis kocsmát meglátva pihenőre szántam el magam, gondoltam egy kávé és egy pohár sör jól esne. Belépve aztán meglepődve tapasztaltam, hogy a hely a McEwen fanok törzshelye, az összes fal relikviákkal volt tele. Folytatva utamat hamarosan Gentbe érkeztem, ekkor azonban hirtelen nyári zápor indult el, így egy benzinkútnál leltem menedéket. Kihasználva a lehetőséget néhány szelet csokit és innivalót vettem itt magamhoz, mivel hosszabb időt terveztem a városban tölteni. Még csak két óra felé járt az idő, a szakaszbefutó pedig 5 körül volt várható.

A McEwen kocsma
A McEwen kocsma

A zápor elálltával begurultam Gent központjába, ahol bőven volt még időm a nézelődésre. Először a városközpont nevezetes épületeit, tereit tekintettem meg, majd megkerestem a Tour befutó helyszínét. Ez nem volt nehéz, mivel csak a vonuló tömeget kellett követnem, így először azon a téren haladtam át, ahol a versenyhez kapcsolódó rendezvények központja volt, de nemsokára megláttam a célvonalat jelző feliratot is. Gondot okozott, hogy a bicajjal nehezen lehetett a tömegben mozogni, viszont sajnos nem tudtam sehol otthagyni. Ez volt aztán az oka, hogy a későbbiekben a versenyből aztán nem láttam sokat, ez azonban a megjelentek többségére is igaz volt, mivel csak a kordonok mentén közvetlenül elöl állóknak volt igazán lehetőségük belátni a befutó pár száz méteres szakaszát. Ettől függetlenül óriási hangulat volt, amelyet a szervezők különböző módon fokoztak. A versenyzőket megelőzően a szponzorok kamionjai gördültek be, hangos zeneszóval, mutatós lányokkal, időnként ajándékokat szórva a közönség soraiba. Ekkor még nem a doppingügyektől volt hangos a Tour, hiszen még alig kezdődött el…

A Tour központ Gentben
A Tour központ Gentben

Várakozás közben egyszer csak valaki magyarul szólított meg, látta rajtam a Salgótarján feliratú mezt. Elmondta, hogy szinte a földim, mert a város közeli faluból származik, és kint dolgozik a helyi egyetemen. Örült a magyar szónak, mert errefelé nem gyakran találkozik magyarokkal, majd elköszönt, hogy keressen egy jobb helyet. A bicajt továbbra sem akartam őrizetlenül hagyni, itt pedig magam mellé tudtam támasztani, ezért maradtam továbbra is ezen a helyen. Közel volt a versenyzők útvonala, csak hát a nagy tömeg miatt ebből sokat nem lehetett látni. Végül hosszas várakozást követően öt óra után valamivel hatalmas ováció közben elsuhantak a versenyzők, akiknek jobbára csak a sisakját láttam. Később értesültem róla, hogy a helyieknek nagy nap volt a mai, mert belga csapat és belga versenyző nyert, a közönség kedvence, a flamand Tom Boonen pedig második lett csapattársa mögött.

Ekkor elindultam kifelé a városból, ami a nagy tömeg miatt nem is volt túl egyszerű. Még maradtam volna, de későre járt, és kb. 40 km várt még rám a szálláshelyig. Útközben láttam a csapatkísérő kocsikat, kamionokat, meg a vonuló tömegeket. Végül összesen 140 km lett a túra távja, amely mintegy 6,5 órát igényelt, a genti kitérővel együtt pedig este 8 körül ért véget.

Fesztiváli hangulat
Fesztiváli hangulat

4. túra – Egy kis francia kiruccanás

A brüsszeli, mecheleni és leuveni fárasztó, egész napos városnézést követő napon egy lazább városnézés szerepelt a programban Tournai várost érintően. Feleségemmel egyeztetve délutánra beterveztem egy rövidebb túrát is innen kiindulva. Amíg feleségem a helyi üzletek kínálatát tanulmányozta, én a városhoz közeli, BIG listán szereplő Mont Saint Aubert hegyet másztam meg, majd visszatérve Tournai felé, onnan a másik irányba eső közeli, de már Franciaországban lévő Roubaix-t céloztam meg. Úgy számítottam, hogy 3 órán belül a két helyszínt megtekintve visszaérek a kiindulási helyre. Megemlítendő, hogy Tournai nagyon szép város, egy lenyűgöző méretű katedrális is van itt, de a tűztorony és a város főtere is nagyon látványos. A kocsiban átöltöztem, kivettem bicajomat és már indultam is. Minden a terv szerint alakult, jó iramban, kellemes bicajos időben tettem meg a túrát, most nyoma sem volt az esőnek. Egy látványos magaslaton találtam meg Mont Saint Aubert-t, ahol egy kis templom és szép kilátás, valamint egy háborús emlékmű is fogadott.

Tournai főtere
Tournai főtere

Roubaix felé haladva enyhe szembeszél volt, így ez biztató jelnek tűnt a visszaútra nézve. Észre sem vettem, mikor értem francia földre, mert itt a határok már másképpen néznek ki, mint idehaza. Mindenesetre, amikor egyre szaporodtak a Roubaix irányát jelző útjelző táblák, már sejtettem, hogy Franciaországban vagyok. Ezzel egy újabb országgal gyarapodott az általam már meglátogatottak száma, de nem ez volt a fő szempont, hanem a legendás velodrom megtekintése. A város határát jelző táblán is túl éppen azon elmélkedtem, hogy vajon merre van a létesítmény, amikor egy tábla jelezte a városi sportcentrum irányát jobbra, benne a bringapályával. Elérve a velodromot, a bejáratnál biztonsági őrök tartóztattak fel, akik jelezték, hogy ide bizony nem lehet bemenni. Talán azt gondolták, hogy pár kört akarok megtenni a legendás oválpályán, mire én jeleztem, csak fotózni szeretnék. Meg kell mondani, a pálya kicsit kopottas állapotú, és a kiegészítő öltözőépületek sem voltak túl jó színben. Némileg kárpótolta kisebb csalódottságomat, amikor megfordulva megpillantottam a legendás kockakövet – mégis csak egy kerékpáros szentélyhez jutottam el. Visszafelé aztán a várható jó hátszéllel, jókedvvel és igen gyors iramban tettem meg az utat, a városba érkezve, mint a helyet jól ismerő visszatérő látogató hamarosan rátaláltam a parkoló autónkra. Végül a kb. 50 km-es túrát 2 és fél óra alatt teljesítettem.

