FotoTour: elit férfi mezőnyverseny a kerékpáros világbajnokságon, avagy a végén csak egy maradhat!
Az országúti elit férfi mezőnyverseny mindig az év legnagyobb küzdelme a kerékpársportban. Nem azért mert minden percében a körmünket rágjuk, vagy mert 46-os átlagot mennek, vagy mert esik az eső, vagy süt a nap… Hanem azért, mert ilyenkor dől el, ki az az egy kerékpárversenyző, aki egy éven át viselheti a szivárványszínű trikót. Firenze felejthetetlen volt!
Reggel a szakadó esőre ébredtünk, mint ahogy valószínűleg a versenyzők is. Ilyenkor elképzeli az ember, ahogy hajnalban lehajtott fejjel eszik a Kancellárék a tésztát a szálláson, készülnek a hétórás menetre a kegyetlen időben. A legfőbb esélyesek számára inkább a bizonytalanságot, másoknak kínálkozó alkalmat jelenthetnek az extrém körülmények…
Egy biztos: a világbajnokságot bármilyen időben megrendezik, „ez nem teremsport, itt nincs időkérés” – ahogy Stubán Feri szövetségi kapitány szokta mondani. Amikor Firenzébe indultunk, éppen nem esett, de a sajtóközpontba érve a kivetítőn láttuk, Luccában bizony szakad. És ahogy közeledett a mezőny, közeledett a sötétség is, mintha a felhő egyenesen a bringásokat kísérte volna.
Sétáltunk a pályán, mindenhol fokozódó feszültség Firenze utcáin, majd a helikopterzajtól kísérve megérkeztek a bringások, s velük együtt a szakadó égi áldás. A célegyenes szélén, az interjúboxoknál álltam a viharban, „kimenni vagy nem menni” – ez volt a kérdés… Éppen azon gondolkoztam, hogy az esőkabát sokáig nem óv meg a pálya különböző pontjain, de akkor újabb körre jött a mezőny, a kőkemény profik darabokra szakadva.
Kusztor Petit egy kis sorban pillantottam meg a vége felé, biztos voltam benne, hogy a mi fiúnknak hamarosan „game over”, így nem volt tovább kérdés a kérdés Irány a pálya, lestoppoltam egy mezőnyt kísérő sajtóskocsit, szerencsére nem tolongtak a kollégák, a minivanban az anyósülés jutott. Úgy döntöttem, egy kört mindenképpen megyek a meleg kocsiban. Arra is van esély, hogy utolérjük Kusztit, mielőtt kiszólítanák, valamint keresek olyan helyeket, ahol talán van némi védettség a viharral szemben…
Már az első pár száz méteren borzongtam a gyönyörűségtől… A firenzei utcákon a kanyarokban színes esernyőerdő, szurkoló tömeg, a tifosik az ítéletidőben is végigállják a hosszú órákon át tartó versenyt, hogy kedvenceiknek szurkoljanak. A fiesolei hosszú emelkedőn fölfelé még minket is őrjöngve biztatnak, a tetőre érve pedig egy tűt nem lehet elejteni. Pedig szakad az eső, teljesen szürreális az egész, mégis mélyen emberi.
Közben levadászunk néhány srácot, amerikaiak, ausztrál versenyzők, a meredek mászáshoz érve a cseh és venezuelai fiút előzzük meg. Hallgatom a rádiót, hogy a peloton darabokban, Cancellara és Froome csoportját emlegetik az időkülönbségekkel, Cavendish már rég leszakadt. Voeckler fickándozik, elöl pedig a lengyel Huzarski talpal a cseh Bartával, megbontva a verseny elején kialakult szökevénycsoportot. Keresem a szememmel is, és próbálom a versenyrádióban is elkapni Kuszti rajtszámát, de semmi.
Félelmetes, ahogy a srác vezeti a viharban, nyálkás úton a VW kisbuszt, ki is fejezem elismerésem, milyen kemény munkát végez, elmondja, hogy már nem kicsit fáradt, a vb összes futamát végignyomta… Miközben leszáguldunk újra Firenzébe, két helyen is asszisztál a mentőautó, a több helyen is friss felfestések iszonyúan csúsznak. A célegyenes után újabb kört kezdünk meg valahol a mezőny mögött, a depóknál pedig meglátom Kusztit, ahogy éppen kiáll, nagyon rosszul festett már az előző körben is. Ilyen időben sokkal szigorúbban kezelik a kiszólítást mindenki biztonsága érdekében, gyakorlatilag ahogy leszakadsz, levetetik a rajtszámot.
Úgy döntök, a meredek mászásnál szállok ki, hogy lőjek pár akcióképet Firenzén kívül is, az egyik rendező, akinek az a dolga egyébként, hogy távol tartsa az úttesttől a “veszélyes elemeket”, most egy hatalmas esernyővel segít, hogy ne ázzak negyed órán át, amíg megérkezik a mezőny. Ki így, ki úgy próbálja megóvni felszerelését és magát az esőtől… Újra a helikopter a legjobb támpont, hamarosan érkeznek a kísérőkocsik, majd a szökevények. Mögöttük a mezőny már összerendeződve, a legkeményebbek megtalálták a helyüket. A leszakadók között olyan harcosok is érkeznek, mint a képen látható Thor Hushovd és Bernhard Eisel.
