Immár három éve megszokott jelenség, hogy ha jön a tavasz, akkor érkeznek a friss 3T tesztcuccok. A tavasz ezúttal némileg késik, nem úgy az új alu-karbon csemegék. Elsőnek a cég hagyományos, 25 mm-es hátranyúlású Dorico nyeregcső-szériájából a Team változatot vettük górcső alá.
Aki nem járatos a 3T háza táján, annak álljon itt egy kis gyorstalpaló a termékpalettán való eligazodáshoz. A cég három minőségi osztályban gyárt alkatrészeket, ezek a PRO (költséghatékonyabb és némileg túlépített alkatrészek – fehér grafikával), a TEAM (súlyban és teljesítményben a Pro Tour szintre belőtt cuccok – piros grafikával) és az LTD (a gramm-mániások kegyeit kereső motyók – ezüst grafikával) fantázianévre hallgatnak. LTD, azaz limited változat nem minden egyes termékből létezik, bizonyos esetekben az elérhető maximumot a TEAM verzió képviseli.
A cég 2007-ben a kormány vidékéről indulván kezdte meghódítani a kerékpárpiacot. Nem volt könnyű kitűnni a mezőnyből, hiszen alacsony tömegű, funkcióját kiválóan ellátó és ennek tetejébe még jól is kinéző alkatrészekből annyi volt/van a piacon, mint a nyúlürülék. Mi lehet a megoldás? Az új termék legyen könnyű, funkcióját lássa el kiválóan, és mindennek tetejébe ne csak egyszerűen jól nézzen ki, hanem annyira jól, hogy az ember egy szempillantás alatt beleszeressen. Sok minden nem kell ehhez: mindössze egy formatervező meg egy grafikus, aki egy az egész cégre kiterjedő arculatot tervez. Mert tegyük a szívünkre a kezünket, ha két azonos műszaki paraméterrel rendelkező alkatrész között kell választanunk, mi alapján hozzuk meg a döntést? Na ugye, hogy az esztétikum alapján… A sikerhez pedig egészen kevés dolog kell; mindössze egy jó logó, egy jó kiegészítő betűtípus, meg termékcsoportonként egy szín. Ezt látván a magamfajta minimalista jellem egyből a mennyekben érzi magát, hiszen végre nem hullámok, lángnyelvek és hálómotívumok köszönnek vissza mondjuk a nyeregcsőről, hanem egy nyílegyenes, szép arányú, homogén festett sáv. Olykor ilyen kevés is elegendő a boldogsághoz.
Lényeg az, hogy ennek a koncepciónak legújabb szüleményeként torinói barátaink a hátranyúlás nélküli Doric család mellett megalkották a hagyományos, 25 mm-es hátranyúlással rendelkező Dorico modellcsaládot. Doricóék is hárman vannak, LTD, TEAM és PRO verziót egyaránt vásárolhatunk belőlük. A fekete/piros színkombináció iránti vonzalmamból adódóan ezúttal a TEAM változatra esett a választásom. Döntésemben az is befolyásolt, hogy a LTD 162 grammja mellett a TEAM 182 grammja sem hangzott rosszul. Aztán később kiderült, hogy az annyi valójában nem is annyi…
A karbon csőbe ragasztott alu fejjel rendelkező kétcsavaros nyeregcső kidolgozása ezúttal nem hagy maga után kívánnivalót. Két éve a jóval drágább Doric LTD-vel nem voltak ilyen pozitívak a tapasztalatok, ott bizony voltak furatközpontossági pontatlanságok a fejnél. A szépen ívelt fej miatt a hátranyúlás nagyobbnak néz ki, mint 25 mm, de utánamérve igazolva látszik a gyári adat. Nem ez a helyzet azonban a tömeg terén, a tesztelt 280 mm / 31,6 mm felállásra megadott 182 grammos gyári adatnál ugyanis majdnem 20%-kal többet mutatott a mérleg. Ez abban az esetben nagyon kellemetlen, ha valaki éppen a súly miatt dönt e termék mellett – ejnye-ejnye, a vevőt átverni nem szép dolog, már ott is van ezért a feketepont az értékelésnél.
A nyeregpálcát a befogó alsó idom hosszan és biztosan támasztja, felülről pedig két filigrán, egymástól független keresztidom pálcánként gyakorlatilag egy-egy ponton tart mindennek ellen. Ezeket a keresztidomokat ránézésre kicsit alulméretezettnek találtam, ezért érzéssel szorítottam meg a csavarokat. Később kiderült, nem ez a helyes hozzáállás. A rozsdamentes acél imbuszcsavarok esetében a 4 mm-es belső nyílást amúgy kevésnek találom ahhoz a nyomatékhoz, amivel egy nyeregcsőfejet meg szokás szorítani. Itt jegyezném meg azt is, hogy a cég szokásával ellentétben ezúttal nem adott meg meghúzási nyomatékokat.
Az első tesztút során az tűnt fel, hogy mintha jobban csillapítana a gép hátsó fertálya nyergestül/csövestül, ami a 31,6 mm-es átmérő fényében furán hangozhat. Nem tudom, ezt valóban jól érzem-e, vagy csak beképzelem, de tény, hogy a Dorico Team egy monocoque karbonfejes, vastagabb falú csővel rendelkező elődöt váltott fel. Emellett a 3T is hangsúlyozza a cső rezgéselnyelő képességét.
A második tesztút után viszont az tűnt fel, hogy mintha szögben nem így állítottam volna be korábban a nyerget. Korrigáltam hát, de a meghúzási nyomatékokra túl sok figyelmet ismét nem szenteltem. A második diszkrét lefittyedésnél már előkerült a nyomatékkulcs. Túl könnyű dolgom így sem volt, tekintve, hogy az első csavarhoz a cső miatt még adapterrel sem nagyon fértem oda. A megoldás végül 8-8 Nm lett mindkét csavar esetében, de játszottam velük egy ideig, hogy a nyereg szöge is jó legyen, meg a csavarok is kellőképpen és egyenletesen feszítettek legyenek. Ezután elmozdulást már nem tapasztaltam. Ezt a beállítás viszont nem volt túl egyszerű, így túl sűrűn nem szeretném eljátszani, de mivel hegyi időfutamok előtt nyeregpozíciót szoktam változtatni, meg olykor a nyerget is kicserélem, ezért úgy tűnik megúszni nem fogom…
Aki ezzel szemben legközelebb akkor nyúl a nyergéhez, amikor a kukába hajítja és újat tesz a helyébe, emellett pedig az alábbi értékelésnél a pozitívumok meggyőzőbbnek bizonyulnak számára, az szerezzen be egyet. Hogy honnan? A 3T-nek hivatalos hazai forgalmazója továbbra sincsen, az internet világa ellenben határtalan…
Értékelés:
Pozitívumok:
+ átmérőjéhez és hosszához képest még mindig alacsony tömeg
+ első osztályú kidolgozás, esztétikumból ötös
+ a nyereg szögállása tizedfokra pontosan, fokozatmentesen állítható
+ a felső befogópofák alacsonyak, így hátratolt nyereghelyzet esetén sem érnek bele a nyeregváz oldalába
+ centiméterskála a hátoldalon
Negatívumok:
– a gyári tömegadat nem valós (+ 20%)
– a csőhöz közelebb eső csavar nehezen hozzáférhető
– egyenletes meghúzási nyomatékra érzékeny csavarok
– mindössze 4 mm-es belsőnyílású csavarok
3T Dorico Team nyeregcső, részletes műszaki adatok:
Átmérő: 31,6 mm
Hossz: 280 mm
Hátranyúlás: 25 mm
Cső falvastagsága: 2,1 mm
Mért tömeg: 217 g
Különleges, földalatti versenyt kínál a Merkapt Maraton Team SE a hegyikerékpárosoknak, néhány napja pedig a nevezés is megkezdődött. Volt már hasonló kezdeményezés hazánkban – néhány éve a nagysikerű Metro Ride –, de míg ott csak meghívott profik versenyezhettek, addig az Underworld Kupán bárki rajthoz állhat, aki késznek érzi magát a megmérettetésre. A Kőbányán megrendezésre kerülő versenyre a pincerendszer terhelhetősége, a néhol beszűkülő bányafolyosók miatt csak limitált számban lehet nevezni, futamonként 60-60 fővel.
