Horváth Zoltán japánban tett 3 hónapos kerékpártúrája a legdélebbi pontjához ér. Ebben a részben közvetlen felette tör ki egy tűzhányó, majd utóléri a tajfun. A viszontagságok a kalandok velejárói: egy profi túrázó ez tudja jól, így Zoli a nehézségek közt is elmerül a feledhetetlen élmények tengerében. A túra előző négy beszámolója itt található: első, második, harmadik , illetve negyedik epizód.

Kyushu – „odalenn délen édes édent remélsz”

Drámainak nehezen nevezhető átkelésem az utolsó főszigetre tíz percet vett igénybe, eddig tartott áttolni a biciklit az alagúton. A Kanmon-szoros déli oldalán elterülő Kitakyushu a sziget legnagyobb városa. Népessége ugyan elmarad Fukuoka 2,5 millió lakosától, de mérete és profilja a biciklizésre nem ajánlott kategóriába predesztinálja. A forgalmas kikötő mellett elsősorban iparáról nevezetes, noha az acélvárosnak csúfolt metropolisz egyáltalán nem fukarkodik szép helyekben, érdekes látnivalókban. Az űrtechnológia szerelmeseinek kötelező ellátogatni a ’Space World’ nevű komplexumba, ahol a vidámparktól az űrhajós képzésig, minden korosztály talál érdekes dolgokat az űrkutatással kapcsolatban.

Kyushu északi része erősen iparosított terület, valahogy át kell hámoznom magam ezen a nagyvárosi masszán, hogy a déli végek remélt édenéhez érjek. A Genkai-tenger partján folytatom az utam. Kitakyushu és külvárosai után hangulatos halászkikötőivel és lenyűgöző sintó szentélyeivel kellemes felüdülést jelent Fukutsu. Másnap pedig jöhet egy újabb metropolisz, a high-tech és IT. egyik fellegvára, Fukuoka.

Többszintes autópályák, a legmodernebb építészeti megoldások, extravagáns plázák és szórakoztató komplexumok, egy dómot formáló stadion: ez Japán egyik legdinamikusabban fejlődő városa. Valahol itt kezdődik a 22. század, ugyanakkor történelmi emlékekben sem szenved hiányt a világ 10. legélhetőbb nagyvárosának választott Fukuoka.

Hatalmas zöld területek és parkok teszik kellemessé a forgalmas várost, de azért fellélegzem, amikor magam mögött tudom Kyushu legsűrűbben lakott északi vidékét. Kamatsu és Imari érintésével haladok dél felé, majd Kawatana városánál érem el az Omura-öbölt. Gratulálok mindenkinek, aki a helységnevek átugrása nélkül végigolvasta az előző mondatot. Elnézést a sok idegen kifejezésért, de valahogy csak le kell jutnom Nagasakiba.

Nagasaki – Japán nyugati kapuja

Kyushu, de talán az egész ország legszebb fekvésű városa, ide érkeztek a portugál felfedezők a XVI. században, itt kezdődött minden kapcsolat a nyugati világgal. Japán elszigeteltsége idején Nagasaki volt az egyetlen kapu a külvilágra. Az európai szerzetesek mindent megtettek a kereszténység elterjedéséért, de erőfeszítéseik nem jártak átütő sikerrel.

Az ország többi részéhez képest érezhetően nagyobb a keresztény kultúra jelenléte, de a sintó és buddhista tanokat egyaránt hívő japánok, legfeljebb harmadik vallásként tekintettek a portugálok által hirdetett igére. Nagasaki sokat köszönhet a nyugatnak, pozitív és negatív értelemben egyaránt.

Egy hosszanti, tagolt öböl partján, hegyek ölelésében fekszik a hajdani halászfaluból lett nemzetközi kereskedelmi kikötőváros. Első élményem egy másfél méteres fekete kígyó a fotózásra kinézett sziklapárkányon. Vajon élnek itt mérges kígyók?

