Kalandozások aszfalton, méghozzá az Időfutam és a Mezőny Országúti Bajnokságon – egy második és egy negyedik helyezéssel! Egy “montistól” nem is olyan rossz!

A csütörtöki időfutamra a “bianchis” Ányos Szilvivel kooperálva utaztam a Dunakiliti és Rajka között rendezett eseményre. Amiből majdnem Felsőzsolca lett, ugyanis a kb. egy hónappal korábbi kiírásban még az szerepelt. Még jó, hogy Viktor észrevette. Megérkezésünkkor lelkes nézősereg fogadott bennünket – iszonyú szúnyoghad képében. Mondanom sem kell, nem szokásom szúnyogriasztót használni, így maradt az önvédelemből elkövetett tömegmészárlás.

A gyors nevezést követően kétszer mentem végig a 10 km-es körön, nagyon figyelve a szélirányokra. Mert vagy szúnyogok voltak, vagy a szél fújt. Az utóbbival nagyobb barátságban vagyok, mindenesetre. Habár a hegyesebb-dombosabb pályákat jobban kedvelem, s a körönként kétszeri visszafordító sem igazán kedvez nekem, igazából nem volt bennem aggodalom, ugyanis nem vártam magamtól átütő eredményt. Két pro csapatban tekerő leányzónk mellett Kenyó Anitát és Pulsfort Diát tartottam éremesélyesnek. A verseny célja számomra “csupán” erőfelmérés volt; egyéb elvárás nem nyomta a vállaimat, így jó hangulatban vártam a nap alakulását. Pláne, mert idén egy új csodafegyver is került hozzám: egy Giro Selector időfutam bukó!

Mivel a Grácia Orlová cseh többnaposra nem tudtam kimenni, így az “éles” teszt csak most következett. Eszméletlen jó! A pici szellőzőnyílásoknak köszönhetően nem forrósodott túl a fejem, s az izzadságot is szépen elvezette. Igazából ez utóbbi miatt aggódtam a 36 C fok körüli hőségben – feleslegesen. 🙂

Legyen szó tét- vagy csupán edzőversenyről, versenydrukk azért mindig van bennem. Az izgalommal teli perceket azonban sikerült minimálisra csökkenteni, ugyanis a két hiányzó leányzó miatt az előremegadott időponttal ellentétben 2 perccel korábban kezdődött a móka. Nevem hallatán először heveny infarktus, majd felocsúdva sipirc a rajtvonalhoz!

A startom sajnos nem volt a legfényesebb, a bal pedálba nem sikerült azonnal belépni, annak ellenére, hogy kétoldalas SPD-vel mentem. Ennyit a “nem izgulok” kérdésről… De most már nincs teketória, lássuk, mit sikerül kihozni magamból és a kis kékségemből! Mivel 170 fölé nehezen sikerült felzavarni a pulzusom, ezért azon dolgoztam, hogy akkor legalább ne csökkenjen az előttem álló kb. 30 perc során.

Hihetetlen jól esett ez a 20 kili! Na nem a lábaimnak vagy a karjaimnak, mert egy negyvenes tempónál már nem olyan kellenes az izmoknak, sokkal inkább a szívemnek-lelkemnek. Hallani, ahogy suhan a kerék – zene füleimnek! Ehhez persze jól jön egy magasabb profilú kerék – újfent köszi, Viktor!

Ami viszont nagyon meglepett, az az üléspozícióm. Jobban mondva “álláspozícióm”. Ata szavaival élve: futok a bringán. Nem tudom, miért, de úgy éreztem-érzem, akkor tudom a legnagyobb terhelést leadni, ha teljesen a nyereg orrára “ülök” – egy Arione pedig igazán hosszú orrú nyereg… Amint egy-két pillanatra visszahuppantam, éreztem, hogy nem az igazi… Közben pedig azt éreztem, hogy jól jönne még cirka 2 cm-rel hosszabb könyöklő.

Utolsó előttiként rajtoltattak, tavalyi bronzérmesként, így nem kellett sokat várnom a végeredményre. Azt pedig szinte el sem hittem. A két hosszabb tavaszi betegség visszavetett, de, úgy látszik, tényleg nincs minden veszve! Azt azért egy picit furcsálltam, hogy a győztes Király Móni cirka 15 másodperccel tudott rám verni a második körben, míg az elsőben nekem volt kb. ugyanennyi előnyöm… Persze így sem voltam elégedetlen magammal, biztosan nagyon sok tapasztalatot, taktikai tudást lehet egy külföldi csapatnál megszerezni. Nekem pedig ha valami, akkor az országútis tudásom aztán tényleg minimális. Úgy voltam vele: megyek, mint egy gőzmozdony, csak lassulnom nem szabad, s meglátjuk, mi jön ki belőle. Persze a célegyenesben azért kipréseltem magamból még egy kis kraftot. Harmadikként Szurominé Pulsfort Dia érkezett, szóval a betippelt papírformát én magam írtam át egy picit.