A versenypályát magába foglaló pinceszakasz alaprajza
A szervezőknek nem csupán a földalatti szakasz az egyetlen adujuk, bár akár ez is elég lenne. Azt, hogy mitől is lesz más az Underworld Kupa, mint a többi verseny, azt Fülöp Miklós főszervező foglalta össze:
„Kiemelendő, hogy itt nem „csak” egy versenyről van szó. Az, hogy Budapest belterületén, tömegközlekedéssel könnyedén megközelíthető helyszínen kerül megrendezésre az Underworld Kupa, komoly lehetőséget kínál arra, hogy a mountain bike sportágat a szélesebb közönségnek is bemutassuk. Többek között az is a célunk, hogy nézők terén is komoly létszámot vonzzunk a helyszínre, hiszen a szurkolóktól él és lüktet egy verseny. Többek között ezt hivatott alátámasztani a versenyt kísérő bike expónak nevezett kiállítás is, ahol a kerékpársportban jelenlévő cégek – vásárlási lehetőséggel összekötve – mutathatják be termékeiket. Emellett fontos lenne, hogy a hegyikerékpározás iránt érdeklődők információkat kaphassanak és eljuthassanak a csapatokhoz, bekerülhessenek a körforgásba. De gondolunk a családdal érkezőkre is, és igyekszünk minél több kísérő programot tető alá hozni, hogy mindenki számára kellemesen teljen a nap.”
Ejtsünk szót a föld alatti szakaszról is: a Kőbánya és főként a sörgyár alatt 20 km hosszúságban elterülő járatrendszer egy része a Merkapt Maraton Sportközpont alatt húzódik. A sporttelep felől – a földszint alatt 10 méterrel – két bejárat van, itt fognak be- és kihajtani a versenyzők. A pince változó belmagasságú, átlagban 2-2,5 méter magas, a járatok szélessége 3 és 8 méter között változik. Sok legenda és titok övezi ezt a területet, állítólag a II. világháborúban a németek Messerschmidt harci repülőgépeket szereltek össze a nagyszerű rejtekhelyen, így bizonyára izgalmas kaland lesz a folyosókon bringával robogni.
Jól mutatja az érdeklődés nagyságát, hogy a nevezés megkezdésekor a helyek egyharmada egyetlen nap alatt elkelt. Tehát, aki szeretne indulóként részt venni az Underworld Kupán, annak nemcsak a pályán, hanem a nevezéskor is gyorsnak kell lennie!
Az Underworld Kupa 2010. május 22-én szombaton kerül megrendezése, további információk, nevezés és kiállítói regisztráció a www.underworldkupa.hu weboldalon.
Forrás és fotók: Merkapt Maraton Team SE sajtóközlemény
Hosszú időn keresztül nem adtunk hírt magunkról, a nehéz gazdasági helyzetben jó néhány problémával kellett megbirkóznunk. Bár az egyetlen magyar kontinentális csapat körül az utolsó simítások még hátra vannak, örömmel jelenthetjük: elkezdtük a 2010-es versenyszezont!
„Már több mint tíz napja edzőtáborozunk megszokott olaszországi főhadiszállásunkon, Porto San’t Elpidióban. Az elmúlt hétvégén, vasárnap versenyeztünk először, a Trofeo ZSSDI UCI 1.2-es kategóriájú versenyén. – tájékoztatott Stubán Ferenc sportigazgató.
Mivel a mezeink nem készültek el, ezért válogatottként álltunk rajthoz. Sajnos, Madár és az ifjú Simon Peti nagyot bukott, mindketten a verseny feladására kényszerültek, reméljük, hamarosan felgyógyulnak és újból csatasorba tudnak állni.
A mezeink késének oka egy új szponzor belépése a csapat támogatói körébe, remélhetőleg néhány napon belül elkészülnek és akkor be tudjuk mutatni az érdeklődőknek. A versenyt Cador Rida fejezte be a legjobb pozícióban, a hatvanhatodik helyen végzett, de a többiek is biztatóan mozogtak. A fiatal és idősebb versenyzők között nagy az összhang, mindenki elszánt, várjuk a kihívásokat.”
A Trofeo ZSSDI-n Cador Rida, Fejes Gábor, Lovassy Krisztián, Madaras Zoltán, Puskás Dávid és Simon Péter képviselte a magyar színeket.
Részletek, versenyzői beszámolók, eredmények és további érdekességek a klub hivatalos honlapján a www.teamblm.net internetcímen találhatók.
Időgépünkbe pattanván nemrég a válogatott negyven évvel ezelőtti országúti edzésére látogattunk. Most ugyanígy teszünk, de a helyszín ezúttal a Millenáris. Az időbeli távlat sok mindent megszépít. Ahogy múlik az idő, a történetekben szereplő lelátók egyre zsúfoltabbak lesznek, a cement meg egyre kevésbé látszik a pályabringásoktól…
Egyesek szerint a magyar pályasport már a hatvanas években hanyatlásnak indult, a hetvenes évek Millenárisa pedig már igencsak haloványan emlékeztetett a sokat emlegetett teltházas negyvenes évekbeli időkre. A Népsport 1970.04.23-i számának ismeretlen szerző által jegyzett cikke is ezt a képet rajzolja élesebbre, kiderül például, hogy hány élversenyzőt számlált annak idején a pályasport. Az eső meg közben esik – hol jobban, hol kevésbé.
————————————————————–
Pályamenők – esőben
A kerékpáros pályaválogatott edzése háromkor kezdődik. Háromnegyed háromkor érkezik kerékpáron – Baranyecz. A Millenáris kapujában találkozunk. Egymásra nézünk, aztán az égre.
– Lesz edzés? – kérdezzük.
– Lesz. Ezek a felhők egy negyedóra múlva felszakadoznak, tíz perc alatt megszárad a beton…
De Baranyecz jobb kerékpáros, mint amilyen időjós.
Kétszer harminc
Az eresz alatt várakozunk. A pályaválogatott tagjai már átöltöztek. Ez persze nem sok változást jelent. Nyomuk sincs a selyemtrikóknak, mindegyikükön melegítő, jéger, vagy harisnyanadrág.
A betonteknő alján, a célvonalnál, még fehér betonfolt.
– Ez volt a legszükségesebb javítás – magyarázza Goda edző. – Egy hónapig, ha tart egy gumi. Lenne még mit csinálni… Havonta és személyenként ötszáz forintot „eszik” meg a beton…
– Ma mi lenne a program?
– Bemelegítés, aztán kétszer harminc perc. Az hozzávetőlegesen 110 kör.
Megkezdődik
Végre végeszakad a csepegésnek. Még várni kell, mert a Népstadion felőli oldalon fénylik a víz a betonon. Újabb negyedóra.
Csorba merészkedik először a betonra. Nem egészen önként vállalt buzgalommal. A délelőtti edzésen, amelyen az országúti kerékpárosokkal hajtottak hatvan kilométert – lemaradt. Itt, most ebből kellene valamit behoznia.
Egyelőre melegít a társaság. Öt percig. Akkor nagy pettyekben ismét megered az eső.
– Nincs értelme – mondja Lendvai. – a zöld csík már életveszélyesen csúszik.
Egyedül Habony fut még néhány kört, alkalmat adva a többieknek a tréfálkozásra:
– Szereted a narancsot? Majd viszünk neked a kórházba…
Aztán újra
A pályaválogatott kapitánya Magyar László. Az esőszünet alatt vele beszélgetünk. Refrénként tér vissza: májusban a „Milin” szerepel az NDK pályaválogatottja, két világbajnokkal…
– Jó lenne őket megverni – mondja magyar. Aztán az is igaz, hogy az NDK ezen a pályán még sohasem nyert ellenünk. Még akkor sem, amikor nem készültünk ilyen keményen, mint az idén… Szóval jó lenne…
Közben megint elállt az eső. Megint várunk, míg felszárad a „teknő”. És végre megkezdődhet a kétszer harminc perc.