A kozmopolita városban jól megférnek a sintó és buddhista szentélyek mellett, a keresztény templomok, iskolák. Érezhető az európai, elsősorban a portugál és holland hatás. Sajnos a várost sokkal híresebbé tetté a ’Fat Man’ nevű atombomba, a nyugatra tárt széles kaput óriási dörrenéssel csapta be a II. világháború! Az emlékpark, és a múzeum nehezen képzelhető el egy könnyed nyáresti beszélgetés díszleteként. Számomra az üvegfalon keresztül látható törmelékkupac a legmegrázóbb, amely a bombatámadás utáni talajszintet szemlélteti. Jó pár lépcső visz le az akkori szintre, vastag réteg került azóta a város maradványaira.

A városkép romantikájához itt is hozzátartozik a villamos, a dimbes-dombos, zegzugos utcák pedig még jobban fokozzák a hangulatot. Megkockáztatom, hogy Kyoto mellett a két atombomba sújtotta város a legszebb egész Japánban!

Unzen-Amakusza Nemzeti Park

Fejet hajtok Nagaszaki szépsége és tragédiája előtt, de vár rám a szívemhez közelebb álló, természeti szépségekben bővelkedő, ritkábban lakott délvidék. A várostól délre húzódó Shimabara-félszigeten találjuk Japán első nemzeti parkját, az Unzen régiót, egy a hasonló nevű heggyel, amelyet aktív vulkánok csoportja alkot. A régió bővelkedik természetes gyógyvizekben, a környező települések mindegyike működtet onseneket.

Az aktív vulkanikus tevékenységnek köszönhetően, meglehetősen szürreális a táj, sok helyen vörös föld borítja a sivatagos fennsíkokat, ugyanakkor gyönyörű rododendronok nyílnak a hegyoldalban.

Az Obama Onsen település – az Egyesült Államok első színes bőrű elnökének hivatalba lépése óta – akár a puszta nevével is kellő hírnévnek örvendhetne, ám az enyhe fingszagot árasztó városkát már régebben is látogatták gyógyhatású fürdői miatt. Egy biztos, a kénes bűzt árasztó gázok kitörései között tekerni egy főutcán meglehetősen szokatlan élmény!

A nemzeti park másik részét a Yatsushiro tengeren húzódó Amakusza szigetcsoport alkotja. Aki nem szereti a tömeget, viszont élvezi a gyönyörű tengerpartokat, bájos halászfalvakat, egyszerű, közvetlen embereket, annak paradicsomi állapotokat kínál a több mint száz szigetből álló nemzeti park.

Reihoku kempingje szeptemberben már nem üzemel, de nyugodtan maradhatok, sőt még egy kis házi shochuval is megkínál a gondnok. Olyan szívélyesen fogadnak, mintha régi jó barátok lennénk. Mi lenne, ha fizetővendég volnék? Imádok ingyen kempingezni, shochuzni, és kézzel-lábbal kommunikálni, két éjszakát maradok.

Az Amakusza szigetek legnagyobbikán, egy Tomitsu nevezetű kis halászfaluban Shimoshimán érem el a túra 5000. kilométerét. Megemelem a kalapom szeretett biciklim előtt: hiba nélkül teljesített eddig, mindössze fékbetéteket és egy hátsó gumit kellett cserélni.

Nem gyorséttermek és dizájnershopok, hanem óriási állványokon kifeszített, száradó tintahalak, polipok szegélyezik a főutakat. Átkompozom Nagashima szigetére, majd egy tengeri szoroson átívelő hídon jutok vissza Kyushura. A hídon elkülönített biciklis sáv annyira szűk, hogy egy ügyességi vetélkedőben is komoly fejtörést okozna a táskákkal felmálházott versenyzőknek.

A füstölgő Sakurajima

A főszigetre visszatérve a Kelet-kínai-tenger mentén folytatom az utat délre. Hihetetlen szerencsém volt eddig: Shikoku hisztérikus időjárását leszámítva, szikrázó napsütésben tekertem az 5000 kilométer legnagyobb részét. Jó, volt egy rövidke tájfun is, de azt biztonságban átvészeltem.