A roubaix-i kockakő
A roubaix-i kockakő

5. túra – Közös túra Daniellel

A Hollandiába való visszautazás napja jött el, amikor a kempinget elhagyva Namur felé indultunk. A cél az volt, hogy a BIG kitalálójának és elnökének, Daniel Gobertnek az előzetes invitálására, lakhelye környékén együtt tegyünk meg egy túrát. Az előző napi telefonegyeztetésnek megfelelően Daniel fogadott a város, jobban mondva a Namur elővárosának számító Belgrade határában. Lakásán egy kávéra invitált, majd egy gyors átöltözést követően Namur központjába mentünk autóval (ez volt a túra kiindulási pontja), míg feleségem részére a városnézés vált lehetővé a túra tervezett kb. 3 órás időtartamára. Jó iramban indultunk el elsőként a Triple Mur Monty irányába Lustin mellett. Többnyire a Meuse folyó mentén haladtunk, majd onnan elkanyarodva teljesítettük a három lépcsőből álló emelkedőt, erre utal a hely elnevezése is (triple). Bizony az utolsó emelkedő igencsak meredek volt ismét, így felfelé menet kis pihenőre volt szükségem. A tetőn lévő 22%-ot jelző tábla visszaigazolta az emelkedő nehézségét.

La Gayolle-on Daniellel
La Gayolle-on Daniellel

A következő helyszín az Yvoir irányában lévő La Gayolle volt, itt szintén volt a hegyre vezető útban egy rövid, de nagyon kemény tolós szakasz. Egyfajta kisebb fennsíkra értünk, majd folytattuk tovább utunkat Dinant város felé, amelynek központjában volt utolsó célpontunk, a Montagne de la Croix. A városba érkezve a folyó két partján elhelyezkedő hangulatos házsorok fogadtak, az egyik part mentén egy sziklás hegy magasodott, rajta egy citadellával, alatta pedig egy templom. A templom után a központból indult az emelkedő, Daniel elmondta hogy van az útban egy brutális emelkedésű kanyar. Eleinte még annyira nem is volt nehéz a meredek, de hajtható emelkedő, azonban a kanyarba fordulva egy „fal” jelent meg. Kis kínlódást követően ismét néhány méternyi tolásra kényszerültem, majd felültem és hajtottam tovább. Érthető módon igencsak kapkodtam aztán a levegőt a tetőre érkezve, de hamar kifújtam magam. Nem volt véletlen, hogy Daniel országútiján is tripla hajtómű volt.

Visszafelé már a folyó menti völgyben lévő utat követtük egészen Namurig, így a visszaút már jóval gyorsabb volt – a 74 km-es utat 3 és negyed óra alatt teljesítettük összességében. Namurba érkezve még tettünk egy kis kitérőt a városközpontba, hogy legalább egy kis képem legyen erről a szép helyről is. Daniel megmutatta a város egyik terén lévő 0 km követ. Elmondta, hogy innen indul egy helyi kerékpárverseny, amely kb. 10 km oda és vissza, viszont minden megtett km-nél meg kell inni egy kupica röviditalt. Mondanom sem kell, hogy nem is olyan könnyű talpon maradni a 20 km megtétele után. Rövid búcsúzást követően továbbutaztunk Maastricht irányába, ahol másnap ismét túra és városnézés szerepelt a programban.

Dinant központja
Dinant központja

6. túra – Az Amstel Gold Race útjain

Limburg, amely Hollandiának a délkeleti „csücske”, kiváló a terep túrázásra, akár gyalogosan, akár kerékpárral, mivel az országnak ezen a részén vannak leginkább hegyes-dombos és erdős területek A főhadiszállást Valkenburg környékére terveztük, az esti megérkezést követően kisebb keresgélés után sikerült is egy szép kempingben tábort verni Stokhemben, egy közeli kistelepülésen. Másnap korai indulással terveztem a helyi BIG csúcsokat érintő túrát, hogy a maastrichti városnézés után még délután visszaindulhassunk Leiden mellé.

Éjjel többször kisebb eső volt, ez nem igazán biztatott a túra tekintetében. Az éjszakai és hajnali eső miatt a tervezettnél később keltem, majd gyors mosakodás, öltözködés és némi reggeli után indultam útnak. Még ekkor is borongós idő volt, ezért az esődzseki nem maradhatott el kis csomagomból. A kempinghez közeli Schip op Geul-tól máris jött az első emelkedő – irány a Keutenberg. Itt az útra festett feliratok jelezték a bicajversenyek egyik helyszínét is adó kaptatót. Gyorsan felérem a tetőre és máris indultam tovább a kukoricaföldek és legelők között egy jó minőségű, de keskeny aszfaltcsíkon Gulpen felé, ahonnan a következő emelkedő következett. Gulpenben hamarosan feltűnt a Gulpenberg felirat, amelyet követve egy kisebb részen húzósabb part jött, majd jól hajtható úton haladtam tovább. Hamarosan a Gulpenberg parkolót jelölő helyre értem, ahonnan a környékre nyílt szép kilátás. Innen egy másik irányból a Gulpen felé vezető út következett, majd a városkán áthajtva az Epenbe vivő útra tértem. Innen a Viljenerbos emelkedője volt a cél, amely a belga határ melletti Camerigtól kezdődött, és Hollandiában szokatlanul hosszan tartó felfelé tekerésre adott lehetőséget.

Drielandenpunt - Hollandia csúcsa
Drielandenpunt - Hollandia csúcsa

Felfelé tekervén az eső rázendített, majd egyre jobban szaporázta, de ez már nem tarhatott vissza. Az e vidékre jellemző dimbes-dombos tájon, a legelőkön szokásos tehén- és birkanyájak között vezetett az út, amíg a hágó tetejét elértem. Egy kis lejtmenet után Vaals felé haladtam tovább, ahonnan a következő cél felé vezetett utam. Szerencsére ekkorra már az eső is alábbhagyott.

