Ismét egy kis múltidézés következik. Visszaugrunk az időben kereken negyven évet, és ellátogatunk az országúti válogatott egyik februári edzésére. A kísérő kocsiban Pásztor István és Goda Gyula edzők mellett Naményi József, a Népsport újságírója foglal helyet és valószínűleg bőszen jegyzetel.
Ebből az alapszituációból született az alábbi cikk, mely a Népsport 1970. február 17-ei számában jelent meg. Az írásból egyszerre két dolog derül ki. Egyrészt az, hogy hogyan nézett ki a válogatott téli edzése a hetvenes években, illetve, hogy egy látszólag nem túl izgalmas témából is lehet minőségi és laikusok számára is érdekes cikket faragni. Persze a nyomás nem volt csekély a korabeli sportújságírókon, Dávid Sándor rovatvezető például így vall a Népsport akkori atmoszférájáról:
„Nagyszerű iskola, sőt főiskola, egyetem volt az akkori Népsport. Írni kellett: sokat, és jót! – minden műfajban. Napi egy cikk, egy rövid színes és öt eredeti hír volt a norma. Aki ott dolgozott, megtanult gyorsan és híven tudósítani, külső helyszínről időre anyagot adni, pontosnak lenni, mindezt felelősséggel tenni.”
Ennyi felvezetés után nézzük, hogy ki, mivel és miért nem viccel…
—————————————————————————————-
A „fixszel” nem viccel a kerékpáros
Három óra a válogatott keret edzésén
A városban reggel nyolckor még a szmog és a félhomály uralkodik. És tocsog-locsog minden. A Szabadság-hegyen viszont árad a napfény és szikrázik a hó. Innen, a hóborította csúcsokról indul reggelenként a kerékpáros válogatott edzésre. A dolgok ezúttal is összefüggenek. Csak most különös módon.
A csúcsról indulnak – mert csúcsokra akarnak érkezni.
Lefelé nem számít
A fehér viharblúzokon – jól látni – tarka pettyek. Nem érdemes kimosni, mondják. Holnap ismét felcsapja e sáros vizet a kerék.
– Az Osztyapenkó emlékműnél találkozunk, együtt induljatok – ez Pásztor István utolsó eligazítása.
A közös munka első eredménye. Félmondatokból is mindenki mindent ért. A versenyzők a kerékpárokra, mi a mikrobuszba szállunk. Vezetőnk motorfékkel indul lefelé, a biciklisták tapossák a hajtókart.
– Fixszel mennek – világosít fel Goda Gyula, a pályások edzője, és terjedelmes magyarázatba kezd a fix előnyeiről.
Csak egyet lehet vele érteni. Mert a „fix” lényege: helynek fel, völgynek le csak akkor halad a kerékpáros, ha nyomja a hajtókart. És ha például hetven kilométert mennek, azalatt egy percet sem pihenhetnek.
A hetven egyébként nyolcvan. A hegyről lefelé nem számít. Az csak bemelegítés.
Odafelé
Kilométermérőnk az emlékműnél 852-t mutat. 9 óra 20 perckor indulunk Ercsi felé. Pásztor István edző „harmincas” átlagot kér.
Nyolc kilométer után Bicskey Béla, Gráma és Hóbor leszakad. Két kilométerrel később Fülöp „kilyukad”, de az élboly még együtt. Érdnél Jekkel, Takács és Andristyák „úszik meg” A sors – egy teherautó formájában – a segítségükre siet, felvezeti őket a bolyhoz. A kormánynál – vannak véletlenek – Kudett sporttárs ül, a Millenárisról jól ismert motorvezető.
Aztán sokáig semmi különös. Együtt a mezőny. Nagy Gábor szökni próbál, de a boly szereli. Az élen felváltva vezet Megyerdi, Sipos, Zsebeházi és Fülöp.
Az ercsi révnél visszafordulnak. A kilométermérőn a 882-es szám látható. Idő: 10 óra 20 perc. A kért „harmincas” átlag megvan. Eddig.
Téli edzésre gyülekeznek a Tipográfia versenyzői. A képen balról: Pusztaszeri István, Szlipcsevics István és Szűcs István.
Vissza az úton
Megvan a visszafelé is. De most azért szétrázódik a mezőny. Leszakad Nagy Gabi, aztán végérvényesen Andristyák, később Habony, Csorba és Takács.
– Nincsenek véleletlenek – mondja az edző.
– De mennyire nincsenek – toldja meg Pásztor István. Itt ez a füzet. Minden alkalommal felírtam a sorrendet. Megyerdi, Sipos, Fülöp, Zsebeházi, Pataki, Pettermann, Boros, Tóth Endre, Lendvai mindig az elsők között ér haza.
– És aki mindig lemarad – kockáztatjuk meg a laikus kérdést – annak nem ég az arca?
– Nem – felelik.
A célnál magunk is meggyőződhetünk róla, itt fordított a világ. Azoknak piros az arcuk, gőzölög még a kezükfeje is, akik először szállnak 1e a gépekről. Imbolygó léptekkel indul a társaság az épületbe.
– A fixszel nem lehet viccelni – mondják. – Harmincas átlagnál sokkal jobban nem is mehet vele az ember. És a 70 kilométertől is úgy elfárad, hogy alig van délután ereje a hófocihoz, a súlyemeléshez.
– De a világbajnokságra ki akartok jutni?
– Hát… azért csináljuk…
Szöveg: Naményi József, HBalage
Fotó: A Tipográfia Testedző Egyesület albuma
