Tony Martin harmadik időfutam-világbajnoki címe számomra mind közül a legemlékezetesebb marad. Egyrészt Firenzében most három csúcsformában lévő nagyágyú – Martin, Wiggins, Cancellara – csapott össze, másrészt a helyszínen követhettem az eseményeket, ami mindig örök emlék.
Ahogy a címből is kiderül, lehet hogy nem sokat láttam a verseny alakulásából, de a sajtótájékoztató végére összeállt a kép. Olyan mozaikokból, mint például a versenyzők elgyötört, vagy éppen izzadtságtól gyűrött, mégis felhőtlenül boldog arca, esetleg Wiggins egyéni gesztusai, amiért néhányan szeretjük, mások kevésbé…
A versenyzőkkel beszélgetve értelmet nyertek az időmérő pontok mellé írt számok, helyükre kerültek a kanyarok, vagy az utolsó kilométerek ritmusát kegyetlenül megtörő kis felüljáró, szinte tökéletesen el tudtam képzelni, mit érezhettek a hajrában. Amikor már a legnagyobbak sem pillantanak le a Wattmérőre, nem hallják, mit üvöltenek a rádióban, vagy a kísérőkocsiból, csak a fájdalom az egyetlen barátjuk.
Talán fölösleges ecsetelni, hogy Firenzénél nehezebb alkalmasabb helyszínt találni egy országúti világbajnoksághoz. Az olaszok mint szervezők pocsékak tudnak lenni, nem zavarja őket, ha nincs minden részlet a helyén… Közlekedési szempontból a város – főleg egy idegen számára – kaotikus, pedig hol vagyunk még az elit férfi mezőnyversenytől, amire vasárnap kerül sor…
… Mégis szeretjük. Pont azért, mert olasz. Mert „csak úgy” alakul. És a végén valahogy mindig jól érezzük magunkat, már aki jól tudja érezni magát, ha nehéz kiszámítani bármit is. Amikor a folyópart mellett a belvárosban nyugodtan mégy be szemből az egyirányú utcába bringával a tömegbe, mert tudod, hogy mindenki tesz a szabályokra, egymásra mégis figyelnek az emberek. Vagy a verseny közben azzal szembesülsz, hogy átlagban ötből egy rendezőt nem világosítottak fel, hogy te igenis bemehetsz a pályára a zöld mellényben a zöld akkreditációval fényképezni abba a kanyarba, a kordonokon belülre. Annyira jó üvöltözni egy olasszal, kiabálva azt a pár indulatszót, amit ismersz, közben kézzel lábbal mutogatod, hogy ő egy idióta, és nem úgy van, és nyugodjon már le… És a végén mekkora katarzis, amikor a másik olasz – aki beszél angolul – odajön tisztázni a helyzetet, majd ugyancsak üvöltözve és gesztikulálva elmagyarázza a kollégának, hogy mekkora majom, és a végén megoldódnak a problémák. Ilyen például Stuttgartban nincs. Ott mindenki pontosan tudja, mi a feladata, kit mikor, hova engedhet be, és ahhoz milyen színű akkreditációs kártya szükséges. Szóval én az olaszt szeretem jobban, nem csak azért mert mondjuk Firenze szebb, mint Stuttgart.
Na vissza az időfutamhoz. Miközben sétáltam a pályán, hogy Firenzével a háttérben is mutassunk pár képet, kezdtek szállingózni a nagyobb nevek, a folyóparton a hosszú egyenesben – szinte szélcsendben – hatalmas sebességgel közlekedtek, közben megtudtam, hogy az első checkpointnál Fabian Cancellara vezet, magáról a versenyről ez volt az első információm. Eredetileg Wigginsnek drukkoltam, de Kancellár remek formája is örömmel töltött el, már kezdtem is kalkulálni, hogy a befutónál majd hová álljak lesbe, lehetőleg a „kifutóterület” végére, ameddig biztosan elgurul majd a svájci sztár, és a palánknak dőlve kifújja magát.
