fbpx

Alapmű a doppingról: részletek Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyvéből, 1. rész

A könyv szeptember elején jelent meg, szerintünk alapmű…

Sorozatot indítunk, amelyben Tyler Hamilton és Daniel Coyle nemrég megjelent könyvéből (The Secret Race) szemezgetünk, megismerve a 90’s évek végén indult szisztematikus doppingolás részleteit a kerékpársportban. A téma boncolgatásának aktualitása egyértelmű: mindenki Lance Armstrong bukásáról hall vagy beszélget, de sajnos magyar nyelven még nem elérhetőek az ügy hátterében álló tények, részletek.

Tyler mindenkinél jobban tűri a fájdalmat, az emberfeletti fizikai terhelést…

Daniel Coyle, a New York Times neves tényfeltáró cikkírója, érdekes figura abban a tekintetben, hogy másfél év kutatómunka után 2006-ban könyvet írt Armstrongról (Lance Armstrong’s Secret War), majd a megjelenés után négy évvel Lance egykori csapat- és szobatársát, legjobb barátját, a 2004-ben doppingvétségen ért és eltiltott Tyler Hamiltont vette célkeresztbe. Rajta keresztül próbál eljutni az igazsághoz, amit a Titkos Háború, a Secret War nem hozott, pontosabban hozhatott felszínre. Coyle két éven keresztül faggatta Hamiltont, minden állítását ellenőrizte, beszélt az U.S. Postalos csapattársakkal, edzőkkel, feleségekkel, segítőkkel vagy bárkivel, akinek a neve a doppingügy kapcsán felmerült.

Hamilton 2002-ben otthagyta az U.S. Postalt, majd a CSC és a Phonak csapatban emlékezetes egyéni sikereket ért el, 2004-ben olimpiai időfutambajnok lett, Ken Livingston mellett Armstrong legfontosabb katonájaként a tűz közvetlen közelében volt: tehát ha valaki, akkor ő tudja, hogy pontosan mi is volt az első három Armstrong Tour-győzelem (1999, 2000, 2001) hátterében. Hamilton szerencsére szembefordult a profi kerékpársport íratlan szabályával, a bajtársi titoktartással, és 6 év tagadás, titoktartás után a FBI-nyomozóknak és e könyv társzerzőjének mindent elmesélt. A sok hazudozásban lelkileg tönkrement: nem akart úgy járni, mint Marco Pantani, José Maria Himenez, illetve Frank Vandenbroucke, akik felőrlődve, gyakorlatilag önmaguk vetettek véget életüknek.

Hamilton idegösszeroppanást szenvedett a titkolózás, hazudozás súlya alatt, de most minden tehertől megszabadulhatott…

Lehet-e hinni Tyler Hamiltonnak? Amikor a könyv megjelent, Armstrong még nem lepleződött le, azóta tudjuk, hogy minden Lance-csapattárs és támogató egyaránt Tyler történetét erősítette meg. Szisztematikus, profi módon kivitelezett doppingolás állt Armstrong mind a hét Tour-győzelmének hátterében, de daganatos betegségét megelőző világbajnoki címét, Tour-szakaszgyőzelmét is teljesítményfokozóknak köszönhette. Amíg Hamiltont klinikai depresszió gyötörte, Armstrong a győzelmi kényszer rabjává vált, az utolsó pillanatokig bizonygatta ártatlanságát, és látszólag nincs lelkiismeret furdalása a csalások miatt. Meglepő módon egykori harcostársa nem veti meg mindezért: az FBI-nyomozással kapcsolatos későbbi nézeteltérések, veszekedések ellenére a könyvből süt a Lance iránti tisztelete, szeretete. Mindketten választottak: a sikerek érdekében a szisztematikus dopping útját járták, Tyler hamarabb bukott meg, Lance nagyobb hatalommal bírt, ügyesebben lavírozott, köntörfalazott, így egészen 2012 őszéig kitartott a tiszta győzelmek mítosza.