Nagy elégedettséggel tekerek a déli végek felé, nem tulajdonítok különösebb jelentőséget égő szemeimnek. Biztos a kialvatlanság. 30 kilométerre lehetek Kagoshimától, amikor beiktatok egy bevásárlós, falatozós pihenőt. Porral belepett autók állnak a parkolóban, szemeim egyre jobban égnek, és valahogy nem esik jól a levegővétel sem. Ebédszünetem után, a biciklimet is ’beporozva’ találom, jókedvem lassanként átcsap idegességbe.

Mi folyik itt? Miért olyan csípős a levegő?

Kagoshima külvárosában már napszemüvegben is csak résnyire bírom kinyitni a szemem, torkom ég, folyamatosan köpködöm a légzés közben benyelt porszerű anyagot. Semmit nem érzékelek a Japán Nápolyaként aposztrofált város szépségéből, vörösre dörzsölt szemekkel, leszegett fejjel próbálom követni az út szélét jelző sávot, miközben csukott szájjal próbálok némi oxigénhez jutni.

Gyorsabban megvilágosodok, mint Őszentsége Kobo Daishi, ám a titok megfejtésével nem szűnnek meg az idegesítő körülmények. Sakurajima a világ egyik legaktívabb vulkánja, hamut okádva háborog magában a festői Kagoshima-öbölben. Látványnak fantasztikus jelenség, de darabjaira hullott idegrendszeremmel csak a menekülést keresem. Az egész várost hamuval borítja be a vulkán, a táskáimat betakarom egy nagy ponyvával, szegény biciklim viszont kapja bőven az égi áldást.

A városnézéstől ezúttal eltekintek – mondjuk begyulladt szemeimmel amúgy is nehéz lenne -, így egyből a kikötő felé veszem az irányt. Kiderül, hogy ma már nem megy komp Yakushimára: itt kellene éjszakáznom.

Kizárt dolog. Elindulok széllel szemben, Ibusuki irányába, és fél órával később már újra kapok levegőt. Ibusukiban nagytakarítás következik, majd egy forró onsenben próbálom kiheverni az eddigi legnehezebb napot. Kiderül, hogy Sakurajima őfelsége akut bélproblémákkal küzd, és rendszeresen fortyog magában. Nem tudnék együtt élni ezzel a füstölgő heggyel, de a helyiek szentként tisztelik vulkánjukat, soha nem hagynák el hamulepte városukat.

Reggel félve tekerek vissza Kagoshima kikötőjébe, ám a vulkán ma jól viselkedik, megengedi hogy felszálljak a kompra, biztonságba kerüljenek a cuccaim, és csak az indulás előtt pár perccel tör ki.

Yakushima – a botanikus édenkert

A hajóról teljesen más élmény a füstölgő Sakurajima, nagy élvezettel gyönyörködöm a nem mindennapi jelenségben. El sem hiszem, de 4 óra múlva elérek túrám déli végpontjához – innen már ’csak’ vissza kell kerekeznem Tokióba és kész. Várjunk azért a hazaúttal egy picit, először mindenképpen szeretném bejárni ezt a Világörökség részének nyilvánított, botanikus kerteket megszégyenítő szigetet. Szeretném először tényekkel érzékeltetni, hogy miért is nevezem édenkertnek Yakushimát.

Elég messze fekszik Kyushu főszigetétől, hogy egy napra megérje átjönni, és mindössze két apró település található a szigeten, mindösszesen tizenháromezer lakossal. A majdnem szabályos kör alakú szigetnek csak a partvidéke lakható, mivel a közepét áthatolhatatlan hegyek és őserdők borítják. A parton körbefutó főúton hamar megkerülhetjük az egész szigetet, de Yakushima igazi kincseit kizárólag túrabakancsot húzva, hegyet mászva láthatjuk meg. A Balatonnál kisebb területű szigetnek, több mint harminc, 1000 méternél magasabb csúcsa van, a legmagasabb pontja pedig 1935 méter. Mindez, egy 28 kilométer átmérőjű szigeten. A trópusi, fehér homokos strandokról, szinte karnyújtásnyira emelkednek a gigantikus hegyek. Van egy kellemetlen velejárója a mesés adottságoknak, a tengerből felszálló víztömegeket mágnesként vonzzák Yakushima közel kétezres csúcsai. Tehát sokat esik, és nagyon!