Egyszerre indul a gárda. Libasorban – mindenki fél kört vezetve. Itt van most mindenki, az a tizenegynéhány fiatalember, aki Magyarországon a pályakerékpározást jelenti. Köztük ifik, juniorok. És ahogy maguk után hagyják a köröket, rögtön ki is derül, kik a fiatalok. Egymás után szakadnak le a sortól. A legtovább Magyar bírja a Goda edző által megszabott iramot.
És ismét megnyílnak az ég csatornái. Az edzés másfél órájából talán ha húsz percet töltöttek gépen a versenyzők.
De ez is edzés volt. Amely után legfeljebb csak azt lehet kérdezni: vajon a szegény embert miért húzza még az ág is?
————————————————————–
Függelék: A cikkben szereplő személyek
Baranyecz András
Nemrég elhunyt kilencszeres magyar bajnok pályaversenyző. Az 1968-as mexikóvárosi olimpia résztvevője, többszörös magyar csúcstartó. A Vasas versenyzőjeként a sprint, tandem, páros és 4000 méteres csapatszám volt a specialitása. Munkásságáról bővebben itt lehet olvasni.
Goda Gyula
Hajdan volt pályaversenyző, az ötvenes évek végén Pelvássy Ferenc edző segítője, majd a hatvanas-hetvenes években a magyar pályaválogatott edzője.
Csorba András
Az Újpesti Dózsa négyszeres magyar bajnok pályakerékpárosa. Sprint-, tandem, valamint 1000 méteres állórajtos időfutamban nyert bajnokságot, az 1972-es müncheni olimpiai keret tagja, a korszak nagy tehetsége. Az olimpiára nem juthatott ki, mert 1972. április 28-án a Margít-hídon elgázolta egy teherautó, sérüléseibe pedig öt hét múlva belehalt. Mindössze 24 esztendős volt.
Lendvai Tibor
A Vasas pályaversenyzője, 11-szeres magyar bajnok (sprint, 1000 méteres állórajtos időfutam, tandem, 4000 méteres csapat, kritérium), olimpikon. A mexikóvárosi olimpián ma is figyelemreméltó idővel, akkori magyar csúccsal (1’06,65”) lett 17. az 1000 méteres állórajtos időfutamban.
Magyar László
A Vasas 12-szeres magyar bajnok pályaversenyzője. A párosverseny, a pontverseny és a 4000 méteres csapatverseny volt a specialitása, mindhárom számban 4 alkalommal lett nemzeti bajnok.
Habony Ferenc
Olimpikon, 14-szeres magyar bajnok pályaversenyző (sprint, tandem, páros, 4000 méter csapat). Sikereit a Tipográfia versenyzőjeként aratta. A 33-szoros magyar bajnok Bicskey Richárd féltestvére, tandemben évekig versenyeztek együtt, a Tokiói olimpián az 5. helyen végeztek. Jelenleg Svédországban él.
Ha megkérdeznénk a hazai montisokat, hogy ki a legismertebb magyar déhás versenyzőnő, akkor a fiatalabbak bizonyára Kiss Dalma nevét mondanák. Az én generációm viszont megemlítené Boér Júliát, ismertebb nevén Indiánt is, aki bár már évek óta Ausztráliában él, azért magyarként szerezte meg hazánk montis történelmének legkiemelkedőbb eredményét 2008-ban, amikor a 4X világkupán 3. lett. Erről és még sok érdekes dologról mesélt nekünk rendkívül „bőszavúan”.
Tipikus ausztrál por
Névjegy:
Név: Boér Júlia Becenév: Indián Magyarországon, Indi Ausztráliában Életkor: 32 Mióta versenyez: 1994, 1995 óta (14 éve!) magyar válogatott Legjobb eredmények: 4X világkupa 3. (2008); Ausztrál DH Nemzeti Bajnokság 1. hely (2007); néhányszoros magyar DH és 4X nemzeti bajnok (nem emlékszem, pontosan hányszor); Osztrák Dual Slalom Kupa győztese (2000); horvát- és szlovén DH bajnokság 1. hely (1998, 1999) Kerékpárok: Intense M3 DH gép, Santa Cruz Jackal 4X gép, Giant Trance Woman CC gép, GT Carbon Sport országúti Végzettség: Testnevelési Főiskola edzői tagozat; kertész Magyarországon, üzletvezetői képesítés Ausztráliában Foglalkozás: üzletvezető egy kerékpárboltban Lakhely: Canberra, Ausztrália
Egy hatméteres útátugrás
– Mikor és miért mentél ki Ausztáliába?
– Egész pontosan 2003. november elsején érkeztem Ausztráliába, Melbourne-be. Teli önbizalommal, semmilyen elvárással. Abban az évben végeztem az egyetemen, és elegem volt az otthoni életből. Semmi előrehaladást nem láttam az életemben, és a magánéletem is zsákutcában vesztegelt. Használható módon beszéltem németül és angolul, és úgy gondoltam folyékony angol nyelvtudással találhatok majd valami jó állást valamelyik EU Phare Sport programban. Ausztráliáról csak annyit tudtam, hogy angolul beszélnek és nagyon jó DH és 4X versenyzőik vannak. Nem ismertem senkit, ezért küldtem egy bemutatkozó körlevelet majdnem minden MTB klubnak az országban, de csak a perthi írt vissza, az meg túl messze van mindenhonnan, így végül Melbourne-t választottam, mert Victoria államban rendezték a legtöbb versenyt.
Egy évre befizettem egy ausztrál iskolába, üzletvezetői szakra, mert a diákvízumot a legkönnyebb megkapni. Egy iskolatársam egyből a szárnyai alá vett, és megmutatta, hogyan találhatok bérleményt, hol a legolcsóbb vásárolni, mire vigyázzak. Ottlétem negyedik napján találkoztam egy sráccal az utcán, akinek 4X gépe volt, őt kérdeztem ki a freeride-os életről Melbourne-ben. Ajánlott egy boltot, ahová egyből be is mentem. A fiúk egy pillantást vettettek a szlalom gépemre, és mondták, hogy menjek velük bringázni. Ez a bringabolt lett az első munkahelyem, és az ott dolgozók az első barátaim. Az első hat hónapban arra sem volt időm, hogy honvágyam legyen, annyira el voltam foglalva a tanulással meg a munkával. Aztán az egyik barátom buliján találkoztam egy nagyon kedves ausztrál férfival. Rog többször hívott bringázni, meg programokra. Az elején letisztáztam vele, hogy nem akarok semmilyen párkapcsolatba bonyolódni, mert csak egy évig maradok. Nem bánta a dolgot, de aztán egy alkalommal csak megígérte, hogy a tenyerén fog hordozni az élete végéig, ha vele maradok. Nemrégiben ünnepeltük az ötödik évfordulónkat, és eddig hű maradt az ígéretéhez.
– Szóval egy férfi bírt maradásra… Kérlek mesélj róla egy kicsit!
– Rog volt országúti motorversenyző, XC-zik, downhillezik, szörfözik. Ausztrál McGywer, bármit meg tud szerelni bármivel, bármiből. Szörnyen találékony. Édesanyám egy szót sem beszél angolul, mégis nagyon jól elkommunikálnak egymással. Rog nagy segítség nekem: versenyidőszakban reggel nyolctól 17:30-ig dolgozom, utána edzés, majd este nyolc-kilenc körük érek haza. Ilyenkor Rog főz, hétvégenként meg együtt takarítunk és vásárolunk. Versenyekre, ha tud, eljön és kamerázik, részidőket mér, lelkileg támogat. Nélküle nem lennének jó eredményeim. Nemcsak életem párja, de a legjobb barátom is. Egyébként munka terén főállású katona, fegyverszakértőként és kiképzőként dolgozik a Királyi Tiszti Egyetemen Canberrában.
Összpontosítás egy ugrás előtt
– Mit érdemes Ausztráliáról, mint országról és az emberekről tudni?