Az elit fiúknál Fejes Gabi verhetetlen volt a nagy hőségben is – egyszerűen más dimenzióban tekert! A dobogóra Dér Zsolt és Kusztor Peti fért még fel. Öröm volt szurkolni nekik!

A szombati Mezőny OB-n való indulásom pedig abszolúte hirtelen döntés eredménye volt, ugyanis az eredeti terv szerint a Sella Ronda Hero maratonon álltam volna rajthoz Észak-Olaszországban, azonban Viktor munkahelyi dolgai keresztül húzták tervünket (miszerint csütörtöki kiutazás, szombati verseny, majd átautózás a kb. 200 km-re található MTB Maraton VB helyszínére, ismerkedni a tereppel).

Így gyors újratervezést követően választani kellett a bőséges hétvégi programkínálatból. A Mezőny OB-t gondoltam a leghasznosabbnak, s mivel a Kesjár Attila főszervező és Törzsök Zsolt elnök úr is jóváhagyta a nevezésem, már csak fuvart kellett találnom (köszi érte, Szuromi Bence és Dia!), hogy lejussak a Békéscsaba közelében található Újkígyósra.

Ennyi utazás után egyáltalán nem gondolom, hogy kis országban élünk – jövőre egy Miskolc-Nagykanizsa páros is szóba jöhetne… Persze tudom, számos tényező szerepet játszhatott a helyszínek kiválasztásában, s legalább az ország határai belül állhattunk rajthoz, arról nem is beszélve, hogy mennyi munkájuk volt a szervezőknek pl. a mezőnyverseny lebonyolításában. Szóval igyekszem nem zsémbelni.

De nézzük, mi is történt a női mezőnyben. A 82 km-es táv tele volt izgalommal. 12-en álltunk végül rajthoz – talán épp kétszer annyian, mint előző esztendőben. Nem is lenne rossz, ha minden évben duplázódna a lányok száma az OB-n (is)!

Annak ellenére, hogy milyen jól sikerült a csütörtöki időfutam, tudtam, hogy ez nem az a játék, amely végén a legerősebb nyer. Ha valakinek, akkor épp nekem nem feküdt ez a – szintén – sík és szeles pálya, arról nem is beszélve, hogy országúti “szaktudásom” enyhén szólva hiányos… A rajt előtt azért egy “gyorstalpalót” még elvégeztem, s megtudtam, hogyan is zajlik az autóból történő frissítés, illetve mi a teendő technikai gond esetén. Mint később kiderült, inkább azt lett volna jó megkérdezni, hogyan is kell egy szökést indítani.

Már az első km-eket követően 2-3 fős csoportosulások próbáltak ellépni, amire a mezőny nem mozdult. Ekkor, úgy éreztem, kicsit peches vagyok, hiszen ott lett volna a helyem a szökevényeknél, hiszen ez az egyetlen esélyem, hogy a végén ne a 12 fős boly sprintje döntse el a helyezéseket. De rosszul helyezkedtem a bolyban, s “lekéstem a vonatot”. Egy párszor…

Igazából arra vártam, hogy a bajnoki trikóban (véleményem szerint) leginkább érdekelt Király Móni és Kormos Veronika azonnal szerelni fogja a szökést, de nem így történt. Nem tudom, ez hogy szokott működni, abban viszont biztos voltam hogy nem fogom bírni sokáig cérnával, ha ugyanaz lesz a forgatókönyv, mint a 2012-es mezőny OB-n, ti. 130-as pulzussal “döcögünk”.

Az egyik szökés alkalmával (amiben persze megint nem voltam benne), el is mosolyodtam, amikor Epres Kori kifakadt, hogy „bakker, kezdjünk már el valamit, mert célba érnek a szökevények!” Szóval nem csak én vagyok az, aki kicsit több izgalomra vágyik.nEgyébként is, a végeredménytől függetlenül legalább edzésértéke legyen a dolognak, hisz épp ezért jöttem ide, hogy “nyírjuk” egymást a lányokkal! Sosem árt, ha gyakorlok egy kis ritmusváltást, bolyozást, szélezést – nem ritka a külföldi maratonokon sem.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a munka oroszlánrésze megint csak rám maradt. A 82 km-ből kb. 50-et megint a mezőny elején töltöttem, amit egyébként nem bántam, mert igencsak vérszemet kaptam, hogy az eltávolodó lányokat utolérjem – azt se bánva, ha jön velem az egész banda. Persze ettől biztosan nem nőtt a népszerűségem…

Elég gyorsan rá kellett jönnöm, nem vagyok valami gyors reagálású (hogy is lennék, ha folyton egyedül edzek…), ráadásul, mint utólag felokosítottak otthon a fiúk, nem a boly elejéről kell próbálkozni a szökéssel, mert az esélytelen, hisz mindenki látja, mire készülsz… Amikor elmeséltem Viktoréknak, mit is műveltem, szabályszerűen kinevettek. Hüpp, hüpp… De sebaj, most azt is megtanultam, hogy elölről SOSEM indítunk szökést!