Drielandenpunt több szempontból nevezetes hely, egyrészt – elnevezéséhez híven – három ország határának találkozási pontja (Hollandia, Belgium és Németország), másrészt ez Hollandia legmagasabb pontja. Magassága a maga 322,5 méterével persze a hegyekben gazdag országokéhoz képest igencsak elmarad, még a mi Kékesünk is több mint háromszor magasabb. Itt aztán az emelkedőre érve megint szaporázni kezdett az eső, a csúcsra pedig kifejezett záporban értem fel. Kisebb nézelődés után irány vissza Gulpen felé, hogy azután Eys irányába forduljak, ahol viszont az Eyserbos emelkedője várt. Közben elállt az eső is, kikandikált olykor a nap a felhők közül, már bizakodtam, hogy hamarosan napsütésben túrázhatok. A megszokott szép környezetben vezetett az utam, de az emelkedőt megkezdve újra esőbe érkeztem. Ekkor elkönyveltem magamban, hogy ez a túra már így megy a végéig – hegymenetben mindig esik…

Visszatérve a főútra továbbhaladtam a következő település, Simpelveld felé, ahonnan a következő célpont Huls volt, ahol is az Oude Huls nevű helyi emelkedő megmászása volt a feladat. Mondanom sem kell a korábban kicsit alábbhagyó eső az emelkedő megmászása idején hevesen elkezdett zuhogni. Na, de azért ez is megvolt, így aznapra már csak egy célpont maradt hátra: Valkenburgban a kerékpárversenyről is híres Cauberg. Más, a túra során megmászott emelkedőhöz hasonlóképpen már ezt is útba ejttette a környéken zajló, híres tavaszi egynapos, az Amstel Gold Race. Mivel utam a kemping felé vezetett, kis kitérőt tettem ide, hogy feleségemet tájékoztassam túrám eddigi állásról. Abban maradtunk, hogy én még megmászom a közeli Cauberget, majd visszatérve sátrat bontunk, és irány Maastricht. Valkenburgot hamar elértem, közben egy szép kis kastély is útba esett, majd a hangulatos kisváros központjából jutottam fel a Caubergre, amelyen egy kilátótorony is látható. Itt szerencsére pár csepp esővel megúsztam a hegymászást. Az esős idő ellenére élveztem a túrát, hangulatos tájakon kerekezhettem, az emelkedők pedig nem okoztak túl nagy nehézséget, mindenhová felhajtottam, nem úgy, mint Belgiumban.

7. túra – A dűnék között

Mondhatnám, a jól bevált Leiden közeli kempingből indulva, ahol az utolsó hetet töltöttük, hazautazásunk előtt még szerettem volna egyszer a tengerpartra eljutni, de ezúttal a változatosság kedvéért más útvonalon. Úgy számoltam, hogy délutáni indulással még eljuthatok a nem túl távoli Zandtvoortba, amely egy kis üdülőváros, és híres versenypályájáról is, ahol korábban Forma 1 versenyek is zajlottak. Haarlem felé kellett mennem, de az útirány még a jól bevált eligazító táblák ellenére sem volt olyan egyszerű, mert a kis tórendszert megint kerülnöm kellett. Jellemzően csatornák mentén haladtam, a már megszokott tájakon. Sassenheimnél érkeztem végül a Haarlem felé vezető útra, amelyről leágazik a zandtvoorti út. A főút mentén haladva gyorsan szaporodtak a kilométerek, majd egy érdekes helyre érkeztem Heemstede mellett. Egyfajta aquapark volt az út mellett, a felirat szerint Európa legnagyobb ilyen jellegű létesítménye. Hamarosan a felirat jelezte az útvonalat Zandtvoort irányába – balra fordulva kellett továbbhaladni a tengerpart felé. Végig kerékpárúton haladtam, amelyet fák és bokrok kísértek, végig zöldben vezetett a nyílegyenes út, amíg a városba nem értem. Innen aztán a „strand” feliratot követve haladtam tovább és hamarosan meg is érkeztem a partra. A tengerpart az eddig látottakhoz hasonló volt, hosszasan húzódott a homokos part, és a szokásos erős szél fújt. E napon kifejezetten kellemes napos idő volt, de talán a késői időpont és a vízhőmérséklet miatt a vízben fürdő embereket nem lehetett látni. Pezsgő élet folyt ennek ellenére a parton, különböző sportot űző, sárkányt regető, vagy egyszerűen csak sétáló emberek lepték el a part mentét. A nap már közel volt a víztükörhöz, így hamarosan én is indultam vissza, hogy időben a szálláshelyre érjek.

Út a dűnék között
Út a dűnék között

A part közelében megpillantottam egy útjelző táblát, amely a Noordwijk felé vezető kerékpárutat jelezte. Ennek megörültem, mert így egy másik útvonalon, lényegében a tengerpart vonalát követve tudtam egy darabig haladni. Még szerencse, hogy ezt az utat választottam, egyébként egy élménnyel szegényebb lennék. Mint kiderült, a várost elhagyva a tengerparti dűnék között kanyargó kerékpárút vezetett déli irányba, enyhe emelkedőkkel és lejtőkkel tűzdelve. A környék végig természetvédelmi terület, így az útról letérni sem szabad, csak a kijelölt ösvényeken lehet a partra lemenni. Egyébként a tenger az útról nem látható, mivel az esetenként meglepően magas dűnék eltakarják. Az érintetlen táj kísérte sokáig az utat, gyakran értem utol kisebb bicajos csoportokat, vagy éppen szemből jöttek mások. Kiváló edzőterepnek is ez az út, mivel széles, lehet tépni, ha valaki gyorsan akar haladni. Így találkoztam beöltözött bicajosokkal is, akik egyedül vagy csapatban nyomták a pedált. Nem mentem el egészen Noordwijkig ezen az úton, mivel még előtte a nekem útba eső Noordwijkerhout felé elkanyarodtam. Sassenheimbe érkezve aztán a korábbi túráimon már megismert útvonalon hamarosan megérkeztem a szálláshelyre, ahol a 83 km-es és 4 órás túra után jól esett a vacsora meg egy sör.

8. túra – Keresztül Hollandián, avagy: ez a Beek nem az a Beek…

Kint tartózkodásom leghosszabb túráját terveztem el az utolsó héten, gyakorlatilag Hollandia keresztirányban való átszelésével, majd vissza a szálláshelyre. Az előzetes kalkuláció szerint – amely hozzávetőleges volt csak – kb. 260-280 km távval számoltam, így abban bíztam, hogy életem leghosszabb egynapos túráját fogom teljesíteni. Sötétedés előtti visszaérkezést terveztem, amikor a túrát kitaláltam. Utólag derült ki, hogy számításaimba hiba csúszott, és egy tévedés miatt végül magasan túlteljesítettem a tervezett túratávot, ennek időtartamát is, így bizony éjszakai túrázásba csapott át a program, de erről majd később…

A szálláshelyről indulva a nagyobb érintett városok Alphen aan der Rijn, Utrecht, Doorn, Rhenen, Wegeningen és Arnhem voltak. Természetesen az Arnhem melletti BIG-ek megkeresése és az azokra való feljutás is szerepelt a programban. Jó iramban kezdtem a túrát, egy kicsit későbbi indulással a tervezettnél, így negyed nyolc után kerekedtem fel. Hosszabb túrára készülve kicsit több kaját, csokit és müzliszeleteket pakoltam be.