Lance az utolsó pillanatig bizonygatta ártatlanságát…

„Lance más volt, mint a többi csapattárs: mi mind győzni akartunk, de számára a győzelem elemi kényszer volt. Ez hajtotta a felé, hogy átlépje a tiszta versenyzés határát. Büntetést, börtönt érdemelne? Szerintem nem, de azt sem érdemli meg, hogy hét Tour győzelmével minden valaha élt kerékpáros fölé emelkedjen. A közönség, a kerékpárrajongók viszont megérdemlik, hogy megtudják, hogy mi állt a győzelmek hátterében, és így alkothassanak véleményt Lance Armstrongról.” (pp. 26-27; zárójelben megadom, hogy az idézett részlet hol található az eredeti könyv MOBI-formátumában– szerkesztő)

A híres “fogcsikorgatós” kép a 2003-as Tour-on: repedt kulcscsonttal is folytatta, ráadásul szakaszt is nyert!

Tyler Hamiltont a legtöbben úgy ismerik, mint aki mindenkinél jobban bírja a fájdalmat. A 2002-es Girón, majd a 2003-as Tour-on sérülten versenyzett, az emlékezetes kulcscsontrepedés után nem adta fel a versenyt, hanem fogait összeszorítva teljesítette a további szakaszokat, ebből az egyikeket meg is nyerve. Fogsora szó szerint lekopott, de a meghátrálás eszébe sem jutott.

„Bírom a fájdalmat, és ez az élet minden területére igaz. Egyébként átlagos ember vagyok, nem vagyok túl éles elméjű, nincsenek jó reflexeim, 170 cm magas vagyok, tehát semmi mással nem lógok ki a tömegből. Ellenben külső vagy belső kényszerből át tudom lépni a fizikai és mentális határokat, folytatni tudom a mások számára már elviselhetetlen terhelést. Minél nehezebb a feladat, annál nagyobb teljesítményre vagyok képes. Módszerem a következő: a fájdalmat nem elviselni kell, hanem magamévá tenni.” (pp. 28-29)

Az égetni való pöttöm Tyler…

Hamilton Bostontól északra egy kisvárosban cseperedett fel, gyermekként sem volt éppen könnyű eset, minden rosszaságban benne volt. Édesanyja állt hozzá legközelebb, aki klinikai depresszióban szenved, és ennek tüneteit már a fiatal Tyleren észrevette. Hetente, kéthetente volt egy-egy nap, amikor az örökmozgó, folyamatosan társasági életet élő fiú magába gubózott, és ekkor sötét gondolatok hatalmasodtak el felette. Ilyenkor édesanyja ölelgette, együtt tornáztak, forró levest szürcsöltek, és megvárták, amíg a viharfelhők elvonulnak. Utána Tyler ismét önmagára talált, és barátaival az egyik játékból a másikba rohant.

„Szüleim nem sokat kértek két testvéremtől és tőlem. Mindössze annyit, hogy őszinték legyünk. Apám is így vezette vállalkozását, és ez jellemezte a Hamiltonok generációit. Bármilyen bajba keveredtem, soha nem kaptam szidást, ha őszintén bevallottam a rosszalkodást.” (pp. 30-31)

1999-ben Hamilton vezeti fel a hegyen Armstrongot, akinek láthatóan nem esik jól a tempó….

„Már gyermekként észrevettem, hogy jobban bírom a fizikai terhelést, mint akár a nálam nagyobb fiúk. Túlzásba is vittem, állandóan valamilyen sérülésem volt, valamim mindig kificamodott olykor el is tört. Édesanyám gépiesen kezelte ezeket az eseteket, bekötözött, megpuszilt, és engedte, hogy ott folytassam a játékot, ahol abbahagytam. 11 évesen arra emlékszem, hogy síelés közben az az ötletem támadt, hogy a felvonó helyett gyalog mászom meg a hegyet. Pár barátom is velem tartott, de sorra lemaradtak. Élveztem, ahogy a tejsav megtölti a lábizmaimat, a szívem pedig a torkomban lüktet. Ez volt számomra a katarzis, ilyenkor éreztem magam a legjobban. Egy mai orvos biztos elmagyarázná, hogy az endorfin hormon és az adrenalin van ilyen hatással a szervezetemre, ez pedig beindít egy sajátos kémiai folyamatot az agyban. Én csak azt éreztem, hogy a fizikai túlterheléstől vagyok igazán boldog.” (pp. 34-35)