Szóval a napi program a szökések szereléséből állt, illetve igyekeztem több lószolással nagyobb tempóra sarkallni a bandát. Az egyik alkalommal még rá is kellett kiabálnom a felvezető motorosra, hogy menjen már, mert mindjárt utolérem!

Egy kis üröm azért volt az örömünkben, ugyanis az egyik településen szabályszerűen megállásra kényszerültünk. Éppen szokásomhoz híven vezettem a sort, amikor azt láttam, hogy lassít a felvezető autó, a motorok is, mintha nem tudnák, merre is kell menni. Nem értettük, miért. De, mivel minden rosszban van valami jó, azonnal jöttek is a frissítővel segítőink, így megkaptuk a kulacsainkat is, csakúgy mint a jó hideg vizet a fejünkre, tarkónkra. Így nem kellett vizsgáznom, jól megjegyeztem-e a rajt előtt ennek szabályos mikéntjét. Huh!

Amint kipancsoltuk magunkat, a bírónő utunkra engedett. Ekkor azért zsémbeltem még egyet, hisz nem túl kellemes érzés a hirtelen megállás, pár perces ácsingózás, majd újra rákapcsolás. Azonban mosolyra fakasztó jelenetek is akadtak menet közben. Éppen egy újabb falu mellett haladunk el, amikor az egyik útszéli nénike megszólal, hogy: “Milyen fiatalok!” Hát igen… páran már Master korúak vagyunk, de sebaj! Jól esett, a verseny után is emlegettük.

A következő nagy lendületet az adta, amikor valaki a mezőnyből megszólalt, hogy Móni hátra ment az autóhoz, s rá kellene kapcsolni! Egyébként, gondolom ez is taktikai hiba, nem sok fogalmam volt arról, mi is zajlik a háta mögött, szerintem harmadik pozíciónál hátrébb nem igazán keveredtem. Egyszerűen nagyon zavart, hogy belassulunk. Nem ehhez szoktam… De talán ezért is voltam itt, újat tapasztalni.

A legnagyobb öngólt persze a vég közeledtével rúgtam: 20km-rel a cél előtt megeszegettem egy újabb RQmax-ot, hogy egy egyéni időfutamot tudjak nyitni – csak azt nem véve figyelembe, hogy mögöttem az egész mezőny. A nagy melegben, gondoltam, ez kicsit megrogyasztja a lányokat (is). 37-40km/h közötti sebességgel száguldottunk. Igen ám, de cirka 10 kilivel a vége előtt elfogyott az „izóm”, csak a locsolós vizemből tudtam inni. Gél még ugyan volt nálam, csak agyam nem volt elég, hogy bevegyem.

És ekkor, olyan 3-4 (?) km-re a vége előtt jött a rafkós kis Leila, aki Diával és Jakócs Fruzsival olyat lószolt, hogy esélytelen volt átvenni a ritmust. De, mivel engem is kemény fából faragtak, csak sikerült rákapcsolnom, s ekkor három részre szakadt a boly: a szökevények elöl, én Benics Rékával utánuk, majd Kriszti, Veronika és Kori utánunk.

A vicces az volt, hogy a célhoz közeledve szépen jöttünk fel a lányokra, még annak ellenére is, hogy nem értettem/hallottam, mit is akar Réka (ti. váltott vezetést). Szóval még a végén is betliztem egyet, csak hogy teljes legyen nap. Az igazi izgalom akkor következett volna be, ha még legalább egy kili marad a célig, kíváncsi lettem volna, mennyire tudunk feljönni rájuk.

Azonban a 4. és 5. helyért is keményet kellett sprintelnünk, olyanok voltunk, mint két elvetemült állat (bocsi, Réka, de amikor egy pillanatra az arcodra néztem, az eltökéltség mintaképe lehettél volna, komolyan!). Így történhetett az, hogy 8 mp-re faragtuk a hátrányunkat, illetve majd’ 30-at adtunk még üldözőinknek. A többiek sajnos nem tudták befejezni a versenyt.

Szóval izgalomban tényleg nem volt hiány. A szökevények között végül Dia, Leila, Fruzsi sorrend alakult ki. Ügyesek voltatok!

Videó a női befutóról

A felnőtt fiúknál Lovassy, Dér, Molnár sorrend alakult ki a 166 km-es verseny végén.

Időfutam OB eredmények

Mezőny OB eredmények

A fuvarokat és a frissítést köszönöm Szilvinek és Bencének, a jó hangulatot és izgalmas két napot pedig a lányoknak!

Most szombaton pedig következik a régóta áhított MTB maraton világbajnokság, ahol népes kis magyar különítménnyel veszünk részt – a lányoknak 85 km 3700 m szint, a fiúknak 90 km 4400 m szint. Csak úgy miheztartás végett…

Eszti, 2013-06-25