Az idelátogatók nagy része a több ezer éves japán cédrusok (yakusugi) miatt érkezik, amelyekben az egész ország legidősebb élőlényeit tisztelhetjük. A tisztelet szó szerint értendő: a tíz legidősebb yakusugit név szerint jelölik a térképeken és útjelző táblákon. A legidősebb fa a Jomonsugi névre hallgat, korát minimum 2300 évre becsülik, de sok tudós úgy véli, hogy akár 7200 éve is ott állhat az öreg. Sajnos ezt a faentet nem lehet egy könnyed délutáni sétával megközelíteni, legtöbben egy menedékházban éjszakázva két nap alatt járják meg a nehéz terepen húzódó ’utat’. Az út szigorúan zárójelben értendő, edzett túrázóknak is komoly erőfeszítésekbe kerül az öreg cédrusok meglátogatása.

Hiányos felszerelésemmel egyedül a Yayoisugi nevezetű matuzsálem felderítésére van esélyem, de a rövidnadrágos, pólós európai így is nagyon kilóg a hivatalos hegymászók közül. Az eredeti terv szerint papucsban indultam volna, még szerencse hogy húztam egy cipőt, mert valószínűleg be sem engedtek volna Yakusugi Land-be. A strandon hőség van, lábamat égeti a forró homok, kinek jut eszébe beöltözni? Nagyjából mindenkinek rajtam kívül. Sebaj, kicsit lassabban, kicsit fázósan, kicsit esve-kelve, de végül csak eljutok az öreg cédrushoz.

Csókolom Yayoisugi bácsi! Jaj de szépnek tetszik lenni!

Nem merem letegezni a nálam majd százszor idősebb élőlényt. Remélem a rövid gatyát nem veszi tiszteletlenségnek. Yakushima ősrengetege káprázatos élményt nyújtana a matuzsálemi cédrusok nélkül is, ezek az erdők inspirálták Hayao Miyazaki Oscar díjas rendezőt, ’A vadon hercegnője’ című anime elkészítésekor. Miyanoura kempingjében töltök két éjszakát, majd a part menti úton elindulok felfedezni a sziget többi csodáját is. Hirauchi településén ér az este, ez a pontosan a túra legdélebbi pontja, innentől minden méter visszafelé útnak minősül.
[divider scroll_text=”Japán két keréken”]

Hirauchi gyógyfürdője még japán szemmel is ritkaságnak számít. Először is a fürdő a tengerben, pontosabban a Csendes-óceánban van. Nem tévedés, valóban benne van, ezért csak apálykor lehet megközelíteni, vagyis naponta kétszer élvezhetjük a természet eme ajándékát. Másodszor, ez az onsen koedukált, ami Japánban kuriózumnak számít. A kizárólag meztelenül használható onsenekben általában elkülönítve fürödhetnek férfiak és nők, de itt a természet nem ad lehetőséget az elszeparálásra. Aki szégyenlős, nem tudja kipróbálni Hirauchi fantasztikus gyógyfürdőjét. Táblával jelzik, hogy tetováltaknak tilos a fürdő használata, de mivel lenni magyar és nem érteni japán, megkockáztatom a szabálytalan belépést. Egyik vendég sem utasít ki, átadhatom magam a forró gyógyvíz élvezetének a visszahúzódó tenger hűlt helyén.

