Az 1996-os szezon mutatta a csapást a később nagy U.S. Postal sikerek irányába… kár, hogy a csapás az európaiakat megszégyenítő sötét módszerekre épült…
Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyve a profi kerékpársportban folytatott szisztematikus doppingolás eseményeit dolgozza fel 1996-tól 2004-ig. Sorozatunk végigveszi a könyv fontosabb mozzanatait, lehetővé téve, hogy a jelenleg folyó doppingbotrányt, illetve a profi sport világának ebből következő átalakulását az olvasó jobban átlássa, megértse. Az előző rész végén Tyler Hamilton a U.S. Postal csapatorvosától, Dr Celayától megkapja első vörös piruláját, amely elindítja a később világhírnevet szerzett amerikai kerékpáros csillagot a szisztematikus doppingolás útján…
A valenciai körversenyt követően Gironába költözött a csapat, a Preneusok lábánál fekvő varázslatos kisvárosba. Az elkövetkező 10 évben ez a hely szolgált főhadiszállásul a U.S. Postal kerekesei számára. Hamiltonék berendezkedtek, bár akkor még nem olyan luxuskörülmények között hajthatták álomra fejüket, mint később az Armstrong-korszakban. Spanyolország ideális bázisnak bizonyult: kétségtelenül olcsóbb ott az élet, mint Franciaországban, kedvezőbb az időjárás, és nem utolsósorban kevésbé rámenős a helyi doppingellenőrző hatóság. A kezdeti nyelvi nehézségeket pedig a kolumbiai származású George Hincapie, illetve a perfekt spanyol csapatfőnök révén könnyedén le tudták küzdeni. Ellenben az összebútorozás számos eddig még fel nem titkot is felszínre hozott:
A fiatal George Hincapie volt az egyik első amerikai profi kerekes, aki szisztematikusan doppingolt, és most 20 év profi pályafutás után végre könnyített azon, ami szívét nyomta. Hosszú karrierje végén, beismerő vallomása után is népszerű figura, elismerés övezi, talán éppen azért, mert nem sokat beszélt, így nem kellett sűrűn félrebeszélnie…
„Furcsa lett számunkra, hogy amikor a csapatfőnök bement George szobájába, mindig vitt valami csomagot, és a papírvékony falakon keresztül hallottuk, hogy angolról azonnal spanyol nyelvre váltanak. Vajon miért? – tettük fel a kérdést magunkban. Csak egy magyarázat lehetett, amit George-tól néhány hét után meg is kérdeztünk.”
Scott Mercier: „[…] Nagyon szerettem volna tudni az igazságot, elvégre jó barátok voltunk, minden szempontból egymásra voltunk utalva. Ezen a szinten már csak doppinggal lehet nyomni? – tettem fel neki a kulcskérdést. George csendes fickó, ritkán beszél, és néhány percen át akkor sem mondott semmit. […] Hosszas néma csend után mondandója mindössze ez volt: – Erre neked kell megtalálni a választ.” (pp. 98)
Hincapie a Postal oszlopos tagja volt…
A srácok mind gyötrődtek ezen a dilemmán, Hamilton pedig mindenképpen indulni szeretett volna az 1997-es Tour de France-on. A végső döntést elősegítette, hogy a következő nagyobb versenyen, a Tour de Catalunyán a tapasztalt veterán olasz csapattársat, Adriano Baffit kapta szobatársnak.