Szép napos, szinte felhőmentes idő volt, ez jókedvre derített. Utrechtet ugyan a tervezettnél kicsit később értem el, de ez még nem okozott jelentős késedelmet. Viszont meg kellett állapítanom, hogy a kerékpárutak nem vezetnek az autópályákhoz hasonlóan a legrövidebb távolságot megközelítve a települések között, így nekem nagyobb távokat kellett leküzdenem. Aztán Utrecht előtt egy defektet is kaptam, ezúttal az első keréken. Amikor az Arnhem előtti első helyszín közelébe, Heveadorpba értem, már délután 1 is elmúlt és csak 140 km-nél jártam, ez jelentős csúszás volt a terveimhez képest. Hamarosan a kis település mellett megtaláltam az Italiaansewegre vezető keskeny, téglaburkolatos erdei utat. Az emelkedő nem okozott nagy kihívást, viszont szép erdei környezetben kanyargó, hangulatos út vezetett fel rá. A csúcsra jutva az emelkedő túloldalának irányába haladtam tovább, majd folytattam az utat Arnhem felé. Arnhem Kelet-Hollandia egyik nagyvárosa a Német határhoz közel, így nem volt egyszerű átverekednem rajta magamat, az előzetes terveimben ezekkel az időveszteségekkel sem kalkuláltam.

Az Italiaanseweg
Az Italiaanseweg

A városban aztán italkészletemet is pótolni kellett, mert a kulacsom már kiürült. Még jól bírtam a gyűrődést, eddig elég volt műzliszeletekkel meg egy energiaitallal pótolni az elhasznált energiát. Arnhemet elhagyva Rhedenig mentem, és hamarosan ráfordultam a Posbank felé vezető útra. Az utat éppen javították, de meglepetésemre nem aszfaltburkolat, hanem apró kőzúzalékos út fogadott, így egyből felrémlett előttem a defekt réme. Amint jó iramban tekertem a már emelkedő, de nem túl meredek úton, egyszer csak váratlanul kisebb zápor indult el, így kis időre beálltam egy nagyobb fa lombja alá. Az eső hamarosan alábbhagyott, így folytattam az utat, majd a tetőre érkeztem rövidesen, ahol egy kilátóhely fogadott, a közelben pedig egy étterem is feltűnt. Kis ideig a dimbes-dombos tájat csodáltam, majd a továbbvezető, immár aszfaltúton folytattam az utat, amelyik másik irányból érkezett be Arnhembe. Az eső már nem esett, csak az út volt még nedves. Lejtőzés következett nemsokára, időnként fékeznem is kellett a csúszásveszély miatt. Arnhembe éppen beérkeztem, amikor a tócsákban az első kerék feltűnő sziszegő hangot adva tudatta, hogy megint defektem van. Előzetes félelmem a zúzottkő burkolatú út miatt beigazolódott.

Kilátás a Posbankról
Kilátás a Posbankról

Szerencsére két tartalék belsőm volt, így még megúsztam a ragasztást, ami a nedves időben nem lett volna túl jó. Bár az eső hamar elállt, ezután már szép napsütésben volt részem. Arnhembe érve láttam, hogy bizony már 4 óra felé jár, így fejtörést okozott, hogy a tervezett harmadik helyszínre, az innen kb. 25 km-re levő Beekbe elmenjek-e, vagy máris induljak visszafelé. Kis hezitálást követően indultam Beek felé, hiszen arra gondoltam, hogy ki tudja, eljutok-e még valaha ide. Kis keverés a városban, majd rátaláltam a helyes útra, hátszéllel suhantam célom felé. Beekbe érkezve örömömre egy bicajboltot pillantottam meg, így bementem érdeklődni a közeli BIG iránya felöl. A tulaj nagyon készséges volt, mondtam, hogy mit keresek, erre láttam az arcán a zavart, majd kis töprengés után azt mondta, hogy itt valami tévedés van. Ez a Beek nem az a Beek, amit én keresek, viszont Hollandiában ez nagyon gyakori településnév. Elkeseredésem elsősorban nem amiatt volt nagy, hogy nem érem el a célomat, hanem inkább azért, hogy feleslegesen tettem meg közel 50 km-t, és elvesztegettem közel két órát. Öt óra is elmúlt és már kb. a 180. km-nél jártam, meg várt még rám kb. további 160 km…

Némi vigaszt nyújtott, hogy a tulaj nagyon segítőkész volt, kávéval kínált, felajánlotta az üzlet előtti asztalt és padot, hogy ott megehetem a magammal hozott szendvicseimet, majd még vízzel is feltöltötte az addigra már ismét kiürült kulacsomat.

A magammal hozott szendvicsek és a kávé elfogyasztása után még felhívtam a feleségemet, hogy minden rendben, viszont 1 óra előtt ne várjon, mert csúszásban vagyok. Ekkor még bizakodtam, hogy erre az időpontra visszaérkezem. Visszafelé a már ismert útvonalon valóban jól haladtam, viszont Arnhem és Utrecht, a két nagyváros keresztülszelése ismét igen időigényes volt. Sok helyen a lámpák várakozásra kényszerítettek, sok értékes percet elveszítve ezzel. Utrechtbe így este 10 körül érkeztem, már kezdett sötétedni, viszont még várt rám úgy 60 km. Újabb telefon feleségem megnyugtatására, hogy még megvagyok, de már nem ígértem időpontot a megérkezésre. Bodegravenbe érve már teljes besötétedett, de éjszakai sötétségben nem kellett mennem, mert az utak mentén folyamatos volt a közvilágítás. Most is segítettek a minden kereszteződésben elhelyezett útjelző táblák. Időnként a hold adott eligazítást a helyes útirányt illetően, egészen amíg a hold is nyugovóra tért, és már annak a fénye sem adott valami kis megvilágítást. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy érdekes módon 300 km megtétele után nem a fáradtság okozta a legnagyobb gondot, hanem az, hogy a fenekem viselte már nehezen a nyergen való ülést. Vízkészletem is kifogyott, torkom kiszáradt, de nem voltak már nyitva az útba eső kis benzinkutak sem.

