Volt egyszer – nem is olyan rég – egy Bringás Futár Európa-bajnokság Budapesten. Vajon mi lehet az oka annak, hogy mindeddig erről nem született cikk mifelénk? Tán a szerző olyannyira a rendezvény hatása alá került, hogy csak most sikerült feldolgoznia? Vagy netán mindeddig nem sikerült kijózanodnia? Ki tudja…

A második opciót teljességgel kizárhatjuk, hiszen a kerékpározás és az alkoholfogyasztás köztudottan egymást kizáró fogalmak – legalábbis elméletben mindenképpen -, marad tehát az első lehetőség. Igen, végül is talán ez történt velem…

A bringás futárokhoz sokféleképpen lehet viszonyulni, lehet őket csodálni, lehet őket kevésbé kedvelni, de közömbösnek lenni feléjük lehetetlen. Bringásként és kívülállóként szemlélve őket egyaránt igaz ez a tézis, bár ezzel szerintem sikerült kellőképpen közhelyesen nyitni ezt az irományt, de most már mindegy…

A futárszakma a szervezésről szól, azaz meghatározott dolgokat, meghatározott személyek közvetítésével, meghatározott időn belül kell eljuttatni konkrét helyekre. Talán ebből következik, hogy a budapesti futártársadalom hamar felocsúdott a kezdeti meglepetésből, amikor a tavalyi berlini Eb-n szó szerint közfelkiáltással a magyar főváros kapta a 2010-es rendezvény szervezési jogát. A „döntésben” állítólag nagyban közrejátszott az, hogy 2001-es budapesti vb-n igen jól érezték magukat itt a külföldiek – még a végén kiderül, hogy Budapest egy jó hely…

A szervezés jól haladt, a rendezvény előtt jó fél évvel már működött a 2010-es ECMC honlap, nemsokára elkészült a csepeli helyszínre reflektáló, a pártállami időket idéző logó, és megkezdték az online regisztrációt a hazai- és külföldi résztvevő-jelöltek.

Aztán a kezdéshez közeledve már szállingóztak is a népek Európa minden szegletéből. Május 21-én a regisztrációnak helyet adó Corvintető szomszédságában bringahegyek lepték el a Blaha Lujza teret. A kontinensviadalra való bemelegítés többeknek igen jól sikerült, így a másnapi selejtező versenyekre akadt, aki már nem jutott el, többek között két komplett bringapóló csapatot is elnyelt a pesti éjszaka.

Az első versenynapnak a Millenáris Sporttelep adott helyet, ahol a sprint kvalifikációk, trackstand (egyhelyben álldogálás bringával), backward circle (hátrafelé körözés fixivel), footdown (egy egyre szűkülő körben köröznek tömegesen, a győztes az, aki később teszi le a lábát), valamint bringapóló selejtezők zajlottak. A követhetőséget némileg rontotta, hogy a rendezvények kezdési időpontjai a résztvevők életviteléhez igazodva időintervallumszerűen kerültek megadásra, és menet közben olykor változtak is. Ez persze a gyakorlatban senkit sem zavart, hiszen így legalább nézőként sem lehetett lecsúszni szinte semmiről.

Jó volt látni végre, hogy milyen a viszonylagos teltház a velodromban, furcsa, ámde egyáltalán nem kellemetlen helyzet, amikor az ember nem talál a bringájának parkolóhelyet a Milli előtt, mert minden tereptárgyon fürtökben lógnak a bicajok. Aztán látnivaló is akadt bőven: váltós gépek kisebbségben, fix áttételes és egysebességes jószágok igen nagy mennyiségben. Lehetett akár üzletelni is, például meggyőződhettünk róla, hogy a készletek kifogyhatatlanok leharcolt Campagnolo pályaalkatrészekből, melyekért aranyárat is lehet kérni, maximum nem kel el.

A sprint kvalifikációnál – amely állórajtos 200 méteres időfutamot jelentett – érdekes volt, hogy bár sokan ülnek féknélküli fixin, úgy tűnik még egyetlen pályaversenyt sem sikerült elcsípniük a youtube-on. Az angolul amúgy kiválóan kommunikáló indítóbíró ugyanis sokakat nem tudott meggyőzni arról, hogy ne erőlködjenek itt most a trackstanddel, azért van ott külön egy ember, hogy rajtoltassa őket. Egy azonban biztos, állórajtos időfutamban a Millenáris történetében ennyien még sohasem indultak.