Reggel figyelmeztetnek a szállón, hogy tájfun közelít, erőssége alapján akár egy hétig is eltarthat. Úgy néz ki, hogy a mai komp az utolsó esélyem, utána bizonytalan ideig Yakushimán ragadhatok a tomboló viharban. Ez nem lenne túl vicces, mert négy hét van a repülő indulásáig, én pedig sok-sok szigetnyi és tengernyi távolságra kerékpározgatok Tokiótól.

Muszáj lesz elérni a mai kompot. Habár az időjárás nagyot változott tegnap óta, és mindent megtesz, hogy Yakushimán rekedjek. Iszonyatos erejű szélben próbálok visszaérni Miyanourába, de néha majmok akadályoznak az országúton, néha pedig annyira szakad az eső, hogy alig látom az utat. Minden erőmet összeszedve taposom a pedált, végül holtfáradtan, bőrigázva gurulok be a csak rám váró hajótestbe. Arigato Yakushima, remélem még látjuk egymást!
[divider scroll_text=”Japán két keréken”]

Sakurajima újratöltve

Óriási megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy sikerült elmenekülnöm a tájfun elől, de Kagoshimához közeledve ismét felsejlik a város fölé magasodó vulkán, a Sakurajima. Ahogy közeledünk a kikötőhöz, ismerős, kénköves bűzt hoz a szél, szemeimben érzem a csípős hamut. Nem vagyok hajlandó hamuesőben tekerni, így keresek egy szállót. A biciklinek fedett helyet kérek, magamnak pedig egy forró fürdőt. Ajándékba kapok egy kis maszkot, amelyet a helyiek is hordanak az utcán járva-kelve. Nagyon figyelmes, de nem lehetne inkább elzárni ezt a vulkánt? Vagy legalább takarékra állítani? Könyörgöm, holnapra csillapodjon le ez a kénköves tűzhányó. Reggel izgatottan fürkészem a horizontot, és nem látom az átkozott füstjeleket. Azonnal összepakolom a cuccokat, irány a garázs, gyors kávé és pillanatok alatt elhagyom a szállót, de nem tudom megelőzni az éber vulkánt. Akármennyire is szeretnék északra menni, kénytelen vagyok délre menekülni a füstölgő Sakurajima elől. Ibusuki alatt átkompozom a Kagoshima-öböl keleti oldalára, majd az egyre viharosabbra forduló időben, egy tengerparti WC menedékében töltöm a nap nagy részét.

Tájfunban ismerszik meg az ember

Ugye ez nem az a tájfun, amelyik elüldözött Yakushimáról? Ugye ez csak egy mezei vihar, ami holnapra elvonul? Reggel kicsit enyhül a szél, megáll az eső, végre nekivághatok a ’hazaútnak’.

Teljes sebességgel északra! Sikerül is úgy 30 kilométert megtennem, aztán olyan vihar kerekedik, hogy alig bírok két lábbal a földön maradni. Elvergődöm Osaki városáig, ahol egy fantasztikus onsenbe húzódok be. A kinti fedett medencéből bámulni a tomboló tájfunt roppant izgalmas, de óhatatlanul azon gondolkodom, hol fogok éjszakázni. Este 11-kor utolsó vendégként hagyom el a biztonságot adó épületet. Egy viszonylag nagy fedett részt találok a fürdő mögött, ráadásul használt matracokat tárolnak itt. Sátrat amúgy sem tudnék állítani a szélviharban, ennél jobban magam sem ágyazhattam volna meg rögtönzött menekülttáboromban.

Kora reggel el kell hagynom a fedezéket, szerencsére javul valamelyest az idő, legalábbis a szél nem fúj le a bicikliről. Elevickélek valahogy Kyushu keleti ’széléhez’, a Nichinan partvidékhez, ahol a Csendes-óceán mentén tartok északra. Csendesnek még nagy jóindulattal sem nevezhetném a vadul tomboló, viharos óceánt, amelyben szörfösök próbálják meglovagolni a méteres hullámokat. A Balatonon ez már infravörös riasztás lenne, de itt úgy látszik nem törődnek az őrültekkel, akik megunták az életüket!

