Tyler Hamilton és Daniel Coyle könyve a profi kerékpársportban folytatott szisztematikus doppingolásról szól a kilencvenes évek végén, illetve az új évezred hajnalán. Sorozatunk feldolgozza a könyv fontosabb tényeit, lehetővé téve, hogy a jelenleg folyó doppingbotrányt, illetve a profi sport világának ebből következő átalakulását az olvasó jobban átlássa, megértse. Az előző rész végén Tyler Hamilton már a U.S. Postal csapatban folytatja pályafutását: a tengerentúliak végre Európában mérhetik össze tudásukat, felkészültségüket a kerékpársport aktuális sztárjaival…
“Először azt hittük, hogy időeltolódás vagy a megváltozott környezet miatt van. Utána az időjárást majd az új ételeket okoltuk. Bármit kitaláltunk, csak ne kelljen szembesülni azzal a ténnyel, hogy 1996-ban megalázóan felkészületlenek voltunk az európai profi versenyeken. […] Minden verseny ugyanúgy zajlott: amíg a tempó mérsékelt volt, tudtunk menni a pelotonnal, mihelyst rátapostak a gázpedálra, sorra leszakadtunk. […] Ezek az európaiak rendre meghazudtolták a fizika törvényeit, ilyet még életünkben nem láttunk! Például magányos szökevények órákat mentek a mezőny előtt, és nem tudtuk utolérni őket. Túlsúlyos versenyzők repültek el mellettünk az emelkedőkön, ráadásul nap nap után tudtak így menni, látszólag nem is volt szükségük pihenésre, regenerálódásra.”
Riis fénykorában: 1996-ban ő taszította le a trónról Induraint, bár korábban nem is voltak egy “ligában”…
“Ilyen volt többek közt Bjarne Riis, egy nagydarab dán, aki szürke eminenciás kulacshordóból varázsütésre elsőszámú nagymenő lett. […] 1993-ban óriásit lépett előre a ranglétrán, 5. lett a Tour-on, szakaszt is nyert. 1995-ben már összetettben harmadik helyen végzett, 1996-ban pedig Miguel Indurain ötéves uralmának véget vetett. Tisztán emlékszem egy tavaszi versenyre, ahol a Giro-győztes Andy Hampsten mellett haladtam egy emelkedőn, 90-es pedálfordulattal pörgettünk felfele, még éppen elviselhető erőfeszítés mellett. Riis 40-es pedálfordulattal előzött meg, normális ember számára meghajthatatlan áttételben. Ő ott és akkor erősítő edzést tartott, mi pedig keményen versenyeztünk, és látszólag ő volt a gyorsabb, erősebb…” (pp. 74-76)
Andy Hampsten, az 1992-es Giro győztese
“Hallottunk a szteroidokról, az amfetaminról és az újonnan kifejlesztett EPO-ról, cikket is olvastam erről a témáról a VeloNews magazinban. Európában viszont élőben láttuk, bőrünkön éreztünk ez utóbbi varázslatos hatását. A versenyek átlagsebessége 2 éven belül 3-4 km/órával gyorsabb lett, amely hozzávetőlegesen 20%-kal nagyobb teljesítményt feltételezett. Andy Hampsten ugyanolyan Watt-teljesítményt produkált, és ugyanannyit nyomott a mérlegen, mint amikor 1992-ben a Girón diadalmaskodott, és az Alpe d’Huez-en szakaszt nyert, most mégis minden emelkedőn rendre leszakadt.” (p. 77)
Andy Hampsten: “A 90-es évek közepéig lépést lehetett tartani a doppingolókkal. Az anabolikus szteroidok és az amfetamin néhány százalékkal javította a teljesítményt, de szedésük számos hátránnyal jár. Az amfetamin tompít, butít, simán át lehet verni a kokszos versenyzőt valamilyen taktikai csellel. A szteroidok pedig az emésztésre és a hőháztartásra vannak rossz hatással, így használatuk nem minden esetben kifizetődő – főleg nem meleg időjárásban. […] Az EPO viszont mindent megváltoztatott. A hatás fergeteges, hátrány semmi, lebukás kizárva.”
El lehet képzelni, ahogy a U.S. Postal csapat ül a vacsoraasztalnál, és mindenki arról beszél, hogy ez így nem mehet tovább. Egyetlen versenyző sem akart doppingolni, de a versenyeken mutatott eredmény kétségbeejtő volt. Mind nekik, mind a nagy terveket szövő csapatvezetőségnek, mind a szponzornak. Mondhatni, egy földönkívüli világba csöppentek.
“Thomas Weisel, a csapatfőnök, egy idő után már nem is figyelt a versenyre, ránk vagy az eredményekre, hanem már azt sasolta, hogy a következő évben kiket fog leigazolni, beleértve az orvosokat és az új szellemben dolgozó edzőket […]” (p. 81)
Hogy ne csak a kudarcokról szóljon az 1996-os év, Hamilton ekkor ismerte meg későbbi feleségét, aki a nehéz időszakban is hűen kitartott mellette: amíg Armstrong már a sokadik feleséget és barátnőt koptatja, Tyler Havennel együtt maradt.
Hamilton és Haven az Athéni olimpiai aranyt ünneplik…
1997 még az előző évnél is mozgalmasabbra sikeredett: bár nem volt kontinensek közti költözés, csapatváltás, Tyler egy teljesen új közösségben találta magát. Ráadásul 1996 késő őszén megjött a hír, hogy Armstrong rákos, a tüdejében és az agyában is daganatokat találtak.
“Néhány hónappal azelőtt még ő állt a Tour DuPont dobogójának legfelső fokán, új edzője, az olasz csodaorvos Michele Ferrari hatására határozottan megizmosodott, most pedig kopaszon, véznán feküd egy kórházi ágyban. Azt nyilatkozta, hogy leküzdi a betegséget, és visszatér a kerékpársportba. Ez képtelenség! De ahogy tovább gondoltam, rájöttem: ha valaki, akkor Lance az, aki képes erre.” (p. 88)
Lance a korházi ágyon…
Thomas Weisel 1997-ben számos neves versenyzőt megszerzett a U.S. Postalnak: az olimpiai bajnok Ekimov, a festinás Robin és a mapei-es Baffi mind kiváló eredményekkel büszkélkedhettek az előző szezonban. Az új sportorvos Dr. Pedro Celaya lett, az edző pedig a dán Weltz. Andy Hampsten visszavonult.
“Először úgy éreztem, hogy semmi keresnivalóm ebben az új felállásban. Nem vagyok egy szinten az európai sztárversenyzőkkel. Mit fogok én csinálni a csapatban, hogy fogok akár kulacsot adni nekik, ha még a lépéstartás is látszólag lehetetlen?” (p. 94)
A kelet-spanyol középkori kisvárosba, Gironába költözött a csapat, távol a nyüzsgéstől. A felkészülés szervezettebb lett, a cél a Liege-Bastogne-Liege klasszikus, a svájci körverseny, majd júliusban a Tour de France.
Hamilton megkedvelte a szimpatikus, csendes orvost, aki első találkozásukkor vért vett tőle, és megmérte a hematokrit szintjét. 43 volt az eredmény, ami nem rossz, de Celaya elmagyarázta Tylernek, hogy a profi versenyzés 49 körüli értéket követel meg, 50 volt a felső határ, amely felett a versenyzőkre kéthetes “pihentető eltiltás” várt. Kevésbé jó eredményt ért el az idősebb csapattárs, Scott Mercier, aki mindössze 39-es értéket produkált.
Scott Mercier máshogy döntött, bár ő akkor már túl volt karrierje csúcsán…
Scott Mercier: “Celaya csak ennyit mondott: -Uulálá! Nem voltam hülye, rögtön megértettem, hogy EPO-t kell szednem ahhoz, hogy versenyképes legyek. Természetesen tettem a hülyét, és visszakérdeztem, hogy mi a teendő. -Vitaminok! volt a válasz. […] Májusban meg is kaptam az első csomagot, harminc pirulát és néhány ampulla áttetsző anyagot. […] Több napig gondolkodtam az egészen, a végén úgy döntöttem, hogy a csomagot visszaadom Celayának. 28 éves voltam, és ősszel nem is kértem szerződésem meghosszabbítását. Üzleti vállalkozást alapítottam […], döntésem azóta sem bántam meg. Nem vetem meg Tylert és a többi versenyzőt, amiért máshogy döntöttek, ő még fiatal volt, nagy sportkarrier állt előtte. Néha elgondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha nem adom vissza a kis fehér táskát.” (pp. 99-100)
Dr Pedro Celaya
Hamilton a Ruta del Sol-lal kezdte az 1997-es szezont. Nehéz volt a verseny. Észrevette, hogy a csapatbusz hűtőjében egy lakattal lezárt műanyag doboz figyel, és a U.S. Postal egyes versenyzői, George Hincapie, Ekimov, Baffi és Robin a szakaszok után rendszeresen kapnak egy-egy kis fehér táskát. Tylert a második versenye után, a Tour de Valenciát követően környékezte meg Celaya.
“A Ruta del Sol-on öt napig hajtottam teljesítőképességem határán, de még így is tetemes időhátrányt szedtem össze. Testem teljesen elgyengült. A Tour de Valencia következett, újabb öt nap a kínzókamrában, újabb megalázó eredménnyel. Számomra úgy tűnt, hogy a peloton száz meg száz Bjarne Riis-ből áll, akik tetszőleges áttételben pedáloznak, és akkor kapcsolnak nagyobb tempóra, amikor nekik tetszik. Ekkor jött oda hozzám Celaya, és csak annyit kérdezett: – Hogy vagy Tyler? Mit mondhattam erre? […] Szüleim őszinte embernek neveltek, de ez a megaláztatás már sok volt az önérzetemnek. Elfogadtam a pirulákat, majd később az ampullás csomagot is. Tudtam, hogy mit teszek ezzel, Celaya elmondta, hogy mikor kell ezeket bevenni, és mikor nem szabad.” (pp. 105-106)
“Később megtudtam, hogy a vörös pirula tesztoszteron volt, amelyik azonnal hatott, tápanyagot juttatott fáradt izmaimba, segített begyógyítani az apró izomsérüléseket. Pár nap múlva sokkal jobban éreztem magam, szervezetem megújult, kiegyensúlyozottabb lett.” (p. 107)
Hamiltonnak volt miről töprengeni mind 1997-ben, mind az utána következő bő egy évtized során…
“Nem vagyok büszke a döntésemre, jobb lett volna, ha akkor erősebb vagyok, és visszaadom a vörös pirulát, és tovább folytatom az egyenes küzdelmet a többi versenyzővel, vagyis inkább azokkal, akik hozzám hasonlóan döntöttek, és “pano y aguán”, azaz kenyéren és vízen szenvedték végig a versenyeket. […] Igen, most így utólag jobb döntés lett volna a szezon végéig valahogy kihúzni, majd visszatérni Coloradóba, befejezni a főiskolát, más utat választani. De nem így történt. Hittem Celayának, hogy 43-as alap hematokrit szintemmel és fájdalomtűrő képességemmel nagy versenyző lehetek. […] A következő versenyen gyorsabb voltam, az élbolyban végeztem, a célban edzőnk barátságon megveregette vállam. Most már az A-csapatban voltam, én is kaptam a buszban egy kis fehér táskát…” (pp. 107-108)
Folytatjuk, az első rész itt olvasható…
Forrás: Tyler Hamilton, Daniel Coyle – The Secret Race, Ebook edition, Mobi-formátum
Képanyag: archív