„Sportpályafutásomat síelőként kezdtem, sikeres voltam, olimpiai felkészítő táborig is eljutottam. A nyári kiegészítő edzést általában kerékpáron végeztük, edzőm benevezett egy-két kisebb versenyre, ahol korosztályomban rendre a legjobb voltam. Elsőéves főiskolásként súlyos síbalesetet szenvedtem, amely olimpiai felkészülésemet megszakította. Mivel valamilyen testmozgást a felépülésem alatt is végeznem kellett, elkezdtem rendszeresen bicajozni. Minden erőmet belevetettem, és rájöttem, hogy ezt a sportot jobban élvezem, mint a síelést. Egy évvel később, 1993-ban nemzeti főiskolai kerékpárbajnok lettem, a rá következő évben pedig már az egyik legtehetségesebb amatőr versenyzőként tartottak számon, és bevettek az olimpiára készülő amerikai válogatottba. Boulderbe, a Sziklás-hegység lábához költöztem, alkalmi munkákból, általában fuvarozásból és festésből tartottam fel magam, mogyoróvajas bolti pizza tésztán éltem. A kerékpárversenyzés égbe nyúló lajtorjájának lábánál álltam, és munka közben azon álmodoztam, hogy milyen magasra juthatok fel.” (pp. 35-36)

Győzelem a Dauphine Liberén 2000 tavaszán: ettől a ponttól kezdett elhidegülni a testvéri barátság kettejük között …

„1994 májusában találkoztam először Lance Armstronggal a Tour DuPont profi kerékpáros versenyen. Az amerikai nemzeti csapat amatőr versenyzőket is indíthatott tapasztalatszerzés céljából, ezért lehettem ott.  12 nap, 1600 km, 112 versenyzővel, a világranglista első 10-ből 5 ott állt a rajtvonalon. Lance és én nagyjából egykorúak vagyunk, de ő akkor már világhíres volt, az előző évben Oslóban világbajnoki címet nyert, rajta feszült a szivárványszínű mez.  […] Példaképem volt, csodáltam a belőle sugárzó energiát, rajongtam érte. Tetszett, hogy amikor az oslói győzelem után egy riporter megkérdezte tőle, hogy ő lesz-e Amerika második Greg LeMondja, erre nagyképűen azt felelte: Nem, én leszek az első Lance Armstrong! Nem tisztelte a nagy európai neveket, a profi kerékpárversenyzés hagyományait, kőbe vésett szabályit.” (pp. 38-39)

„A rajtvonalon ott állt a profi kerékpárversenyzés krémje, az olimpiai aranyérmes orosz Ekimov, a mexikói hegyi menő Raul Alcalá, a csendes óriástehetségnek kikiáltott George Hincapie, a kétszeres Tour-győztes Greg LeMond és az akkori Tour-fenomén Miguel Indurain. Ezek a hírességek már külsőre is máshogy néztek ki, mint én, lábaik szálkásan izmosak voltak, az ereik kidudorodtak, szemben jómagam síelős alkatával, túlméretezett combizmokkal és bicepsszel. Tapostam a pedálokat, amíg ők csodálatos technikával pörgették a hajtóművet. Valójában nekem semmi keresnivalóm nem volt a Tour DuPont-on, főleg nem 12 napon keresztül egy ilyen erős mezőnyben. Egy esélyem volt, a prológ, amely mindössze 5 km-es, technikás időfutamsprint, itt kamatoztathattam robbanékonyságomat és a síelésben megszerzett vakmerőségemet. Kezemre játszott az is, hogy ezen a szakaszon ömlött az eső, a kanyarok és a kockaköves részek rendkívül síkosak voltak. A nagymenők nem nagyon kockáztattak: bőven volt még hol lemeccselni az összetett elsőséget. Edzőm, az akkor még kevéssé ismert 32 éves Chris Carmichael (ma az egyik legnevesebb amerikai edző), óvott a túlzott önbizalomtól, de én egy életem, egy halálom, úgy mentem a szakasznak, hogy minden kanyarban a kicsúszás határán táncoltam. 6 perc 32 másodperces idővel harmadik helyen álltam, és vártam, hogy a nagyok is célba érjenek. Ekimov 6:35, Hincapie ugyancsak 6:35, LeMond csak egyetlen másodperccel volt jobb nálam, Armstrong 6:43… A végén 6. lettem, ami hihetetlenül nagy eredmény volt számomra. Edzőm meg is jegyezte, hogy úgy mentem, mint aki megtébolyodott!” (pp. 42-43)