Ekkor már azért tudtam, hogy hamarosan véget ér az utam, végül a túra átcsúszott a következő napra, hiszen éjjel 1 óra után valamivel értem el a szálláshelyet – azonnal le is szaladt egy kisüveges Heineken a torkomon. Feleségem kommentárja rövid volt és velős: te nem vagy normális. Gyors mosakodás, majd mély alvás következett. Másnap megnéztem a térképet, nem tévedtem nagyot, mert az általam keresett Beek is közel volt Arnhemhez, csak kicsit délebbre, Nijmegen mellett. A következő napon a gyaloglás kicsit nehezemre esett, de nagyobb gondom nem volt.

A hosszú túra végül 342 km hosszúra sikeredett, 17 óra 45 percig tartott, a tiszta menetidő 15 óra volt, a teljes időt nézve az átlagsebesség 19,5 km/óra, maximális pulzus 157, átlagpulzus 121, elhasznált kalória 7197… Méltó megkoronázása volt ez a Benelux országokban teljesített túráimnak, örökké emlékezetes marad számomra.

Szöveg és fotó: Domonkos György – Gyuri bá

A labda, a kompresszor meg a kerékpárműszerész

A többszörös bajnokot a boltot és a műhelyt összekötő ajtónyílás foglalta keretbe. Éppen defektet javított, közben régi versenyekről és versenyzőkről mesélt. A műhelyben egy sámlin ülve hallgattam, amikor belépett a boltba egy tízéves forma gyerek egy focilabdával. Illedelmesen köszönt és igazából nem is volt szükség rá, hogy elmondja, hogy mit akar…

Workshop_01

A mester elvette tőle a labdát, kompresszorra kötve engedett bele némi levegőt, közben zavartalanul mesélte tovább a történetet. A sokat felemlegetett sztorik az idő előre haladtával egyre jobbak lesznek… Már ketten hallgattuk, a kissrác éppen a legizgalmasabb résznél csatlakozott be a cselekménybe, így lélegzetvisszafojtva fülelt most már ő is. Amikor a nyomás elegendőnek találtatott, a szakember megpattogtatta a bőrt kétszer – nem egyszer és nem is háromszor –, majd visszaadta a gyereknek, és nem fogadott el mindezért semmit. Az egész olyan volt, mint egy minden egyes részletében gondosan megkoreografált filmjelenet, viszont mentes mindenfajta giccstől és manírtól.

Workshop_02

A kiscsávóból lehet, hogy bringás lesz… Vagy ha az nem is, akkor a későbbiekben visszatérő vásárló. Azt hiszem, ezt hívják burkolt marketingnek – a legjobb fajtából.

Számmisztika: Merida kerékpár újdonságok 2011

MATTS SCANDIUM 3000 - 2011
Merida O.Nine Team 2011 – fejcső és vidéke

0,9 + 96 + 120 + CX + SL + a fekete lovag = 2011. Ha egy értelmetlen egyenlettel kéne leírnom, mit is láthattunk nemrég Mallorcán a Merida 2011-es újdonságainak prezentációján, az valahogyan így festene. Ha részletesebben is ki kéne bontanom, az meg így: kis mértékben megújult az O.Nine merevfarú, a Ninety-Six fulltelós monti, valamint a Scultura; van egy új, elöl-hátul 120 millimétert mocorgó AM gép és egy karbon ciklokrossz masina; a Warp karbon időfutam bringa esetében pedig egy igencsak exkluzív színvariáció került bemutatásra. Aki ennél is többre kíváncsi, az görgessen tovább…

Idén hatodszor került sor a Merida sajtó- és edzőtáborára 2010. február 19. és 22. között Mallorcán. Ennyi alkalom után már nyugodtan nevezhetjük a rendezvényt helyszín és program tekintetében egyaránt hagyományosnak. A koreográfia 2010-ben is a szokásos volt, azaz a 2. napon egy délelőtti prezentációra került sor, ahol bemutatkozott a 2010-es versenyzői keret, majd fellibbent a fátyol a 2011-es fejlesztésekről. Az ezt követő két nap folyamán alkalom nyílt a friss fejlesztések tesztelésére, de erről majd egy külön cikk keretein belül számolnék be.

William Cheng alelnök cégismertetőt tart
William Cheng cégelnök cégismertetőt tart

Ami ebben az évben rendhagyó volt, hogy a tajvani anyacégtől komoly delegáció érkezett, melynek képviseletében William Cheng, a cég elnöke kimerítő prezentáció keretein belül mutatta be a cég rövid történetét, a Merida által alkalmazott gyártástechnológiát és az eladási mutatókat. Ezek az adatok hitelesen chengtek a szakember szájából, most pedig az idétlen szóviccek helyett rátérnék inkább a lényegre.

Cégtörténet, technológia és eladási mutatók

A Merida márka 1988-ban érkezett meg Európába, az első ország, ahol forgalmazták pedig éppen Gunn-Rita Dahle szülőhazája, Norvégia volt. Kezdetben a Merida is a klasszikus termékskála-felépítéssel dolgozott, azaz olcsó bringákat adtak el a legnagyobb számban, ez után következtek a funkció és érték arányában erős középkategóriás gépek, a piramis csúcsán pedig a kis számban értékesített csúcskategóriás kerékpárok foglaltak helyet. Mint azt Cheng úrtól megtudhattuk, ez a tendencia mára átalakult: a húzóágazat a középkategória lett, az alsó kategóriás bringákból pedig közel ugyanannyit adnak el, mint a top kategóriásokból.

Ezzel a logóval törtek be 1988-ben az európai piacra
Ezzel a logóval törtek be 1988-ban az európai piacra

Hogy ez pontosan számszerűen mennyi? A Merida Márkát gyártó cégcsoport jelenleg 3 üzemmel rendelkezik, ebből kettő Kínában, egy pedig Tajvanon működik. A Három gyár összkapacitása 2,3 millió kerékpárra tehető, a gépek előállításán összesen 2750 munkás dolgozik. A legnagyobb kapacitású a tajvani üzem, ahol évente egymillió kerékpár készül. A cég termelése és árbevétele 2001 óta folyamatosan növekszik, ilyen értelemben a tavalyi év jelentett kivételt, amikor is a válság miatt némileg csökkentek a bevételek.

A 2009-es magazinos teszteredmények táblázatosan
A 2009-es magazinos teszteredmények táblázatosan

Egyéb műhelytitkokról is szó esett. Hosszasan hallgathattuk a minőségbiztosítás fontosságát és menetét, betekinthettünk a gyári munka mindennapjaiba. Bár a prezentáció a maga nemében érdekes volt, a hallgatóság többsége már a 2011-es újdonságok bemutatására gyúrt. Ez sem váratott magára sokáig, így Jürgen Falke, a cég tervező mérnöke lépett a porondra és bele is csapott a lecsóba.