– Ausztrália hatalmas ország. A kontinens kicsivel nagyobb, mint Európa és mindössze húszmillióan élnek itt. A legszárazabb földrész, emiatt kb. 80 százaléka a lakosságnak a tengerparti sávban él, mely a tengerparttól légvonalban 500-600 km. Annál beljebb leginkább csak sivatag található.
Az ausztrálok nagyon segítőkészek, önkéntesként dolgozni itt teljesen megszokott. Van önkéntes tűzoltó és elsősegély egylet, a montis versenyek alkalmával a szülők vezetik a felszállításra használt autókat, felügyelnek a pálya szélén, szendvicseket készítenek.
Az alkoholizmus komoly probléma errefelé, társadalmilag elfogadott, hogy vak részegre iszod magad. Megszokott, hogy munka után még néhány sörre vagy pohár borra mindenki marad. Megtehetik, mert itt akár ittasan is a volán mögé ülhetsz.
Az ausztrál amúgy egy büszke és összetartó nemzet. Fiatal nemzet, de mindenre büszkék, amit építettek és teremtettek. Nem tudom, hogy a többi sportágban is így van-e, de az ausztrál motor- és kerékpárversenyzők külföldön mindig csapatban lógnak együtt, még akkor is, ha a szponzoraik különbözőek.
– Hogyan élsz és dolgozol, és miért pont Canberrában?
– Canberrába Rog miatt költöztünk. Három évvel ezelőtt visszalépett a honvédség kötelékébe, mert ajánlottak neki egy jó állást. Ide szól a kiküldetése még másik három évre. Canberrát „Ausztrália kerékpáros fővárosának” is hívják, mivel a kerékpározás itt nagyon népszerű. A 360 ezer fős lakosságot 23 kerékpárbolt, egy montis klub (kb. 1000 fős tagsággal), két-két országúti és BMX klub szolgálja ki. Bár a város lakossága kb. hatoda a budapestinek, a területe majdnem ugyanakkora. A lakosság zöme kertes házban lakik, és a dombos vidék miatt nagyméretű rezervátumok választják el a kerületeket, melyeket megszámlálhatatlan XC és DH pálya szel át.
Mi egy ötszobás, kertes házat bérlünk, melyet a katonaság utalt ki a számunkra. A dupla garázs Rog felségterülete, oda zsúfolja be a „játékszereit”, a hat motorkerékpárját, a három bringáját, a szörfdeszkákat és a barkácsszerszámait. Én az egyik hálószobát kaptam meg, ott laknak a kerékpárjaim, alkatrészeim, ruháim és személyes dolgaim.
A munkahelyem, Onya Bike Tuggeragong öt kilométerre van a házunktól. A kerékpárbolt egy óriási bevásárlóközpont egyik épületében van, 260 négyzetméter alapterületű, plusz a 60 m2-es félemelet, ami raktárként üzemel. Átlagban kb. 200 kerékpár van az eladótérben, meg a kiegészítők. Szó szerint minden típusú kerékpárt árulunk. Öten dolgoznak főállásban és 5-6 bedolgozónk is van hétvégenként. Üzletvezetőként én adom ki a munkákat, felelek az eladótér kinézetéért, és én intézem a rendeléseket is. A bolt éves forgalma átszámítva olyan 400 millió Ft körül van, szóval képzelhetitek, hogy mennyi munkám és fejtörésem akad.
Itt a rendelések telefonon/faxon/interneten történnek, és általában 2-4 nap múlva futár hozza a szállítmányt. A kerékpáros cégek képviselői 4-6 hetente egyszer jönnek és bemutatják az új termékeket, megoldják a garanciális problémákat, és ha kell, felveszik a rendeléseket. A mi szerelőműhelyünk híresen jó minőségű munkát végez, ezért sokszor másfél-, kéthetes a várakozási idő.
A munkatársaimmal összetartó banda vagyunk, sok munka utáni programunk is van, mintha a családom lennének, jóban-rosszban együtt vagyunk.
Caroline Buchanan és családja, akiknek nagyon sokat köszönhetek
– Hogyan kaptad meg ezt az állást?
– Véletlenül és sok szorgalommal. Ez volt a legközelebbi bringabolt hozzánk, így egy nap besétáltam és bedolgozó munka után érdeklődtem. A következő hétre behívtak, össze kellett szerelnem néhány bringát és kikérdeztek. Meg voltak elégedve, így két hónap után főállást ajánlottak. Körülbelül egy évig fele-fele arányban a műhelyben és az eladótérben dolgoztam, aztán egy munkatársam felmondása miatt rám hárult a vásárlók különleges rendeléseinek intézése is. Megfeleltem, így kineveztek üzletvezetővé. Nagyra értékelik a munkabírásomat, felelősségtudatomat, hogy „nem büdös a munka számomra”. Nagyon sok visszatérő vásárlóm van, akik már 2-3 kerékpárt vásároltak tőlem, és főként a nyugdíjas korosztály sokszor külön betelefonál, hogy biztos a boltban legyek, amikor kiegészítőket akarnak venni a bringájukhoz. Persze az eladás során mindenféléről beszélgetsz, így aztán fél Canberra ügyes-bajos dolgáról tudok. A karácsonyok kedvesek, mert mindig sok csokoládét és virágot kapok a vásárlóimtól.
Egy (sajnos) fontos réteg is jelen van a boltban. Elvált vagy házasságban boldogtalan férfiak. Számukra a bolt egy szanatórium. Mindenki jókedvű, kedves, segítőkész velük, sokszor egy órát is elüldögélnek vagy elbóklásznak a boltban. A bringázásban és a hozzá kapcsolódó vásárlásban vezetik le a frusztrációjukat. A legszomorúbb esetem az a férfi volt, aki a friss válása után a karácsony napját töltötte a boltban. Kellett neki a társaság…
– Mennyit edzel és készülsz? Hol és hogyan teszed mindezt?
– A versenyidőszak itt egész éves, mivel nincs komoly tél. A Nemzeti Kupa futamai novembertől márciusig tartanak, az Ausztrál Nemzeti Bajnokság januárban van. A presztizs NSW állami kupasorozat áprilistól októberig tart.
Egész évben fizikailag nem lehet a legjobbnak lenni, ezért két versenyt választok a naptárból, és ezekre próbálom a csúcsformámat hozni. Ezek a világkupák voltak az előző években, idén meg a vb-t és a nemzeti bajnokságot választottam. Minden más csak edzőverseny.
A csúcsverseny előtt három hónappal kezdődik a kemény edzés, a sprint és rajtkapu tréning. Ezt mindenki utálja, így megpróbáljuk csapatban csinálni. Mellette heti egyszer egy hosszabb XC, heti kétszer vagy háromszor edzés a BMX cross vagy 4X pályán, két kondi edzés és egy vagy két alkalommal déházás. Még szerencse, hogy Rog és a munkatársaim nagyon megértők. Ilyenkor mindig fáradt és ezért sajnos gyakran türelmetlenebb vagyok velük. Versenyidőszakon kívül csak bringázok. Annyit és amilyen formátumban akarok, és havonta egyszer-kétszer versenyzek az állami bajnokságokon.
– Mit tanultál az ausztrál montisoktól?
– Például mentális hozzáállást. Hogy meg szabad veregetnem a saját vállamat és azt mondani: ma jól mentem, meg lehetek elégedve magammal. Hogy másoknak is elmondhatom, ma nagyon érzem a bringát. Edzésen van, hogy egy bringázik, a többi meg a „partvonalról” drukkol, és motivál, így mindenki próbál a leggyorsabban és a legszebben bringázni a többiek előtt. Időigényes, de a nap végére pozitívan töltődsz fel a sok dicsérettől. Ezt otthon sose tapasztaltam. Tavaly néztem a magyarok szereplését az olimpián. A magyar atléták technikásak, de a magabiztosság nincs meg bennük. Szerintem a párbajtőrözők, a vívók és a női vízilabdacsapat fejben vesztette el a mérkőzéseket.