Kicsit elkalkuláltam az időt, nagyon kellett sietni a célhoz, a „Királyokat” szinte futtában sikerült fotózni. A legnagyobb hangzavar az olaszokat kísérte, különösen Malorit, de hamarosan jött Phinney és Wiggins. A brit majdnem elkapta a fiatal amerikait, elképesztő, hogy haladt, a brutális tempótól valahogy kétszer olyan vastagnak, erősnek tűnt, mint valójában. Abszolút a vörös zónában, vicsorítva tekert, mégis gyönyörűen, még a telekerék is tökéletesen szabályosan suhogott, mintha csak stílusból pörgetne. Aztán megérkezett Cancellara, miközben még vészesen messze voltam a céltól. A svájci görcsösebb volt, mint egyébként, és látszott, hogy nagyon fáj neki…
Majd túlságosan is hamar érkezett Tony Martin, nem kellett időmérő szerkezet ahhoz, hogy izgatott állapotomban is egyértelműen tudjam, ő a világbajnok. Egy ágyúgolyóhoz hasonlított, nem csak a sebessége, de a kronógépen elfoglalt pozíciója alapján is: mint egy fehéren izzó meteor suhant el mellettem. Hatalmas szerencsémre Martin mögött jött egy-két sajtós Skoda, és két kézzel hadonászva sikerült az egyiket lestoppolni, hogy a befutóig hátralévő 3 kilométert gyorsabban megtehessem.
A célterületen kisebb kupacok alakultak ki a beérkező versenyzők körül, Wiggins és Cancellara hamar elbújt, Taylor Phinney viszont jól elvolt a földön, mint megtudtam, azért szerepelt a várakozásokon alul, mert még a táv elején elveszítette teli kulacsát, és frissítő nélkül kellett teljesíteni a versenyt, ami bizony sokat számít ezen a szinten.
Tony Martin izzadtan és boldogan, harmadik világbajnoki címe után. A 28 éves német fiú iszonyúan ki tudja hajtani magát, nem véletlenül szokott percekig a földön ülve ébredezni egy ilyen kronót követően. Később arra a kérdésre, hogy mi a legfontosabb egy ilyen teljesítményhez, a sok apró részlet mellett kiemelte: „nagyon jó barátságban kell lenni a fájdalommal”.
Miközben Martin hatalmas tömegtől kísérve, óriási hangzavarban vonult a pódium felé, Phinney is felkászálódott végre a földről. A fájdalom hasonló, de teljesen máshogy fáradtak a győztesek és azok, akinek ma nem sikerült. Érdekes volt Wiggins is, akin nagyon látszott, hogy nyerni jött, első reakciója egyszerre volt sportszerűtlen, mégis emberi. A befutó után az első emberbe belekötött, akibe lehetett, egy fotós kollégát öklelt fel majdnem.
Mindezek után – miközben a díjkiosztóra vártunk – először sikerült véletlenül egy pillantást vetnem az eredményjelző táblára, pedig egyébként már tökéletesen tudtam, mi történt a versenyen. Az időfutam világbajnokságon, „amiből egy percet sem láttam”.
Az eredményhirdetésen az utóbbi idők egyik legszebb „díszletét” láthattuk. Megérkeztek a lányok a díjakkal, és arra lettem figyelmes, hogy talán még az is szempont volt a castingon, hogy a legkülönbözőbb ízlésű nézők is kiválaszthassák a kedvükre valót. A hölgyszurkolóknak pedig természetesen ott volt Spartacus, vagyis Fabian Cancellara!
Óriási versenyt láttunk. A svájci sztár, aki már mindent megnyert, aki nagyon készült a vb-re, és még nem zárhatjuk ki, hogy ez a bronzérem csak a felvezetése volt a vasárnapi produkciónak. A tavaly Tour de France-győztes és olimpiai bajnok Bradley Wgginsre nyugodtan mondhatjuk, hogy egy felejthető szezon végén visszatért a játékba. És végül de nem utolsósorban a sorozatban harmadik aranyérmét nyerő Tony Martin!
