Vitaindítónak beillő cikk jelent meg ma az amerikai The New Republic oldalán amely az Armstrong-botrány kapcsán érinti a profi sportok álságos működését és rámutat a mai kerékpársport egyik fő problémájára, miszerint a határán mozog a profi és az olimpiai sportágaknak. A szerző, Bill Gifford 15 éve publikál rendszeresen kerékpársporttal kapcsolatban:
Most, hogy Lance Armstrongot kikiáltották talán a történelem legtöbbet doppingoló sportolójának, a mainstream média és a közvélemény megállás nélkül arról beszél, mennyire mocskos a kerékpársport. Lance Armstrong bizonyítja: „Mind kokszol.” Az Onion frappánsan kifejezte az általános megvetést, a múlt héten publikálva „a valaha írt legutolsó cikket a kerékpározásról”.
Már két nagy szponzor is kiszállt a sportágból, beleértve a holland pénzügyi óriást, a Rabobankot, amely évtizedek óta támogatott csapatokat. Nem valószínű, hogy más nagy cégek kockáztatni szeretnék, hogy olyan kínos helyzetbe kerüljenek, mint az Armstrongot régóta támogató Nike, aki reklámokat készített (ahol Armstrong álszent módon kijelenti, hogy ő tiszta), sőt, vállalati negyedükben épületet neveztek el a kegyvesztett kerékpárosról. „Nincs még egy sportág, amelynek olyan szinten meg kellene küzdenie a hitelességéért, mint a kerékpársport.” írta Bonnie Ford az ESPN.com részéről, aki a sportág egyik legmérvadóbb szakkommentátora.
De akik rázzák a fejüket és ujjal mutogatnak, tökéletes tévedésben vannak. Igen, az Armstrong-botrány felfedett egy szisztematikus csalást a sportágban, ami a velejéig korrupt volt – egy évtizeddel ezelőtt. A profi sportágak között azonban a kerékpársport jelenleg inkább a tisztábbak közé tartozik.
Ne, komolyan! Ne röhögjetek! És vegyétek észre, hogy nem azt mondtam „tiszta”, csak „tisztább”. Mert miközben a kerékpársport mögött van egy hosszú, sötét történet, ami a csalásról szól, a másik oldalon úttörő szerepe van a modernkori doppingellenőrzés megvalósításában is. Miután a brit kerékpáros, Tom Simpson 1967-ben amfetamin hatása alatt hőgutát kapott a Mount Ventoux-ról lefelé és szörnyethalt, a versenyzőket szervezett tesztelésnek vetették alá, egyre eredményesebben, beleértve Armstrong hamis uralmát 1999 és 2005 között.
2000-ben a direkt teszt megjelenése az EPO, vagyis a hírhedt tömegesen használt vérdopping kimutatására, komoly tisztulást váltott ki, old-school doppingolók tucatjait fogták meg és tiltották el. Többen abbahagyták, beleértve világbajnokokat is. Állítólag maga Armstrong is produkált EPO-ra pozitív mintát 2001-ben, de volt csapattársa, Tyler Hamilton szerint csak nevetett rajta, és azt mondta, „majd gondoskodnak róla” a befolyásos barátai a sportágat irányító szervezetben, a Nemzetközi Kerékpáros Szövetségben (UCI). (Várjuk csak ki, amíg ők is megbuknak vagy lemondanak.)
Az intő jelet követően Armstrong és csapata taktikát váltott, a vértranszfúziót választották – ami kimutathatatlan volt – és mást is tettek, hogy kijátsszák a teszteket, például kisebb adagokat kezdtek használni, gyakrabban. És ez működött, egy ideig. De a nagy 2006-os spanyol doppingbotrány, az Operación Puerto után a tesztek változni kezdtek: Ahelyett, hogy direktben kimutatták volna a doppingszereket, az ellenőrök annak a jeleit vizsgálták, hogy manipulációnak köszönhetően változtak-e meg a vérre jellemző értékek (például a hemoglobin szint). Folyamatosan ellenőrizték minden bringás értékeit, és bármilyen érdekes változás esetén – mint amilyen az, ha emelkedik a hemoglobin szint a Tour de France alatt, miközben éppen csökkennie kellene normális esetben – lekapcsolták a versenyzőt. Mindezek felett a kerékpárosokat bármikor, bárhol ellenőrizhetik, több különböző szervtől. Az ADAMS rendszer keretében kötelező kitölteniük „holléti nyilatkozatot” az év minden egyes napjára.