Az alapos felkészülés fontosságát is megtanultam. Sokat bringázok BMX cross pályákon, és ez hatalmasat lendített a bringakezelési tudásomon. A sprintedzéseimet BMX-ből 4X versenyzővé vált bringásokkal végzem, akiktől sokat tanultam. Tanulmányozzák a versenytársakat, a versenyek edzései alatt segítenek, videót készítenek, amiből nagyon sokat tanulok, és ha kell, részidőt is mérnek. A legjobb taktika kidolgozásához ismerned kell a versenytársaid gyengéit és erősségeit.
Én ezt tanultam meg itt. Higgadt fejjel odaállni a rajthoz, azt mondani (és elhinni), hogy a legjobb tudásommal készültem fel a versenyre és gyakoroltam a pályán. Már csak a sok munka megkoronázása van hátra: a versenyfutamom.
Az is szembetűnő, hogy itt nem divat a lekezelés, meg a beképzeltség. Nem próbálnak kilógni a sorból. A világbajnokok és vk győztesek ugyanúgy végigállják a kétórás sort a felszállításnál. A porban hűsölnek a futamok között, és nem vonulnak vissza a csapatsátorba. Közben egy kilencéves DH-s gyerek kérdéseire is szívesen válaszolnak, összességében segítőkészek.
Erős a mezőny az ausztrál ob-n: Tracey Moseley, Tracey Hannah, én és Claire Whitemann 2007-ben
– Mesélj még a pályákról!
– A DH pályák különböznek a magyaroktól, mert az összes épített: döntött kanyarok, ugratók, letörések, step-up-ok, asztalos ugratók 6-9 méter között. A pályák nívósak, technikásak, folyamatosan fejleszteni tudod magadat rajtuk. A megszámlálhatatlan DH pályából csak hármon van felvonó. Ez a három az ország mindössze három sípályáján van. A globális felmelegedés miatt a telek egyre rövidebbek, ezért ezek a síparadicsomok elkezdtek a bringázásra szakosodni, jól karbantartott, hosszú DH pályákat kínálnak.
Amúgy a pályák nagyon szárazak, mély a por vagy homok, sok a kő és szikla, nehéz bármi „fogást” találni a rajtuk. Teljesen át kellett alakítanom a bringás stílusomat. Otthon nagy, driftelős fékezéseket csináltam, itt ellenben folyamatosan kell haladni, és kicsiket pulzálva kell fékezned, különben elveszíted a lendületedet vagy elcsúszol.
– Szerinted miért van ennyi világklasszis versenyző Ausztráliában?
– Egyrészt rengetegen bringáznak, így jó az utánpótlás, másrészt még a szegényebbeknek is van rá pénze. Jó példa erre Joey Vejvoda, aki egy 14 éves, nagyon tehetséges, gyorsan fejlődő gyerek. Apuka útépítő munkás, anyuka szakács, két fiatalabb lányuk is van, és teljes mellszélességgel állnak mögötte. Ötven kilométerre élnek Canberrától, de mégis hetente kétszer-háromszor behozzák a 4X edzésekre, vettek neki DH és 4X bringát, az összes nemzeti kupára elvitték idén, ami iszonyú összeg a hatalmas távolságok miatt. Egy hasonlóan tehetséges magyar gyereknek hasonló családi háttérrel esélye sincs ilyen edzés- és versenykörülményekre.
Másrészt, a világklasszis versenyzők szívesen látják el a fiatalabb generációt tippekkel. Az előbb említett Joey erős izomzatú, de a 4X rajttechnikája csapnivaló. Caroline Buchanan és apukája mindig szívesen segít csiszolni a technikáját. Nyáron hetente egyszer tartok technikai edzést gyerekeknek, amelybe Caroline is sokszor besegít. Sehol máshol a világon nem találkoztam ilyen szintű önzetlenséggel, mint itt Ausztráliában.
Harmadrészt, nem félnek az edzéstől. Itt a legtöbb DH és 4X versenyzőnek van XC és/vagy országúti gépe, amin nem ciki az edzés. Sokan indulnak ilyen versenyeken is, és a konditermi edzés is megszokott. Jó néhány junior versenyzőről tudok, akik egy korcsoporttal feljebb indulnak, mert az nagyobb motivációt ad a számukra. Majdnem mindig dobogósok lennének a saját korcsoportjukban, de ők hosszú távon gondolkodnak. Felnőtt kategóriában szeretnének aratni, és ahhoz 2-4 évvel előtte el kell kezdeni a kemény edzést. Számukra a mostani élversenyzők a példaképeik.
Az ausztrál éremeső azonban nem fog sokáig tartani. Az angolok nagyon jönnek felfelé. Az utóbbi két évben a kerékpáros szövetségük hatalmas támogatást kapott az államtól és az ottani Szerencsejáték Hivataltól. Az itteni szövetség nem tart lépést velük, és a befolyó pénz nagyját az országútisokra költik. Ez volt az egyik ok, amiért Tracey Hannah 21 évesen abbahagyta a versenyzést. Két éve elsőéves felnőttként világkupákat nyert, majd vb harmadik lett, de a tavalyi vb-re mégsem fizették az útját, megfelelő szponzor nélkül meg nem tudott indulni.
Az éremesélyes férfiaknak is csak a szállás- és étkezési költségeit állják, azaz Sam Hill és Nathan Rennie saját, illetve szponzori pénzből indul a vb-n. Nekem úgy tűnik, hogy a szövetség ezt a hanyatlást nem nagyon bánja, mert a maraton és 24 órás versenyek rendezéséből több pénz folyik be, és kevesebb problémájuk van a versenyzőkkel. Hiába, a pénzéhség diktál…
Van más hobbim is
– Mit kell még tudni a versenyekről?
– Az ACT/Canberra DH állami kupasorozat tízfordulós, havonta egy versennyel. Canberrában egyébként a kilenc DH pályából csak egy pályán van felszállítás, a Stromlo hegyen, ahol a vb lesz idén. Az összes többin a versenyzők a futamok végén visszatolják a bringát. Senki nem panaszkodik: a volt junior világbajnok, Ben Cory ugyanúgy tolja, mint „Átlag Béla”. Viszont emiatt a pályák csak 1-2 percesek.
Vannak házi versenyek is, ahol általában két futamod van, és az nyer, akiknek a legkisebb az időkülönbsége. Tehát nem a leggyorsabb, hanem a legkiegyensúlyozottabb idő nyer. Ha a pálya engedi, „Kínai DH” is van, ami azt jelenti, hogy öt dollár a nevezés, majd tömegrajt és a győztes mindent visz.
A 4X állami versenyeken, ha egy kategóriában kevesebb, mint négy induló van, összevonják egy másikkal. Ezért általában a nők együtt versenyeznek a hobbistákkal és a veteránokkal, ami egy jó „versenyszituációs” edzés nekem, úgyhogy amikor lehet, indulok rajtuk.
A DH és 4X nemzeti kupasorozatok négyfordulósak, de a nagy távolságok miatt nem mindenki megy el rájuk. Érmet nem adnak, vagy csak az első helyezettnek. A pénzdíj változó, de sajnos általában nem fedezi a versenyköltségeket.
A nemzeti bajnokság az, amire mindenki eljön. Már az edzések alatt is sok a kamerával, fényképezőgéppel felszerelt néző, kijön a helyi TV, vannak külhoni versenyzők is, és autogramosztás a díjátadáskor.
– Kikkel edzel és vagy jó barátságban, akik számunkra is ismert nevek lehetnek?
– Mindig megpróbálok nálam erősebb és technikásabb emberekkel edzeni, így az én edzőtársaim sprintben és rajtkapus edzéseknél a 4X-os Caroline Buchanan (4X vk győztes), Leigh Darrell (5. hely 4X a vk-n, néhányszoros junior BMX világbajnok) és Ryan Henderson (15 éves csodagyerek, aki idén harmadik lett a 4X Nemzeti Bajnokságon és második a kontinentális bajnokságon a felnőttek közt).