Martin talán most lett igazi sztár. Hiába nyert már két világbajnoki címet, akkor többen hajlamosak voltak azzal elintézni, hogy nem indult Wiggins, vagy Cancellara nem volt ereje teljében. A német most a két csúcsformában lévő óriást utasította maga mögé, nem is akárhogyan. A verseny utáni interjúk során és a sajtótájékoztatón ennek ellenére szerény maradt. Szakmai szempontból számomra egyébként a sajtótájékoztató jelentette a verseny csúcspontját. A képen is látható, kis boxokban, előzetes jelentkezés alapján bonyolított gyors tv-interjúk után a sajtóközpontban a dobogósok további egy órán át válaszoltak kérdéseinkre, amiből szinte kötetlen beszélgetés alakult ki.
Martin harmadik vb-aranya után is realista maradt, nem helyezte kilátásba, hogy GT-álmokat kergetne, vagy egyéb terveket szövögetne. „Én időfutam specialista vagyok, és továbbra is időfutamokon szeretnék további sikereket elérni, valamint hozzásegíteni a csapattársaimat a győzelmekhez.” Nagyon szimpatikus fiú, jó volt átérezni őszinte örömét. Az egyik legszebb dolog a sportban, hogy egy ilyen küzdelem után, ilyen srácok közül bárki nyer, nézőként is óriási élmény osztozni a sikerben.
A beszélgetésen három különböző egyéniség válaszolt a kérdésekre: Wiggins, aki nem mindennapi figura, Martin, aki nagyon elfáradt, és Cancellara, a profi nyilatkozó, aki egyszer-egyszer még az angolban nem túl erős világbajnokot is kisegítette. Érdekes dolgokat tudhattunk meg egyébként, Wiggins például nyugodtan elmesélte a versenyt intenzitás szempontjából. 450 Watt átlaggal hajtott, és a verseny első szakaszában nem figyelt arra, hogyan állnak hozzá képest az ellenfelek.
Azt mondta, egy igazán jó időfutammenő amikor beállítja a tempót, nagyon pontosan érzi, mit bír aznap, és a saját versenyével foglalkozik. Az igazi fájdalom a hajrához közeledve következik, amikor már mindent kiad magából, szinte nem is hallja a rádiót, csak számolja vissza a kilométereket, mennyit kell még kibírni. Wiggo végül ha csak hajszállal is, de fordított Cancellarával szemben!
Wiggins szavaival egybecsengett az is, amit Martin mondott az erőbeosztásról és a „fájdalomról”, de kiemelte, hogy ő úgy érzi, tovább tudott fejlődni, és a siker kulcsát talán most a télen kidolgozott új beállítások is jelentették. A világbajnok szerint életében nem hajtott még ilyen jó beállításokkal, mind a bringát, mind a pozíciót tekintve. Egy adalék a kerékpárhoz: Martin 58-as nagytányért szerelt fel előre…
Záróakkordként jót nevettünk, amikor a közelgő UCI-elnökválasztásról kérdezte valaki a versenyzőket. Cancellara a diplomatikus, azt felelte, szerinte vannak jó törekvések a sportágon belül, és az a lényeg, hogy megtartsák és megkeressék, mi lehet jó irány a kerékpársport számára, mindegy is, ki ül az elnöki székben, blablabla… Wiggins ezzel szemben felhúzott szemmel nézett a kérdést intéző kollégára, és rá jellemző módon felelt: „Maga azt hiszi, hogy bárkit komolyan érdekel a véleményünk? Mi csak versenyzők vagyunk, mi csúszunk el a kanyarokban, mi bringázunk bármilyen körülmények között… Jó lenne, ha olyan vezetés lenne, akiknek számít a versenyzők véleménye is. De komolyan, azt hiszi, hogy eddig is megkérdezték a véleményünket bármivel kapcsolatban?”
A brit kisvártatva elsőként hagyta el a sajtóközpont konferenciatermét, majd mi is elbúcsúztunk az igazi sztároktól, a sportág királyaitól, ezektől a nagyszerű versenyzőktől. Mert minket talán csak ők érdekelnek igazán.
Szöveg és fotók: Takács Tamás
.