A 2011-es csúcs XC merevfarú: O.Nine Team

A 2010-es O.Nine elég jól sikerült, ennek örömére a Multivan Merida Biking Team versenyzői be is gyűjtöttek vele két világkupa győzelmet az elmúlt szezonban. A 2011-es modell csak némi csiszolgatást élt meg, ismételjük át röviden tehát, mit is tud ez a váz.

Akinek a bicikli önmagában nem elég annak speciális kerékpárállványokat is biztosított a Merida. A 2011-es O.Nine ezúttal a norvég szponzorált Linda Larsen kezében látható
Akinek a bicikli önmagában nem elég annak speciális kerékpárállványokat is biztosított a Merida. A 2011-es O.Nine ezúttal a norvég szponzorált Linda Larsen kezében látható

Tervezése során a legmodernebb, Forma 1-es technológiákkal dolgoztak a mérnökök, így a váz minden egyes porcikája az adott helyen fellépő terheléshez lett igazítva – hogy ez pontosan hogyan történt, erről írtunk már tavaly.

Merida O.Nine Team 2011 – fejcső és vidéke
Merida O.Nine Team 2011 – fejcső és vidéke

Az 1000 gramm alatti tömeggel rendelkező váz BB30-as középcsapágy szabvánnyal kompatibilis, bilincs nélküli első váltókat fogad és megtalálható benne az összes Merida által alkalmazott karbontechnológia: Nano-Matrix, Stucture Element Monocoque, Double-Chamber, Fley-Stay – hogy már ilyen szép magyar kifejezésekkel éljek…

Merida O.Nine Team 2011 – támvilla becsatlakozás az új nyeregcsőbilinccsel
Merida O.Nine Team 2011 – támvilla becsatlakozás az új nyeregcsőbilinccsel

A rezgéscsillapításban komoly szerepet vállaló 27,2 mm-es nyeregcsövét egy új, mindössze 10 grammos bilincs rögzíti, mely igen mutatósra sikerült.

Merida O.Nine Team 2011 – középcsapágyház
Merida O.Nine Team 2011 – középcsapágyház

Új taggal: Ninety-Six Team

A 2011-es Ninety-Six merevfarú tesójához hasonlóképpen szintén nem vonultat fel egetverő különbségeket a 2010-es modellel szemben. Bajnoki érmek és világkupa győzelmek tekintetében természetesen ez a koncepció sem szégyenkezhet.

Csinos kerékpárállványok sorozatunk keretein belül ezúttal két svéd szponzorált, a kimondhatatlan nevű Kajsa Snihs és a hamiskás mosolyú, hírtelenszőke Josefine Grimbeck nyújtja a hátteret a 2011-es Ninety-Six-nek
Csinos kerékpárállványok sorozatunk keretein belül ezúttal két svéd szponzorált, a kimondhatatlan nevű Kajsa Snihs és a hamiskás mosolyú, hírtelenszőke Josefine Grimbeck nyújtja a hátteret a 2011-es Ninety-Six-nek

A 2011-es modell új DT rugóstagot kapott, amely kissé nehezebb ugyan az elődnél, de ezt a hátrányt bőven felülírja működés terén. A Ninety-Six-nél is megcsodálhattuk a pehelykönnyű és puritán nyeregcsőbilincset.

Ninety-Six Team 2011
Ninety-Six Team 2011

Meg azt is, hogy ilyen egyszerű optikai tuningok, mint az FSA alkatrészek piros sávmintájának Team-zöldre cserélése mennyit képes dobni a bringa megjelenésén. Legalábbis azok szemszögéből, akik szeretik a Team-zöldet… A színnel kapcsolatosan érdemes megemlíteni, hogy amikor jó pár évvel ezelőtt kitalálták, a következő volt a cél vele: feltűnő legyen. Az árnyalat azóta kissé változott ugyan, de a hatást sikerült elérni. Bár sokan csúnyának találják, annyira azért mégsem mellényúlás, hiszen azóta már más cégeknél is megjelent: például a Cannondale-nél.

Ninety-Six Team 2011
Ninety-Six Team 2011

Az egyik új fiú: One-Twenty Carbon

Erről a modellről már született egy bemutató írás itt a honlapon, ezért a részletekért oda érdemes kattintani. A rend kedvéért azért álljon itt a vázról egy rendhagyó kép, amikor éppen kedvenc fotós karakterem, Sebas Romero veti magát térdre előtte. A sajtótábor egyik fénypontja egyébként az volt, hogy a harmadik napon Sebas szakított a hagyományokkal, és megszokott fekete atlétája helyett egy „radikális” fehér pulóverben jelent meg.

One-Twenty Carbon 2011 feat. Sebas
One-Twenty Carbon 2011 feat. Sebas

No de hagyjuk a Sebason való élcelődést, akit hozzám hasonlóképpen nem hoz lázba egy kivillanó fekete jégeralsó, az szakértse meg inkább a hátsó papucsot balról – mármint az One-Twenty papucsáról lenne szó…

One-Twenty Carbon 2011
One-Twenty Carbon 2011

A másik jövevény: Cyclo Cross Carbon Team

A Merida gyári csapatának versenyzői évek óta indulnak ciklokrossz versenyeken is, így praktikus okai is vannak, hogy a cég ilyen irányú fejlesztésekbe fogott. Jose Antonio Hermida személyében háromszoros spanyol bajnokot tisztelhetünk, de Hannes Genze és Ralph Näf is hatékonyan veszi fel a kesztyűt a versenyszám specialistáival szemben. Ennek a fejlesztési folyamatnak a legfrissebb eredménye a Cyclo Cross Carbon Team versenygép.

Celebek új szerepkörben: Jürgen Falke főkonstruktőr ezúttal egy fotós kérésére ciklokrosszos rohangászást szimulált az új CX karbon bringával
Celebek új szerepkörben: Jürgen Falke főkonstruktőr ezúttal egy fotós kérésére ciklokrosszos rohangászást szimulált az új CX karbon bringával

A ciklokrossz vázakkal kapcsolatosan a legfőbb probléma, hogy egy országúti versenygép méretparamétereit kell követni tervezésük során, ezzel szemben viszont olyan igénybevételt kapnak, mint egy XC gép, csak mindezt csillapítás nélkül kell elviselniük.