DH-ban pedig helyi, és vk-s srácokkal edzek, pl. Jared Randóval (Giant), aki az egyik leginkább szeretetre méltó, legsegítőkészebb versenyző. Jó barátságban vagyok Jared Graves-szel (Yeti), akit különösen tisztelek. Sokrétű bringás, igazi atléta, az egyik legfittebb kerékpáros a világon, és egy nagyon földre szállt személyiség. Sajnos a szerencse sokszor elhagyja őt a 4X és BMX cross versenyeken, de mindig komoly tartással tér vissza és folytatja a versenyzést. Igazi példakép. Kapcsolatban állok továbbá Wade Bootes-szal, aki egy évig az edzőm is volt és az amerikai Jill Kittnerrel. De itt van még Tracey Hannah, az osztrák Helena Frühwirth, vagy az ecuadori Diana Margraff. Velük tartom szorosabban a kapcsolatot, de mindenkivel jó és beszélő viszonyban vagyok az itteni ausztrál mezőnyből.
Habparty a világkupán
– Mesélj, kérlek, a világkupa harmadik helyedről!
– Számomra egy álom teljesült be ezzel. Az ausztrál vk fordulón indultam csak tavaly, amely – hab a tortán – Canberrában került megrendezésre. Így „hazai” közönség és a barátaim előtt versenyeztem. Már az időmérőn elért ötödik helyemmel boldog voltam, a dobogóról azonban ekkor még álmodni sem mertem. Ez azt hiszem előnyömre is vált, mert mindenki hülyére stresszelte magát, és hibákat vétett, én meg ezzel szemben higgadt fejjel versenyeztem. Ha a világbajnokság idén ugyanolyan lesz, mint a vk tavaly, akkor már nagyon várom. Fantasztikusan felemelő érzés, mikor emberek skandálják a neved, és a pálya széle egy zajos, őrjöngő, színes masszává olvad a szemed sarkában a futamod alatt.
Sajnos másnap a DH-n a versenyfutamom során eltörtem a bal karomat, pedig a 10. hely körül álltam. Hat héten belül másodszorra, mert előtte a jobb kézcsontomat repesztettem meg két helyen. Próbálom pozitívan megközelíteni a dolgot: nem sok versenyző mondhatja el, hogy hat hét alatt mindkét kezét/karját eltörte a köztes időben meg harmadik lett a világkupán.
– Miben változott az életed a 4X világkupa 3. és legutóbbi DH Nemzeti Bajnokság 2. helyezésed óta? Ez utóbbinál csak a világranglista negyedik helyezett előzött meg.
– Nem sokban. Ugyanazt csinálom, mint eddig, ugyanazokkal a barátokkal. A nemzeti bajnokságokon elért dobogós eredményeim miatt ismert versenyző voltam, a vk eredményem óta pedig elismert versenyző vagyok. Azt hiszem az emberek jobban tisztelnek. Néhány cég ingyen küld nekem dolgokat tesztelés címén, a rendelések alkalmával pedig mindenki sokkal barátságosabb, és sosem mulasztanak el megkérdezni az eredményeimről, vagy hogy hogyan haladok az edzéssel.
A szponzoráció szempontjából sincs változás. Az egyik kerékpáros cég nagyon érdeklődik, de nem vagyok meggyőződve, hogy a DH bringájuk megfelelő lenne a számomra. A 164 centiméteres magasságomra nehéz DH vázat találni. Inkább folytatom a versenyzést egy kétéves bringával, amit tökéletesnek találok, mint kapjak valami nem megfelelőt, de ingyen.
Amúgy a Monza Imports támogat, akik az Intense-t, a RockShox-ot és a Fox ruhákat forgalmazzák. Nem kapunk tőlük sokat, de cserébe nem is várnak semmit. Ez tökéletes felállás nekem, mert voltak rossz tapasztalataim a múltban: csapatérdek címén belerángattak dolgokba, amit nem akartam, aztán én vittem el a balhét, és még a csapatot sem szerettem. Most a magam ura vagyok, akkor, ott és annyit versenyzek, amennyit csak akarok. A bolt, ahol dolgozok, ugyancsak kisegít: ők fizetik a nevezési díjaimat és besegítenek a versenyzési- és alkatrészköltségekbe is.
– Tervezed-e végigjárni a komplett világkupa-sorozatot vagy csak az ausztrál fordulón állsz rajthoz?
– Két éve a skóciai vb után Jill Kintner próbált meggyőzni, hogy menjek vissza versenyezni a világkupákra. Akkor is, most is „nem” a válaszom. Nekem már csak hobbi a versenyzés. Nem hiányzik az utazás, amely alatt alig látsz valamit az országból, vagy az eredmények miatti stressz és a távollét a szeretteimtől. Nem vagyok kiéhezve az eredményekre. Legtöbbször azért versenyzek, mert így új helyeken és pályákon tudok bringázni, és van szervezett felszállítás. Persze néha unalmas a munkám, de egy stabil, jól fizető állásom van, mely engedi, hogy a hobbimnak éljek és rendesen meg is éljek.
Idén csak a dél-afrikai világkupa futamra mentem volna, mert ott még nem voltam. Nyaralással egybekötött versenyzés volt a terv, de aztán úgy jött ki a lépés, hogy anyukám hat hétre meglátogat, és csak négy hét fizetett szabadságom van. Őt két éve már csak webkamerán keresztül láttam, így lemondtam erről a versenyről. A canberrai vb-n azért szeretnék indulni, meg persze a nagyobb hazai futamokon is.
Aztán 2010-ben szeretnék még egy pár hétre a DH Mekkájába, Kanadába eljutni. Annyi jót hallottam Whistlerről és Mt.Saint Annről, és addig szeretnék menni, amíg még viszonylag jó bringás vagyok, így élvezni fogom a pályákat és a north shore-okat. 2011-ben meg majd Új-Zéland a cél az iszonyat technikás DH pályák miatt.
Életem párjával
– Jól érzem, hogy megtaláltad Ausztráliában a számításodat?
– Igen, de az első három év nagyon nehéz volt. Lazán jöttem ide ki, „ahogy esik, úgy puffan” hozzáállással, de az igazság az, hogy senkinek sem ajánlom ugyanezt a megközelítést. Nagy önismeret, kitartás, önbizalom kell, és a nyelvtanuláshoz szorgalom is, hogy ennyire távol szakadj az otthonodtól. Eleinte nem tudtam senkihez sem fordulni igazán, ha valami bajom vagy honvágyam volt. Két év után elegem lett Melbourne-ből, így két hónapra az egyik óceániai szigeten, Vanuatu-n kötöttünk ki. Aztán Roggal Magyarországra is költöztünk a honvágyamat enyhítendő, de otthon rájöttem, hogy Magyarországon nem tudunk megélni, mivel Rog sosem fog megtanulni magyarul rendesen, viszont az ő szakképesítéseihez magyar nyelvtudás is kell. Arra is ráeszméltem, hogy sok minden hiányzik Ausztráliából.
Visszajöttünk, Queensland államba költöztünk, de hónapokig hazátlannak éreztem magam, sem itt, sem ott nem találtam a helyemet. Majd Rog kapott egy állásajánlatot a honvédségtől, így Canberrába költöztünk. Itt rendezkedtünk be rendesen, itt találtam meg a számításomat. Mindketten szeretjük az állásunkat, barátokat is találtunk és a hobbinknak élhetünk. Két éve eladtam a lakásomat Budapesten, és tavaly azt használtuk foglalónak egy befektetési ingatlanként kezelt házban. Idén kérelmeztem az ausztrál állampolgárságot.
A magyar identitásomat azért próbálom tartani: „H” betűs matrica a kocsin, nemzetiszínű niplik a 4X bringámon és magyar zászló a bukósisakomon. Az újdonsült kutyánk pedig magyar vizsla fajtájú és Zsemle névre hallgat. Ahogy a barátaink fogalmaztak: mi más is lehetne! Idén először ausztrál színekben is indulhatnék a vb-n, hazai közönség előtt, ami nagy megtiszteltetés lenne, hiszen a világ egyik legerősebb nemzeti csapatába kerülhetnék be. Én mégis a magyar csapatban szeretnék versenyezni, hiszen bár gyökeret vertem itt, azért én mindig magyar maradok. Szeretek itt élni, de Hobo szavaival élve: „Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, magyarul álmodsz, magyarul sírsz.” Ez az én esetemben is tökéletesen igaz…
Ezúttal az eddigieknél hosszabb, 80 kilométeres túrára indultam a Vértesbe. Domborzatát tekintve az ország szelídebb hegységei közé tartozik, de mindenkit óva intek attól, hogy lebecsülje. A kevésbé meredek, nem túl technikás emelkedők egymásutánja ekkora távon azért elég kimerítő. A Vértes ösvényei jól jelöltek, nagyrészt karbantartottak, a lazább talajnak köszönhetően kiadósabb zuhék után is gyorsan száradnak.
