Sorozatot indítunk, amelyben Tyler Hamilton és Daniel Coyle nemrég megjelent könyvéből (The Secret Race) szemezgetünk, megismerve a 90’s évek végén indult szisztematikus doppingolás részleteit a kerékpársportban. A téma boncolgatásának aktualitása egyértelmű: mindenki Lance Armstrong bukásáról hall vagy beszélget, de sajnos magyar nyelven még nem elérhetőek az ügy hátterében álló tények, részletek.
Daniel Coyle, a New York Times neves tényfeltáró cikkírója, érdekes figura abban a tekintetben, hogy másfél év kutatómunka után 2006-ban könyvet írt Armstrongról (Lance Armstrong’s Secret War), majd a megjelenés után négy évvel Lance egykori csapat- és szobatársát, legjobb barátját, a 2004-ben doppingvétségen ért és eltiltott Tyler Hamiltont vette célkeresztbe. Rajta keresztül próbál eljutni az igazsághoz, amit a Titkos Háború, a Secret War nem hozott, pontosabban hozhatott felszínre. Coyle két éven keresztül faggatta Hamiltont, minden állítását ellenőrizte, beszélt az U.S. Postalos csapattársakkal, edzőkkel, feleségekkel, segítőkkel vagy bárkivel, akinek a neve a doppingügy kapcsán felmerült.
Hamilton 2002-ben otthagyta az U.S. Postalt, majd a CSC és a Phonak csapatban emlékezetes egyéni sikereket ért el, 2004-ben olimpiai időfutambajnok lett, Ken Livingston mellett Armstrong legfontosabb katonájaként a tűz közvetlen közelében volt: tehát ha valaki, akkor ő tudja, hogy pontosan mi is volt az első három Armstrong Tour-győzelem (1999, 2000, 2001) hátterében. Hamilton szerencsére szembefordult a profi kerékpársport íratlan szabályával, a bajtársi titoktartással, és 6 év tagadás, titoktartás után a FBI-nyomozóknak és e könyv társzerzőjének mindent elmesélt. A sok hazudozásban lelkileg tönkrement: nem akart úgy járni, mint Marco Pantani, José Maria Himenez, illetve Frank Vandenbroucke, akik felőrlődve, gyakorlatilag önmaguk vetettek véget életüknek.
Lehet-e hinni Tyler Hamiltonnak? Amikor a könyv megjelent, Armstrong még nem lepleződött le, azóta tudjuk, hogy minden Lance-csapattárs és támogató egyaránt Tyler történetét erősítette meg. Szisztematikus, profi módon kivitelezett doppingolás állt Armstrong mind a hét Tour-győzelmének hátterében, de daganatos betegségét megelőző világbajnoki címét, Tour-szakaszgyőzelmét is teljesítményfokozóknak köszönhette. Amíg Hamiltont klinikai depresszió gyötörte, Armstrong a győzelmi kényszer rabjává vált, az utolsó pillanatokig bizonygatta ártatlanságát, és látszólag nincs lelkiismeret furdalása a csalások miatt. Meglepő módon egykori harcostársa nem veti meg mindezért: az FBI-nyomozással kapcsolatos későbbi nézeteltérések, veszekedések ellenére a könyvből süt a Lance iránti tisztelete, szeretete. Mindketten választottak: a sikerek érdekében a szisztematikus dopping útját járták, Tyler hamarabb bukott meg, Lance nagyobb hatalommal bírt, ügyesebben lavírozott, köntörfalazott, így egészen 2012 őszéig kitartott a tiszta győzelmek mítosza.
„Lance más volt, mint a többi csapattárs: mi mind győzni akartunk, de számára a győzelem elemi kényszer volt. Ez hajtotta a felé, hogy átlépje a tiszta versenyzés határát. Büntetést, börtönt érdemelne? Szerintem nem, de azt sem érdemli meg, hogy hét Tour győzelmével minden valaha élt kerékpáros fölé emelkedjen. A közönség, a kerékpárrajongók viszont megérdemlik, hogy megtudják, hogy mi állt a győzelmek hátterében, és így alkothassanak véleményt Lance Armstrongról.” (pp. 26-27; zárójelben megadom, hogy az idézett részlet hol található az eredeti könyv MOBI-formátumában– szerkesztő)
Tyler Hamiltont a legtöbben úgy ismerik, mint aki mindenkinél jobban bírja a fájdalmat. A 2002-es Girón, majd a 2003-as Tour-on sérülten versenyzett, az emlékezetes kulcscsontrepedés után nem adta fel a versenyt, hanem fogait összeszorítva teljesítette a további szakaszokat, ebből az egyikeket meg is nyerve. Fogsora szó szerint lekopott, de a meghátrálás eszébe sem jutott.