Kőkemény jellem, szerencsésebb lett volna, ha ezt az alapítvány-létrehozás, és -működtetés mellett valami más nemes célra elérése érdekébe állítja…

Ez persze nem jelentett azonnali elismerést. Hamilton elmeséli, hogy nem lévén elég gyakorlata a bolyban történő kerékpározásban, kis híján bukást idézett elő, amiért a profik nagyon leteremtették, de a köztiszteletben álló Lance a segítségére sietett, elcsitította a hangoskodókat. A verseny végére a még amatőr Tyler tetemes hátrányt gyűjtött össze, Indurain a hosszú időfutamon mindenkit leiskolázott, és Ekimov előtt meg is nyerte a Tour DuPont. A versenyt követően hiába várta Hamilton a profi szerződést: egy rövid időfutamon elért 6. hely ehhez nem volt elegendő. 1994 nyara eseménytelenül telt számára, de egy őszi délelőtt festés közben megszólat Tyler mobilja.

„Thomas Weisel, a Subaru-Montgomery profi csapat multimilliomos tulajdonosa volt a vonal másik végén és csak ennyit mondott: -Mennyit kérsz, ha a következő szezonban nálunk hajthatnál? Még soha nem találkoztam a híres üzletemberből elhivatott kerékpárossá vált Weisellel, aki egyéni felkészüléséhez kibérelte magának az 1984-es amerikai olimpiai csapat edzőjét, de tudtam róla, hogy egy olyan csapatot készül összehozni, amely majdan a Tour-on is sikerrel szerepel. […] Nem akartam se túl nagy összeget mondani, se keveset, pár másodperc után rávágtam: 30 ezer dollárt. A vonal túlsó végéről a válasz hasonlóan kurta volt: -Akkor ezt megcsípted!”  (pp. 48-50)

1995-ben Hamilton főleg az USA-ban versenyzett a Bell-Montgomery csapatban, de néhány kisebb európai versenyen is rajthoz állhatott. Az edző a 9 olimpia aranyat begyűjtő 1984-es amerikai olimpiai kerékpáros csapat trénere, a lengyel származású Eddie Borysewicz volt, a versenyzők táborát pedig tehetséges amerikai fiatalok, és közepesen neves európaiak alkották. Meglepetésre Hamilton megnyerte a holland Teleflex Tourt, amely nem volt különös neves verseny, de mindenképpen jelezte, hogy a fiatal első éves profi srácnak jövője lehet a sportban.

Hamilton jelen könyve bemutatóján…

A következő évben Weisel magasabbra emelte a lécet, és támogatónak megszerezte az amerikai nemzeti postaszolgálatot, az U.S. Postalt. Leszerződtették a Giro-győztes Andy Hampstent és a visszavonuló félben lévő legendát, Greg LeMondot. A terv szerint egy sikeres 96-os szereplés nyomán 1997-ben meghívást kaphatnának a Tour de France-ra is, így teljesülhetne Thomas Weisel nagy álma.

„Nagy falatnak tűnt ez akkor, de fogalmunk sem volt arról, hogy valójában mekkora feladat előtt állunk!” (p. 52)

folytatjuk…

Forrás: Tyler Hamilton, Daniel Coyle – The Secret Race, Ebook edition, Mobi-formátum
Képanyag: archív

Hozzászólások

Írd ide a hozzászólásod:

Leave a reply

Kerékpár magazin - Bikemag.hu - Hírek, tesztek, versenyek
Logo
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.
Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért, tovább lépve elfogadod a cookie-k használatát. Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről.