Dósa Eszter ezúttal a zalaegerszegi Goda Péter XCO Kupáról és a Buda Maratonról számol be blogjában:
Milyen fura az élet: a hétvégi XCO Magyar kupa állomás szintén egy lelkes sportbarátra, Goda Péterre emlékezve került megrendezésre, aki szintén hirtelen távozott tőlünk.
így a hét elején rendezni kellett a soraimat, értékelni, újraértékelni sok mindent. A hét második felében újra előtérbe tudtam helyezni az edzéseket, pénteken és szombaton is keményen gyűjtöttem a szintet és a kilométereket. És vártam az XCO Magyar Kupa következő állomását.
Egy kis aggodalom is volt bennem, hogyan alakul majd a vasárnapi futam, ugyanis szombaton még egy majd’ 130-as kört abszolváltunk Feri barátommal a Mátrában… Aggodalomra semmi ok, nem ment el a maradék józan eszünk, hogy verseny előtt ilyen terhelésnek teszem ki magam, igazából egy négynapos maraton versenyre, a Beskidy MTB Trophy-ra való testi-lelki ráhangolódás jegyében zajlott az elmúlt pár nap.
A vasárnap nem indult túl fényesen, ugyanis eltévedtünk Zalaegerszeg mellett, így a pályajárást a verseny első körére voltunk kénytelenek halasztani. De én ne is panaszkodjak, hiszen szegény Béla Dávidnak egy bő fél óra állt rendelkezésére a futama előtt. Ő viszont nagyon jól kezelte a helyzetet, le a kalappal!
Közben infóvadászat a pályáról: (természetesen) ahány embert kérdeztem, annyiféle választ kaptam a technikás részekkel kapcsolatosan. 
Közben Dávid szerencsésen célba ért, az 5. helyen az U15-ös fiúk közt. Ilyen előzményekkel nem is rossz! A következő, fél 2-es rajtban Viktornak, Gombinak és Ibrányi Attilának segítettünk a frissítésben, majd indultam melegíteni. Mire befejeztem a melegítést, mindhárman át is haladtak a célvonalon, Attila bronzérmes, Viktor pedig 8. lett Master 1-esek közt. Gombi a Master 2-es kategória 12. helyén ért célba.
A mi rajtunkra délután 3-kor került sor, amit, megmondom őszintén, nem igazán szeretek, nem a verseny maga miatt, hanem a késői hazaérkezés miatt. Egy óra alvás plusz/mínusz nagyon nem mindegy! A mezőnyünk, sajnos, nem volt túl népes: Cseh Roni és Ringelhann Fanni indult elit kategóriában. Ellenfele nem lévén, velünk rajtolhatott az U17-es Megyaszai Lilla is , így legalább meccselhetett egy jót, amíg kategóriájában kiírt 3 kör teljesítése után véget nem ért számára a verseny.
A pálya “combos” volt, több rövid, meredek kaptató váltakozott a gyors, maratonos lejtős szekciókkal. A szervezők pár mesterséges technikai elemmel igyekezték megtörni a komoly erőnlétet igénylő pályát, ami, sajnos egy-két áldozatot is szedett. Így, pályajárás hiányában nem kockáztattam, kiváltképp, mert a kerülőút sem okozott komoly időveszteséget.
4 kört kellett abszolválnunk a körönként cirka 230m szintemelkedést tartalmazó, porszáraz pályán. A felvezető kört követően igyekeztem az élre állni, s a maratonos beidegződést követve, keményebb tempóban teljesíteni az első kört – vagy legalábbis az emelkedőket, ott kevesebb váratlan meglepetés érhet. 
Hát, mit mondjak, eszembe jutott egy párszor az előző napi tempózás Galyatetőre. Illetve az is, hogy mennyire jó lett volna egy legyúrás a lábaimnak… az etapversenyeken ez elengedhetetlen a túléléshez!
Habár a köridőim tizenpár másodpercekkel romlottak, a csiki-csukis lejtőzések körről-körre jobban mentek, nem beszélve arról, hogy mennyire élvezetesek voltak! Csak azt sajnálom, hogy nem mért a sebességszenzor, így nem tudtam Viktornak bebizonyítani, hogy ott tényleg gyorsan mentem. Pedig tényleg! A technikásabb részeknél viszont épp ellenkezőleg: magam is éreztem, hogy nem volt valami átütő…
A harmadik körben, az egyik kaptatón majdnem leszédültem a bringáról. Na nem azért, mert eléheztem vagy mert dehidratálódtam, hanem egyszerűen a meglepetés miatt. Szóval mégiscsak érheti az embert váratlan dolog a kemény hegymenet során is. Történt ugyanis, hogy szorgalmasan araszoltam felfelé az egyik kaptatón, patakokban csurog a fejemről a verejték , amikor is látom, hogy az, írd és mondd, ott felejtett(?) vécécsésze fölé guggol az egyik lelkes szurkoló, s határozott férfihangon kiáltja, hogy nyomjaaaad! Majdnem kibuggyant belőlem a nevetés, csak hát másra kellett az energia. Nem is tudom, mi lett volna, ha a múlt heti szlovákiai gyökeres szekción történt volna ugyanez… tuti ledőlök a bringáról…
A negyedik körben már jobban lébecoltam, csupán az utolsó km-t igyekeztem még megnyomni kicsit, nehogy utolérjenek a fiúk. Szerencsére nem voltak a nyakamban, így fellélegezve értem vissza a raj-célterületre. Viktor a frissítőzónában még adott egy utolsó “atyai tanácsot”, ti. pörgessek jobban, amit én félrehallva úgy értelmeztem, hogy “ötödik kör”.
Hát jó, ha menni kell, hát menni kell, de azért egyet szusszantam a cél után, reménykedve, hogy hátha mégsem…. Ekkor a bíróktól ugyanezt hallom: menjek még egy kört. Most akkor mi van?! 4 vagy 5? Vagy már számolni sem tudok? Heveny pánik fogott el, majd kérdőn néztem a bírókra. Ekkor persze már mindeni mosolygott, hogy milyen hiszékeny is vagyok… Ezt bebuktam.
Mindenesetre “megúsztam” az extra kört, azonban a levezetésre figyeltem. Sosem árt, ha a sajgó lábaim helyzetén kicsit könnyítek.
Az eredményhirdetésre 5 órakor került sor. A mi kategóriánkban jómagam, Cseh Roni és Ringelhann Fanni lett a sorrend, míg az Elit/U23-as fiúknál a nagy meleget és a kemény pályát Szalontay Bence, Samo Rauter és Meggyesi Gergő teljesítette a leggyorsabban.
Ezt követően már “csak” egy jó hosszú autókázáson kellett túl lennünk…
Szerdán, május 1-jén Buda maraton, irány a Hármashatár-hegy!
A fotókat köszönöm Fenyvesi Tamásnak!
Van úgy, hogy kockáztat az ember, s megesik az is, hogy néha kénytelen beáldozni egy-egy versenyt egy főbb cél érdekében. Többek között ez (is) történt szerdán, a Buda Maratonon.
Az a bizonyos kockázat és beáldozás az elmúlt napok folyamatos terhelése volt, s finoman fogalmazva: nem pihentem rá a szerdai “történetre”. Ahogy a múltkori bejegyzésben is említettem, nnak ellenére, hogy a nemkívánatos betegség visszavetett, nagy fákba vagdosom a fejszém: hamarosan Maraton EB, majd VB, illetve itt van még a Beskidy MTB Trophy többnapos etapverseny is. Szóval kemény időszak következik, s a lehető legtöbbet akarom kihozni magamból ill. a lehetőségeimből. Még akkor is, ha ott lebeg a levegőben a “mi lett volna, ha…”.
A Buda Maraton afféle “szívem csücske” verseny, s habár “klasszikus” középtávhoz képest a sport táv is rövid, igencsak próbára teszi az embert – tehát éppen ideális maratonos szezonkezdő esemény. A hegymenetek kemények, s nagy odafigyelést igényel a jobbára köves terep, a lejtőzések pedig még annál is inkább! Ha túlvállalod magad, garantált, hogy lejön rólad a lazúr… Arról nem is beszélve, hogy a kövek csak úgy falják a gumikat… Persze nem kell megijedni, voltak azért “klasszikus”, száguldozós szakaszok is, ahol büntetlenül lehetett örömködni.
A délelőtti gyerekversenyek komoly izgalmakat hoztak, nagyon fontos és jó kezdeményezés a gyerekek bevonása, hisz közhelyes vagy sem, a jövőt rájuk lehet és kell építeni. Ezekben a futamokban sajnos “vitalitásos” érintettünk most nem volt, azonban szép számban képviseltettük magunkat a “nagy” futamokban.
A rajtra délben került sor, s mint ahogyan azt már megszokhattuk, egész széltében sorakoztunk fel, mintha valami hadba készülnénk. Hogy azért itt mégse legyen véráldozat, hatványozottan oda kellett figyelni egymásra; sajnos szemtanúja voltam egy bukásnak mindjárt az első percekben. 
A rajtot egyébként nem éreztem rossznak, azonban igen hamar jelezni kezdtek a lábaim, hogy ne akarjak itt ma annyira heveskedni. De hát mit is várhattam magamtól, amikor az elmúlt öt napban nem volt 4 óránál rövidebb bringás edzésem? Egyben biztos voltam: nem itt és most fogok maradandót alkotni…
Már előző nap sem voltak rendben a lábaim, s sajnos nagyon is tudtam, miféle “rendellenesség” is ez: ugyanezt éreztem pölö a Trans Hungária Maraton harmadik napjától már az elrajtolás pillanatában is. Semmi különös nem történt, csupán a szervezetem igyekezett behúzni a kéziféket. Az étkezéssel is bajok lehettek, nem bírtam rendesen feltölteni a szénhidrát-raktárakat. A legjobban viszont az lepett meg, hogy a napok elteltével mind jobban vágytam a húsra, folyton-folyvást! Ijesztő! A fehérjebevitel valószínűleg nem volt elegendő, talán így jelzett a szervezetem. Vagy nem tudom.
Így egy cseppet sem csodálkoztam, amikor elhúzott mellettem Michalina Ziólkowska. Nem volt ismeretlen számomra a lengyel kollegina: tavaly a Maraton EB-n és a Duna Maratonon is magam mögé tudtam utasítani. A versenyen való jelenléte viszont meglepett. Az a sanda gyanúm, fogunk mi még találkozni… Azonban most, szívemre teszem a kezem, a versenyre rápihenve sem lettem volna olyan állapotban, hogy megverjem. A célom végül is így sem módosult: az első honi női célba érkező lenni a hosszabbik távon. Ha törik, ha szakad! Csak futni ne kelljen az utolsó km-eken, mint egy évvel ezelőtt…
A módosított pálya tetszett, bár néha úgy érzetem, mintha a dzsungelben lennék: csak ki ne ugorjon elém valami vadállat a sűrű bokrok közül… Habár az emelkedőkön többet kellett visszaváltanom, mint ahogy szerettem volna, azért annak mindenképp örülök, hogy jobban sikerültek a köves egynyomos kaptatók, mint azelőtt. Ha már erő nincs elég, legalább koncentráljak oda! De ami a legfontosabb volt: frissíteni! Viktor tanácsát megfogadva, szinte mindegyik állomáson elvettem egy pohár vizet, s egy korty után már öntöttem is a fejemre.
Az első kör vége előtt Robintól megkapom az XX-Force-os kulacsot (a versenyek második felében mindig jól jön a “lórúgás”), addigra szépen el is fogyasztottam az első kulacs “sima” izót. Sajnos ekkor már több, mint 5 perc volt a hátrányom, tudtam meg Robintól. Egy pillanatra felmerült bennem a dilemma: ha tovább megyek, véget ér a több, mint három éves hazai monti maratonos veretlenségem. Ha nem, nyerem a rövidebbik távot, s nem győz le a lengyel leányzó. De van annak igazi értéke számomra? Az legalább olyan lenne, mintha feladnám…
Míg ez a sok gondolat átfutott az agyamon, már el is értem az “útelágazást”. Na nem, nem lesz itt semmiféle potyázás, szépen megyünk tovább, figyelve a pulzusra, hogy 155 alá azért ne nagyon menjen. Ha bírom ezt a tempót tartani, akkor, elvileg, meglesz a stabil második hely Michalina mögött. Hacsak nem kapok defektet, mint oly sokan… Brigi pedig biztosan vészes közelségben van, egyetlen hiba, s bottal üthetem a keréknyomát.
A második kör elvileg könnyebbnek volt aposztrofálva, azonban ekkor már “láb”-ilag teljesen végem volt. Az XX-izó és a jó kis koffeines gél tartotta bennem a lelket, na meg a vérkeringést. Az utolsó aszfaltos mászásnál már nagyon lógott a nyelvem, amikor meghallottam egy kedves biztatást: Hajrá, Márti! Mosolyogtam egyet magamban, hisz jó párszor megesett ez az elmúlt évek során. Hát igen, Vajda Márti meghatározó személyisége a női monti sportnak… Az valahol jól esik, hogy éppen Vele kevernek össze… bár abban is bízom, hogy egyszer majd egy másik leányzót szurkolnak meg ilyen lelkesen egy “Hajrá, Eszti!”-vel.
Az utolsó lejtőzést letudva, már kezdtem volna fellélegezni, amikor is fura érzésem támadt: hátsó defekt. Szuper… De a defektgátló tej tette a dolgát, s, mivel szingós kerekekkel mentem, nem aggódtam amiatt, hogy lefordul a gumi a felniről. Ha a ragasztó évek óta bírja a cyclocrossos nyúzást, most sem fogja megadni magát. Nem is tette! Így fáradtan, s a helyzettel megbékélve gurultam át a célvonalon. Huh! Ez kemény menet volt. Jajj, de jó lesz holnap végre egy kis pihenő! A megérzésem nem csalt meg, Brigi érkezett utánam, pár perces különbséggel, így telt meg a képzeletbeli abszolút dobogó.
A fiúknál Szilárd megvédte a “mundér” becsületét, a két lengyel rivális, Radoszlaw Rekawek és Bogdan Czarnota előtt tudott nyerni! Ami pedig a csapatomat illeti, U17-ben Panna és Goni is ezüstérmet hozott, hobbi távon Master 1-ben Viktor 97., míg a hosszún Ibrányi Attila 6. lett. Medgyesi Tibi és Gombi pedig a Master 2-es sport távon érkezett meg a 20. ill. 24. helyen. Gratula!
A fotókért köszönet Szécsi Ildinek, Tirszin Janinak és Káldi Tominak és Karafa Balázsnak, a frissítésért pedig Robinnak hála!
Jövő hétvégén pedig nem kisebb megmérettetés, mint az MTB Maraton Európa Bajnokság következik! Szurkolást, sok-sok pozitív gondolatot elfogadok!