A túra útvonala csodálatos tájakon, hangulatos településeken halad, három vár érintésével. Az emelkedők zöme nem túl meredek, a lejtők pedig inkább gyorsak, mint technikásak. A túra kiindulópontja a Tatabányától pár kilométerre Bicske irányában levő, egyes út melletti Birka Csárda parkolója.
Birka Csárda–Vérteskozma
Bicske felé az egyes úton vágunk neki a körnek, majd pár száz méter után jobb kézre hagyjuk el a forgalmas főutat. Innen autóktól elzárt, kanyargós erdőgazdasági aszfaltutat követve érkezünk a Vértes egyik leghangulatosabb falujába, Vérteskozmára. A kanyarokat azért óvatosan csipkedjük, mert olykor előfordulnak gépjárművek. A településnek ma már alig van állandó lakója, legtöbben csak pihenni járnak a csendes, takaros házakkal teli falucskába.
Vérteskozma a reggeli órákban
Vérteskozma–Gánt
A műutat követően végre terepen kanyarog tovább az út. A lendületes „aszfaltozás” után a zöld jelzésen kezdődik az első meredekebb mászás. Az emelkedő tetején, az út bal oldalán egy fán fehér festékkel jelzett „kilátóhoz” érünk. Ne számítsunk azonban semmiféle építményre, a csupasz hegytetőről gyönyörködhetünk a Vértes „zöld hullámaiban”. Gyors, néhol vízmosásokkal tarkított úton száguldunk tovább a Csákvárra vezető autóútig, ahol jobbkanyar következik.
Rövid ideig haladunk csak műúton, majd továbbra is a zöld sávot követve lendületes, hullámzó ösvényen érkezünk ismét aszfaltúthoz, ami a jelzést elhagyva, rövid tekerést követően Gántra visz. A településen több kút jóvoltából is friss vízzel tölthetjük meg kulacsainkat, de ha nagyobb energia-bevitelre lenne szükség, az út bal oldalán lévő hangulatos vendéglőben lehetőség nyílik rá. A takaros falucskából utunk a kék sávon, szántók mellett, síkon, süppedős talajon folytatódik. Az ösvény finoman emelkedni kezd. A túra – a kék sávot rövid időre elhagyva – a kék kereszten, majd annak végeztével jobbra fordulva, a zöld sávon megy tovább.
Gánti „frissítőzóna”
A zöldön haladva, a hegytető közelében tartsuk nyitva a szemünket, mert baloldalt csodás panorámával kecsegtető pihenőhelyen szusszanhatunk egyet a kapaszkodó után. Pár energiaszelet – esetleg szendvics – elpusztítását követően rövid pedálozás után ismét a kék sáv következik, ami rövidesen erdőgazdasági aszfaltútba torkollik. Jobbkanyar után, az aszfaltot követve kereszteződésen haladunk át, majd balra fordulva ismét döngölt erdei talajon gurulunk tovább. A fáradtak örömére innen az út szinte emelkedő nélkül halad egészen a Csókakői vár közelében kezdődő lejtőig. Az ereszkedés gyors, vízmosásos sziklafolyamon egészen a Csókakőig tart. A meredek oldalakkal határolt ösvényen érdemes picit fékeznünk magunkat, mert a száguldás hamar defektbe torkollhat. Meredek sziklafal alatti tisztásra dob ki magából az erdő. A falu fölé magasodó csúcsról a felújítási munkáknak köszönhetően évről évre növekvő vár néz le ránk.
Csókakő–Kőhányás
Túránk legtávolabbi pontjától a visszaút pár kilométeren keresztül a már ismert ösvényen halad. Változás az aszfaltutak kereszteződésnél történik, ahol a zöld kereszten visz tovább utunk. A keresztel történő rövid ismerkedés után ismét a zöld sávba botlunk, és a kormányt balra fordítva haladunk tovább. Az ösvény rövidesen egynyomú, élvezetes lejtővel folytatódig, amelyen egy tisztáson lévő mezőgazdasági épületegységig „rohanunk”. Jelzésváltást követően a kék négyzeten gurulnak a kerekek tovább.
Csókakő – a túra legtávolabbi pontja
A rázós, murvás szekérutat elhagyva erdei tábor mellett megyünk el, ahonnan a kék sávot követjük, és trópusi esőerdők hangulatát idéző páfrányok között, keskeny ösvényeken tekergünk. Az „őserdőből” sűrű cserjésbe, később gyors emelkedők és lejtők után süppedős, laza homokkal borított szekérúthoz érünk. Kerékpár kezelési technikánk finomításának aszfaltút vet véget, de jelzést követve, pár pillanat múlva ismét erdőben vagyunk. A kör nagyobb részén túl a következő – egyébként nem vészes – emelkedő már lehet, hogy hosszúnak tűnik. A végén balkanyar után először sík, később egyre jobban lejtő élvezetes szekérúton jutunk Kőhányásra. Az alacsony lélekszámú apró településen kiürült kulacsainkat hideg vízzel tölthetjük fel, hogy nekivághassunk a következő, majdnem Várgesztesig tartó emelkedőnek.
Kőhányás–Várgesztes
A körülbelül három kilométeres, továbbra is a kék sávot követő útszakasz először laza, homokos talajjal, majd meredek, vízmosásokkal szabdalt ösvénnyel lassítja a haladást. Az emelkedő tetejétől azonban eleinte széles, majd egyre keskenyebb, technikásabb úton száguldunk a Gesztesi várig. A DH végi vízmosások és sziklák okozta izgalmakat az aszfaltúton balra kanyarodva a falu központjáig tartó lejtőn pihenhetjük ki. Várgesztes Vértessomló felőli végén halásztó mellett gurulunk el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a falura és az azt övező hegyoldalakra.
Várgesztes–Birka Csárda
Megint a kéken hagyjuk magunk mögött a települést, és rövidesen újabb mászásnak veselkedünk neki. A rázós és meredek emelkedő gyötrelmeiért a Mátyás-kútig tartó gyors, kanyargós és néhol technikás lejtő a jutalom. A kulcsosház melletti pihenőhelyen ismét tankolhatunk, és egy rövid igazán meredek mászás után egynyomú ösvényen cikázunk az utunkba eső aszfaltútig, amelyen Szarvas-kútig tekerünk.
Éles jobbkanyar után kezdetben köves, később egyre szelídülő út vezet a kör legélvezetesebb gurulásáig, amelyen a Vitány vár aljáig jutunk. Innen a falak bevételéhez még egy rövid, meredek és technikás emelkedővel kell megküzdenünk. A Vértes legizgalmasabb végvára sajnos évről-évre rosszabb állapotban van, pedig csodálatos az ódon falak közül gyönyörködni az erdő szépségében és élvezni csendjét.
A kiindulópontig már csak egy közepes mászás és egy aszfaltozott lejtő vezet. Az utolsó kilométereken továbbra is a kéken haladunk, majd az aszfaltúthoz érve azon gurulunk a csárdáig, ahol ha megéheztünk, a hazaindulás előtt finom ételekkel csillapíthatjuk étvágyunkat.
Az egyik leglátványosabb MTB maratonnak tartják a Sani2C versenyt, amely az afrikai kontinens különösen látványos részein vezet keresztül 3 napon át. Ezen a versenyen nem a táv, hanem a pálya igazán nehéz, 3 nap alatt kb. 300 km-t kell leküzdeniük a versenyzőknek, de a legkülönbözőbb terepeken. Az idei verseny látványos magyar sikert hozott: Erdélyi Eszter szoros versenyben szerezte meg az ezüstérmet.