Látványosak voltak továbbá a bringapóló meccsek is, sok ilyet láttam már idehaza, többek között a Millenárison is, de úgy tűnt a külföldiek az egészet sokkal agresszívabban, gyorsabban művelik, mint a hazai srácok. Talán ennek is köszönhető, hogy magyarjaink ezúttal nem kerültek a döntőbe.

Az „egyhelyben állás fixivel” versenyszám igazi specialistáit már csak azért is csodálom, mert jómagam erre pályabringával eléggé korlátozott ideig vagyok képes, ha tehetem a műfajt inkább szabadonfutós géppel művelem, a közlekedési lámpák előtti várakozást színesítve. Ezzel szemben itt a lányok-fiúk többsége szemrebbenés nélkül vette fixivel az egykezes ácsorgást, a nulla kéz is sokaknak egyszerű feladat volt, az egylábas már kevésbé, de hát valahogyan el kell dönteni, ki legyen a nyertes. Ebben a számban azonban ez nem a Millenárison dőlt el, hanem Csepel Gyártelepen, ahol a szemtanúk állítása szerint a tízfős döntő mezőnye egyszerre borult el akkor, amikor az egyik lábat is fel kellett emelni a pedálról. Egy, csak egy legény maradt talpon, illetve biciklin – ő azonban igen stabilan, így a győztes személye nem lehetett kérdéses.

A nagy velodrombéli dzsemborinak kemény záporeső vetett véget, a lelátóra kényszerítve a társaságot. Erről az épületrészről azt érdemes tudni, hogy hivatalosan 3000 fő a befogadóképessége, és bár teltház nem volt rajta, de legalább félig kényelmesen megtöltötték a résztvevők – jó lenne ilyet látni akár pályaversenyeken is. Meg jó lenne azt is látni, hogy az épület kezelője, ha már aranyáron adja bérbe a stadiont, legalább veszi a fáradtságot, és lepucoltatja a tízéves koszt a padsorokról. Ez persze ekkor már nem zavart senkit, a tömeget pedig közben önjelölt artisták szórakoztatták, akik zuhogó esőben pucéron rohangáltak, illetve bringáztak a pálya szélén. Ilyet sem hinném, hogy mostanában látott az öreg stadion…

A szombati versenynapnak futárverseny, azaz alleycat vetett véget, ezzel egyidejűleg az egész társaság áthelyezte székhelyét a csepeli gyárkomplexumba, ahol egy ipari csarnokban koncertekkel, divatbemutatóval és a futárverseny befutójával folytatódott az esemény. Érdekes, és egyben praktikus dolog egy gyártelepen bulizni. Egyrészt nehezen lehet kárt tenni bármiben, másrészt nincsenek lakók, akiket zavarhatna a dolog, harmadrészt pedig legalább az éjszakai portás sem unatkozik. Ha a szórakozás megvolt, nightride jelleggel térhetünk vissza csapatostul a városba, hogy ott aztán mindenki arrafelé széledjen, ahol éppen szállásra lelt.

Ezen a ponton veszítettem el az események fonalát, és legközelebb május 24-én az Afterpartyn vettem fel ismét. Kiderült, hogy miért érdemes egy buli előtt idejekorán megérkezni egy bringás futárok által látogatott korcsmába – az a fránya parkolóhely, ugye. Nekünk még jutott, ellenben a Csepelről jövet egyszerre betóduló 2-300 bringásnak már igencsak csücskösen.

Az asztalnál aztán sok mindent megtud az ember. Például azt, hogy bár magyar győzelem egy számban sem született, de Ábrók Norbert jóvoltából két második és egy harmadik hely igen, valamint Pretz Dániel is a harmadik helyen végzett a szombati alleycaten.

Továbbá azt, hogy lezajlott a 2011-es Eb helyszínének közfelkiáltásos megszavazása. Első körben az élmények hatása alatt a jelenlévők erősen elkezdték tolni Budapestet ismét, de aztán némi terelgetés után végül Madrid nyert, mert annak tengerpartja is van – ahogyan azt páran tudni vélték. A spanyol fővárosból érkezett futárok ezután ugyanolyan meglepetten álltak, mint honfitársaink tavaly Berlinben, de reméljük, hogy azóta a sokkon már felülkerekedtek, és jó buli lesz a 2011-es is. Mert a Budapesti tényleg jó volt – mint verseny és buli egyaránt…

További fotók ide kattintva érhetők el.

További információk: www.ecmc2010.com

Szöveg és Fotó: HBalage, GG