A veterán Adriano Baffi 1997-ben a U.S. Postal színeiben…
„Amire megérkeztem a szállodába, Baffi már becuccolt. Beléptem az ajtón a nagytáskával, és rögtön éles búgó hangra lettem figyelmes. Igen, Baffi éppen üzemeltette a vércentrifugát: a legendás, öt Giro szakaszgyőzelmet felmutató nagymenő mérte a hematokritszintjét. Mosolyogtam, biccentettem felé, mintha tényleg ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.” (pp. 100-101)
„A másik mozzanat, amely a végső döntésben szerepet játszott, csapattársam és jó haverom, Marty Jemison példája. Nála általában jobban mentem, az időfutamok során pedig mindig lenyomtam. Ennek ellenére a szezon első versenyein rendre odavert nekem, amire csak egy magyarázat lehetett: Marty az „A” csapathoz tartozott.” (p. 102)
Néhány nap múlva a Liege-Bastogne-Liege 257 km-es távja és eszeveszett irama Tyler Hamilton számára messze túl nehéznek bizonyult. Az utolsó 20 km-en majd’ negyed órás hátrányt szedett össze, mialatt Marty Jemison az élbollyal tudott maradni, és csak az utolsó emelkedőn szakadt le.
Edzés a korai “postalos” időszakban…
„Ez durván igazságtalan volt. Nem haragudtam Martyra, inkább magam okoltam, amiért nincs vér a pucámban, hogy kérjem a fehér táskát. A vörös pirulák, a heti egyszeri tesztoszteron-erősítők, pont annyira voltak elegendők, hogy az edzéseket végig tudjam csinálni, és ne robbanjak le teljesen fizikailag. De a szakadék köztem, és az „A” csapatba tartózók között még így is óriási volt. Néhány nappal később, halk kopogást hallottam a szobaajtón, Dr Celaya volt. Leült mellém az ágyra, majd puha hangján megszólalt: „Tyler, tudom, hogy keményen hajtasz ahhoz, hogy sikerüljön a helytállás. Fantasztikus képességekkel rendelkezel, jobban tudsz küzdeni, mint a csapatban bárki más. Te akkor sem adod fel, amikor a többiek már rég feladták. Tudom, hogy szeretnél bekerülni a Tour-csapatba, és lenne is rá esélyed, ha többet törődnél a szervezeteddel.” Mi mást tehettem, bólintottam.” (p. 103)
A következő nap Tyler megkapta az első EPO-adagját. Az eseményt megbeszélte feleségével, és Haven is áldását adta a döntésre.
„Veszélyes-e az EPO az egészségre? – kérdezte Heaven. Akkor még nem tudtam jobb választ, minthogy ugyanolyan, mint oxigénsátorban aludni, de ma már ennél tovább mennék. A kerékpározás során már majdnem minden csontom eltört, nap mint nap amortizáltam le magam, éltem fel utolsó tartalékaimat. Ennél egészségtelenebb dolgot nehéz lenne elképzelni, ehhez képest a vörösvértestet szaporító EPO szedése csak jó hatással van a szervezetre. A kúrák után erősebbnek, frissebbnek éreztem magam, ajkaim ismét pirosak lettek, bőrszínem is visszatért a normális tónushoz. Nem az EPO rossz a szervezetre nézve, hanem a túlzott fizikai terhelés, amely az élversenyzői élet velejárója. […]” (p. 106)
A nyár folyamán Hamilton egyre jobb eredményeket produkált a csapat számára, a versenyeken általában az első 20 között ért célba, néha alig maradt le a dobogóról. Megjött az önbizalma is. Egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy a vacsoraasztalnál, verseny közben az EPO-használatról viccelődig a csapattársakkal. Virágnyelven folyamatosan erről beszélt az egész mezőny, a legtöbb poénnak része volt a fantasztikus hatású szer. Kétségtelenül bekerült a „fehértáskások” klubjába.
„Júniusban kaptam a fantasztikus hírt, hogy a csapatvezetőség beválasztott a Tour-keretbe: ott leszek Ekimov, Hincapie, Baffi és Robin mellett, őket segíthetem a jó eredmények elérésében. Extázisban égtem, szüleimet is felhívtam, hogy ugorjanak át néhány napra megnézni a Tour-t, lehet, hogy többet nem láthatnak ilyen magas szinten versenyezni.” (p. 108)
Az 1997-es francia kör még a szokásosnál is nehezebbnek ígérkezett, amit a rossz időjárás csak tetézett. A szervezők kétségtelenül lekövették a versenyzők egyre nagyobb teherbírását, teljesítményét. Az egyik Pireneusokban abszolvált szakasz 242 km-esre lett kijelölve, és nem kevesebb, mint négy hegykolosszust másztatott meg a kerekesekkel. Ráadásul aznap az időjárás sem kedvezett: csontig hatoló hideg eső nehezítette a regenerálódásra alkalmas lejtmeneteket. Az egész Tourra jellemző volt a fokozott EPO-használat: a U.S. Postalnál a szokásosnál jóval több fehér táska fogyott, és minden bizonnyal így volt ezzel a többi csapat is.