A pálya illetve a szervezés sokak szerint a világon az egyik legjobb, nem véletlen, hogy a versenyre pillanatok alatt elkelnek a nevezési lehetőségek, pedig mind a technikát, mind a versenyzőket igénybe vevő pálya olyan meglepetéseket is tartogat, amire a profik sem tudnak felkészülni. Ez pedig sokakat visszatart. Szélsőséges időjárás, a sivatagtól, a kősivatagon át a mocsáron keresztül a megáradt folyók árteréig számos felejthetetlen akadályt kell legyőzni a résztvevőknek. Idén a mezőnyben közel 3000 sportoló állt rajthoz.
Eszter így mesélt a versenyről: „A szervezők hihetetlenek… hisz minden egyes helyszínen 750 sátrat kell telepíteni, elegendő ételt kell nyújtani… nem is értem hogyan csinálják, hiszen minden gond nélkül ment… a maradék 50 km maga volt a mennyország… imádom a technikás utakat… meg is nyertük a szakaszt és sikerült a vezetést átvennünk. 5 perccel vezettünk!”
Eszter a nyári szezont Európában és Magyarországon versenyezve tölti el, számos MTB versenyen indul, köztük a júniusi Balaton Bike Fest is kiemelt szerepet játszik, ahol a maratonverseny mellett a X2S tereptriatlon versenyen is részt vesz vendégként.
Ismét ünnepel a Shimano menedzsment, hiszen megszületett az első, a Dura-Ace Di2-vel aratott profi időfutam győzelem. A diadalt az egykori ciklokrossz világbajnoknak, Lars Boomnak köszönhetik a japánok, aki a Párizs-Nizza prológján bizonyult a leggyorsabbnak.
A Team Rabobank versenyzője a 2010. március 7-én rendezett 8 kilométeres prológot 10’56” alatt teljesítette, míg a dobogó második fokára 3 másodperc hátránnyal Jens Voigt (Team Saxo Bank), a harmadikra pedig 6 másodperc időkülönbséggel holtversenyben Levi Leipheimer (Team Radioshack) és Alberto Contador (Astana) állhatott. A pálya ezúttal egy harmadik kategóriás emelkedőt és kockaköves szakaszt is tartalmazott. Érdekesség, hogy a győztesen kívül az összes felsorolt dobogós Sram szettel hajtott.
Az időfutam bringákon található mindkét kormányfogásban pillanatnyilag csak a Shimano elektronikus vezérlésű rendszere kínálja a váltás lehetőségét. Ezen a téren a hagyományos bowdenes szettek behozhatatlannak tűnő hátrányban vannak, ezért már mondogatjuk egy ideje, hogy komoly karrierre számíthat a Di2 az országúti kerékpársport ezen vállfajában…
Bár előfordult már a múltban olyan is, hogy valaki bowdennel is megoldotta a két fogásból váltást: ez is a Shimano volt 1998-ban, amikor az XTR montis szetthez a kormányvégre szerelhető SL-SS95-ös kiegészítő váltókart kínálta. A megoldás nem futott be túl nagy karriert, így felmerülhet a kérdés, hogy valós igényről volt-e szó. Ugyanez a kérdés vetődhet fel most az időfutamgépeknél is, a kérdésre azonban a választ az idő adja majd meg.
A hagyományok szerint az országúti bringások részéről a tavasz vagy tihanyi mezőnyversennyel vagy tahitótfalusi időfutammal kezdődik – vagy mindkettővel. Idén az év első országúti időfutamára 2010. március 28-án kerül sor a Szentendrei-szigeten a jól bejáratott Tahitótfalu-Kisoroszi viszonylatban.
A Kerékvár-Békás Időfutam Budapest Bajnokságot ezúttal is a Békásmegyeri „Vándor” Kerékpáros Klub és a Budapesti Kerékpáros Szövetség rendezi, előnevezni a www.bvkk.hu honlapon lehet. A versenykiírás innen tölthető le.
Aki még nem ismeri a pályát, annak néhány jó tanács:
– Kormányadapter használata igencsak ajánlott
– Kistányér nem szükséges, 39-es meg pláne nem
– 7 vagy 8 fokozat bőven elegendő
– 21-esnél nagyobb lánckerék hátra nem feltétlenül szükséges
– A fordítónál érdemesebb inkább jobban lelassítani, mint elesni
– A komoly szél ezen a pályán a szokásosnál komolyabb szívást is jelent
– Az uralkodó szél Kisoroszi irányába fú – ergó a fordítóig hátszél, utána pofaszél
– Nagy szél esetén az időeredmény tekintetében a fordítóig megtett út sokkal többet nyom a latba – visszafelé úgyis mindenki csak cammogni képes saját magához képest
– Visszafelé jövet, az utolsó kanyarnál hajlamos az ember azt hinni, hogy már mindjárt vége – pedig nem
– A táv valós hossza inkább a 17 kilométerhez áll közelebb, mint a 18-hoz
– Érdemes előnevezni, így a konkrét rajtidőpont ismeretében jobban lehet előre tervezni
Alig néhány nappal a „gyári”, német Multivan Merida Biking Team hivatalos, spanyolországi sajtóprezentációja után itthon a márka hazai kerekeseit is bemutatták. A budapesti III. Port.hu Bringaexpón nemzeti csapatunk, a Merida Maraton Team CST legjobbjai az új csapatbringákat is átvehették.
A csapat jubileumhoz érkezett, a gyártó kerek tíz esztendeje támogatja Magyarországon a ridereket. A gárda eddigi egyik legeredményesebbje Vinczeffy Zsolt, aki először képviselte hazánkat az ötkarikás játékok hegyikerékpáros versenyén: a sokszoros magyar bajnok 2004-ben, Athénban állt rajthoz.
Kovács Tamás, Vajda Márta és Mikula Gábor
Az expón tartott prezentáció alkalmával Mikula Gábor csapatvezető ismertette a 2010-es keretet. Kiemelkedő tagjai Vajda Márta, 33-szoros magyar bajnok; Módos Gabriella, a bajnokságok és a kupafutamok dobogósa, a maraton Magyar Kupasorozat összetett győztese; Lobmayer Balázs, 2008 U23-as olimpiai krossz és 2010 ciklo-krossz bajnoka. Az utánpótlás-sorból kiemelkedik Szalontay Bence, aki korábban az U15-ös korosztályban ért a dobogó tetejére.
A klub eredményeihez hozzájárult még Adorján Sándor, Szalontay András, Vas Péter, Kis József, Mátis Barnabás, Klein Tamás, Kovács András, Petrovics Gábor, Balázs Soma, Bánhidi Örs, Vas Kata Blanka és Vas Balázs. A szakmai hátteret Pócsföldi Ottó és Tarján Tamás edzők biztosítják.
Adorján Sándor, Vajda Márta, Módos Gabriella, Lobmayer Balázs, Kovács Tamás és Mikula Gábor
A csapat versenynaptárában hazai és külföldi versenyek egyaránt szerepelnek, itthon cél a különböző kategóriákban a dobogós helyezések megszerzése. Minél jobb szereplésre számítanak a hazai bajnokságokon – maraton és olimpiai krossz szakágban egyaránt –, a Magyar Kupasorozatokban, a T-Mobile Top maraton sorozaton, nemzetközi pontszerző viadalokon – melyek már a londoni olimpia jegyében telnek – és a már hagyományos németországi, TransGermany többnaposon.
A kiemelt versenyzőknek a Merida hazai forgalmazója – a BikeFun Hungary Kft. – képviseletében Kovács Tamás adta át a legújabb technológiát képviselő 2010-es Merida Carbon FLX 1000-es és O.Nine Team modelleket.
A Merida Maraton Team CST 2010-es támogatói: BikeFun Hungary Kft., a CST gumiköpenyek, Lazer fejvédők, Ritchey kiegészítők, Birzman szerszámok, KMC láncok, Sigma világítás és kerékpárkomputerek, Slime defektjavító termékek és azok forgalmazói valamint a Speed8 Kft.