„Bírom a fájdalmat, és ez az élet minden területére igaz. Egyébként átlagos ember vagyok, nem vagyok túl éles elméjű, nincsenek jó reflexeim, 170 cm magas vagyok, tehát semmi mással nem lógok ki a tömegből. Ellenben külső vagy belső kényszerből át tudom lépni a fizikai és mentális határokat, folytatni tudom a mások számára már elviselhetetlen terhelést. Minél nehezebb a feladat, annál nagyobb teljesítményre vagyok képes. Módszerem a következő: a fájdalmat nem elviselni kell, hanem magamévá tenni.” (pp. 28-29)
Hamilton Bostontól északra egy kisvárosban cseperedett fel, gyermekként sem volt éppen könnyű eset, minden rosszaságban benne volt. Édesanyja állt hozzá legközelebb, aki klinikai depresszióban szenved, és ennek tüneteit már a fiatal Tyleren észrevette. Hetente, kéthetente volt egy-egy nap, amikor az örökmozgó, folyamatosan társasági életet élő fiú magába gubózott, és ekkor sötét gondolatok hatalmasodtak el felette. Ilyenkor édesanyja ölelgette, együtt tornáztak, forró levest szürcsöltek, és megvárták, amíg a viharfelhők elvonulnak. Utána Tyler ismét önmagára talált, és barátaival az egyik játékból a másikba rohant.
„Szüleim nem sokat kértek két testvéremtől és tőlem. Mindössze annyit, hogy őszinték legyünk. Apám is így vezette vállalkozását, és ez jellemezte a Hamiltonok generációit. Bármilyen bajba keveredtem, soha nem kaptam szidást, ha őszintén bevallottam a rosszalkodást.” (pp. 30-31)
„Már gyermekként észrevettem, hogy jobban bírom a fizikai terhelést, mint akár a nálam nagyobb fiúk. Túlzásba is vittem, állandóan valamilyen sérülésem volt, valamim mindig kificamodott olykor el is tört. Édesanyám gépiesen kezelte ezeket az eseteket, bekötözött, megpuszilt, és engedte, hogy ott folytassam a játékot, ahol abbahagytam. 11 évesen arra emlékszem, hogy síelés közben az az ötletem támadt, hogy a felvonó helyett gyalog mászom meg a hegyet. Pár barátom is velem tartott, de sorra lemaradtak. Élveztem, ahogy a tejsav megtölti a lábizmaimat, a szívem pedig a torkomban lüktet. Ez volt számomra a katarzis, ilyenkor éreztem magam a legjobban. Egy mai orvos biztos elmagyarázná, hogy az endorfin hormon és az adrenalin van ilyen hatással a szervezetemre, ez pedig beindít egy sajátos kémiai folyamatot az agyban. Én csak azt éreztem, hogy a fizikai túlterheléstől vagyok igazán boldog.” (pp. 34-35)
„Sportpályafutásomat síelőként kezdtem, sikeres voltam, olimpiai felkészítő táborig is eljutottam. A nyári kiegészítő edzést általában kerékpáron végeztük, edzőm benevezett egy-két kisebb versenyre, ahol korosztályomban rendre a legjobb voltam. Elsőéves főiskolásként súlyos síbalesetet szenvedtem, amely olimpiai felkészülésemet megszakította. Mivel valamilyen testmozgást a felépülésem alatt is végeznem kellett, elkezdtem rendszeresen bicajozni. Minden erőmet belevetettem, és rájöttem, hogy ezt a sportot jobban élvezem, mint a síelést. Egy évvel később, 1993-ban nemzeti főiskolai kerékpárbajnok lettem, a rá következő évben pedig már az egyik legtehetségesebb amatőr versenyzőként tartottak számon, és bevettek az olimpiára készülő amerikai válogatottba. Boulderbe, a Sziklás-hegység lábához költöztem, alkalmi munkákból, általában fuvarozásból és festésből tartottam fel magam, mogyoróvajas bolti pizza tésztán éltem. A kerékpárversenyzés égbe nyúló lajtorjájának lábánál álltam, és munka közben azon álmodoztam, hogy milyen magasra juthatok fel.” (pp. 35-36)
„1994 májusában találkoztam először Lance Armstronggal a Tour DuPont profi kerékpáros versenyen. Az amerikai nemzeti csapat amatőr versenyzőket is indíthatott tapasztalatszerzés céljából, ezért lehettem ott. 12 nap, 1600 km, 112 versenyzővel, a világranglista első 10-ből 5 ott állt a rajtvonalon. Lance és én nagyjából egykorúak vagyunk, de ő akkor már világhíres volt, az előző évben Oslóban világbajnoki címet nyert, rajta feszült a szivárványszínű mez. […] Példaképem volt, csodáltam a belőle sugárzó energiát, rajongtam érte. Tetszett, hogy amikor az oslói győzelem után egy riporter megkérdezte tőle, hogy ő lesz-e Amerika második Greg LeMondja, erre nagyképűen azt felelte: Nem, én leszek az első Lance Armstrong! Nem tisztelte a nagy európai neveket, a profi kerékpárversenyzés hagyományait, kőbe vésett szabályit.” (pp. 38-39)