Cyclo Cross Carbon Team 2011 – 1 1/8” / 1,5”-os fejcső
Cyclo Cross Carbon Team 2011 – 1 1/8” / 1,5”-os fejcső

Az alacsony súly és az elnyűhetetlenség mellett a fő tervezési szempont a gép jó vállon cipelhetőségének szem előtt tartása és a kanti fékek számára kellőképpen merev rögzítés biztosítása volt. Emellett természetesen olyan tényezők is bejátszottak, mint a merevség, a kényelem, vagy a biztos irányítás.

Cyclo Cross Carbon Team 2011 – rejtett bowdenvezetés mindenhol
Cyclo Cross Carbon Team 2011 – rejtett bowdenvezetés mindenhol

A fentiek érdekében számtalan új fejlesztést is bevetettek. A gépen az összes bowden sártól védetten, rejtve fut, mégpedig az alsócső alján egy puha műanyag lappal lezárt kábelcsatornában. Az enyhén ívelt felsőcső és a műanyag lap kiváló támaszt ad a vállon cipeléshez, a megoldás pedig egyedülálló a ciklokrossz világában.

Cyclo Cross Carbon Team 2011 – Team-zöld csíkozású hajtókar, Flex-Stay láncvilla
Cyclo Cross Carbon Team 2011 – Team-zöld csíkozású hajtókar, Flex-Stay láncvilla

Emellett jó pár más Merida modelleken bemutatott fejlesztést is örökölt a váz: ilyen a BB30-as középrész szabvány, az 1 1/8” / 1,5”-osfejcső vagy a Flex-Stay villaszár kialakítás. Az első villa esetében utóbbi úgy valósul meg, hogy a fékkonzolig a váll/villaszár kombó hipermerev, az alatt viszont a szárak a lehető legnagyobb komfortot nyújtják. Hogy mindez hogyan működik a gyakorlatban, arról nemsokára egy teszt keretein belül fogunk beszámolni.

Cyclo Cross Carbon Team 2011 – komplex esztétikum a fejcső vidékén
Cyclo Cross Carbon Team 2011 – komplex esztétikum a fejcső vidékén

A német magazinok kedvence: Scultura EVO SL

Volt egyszer a Bikemagban egy 2008-as Merida Scultura teszt, melynek konklúziója érdekes hozzászólásokat szült, majd amikor 2009-ben a 2010-es bringát teszteltem (csak győzze az ember ezeket az évszámokat fejben tartani), az elragadtatás hangjai imígyen buktak ki belőlem:

Scultura EVO SL 2011 – Gunn-Rita Dahle Sculturája
Scultura EVO SL 2011 – Gunn-Rita Dahle Sculturája

„Ennek a váznak köze sincs az általam 2008-ban tesztelt modellhez. Gyors kormányzású, patinás márkák geometriai tulajdonságait idéző jószágról van szó. Emellett a merevség, a kanyarstabilitás, meg úgy általában véve minden hibátlan. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy ez a váz/villa kombó L-es méretben 885 + 276 = 1161 g, akkor túlzás nélkül állítható, hogy komoly konkurenciát kapnak jövőre a felső kategóriás karbon vázak piacának jelenlegi éllovasai. Az első adandó alkalommal mérőszalaggal is megvizsgáltam, hogy mi lehet a változások oka. Tesztvázam M-es volt, ugyanebben a méretben járt nálunk tavaly az előd is. A láncvillahossz és a középcsapágy-magasság nem változott (405 mm, illetve utóbbi a gyártó szerint 279 mm), ellenben a bringa első fertályából eltűnt az a felesleges 2 cm, így a középtengely-első tengely távolsága 59 cm körüli értékre csökkent. Ezt a felsőcső 1 cm-es rövidítésével érték el, a további 1 cm pedig a fejcsőszög meredekebbre vételével, illetve talán a villa előrenyúlásának csökkentésével állt elő. A végeredmény egy nagyon jól kezelhető, 987 mm körüli, immár a versenysportban normálisnak számító tengelytávval rendelkező karbon váz lett.”

Scultura EVO SL 2011 – Dura-Ace Di2-vel szerelt tesztgép
Scultura EVO SL 2011 – Dura-Ace Di2-vel szerelt tesztgép

És valóban megváltozott 2009-2010-ben valami, ugyanis a mérvadó német magazinok is rendre kajálták az új vázakat, a tesztekben súly, merevség és komfort tekintetében minduntalan az élvonalban végzett a Scultura EVO SL. Ha mindehhez az ár/érték arányt is hozzávesszük, akkor pedig szinte verhetetlen.

Scultura EVO SL 2011 – támvilla becsatlakozás Hermidával
Scultura EVO SL 2011 – támvilla becsatlakozás Hermidával

A tavalyi mérőszalagos vizsgálatom alapján tett következtetéseim azóta a német Road Bike magazin méréseiben is visszaköszöntek. Az új Sculturák esetében valóban kisebb lett a villa előrenyúlása, vázméret függvényében 1-1 fokkal megnövelték a felcsőszöget, rövidült a felsőcsőhossz, mindennek következtében csökkent a tengelytáv és a középrész, valamint az első tengely távolsága, ezzel párhuzamosan pedig javult a gép viselkedése. Ami nem változott – de hát valamit az elkövetkező években is fejleszteni kell –, az nevezetesen, hogy a Sculturák még mindig a legmagasabb középcsapágyházzal rendelkeznek a mezőnyben (58 mm-es csapágyesés, mely megegyezik a BVSC-sek által használt Cinelli Vigorelli pályagépével).

Scultura EVO SL 2011 – a jellegzetes formájú új villa
Scultura EVO SL 2011 – a jellegzetes formájú új villa

No de nézzük, mit mond a hivatalos kommunikációs gépezet a 2011-es Sculturáról!