A következő fuvarral vissza a célhoz, az eső továbbra is szakad, de rendeződni látszik legalább az élboly. Mellesleg dögunalmas futam körvonalazódik, ami csak az időjárás miatt szolgált eddig másfajta izgalmakkal, mint amilyeneket én szeretek egy kerékpárversenyen. A főmezőnyt a körözés derekán – ekkor kb. szűk 100 kili van hátra – összeszokott profi mezőny alkotja, kihullottak akik nem oda valók, akik ma nem törnek babérokra, vagy akiknek már nincs semmilyen feladatuk. Úgy döntök, jobb helyem lesz ebben az időben a fedett lelátón, a sajtótribünön, a képernyő előtt…
Telnek a kilométerek, fogy a szökevények előnye, s még mindig nem tudom eldönteni, hogy a jól sprintelő klasszikusmenők, vagy a hegyi specialisták nyerhetik a vb-t. Az olaszok kiválóan kontrollálják a futamot, majd Giovanni Visconti lendül támadásba, akit előző napon kineveztem világbajnoki esélyesnek. Szomorúan konstatálom, hogy ez a tippem elúszott, hiszen ha már most szökik, az csak arra szolgál, hogy munkára kényszerítse az ellenfelek csapatait. Közben kis telefonálgatás, helyzetelemzés, újabb kör telik el…
Majd egyszer csak megfagy a levegő, az esőnél is hangosabb moraj teljesen elhalkul… Az olaszok reménysége, akinek nevét több ezerszer is felírták az aszfaltra, Vincenzo Nibali a földön. A lelátón kétségbeesés az arcokon, zavarodottság, azt sem lehet még tudni, folytatja-e a versenyt. Aztán mégis felül a bringára, és amikor a mezőny mögött megjelenik a célegyenesben, óriási tapsvihar tör ki. A fiesolei emelkedőn aztán kap egy kis segítséget, szemtanúnk szerint a kísérőkocsival nyolcvannal feltolják a pelotonra, de hazai pályán talán senki nem sajnálja tőle ezt a kis szabálytalanságot, van így is elég baja. A következő körben már a mezőnyben fotózom le, szakadt nadrágban egykedvűen teker a hasonlóan rezignált Peter Sagan és Fabian Cancellara társaságában.
A “Kancellár” ezúttal sem lesz főszereplő a vb-n, de ezt ekkor még nem tudjuk. Visconti dolgoztatja a belgákat és a németeket az élen, de az emelkedőkön továbbra sem gyilkos a tempó, egészen az utolsó körig, amikor elszabadul a pokol… Nibali támadását csak Rodriguez, majd Rui Costa, Uran és Valverde tudja átvenni. Ami innentől kezdve történt, talán minden kerékpársport rajongó látta már.
Röviden: az olaszok majdnem megcsinálták, de Nibali kevés volt, aztán Rodriguez kétszer is támadva majdnem megnyerte, de végül a portugál Rui Costa lett a befutó, akit Valverde és az olaszok hőse, Nibali is hagyott elmenni.
A célegyenes végén elcsigázott arcok, különösen a kolumbiaiak nem értik mi történt. Betancur maga elé mered, talán csak az előbb szembesült azzal, hogy egy általuk remekül megvívott verseny végén Uran bukott, és egy nagyon komoly éremszerzési esélyt szalasztottak el… De nincs sok idő kattintgatni, rohanni kell az eredményhirdetésre.
Rui Costa a mennyekben, Purito zokog. Valverdét – ahogy Olaszországban szokás – fújolják, amikor fellép a pódiumra. Ezúttal azonban a két spanyol között is fagyos a levegő, és Rodrigueznek talán igaza van. Valverde lassan már külön szakágat képvisel a kerékpársportban azzal, hogy soha senkiért egy métert sem hajlandó menni. A sajtótájékoztatón elhangzó kérdésre, miszerint miért nem dolgozott Puritóért és tette a kereket Rui Costára, csak annyit mondott, 270 kilométer után nem mindig azt teszik a lábak, amit az ember parancsol nekik, és egyszerűen nem bírta Rui Costa tempóját…
Miközben Rui Costa élete legnagyobb sikerének örül, Joaquim Rodriguez teljesen máshol van… Eszembe jut egy korábbi nyilatkozata, miszerint a spanyoloknak nagyon jó esélyük van a győzelemre, ha mindenki hajlandó egyvalakiért dolgozni. Hogy honfitársa ezt másképp gondolta-e vagy tényleg csak nem feleltek a lábak Rui Costa utolsó ritmusváltására, nem tudhatjuk meg biztosan soha, de biztos mindenkinek van saját véleménye. Akit viszont az utóbbi kérdés egyáltalán nem érdekel, az a portugál srác, aki egy óriási szezonra tette fel így a koronát, ne feledjük két Tour de France-szakaszgyőzelmét sem.
Mint ahogy a világbajnokságot is megkoronázta a fordulatos végjáték az utolsó kilométereken, hihetetlen élményben lehetett részünk. És a verseny döntő részét uraló zivataroknál csak a befutó után tomboló érzelmek vihara volt emlékezetesebb…
Szöveg és fotók: Takács Tamás
Rendhagyó módon a FotoTour-beszámolót egy videóval is kiegészítenénk, bár mozgókép készítése számunkra tilos volt a versenyen, de az alábbi film sokat visszaad a firenzei hangulatból:
Kövesd a világbajnokságot a Bikemag.hu külön rovatában: KATTINTS IDE!
.