„A rajtvonalon ott állt a profi kerékpárversenyzés krémje, az olimpiai aranyérmes orosz Ekimov, a mexikói hegyi menő Raul Alcalá, a csendes óriástehetségnek kikiáltott George Hincapie, a kétszeres Tour-győztes Greg LeMond és az akkori Tour-fenomén Miguel Indurain. Ezek a hírességek már külsőre is máshogy néztek ki, mint én, lábaik szálkásan izmosak voltak, az ereik kidudorodtak, szemben jómagam síelős alkatával, túlméretezett combizmokkal és bicepsszel. Tapostam a pedálokat, amíg ők csodálatos technikával pörgették a hajtóművet. Valójában nekem semmi keresnivalóm nem volt a Tour DuPont-on, főleg nem 12 napon keresztül egy ilyen erős mezőnyben. Egy esélyem volt, a prológ, amely mindössze 5 km-es, technikás időfutamsprint, itt kamatoztathattam robbanékonyságomat és a síelésben megszerzett vakmerőségemet. Kezemre játszott az is, hogy ezen a szakaszon ömlött az eső, a kanyarok és a kockaköves részek rendkívül síkosak voltak. A nagymenők nem nagyon kockáztattak: bőven volt még hol lemeccselni az összetett elsőséget. Edzőm, az akkor még kevéssé ismert 32 éves Chris Carmichael (ma az egyik legnevesebb amerikai edző), óvott a túlzott önbizalomtól, de én egy életem, egy halálom, úgy mentem a szakasznak, hogy minden kanyarban a kicsúszás határán táncoltam. 6 perc 32 másodperces idővel harmadik helyen álltam, és vártam, hogy a nagyok is célba érjenek. Ekimov 6:35, Hincapie ugyancsak 6:35, LeMond csak egyetlen másodperccel volt jobb nálam, Armstrong 6:43… A végén 6. lettem, ami hihetetlenül nagy eredmény volt számomra. Edzőm meg is jegyezte, hogy úgy mentem, mint aki megtébolyodott!” (pp. 42-43)
Ez persze nem jelentett azonnali elismerést. Hamilton elmeséli, hogy nem lévén elég gyakorlata a bolyban történő kerékpározásban, kis híján bukást idézett elő, amiért a profik nagyon leteremtették, de a köztiszteletben álló Lance a segítségére sietett, elcsitította a hangoskodókat. A verseny végére a még amatőr Tyler tetemes hátrányt gyűjtött össze, Indurain a hosszú időfutamon mindenkit leiskolázott, és Ekimov előtt meg is nyerte a Tour DuPont. A versenyt követően hiába várta Hamilton a profi szerződést: egy rövid időfutamon elért 6. hely ehhez nem volt elegendő. 1994 nyara eseménytelenül telt számára, de egy őszi délelőtt festés közben megszólat Tyler mobilja.
„Thomas Weisel, a Subaru-Montgomery profi csapat multimilliomos tulajdonosa volt a vonal másik végén és csak ennyit mondott: -Mennyit kérsz, ha a következő szezonban nálunk hajthatnál? Még soha nem találkoztam a híres üzletemberből elhivatott kerékpárossá vált Weisellel, aki egyéni felkészüléséhez kibérelte magának az 1984-es amerikai olimpiai csapat edzőjét, de tudtam róla, hogy egy olyan csapatot készül összehozni, amely majdan a Tour-on is sikerrel szerepel. […] Nem akartam se túl nagy összeget mondani, se keveset, pár másodperc után rávágtam: 30 ezer dollárt. A vonal túlsó végéről a válasz hasonlóan kurta volt: -Akkor ezt megcsípted!” (pp. 48-50)
1995-ben Hamilton főleg az USA-ban versenyzett a Bell-Montgomery csapatban, de néhány kisebb európai versenyen is rajthoz állhatott. Az edző a 9 olimpia aranyat begyűjtő 1984-es amerikai olimpiai kerékpáros csapat trénere, a lengyel származású Eddie Borysewicz volt, a versenyzők táborát pedig tehetséges amerikai fiatalok, és közepesen neves európaiak alkották. Meglepetésre Hamilton megnyerte a holland Teleflex Tourt, amely nem volt különös neves verseny, de mindenképpen jelezte, hogy a fiatal első éves profi srácnak jövője lehet a sportban.
A következő évben Weisel magasabbra emelte a lécet, és támogatónak megszerezte az amerikai nemzeti postaszolgálatot, az U.S. Postalt. Leszerződtették a Giro-győztes Andy Hampstent és a visszavonuló félben lévő legendát, Greg LeMondot. A terv szerint egy sikeres 96-os szereplés nyomán 1997-ben meghívást kaphatnának a Tour de France-ra is, így teljesülhetne Thomas Weisel nagy álma.
„Nagy falatnak tűnt ez akkor, de fogalmunk sem volt arról, hogy valójában mekkora feladat előtt állunk!” (p. 52)
folytatjuk…
Forrás: Tyler Hamilton, Daniel Coyle – The Secret Race, Ebook edition, Mobi-formátum
Képanyag: archív