Hogyaszongya: „a Scultura EVO vázszett a szépség, az alacsony tömeg, a merevség és a komfort ötvözete mely egyedülálló teljesítményt nyújt”. Továbbra is jelen van a Flex-Stay tám- és láncvilla, Nano-Matrix karbon technológia, BB30 csapágyház. Ami teljesen új, az a villa, mely 300 gramm alatti tömeg mellett nyújtja ugyanazt a kényelmi karakterisztikát, mint a hátsó háromszög. Fontos még megemlíteni, hogy Scultura EVO SL a magazinok méréses teszteredményei alapján jelenleg a piacon elérhető 5 csúcs karbon váz között foglal helyet. Ámen…

Scultura EVO SL 2011
Scultura EVO SL 2011

A király új ruhája: Warp Black Knight

Az alcímben a „király” persze költői túlzás, mert szegény Warp Carbon még szinte meg sem jelent a boltokban (2010 az első modellév), már el is szaladt mellette a piac. Gondolok itt arra, hogy a konkurencia ma már a villába integrált féktesteknél, a vasalószerű, kormánnyal egybedolgozott első fertálynál tart, persze majd csak addig, amíg az UCI megint rendet nem vág köztük. Eközben a Warp első féke vidáman borzolja a menetszelet, a kormány/könyöklő kombó pedig kifejezetten konzervatív. A mezőny ismeretében most már furcsán hat továbbá az enyhén előre lejtetett felsőcső is. A miértekre maga a tervező adja meg a választ…

Aki kíváncsi, az hamar megöregszik: nagy volt a tolongás az országúti tesztgépekért, így a Warp Black Knight-ot a Sculturával egyetemben nem sikerült kipróbálni - jobb híján marad tehát a kémfotó
Aki kíváncsi, az hamar megöregszik: nagy volt a tolongás az országúti tesztgépekért, így a Warp Black Knight-ot a Sculturával egyetemben nem sikerült kipróbálni - jobb híján marad tehát a kémfotó

Jürgen Falke, a váz/bringa tervezője egy ízben egy a Warppal kapcsolatos kérdésekre adott válaszokat tartalmazó körlevélben kifejtette, hogy a váz tervezése során nem végeztek szélcsatorna teszteket. Tették ezt azért, mert a szélcsatorna teszteknek csak a versenyző + kerékpár felállásban van értelme. Kizárólag vázakat vagy alkatrészeket tesztelni szerinte értelmetlen, mert a versenyző fejpozíciójának minimális változtatása többet nyom aerodinamikailag a latba, mint egy újragondolt csőprofil. Ezt a véleményét egyébként egy általa idézett, a német Tour magazinban megjelent cikkre alapozta Álláspontja szerint a szélcsatorna-teszt sulykolása nem más, mint marketing trükk. Eközben arra a kérdésre, hogy miért nem került a villa takarásába az első fék, azt válaszolta, hogy aerodinamikailag az a legjobb, ha az alsócső alja minél közelebb van a kerékhez. Ha a fék hátra kerülne, az így nyert aerodinamikai előny nem lenne olyan jelentős, mint a fék számára kialakított légüres tér által keletkező légellenállásbeli hátrány. No, most akkor mindenki döntse el maga, hogy akkor fontos-e a légellenállás meg a szélcsatorna-teszt. Mielőtt azonban kitenné a kedves olvasó a kuka mellé a telikerekét, kérem, szóljon előtte nekem. A Warp váz tömege amúgy mérettől függően 1350-1400 gramm között mozog, a villa további 412 g, mindez pedig az időfutam szegmensben jó értéknek mondható.

Ezt kínálja tehát a Merida 2011-re. Hogy ez a technikát 2010-ben mely versenyzők fogják élesben tesztelni, nemsokára arról is szó lesz a 2010-es Multivan Merida Biking Team csapatbemutató cikk keretein belül.

Szöveg és Fotó: HBalage

Nemzetközi szinten bejegyezték az első magyar profi Mountain Bike csapatot

Euro One-Cube Team csapatmez 2010

A sportág történetében az idei év az első, amikor hazai professzionális Mountain Bike csapat indulhat nemzetközi versenyeken. A négy főből álló Euro One-Cube Team mind felszerelésében, mind pedig tudásában felveszi a versenyt a világ más profi csapataival.

Az Euro One-Cube Team egyike lett a világ UCI listás (Union Cycliste Internationale ? a kerékpáros sport világszövetsége) profi csapatainak, így a hazai MTB sport felnőtt a világszínvonalhoz ? jelentette ki a szakág szövetségi kapitánya és a csapat vezetője. Valter Tibor elmondta, a hazai versenyeken hozzávetőleg 5000-en indulnak kisebb-nagyobb rendszerességgel, ebből közel ezren igazolt versenyzők. Ez az a mezőny, amely ki tudta nevelni a mostani, felső ligás együttest.

Az Euro One – Cube Pro MTB Team névvel regisztrált csapat 2010-ben négy versenyzővel kezdi meg profi pályafutását. A versenyzők: Bogár Gábor (35), Csielka Márk (19), Juhász Zsolt (20) és Szatmáry András (20). A csapat működése, versenyzése természetesen elképzelhetetlen lenne a támogatók nélkül. Az anyagi háttérből jelentős részt vállal az egyik névadó szponzor az Euro One Számítástechnikai Zrt., míg a kerékpárokról és minden egyéb technikai segítségről a másik névadó, a Cube kerékpármárka gondoskodik. A versenyzők köré komoly kisegítő stáb állt fel, és a Valter Bogár és Társa Sport Kft. hároméves projektet dolgozott ki a nemzetközi élvonalhoz való felzárkózáshoz.

Euro One-Cube Team csapatmez 2010
Euro One-Cube Team csapatmez 2010

Ahhoz, hogy a csapat eredményesen szerepeljen 2010-ben, versenyzőinek minél több világversenyen kell indulnia, és ott pontokat kell szerezniük. A különböző rangú pontszerző versenyeken a versenyzők egyéni eredményeinek összesítése adja a profi csapatok rangsorát. 2010-ben 104 profi csapat regisztrált az UCI-nál, ebből kb. 50 csapat indít versenyzőt az Olimpiai szakágban.

A csapat idei célkitűzése a világ Olimpiai Cross profi csapatai közül a 35-40. hely megszerzése. Versenyprogramjuk 20 versenyből áll idén, 4 világkupa mellett a környező országok C1-C2 nemzetközi minősítéses versenyein állnak rajthoz. Emellett persze elindulnak a legtöbb hazai rangos megmérettetéseken is. Ez a gárda most egy olyan lehetőséget kapott, amely csak kevés versenyzőnek adatik meg ebben a sportágban, számos kelet-európai országnak még nincs profi csapata ? mutatott rá a csapatvezető.

Euro One-Cube Team:

Versenyzők:
Bogár Gábor (35)
Csielka Márk (19)
Juhász Zsolt (20)
Szatmáry András (20)

Háttérstáb:
Valter Tibor – Team Manager
Dr. Simonyi Ákos – sportigazgató
Dr. Györe István – sportorvos
Bozsik Ágnes – sportmasszőr
Varga Zoltán és Zámbori Miklós – kerékpárszerelők
Horváth Attila – csapattitkár

Forrás: Euro One-Cube Team sajtóközlemény