Ha más sportágakat ilyen támadásszerű, szigorú doppingellenőrzésnek vetnének alá – mondjuk az NFL futballt – őrülethez vezetne. A játékos-szakszervezetek tiltakoznának, a bajnokság valószínűleg leállna. Jelen állás szerint a profi sportágakban a doppingtesztek lazák, a büntetések nevetségesek. Egy baseball játékosnak, aki pozitív tesztet produkál szteroidokra vagy tesztoszteronra – mint Melky Cabrera – csak néhány tucat meccset kell kihagyni, nem két éves eltiltást kap, mint egy kerékpáros, vagy más sportoló, akinek a sportága az Antidopping Világszervezet (WADA) szabályzatának van alárendelve.
A WADA ellenőrzése alatt tartja az olimpiai sportokat, mint a pálya és az úszás, de az amerikai profi sportokat nem. A kerékpársport érdekes válaszút előtt áll, mint profi csapatsport és komoly olimpiai sportág. Vagyis a bringásoknak anyagi érdekük doppingolni, de komoly büntetést kaphatnak, ha elkapják őket. A profi teniszezők, akiket szintén kontrollál a WADA is, ugyanebben a csónakban eveznek. De miközben a teniszezőket relatíve ritkán ellenőrzik (csak néhányszor egy évben), egy komoly profi kerékpárost évente többtucatszor, versenyeken és versenyen kívül egyaránt. A több ellenőrzés több botrányt szül, különösen ha más sportágak még mindig azt választják, hogy szemet hunynak.
Nyilván, a doppingellenőrzés nem tökéletes. Armstrong maga a legjobb példa. De van itt egy dolog: többé nem kell ahhoz pozitív tesztet produkálnod, hogy elkapjanak doppingolásért. Armstrongot úgynevezett „nem analitikusan pozitív” alapon vádolták meg, tanúvallomások, pénzügyi nyilvántartásokból származó bizonyítékok alapján, nem pedig pozitív doppingteszt alapján. Armstrong esete ezért is előrelépés a doppingellenes háborúban. Armstrong 10 volt csapattársának vallomásával az Amerikai Antidopping Ügynökség (USADA) nagy lyukat ütött a maffia-szerű, hallgatáson alapuló rendszeren, ami a kerékpársportot irányította. A bringások nem számíthatnak többé arra, hogy csapattársaik örökké hallgatni fognak.
Nem arról van szó, hogy a sportolók nem fognak többé doppingolni – mindig is megtették, ésmindig meg is fogják – de a lebukás esélye nagyobb, mint valaha, és a büntetések még súlyosabbak. Az új teszt a növekedési hormonra a HGH dopping végét jelentheti, és a szakemberek folyamatosan dolgoznak a vértranzfúzió kimutatási módszerein. A leendő doppingolóknak sokkal elővigyázatosabbnak kell lenniük, és sokkal finomabban tehetik csak meg, hogy meg is ússzák. Tehát ha doppingolnak is, kevésbé. Az adatok önmagukért beszélnek: a Tour de France-on lassabbak a hegymenetek, a watt-teljesítmények alacsonyabbak. A verseny lassabb, de dinamikusabb, nem bedoppingolt cyborgok demonstrálnak erőt, akiket bottal sem lehet megverni, mint Lance idejében.
Bután hangzik, de ez a kezdet. Fontos látni, hogy a kerékpársportban radikálisan megváltozott a légkör azóta, hogy Armstrong megnyerte a doppingfegyverkezési versenyt. Az elmúlt öt évben „tiszta” csapatok érkezését láthattuk, melyek saját versenyzőiket ellenőrzik, és támogatják a doppingmentes versenyzést. A fiatal versenyzőknek most megvan a lehetőségük, hogy dopping nélkül is nyerhessenek versenyeket. Néhány ex-doppingoló, mint a skót David Millar (EPO-használatáért tiltották el), visszatértek a tiszta sportot zászlajukra tűzve. (Millar is leírja saját történetét emlékirataiban: Versenyezni a Sötétben) Egyik csapattársa, a kanadai Ryder Hesjedal idén megnyerte a Giro d’Italia-t, amely köztudottan mindig is szennyezettebb volt, mint a Tour de France.
Valójában az egyik ok, amiért Armstrong visszatért 2009-ben, hogy dühösen „meg akarta mutatni” ebben a „tisztaságban”, a 2008-as versenyt konkrétan „viccnek” nevezte. Talán nem kellett volna visszatérnie. Ha nem jön vissza 2009-ben és 2010-ben, a renoméja valószínűleg sértetlen marad. A vakmerősége hozta a bukását. És most, hogy a kerékpársport megtisztította magát az ő mérgező hatásától, egy szebb jövő felé haladhat.
forrás: tnr.com
http://www.tnr.com/article/109212/cyclings-secret-it-may-be-the-worlds-cleanest-sport#