Az 1997-es Tour nagyon nehéz volt, lekövetve a versenyzők fokozott teherbírását: a legerősebbnek pedig a fiatal Ullrich bizonyult…
Az orvosok már akkor megállapították, hogy a versenyzők hematokritszintje egy háromhetes erőpróba során hetente két pontértéket esik. Ezt a jelenséget anémiának nevezték el. Egyetlen százalék szintesés 1% teljesítménycsökkenést von maga után, azaz az utolsó nap már 6%-kal rosszabbak a mutatók. Egy olyan sportban, ahol a tizedszázalékok döntenek a versenyzők között (egy sprintben akár az ezrelékek), ott a hat százalék mindent meghatároz.
Abban az évben már nemcsak az EPO létezett. Erre fényes bizonyíték a Tour 14. szakasza, ahol a Festina csapat mind a kilenc tagja együtt szökött meg a 21,3 km hosszú Col du Glandon emelkedőn. Ez egyértelmű erődemonstráció volt, jelzés, hogy ők valami más fegyverrel is rendelkeznek. Ezen a gyilkos szakaszon elképzelhetetlen tempót diktált a mezőny, a Festinának pedig sikerült minden versenyzőt leamortizálni: természetesen rajtuk kívül mindenkit.
1997-ben a Festina csapat már más módszereket is alkalmazott…
Habár az 1997-es Touron a címvédő Riis volt a favorit, mégsem ő, hanem csapattársa, az akkor még mindössze 23 éves keletnémet Jan Ullrich győzedelmeskedett. Bombatehetségnek kiáltották ki, aki ugyanúgy meghatározható egyénisége lehetett volna a francia háromheteseknek, mint 1990 és 1995 között Miguel Indurain. „Volna” – mivel mind tudjuk, a következő közel egész évtized Lance Armstrongról szólt.
„A negyedik legjobb összetett helyezést értem el a csapatban, amit egyértelműen az EPO-nak köszönhetek. Viszont nagyon örültem, hogy teszt híján a Tour-szervezők az 50-es hematokrit-limitet szigorúan betartatták: különben biztos sokan még nagyobb teljesítményre lettek volna képesek.” (p. 112)
Habár sokan gondolják, hogy ha mindenki „kokszolt”, akkor a feltételek és az esélyek azonosak voltak, ez nem igaz. Az EPO minden versenyzőre más-más hatással volt, mint ahogy mondjuk egy fájdalomcsillapító vagy a kemoterápia sem működik ugyanúgy minden ember szervezetében. Hamilton arra utal, hogy számára jó volt, hogy a viszonylag alacsony 42-es vörösvértestszám-értéket 7 ponttal megemelhette, ez 19%-os oxigénszállítás-javulás, amíg Pantani közel 50-es alapszintjén már nem sokat lehetett „tuningolni”. Ahogy egy tanulmányban Dr Michael Ashenden, az ausztrál doppingszakértő, aki a legtöbbet tette az Armstrong-ügy felderítése érdekében, megfogalmazta: „A győztes nem az, aki a legkeményebben edzett, a legjobb formába került, hanem az, akinél ezek mellett az EPO a legjobb hatást produkálta.” (p. 118)
Folytatjuk, az első rész itt olvasható, a második rész…
Forrás: Tyler Hamilton, Daniel Coyle – The Secret Race, Ebook edition, Mobi-formátum
Képanyag: archív