Oryuzako városánál találok egy micsi no ekit, amely remek menedékül szolgálhat ebben a szélsőséges időjárásban. Estefelé egy padon üldögélve bámulom a csitulni nem akaró vihart, amikor megszólít egy srác. Biciklimet már biztos helyre rejtettem, ezért egyből szörfösnek néz a hosszú hajam miatt. Ki kell ábrándítanom: nem egy amerikai szörfössel, hanem egy magyar biciklissel hozta össze a jó sors.

Nem is lehetne izgatottabb, egyből meghív a ma esti házibulijukba, ahol finom vacsorával és kényelmes ággyal is szolgálna. Akár több napot is maradhatok, ebben az időben amúgy sem tanácsos biciklizni. Szörfözni bezzeg tanácsos, mi?

Elfogadom a meghívást, de a biciklit nem hagyom itt, inkább követem az autóját a tíz percre található házig. Négyen sütögetnek a konyhában, megdöbbenve, de nagyon barátságosan fogadnak. Nem sok ’fehérember’ jár ezen a vidéken. Egyikük egész jól beszél angolul: egy évig élt Ausztráliában.

Mindegyikük szörfös, nem dolgoznak, csak várják a hullámokat. Nagyon fiatalok, tetszik a lázadó hozzáállásuk: nem sok ilyet tapasztaltam eddig Japánban. Egyikük jakuza stílusban tetőtől-talpig ki van varrva. Japánban nem nézik jó szemmel a tetoválást, a jakuza motívum pedig egyet jelent a bűnözéssel, a maffiával, egyetlen munkahelyre sem vennék így fel.

Egyre többen szállingóznak a vacsorára, az egyik férfi könnyezve meséli el, hogy a cunami mindenét elvitte , az engem megszólító barátja ajánlotta fel, hogy ideköltözhet. Házigazdám nagy pólógyűjtő, nem is nagyon kertel, egyből elkéri a rajtam lévő kedvenc rövidujjúmat. Nem ingyen kívánja, három másikat választhatok cserébe az övéi közül. Biztosítom, hogy nem vagyok kereskedő, ráadásul eszem ágában sincs pluszsúlyt cipelni, kiválasztom a szörfklubjuk saját tervezésű logójával ellátott pólót.

Reggelre összeszedi magát az időjárás, úgy érzem muszáj haladnom az előző napi üresjáratok után. Elbúcsúzom újdonsült szörfös barátaimtól, jó hullámokat kívánok nekik, de majd csak holnaputántól, amikorra remélhetőleg messze járok már. Új pólómban feszítve gurulok be Miyazaki városába, de nem szeretném húzni az időt, csak egy bevásárlás erejéig állok meg.

Rossz érzésem sajnos beigazolódik, délután ismét összeállnak a kumuluszok és óriási özönvíz zúdul szegény fejemre. Az országút folyóvá vált. Egy építkezés állványzata alatt töltök pár órát, majd ahogy enyhül az eső, elevickélek a következő városig, Tsunoig. Itt egy szupermarket parkolójában várakozok, majd ahogy egyre hevesebbé fajul a vihar, egyértelművé válik, hogy itt kell éjszakáznom. Félelmetesen ki vagyok szolgáltatva az elemeknek, kezdek komolyan aggódni a visszaút miatt. Napok óta szakad és tombol a szél, a biciklimen pedig rozsdafoltok jelentek meg.

Másnap egészen a tíz kilométerre található Mimitsu kempingjéig jutok, ahol a tulaj megengedi, hogy egy fedett közösségi pihenőben állítsak sátrat. Állítólag tájfunban nem szoktak csoportok érkezni… Nem értem miért ilyen biztos benne, de azért megköszönöm a jóságát, el is töltök két éjszakát a tomboló tájfunt bámulva. A kemping melletti folyócska óriássá duzzad, néhány centiméter hiányzik, hogy elöntse az egész területet. Minden órában odasétálok, és ellenőrzöm a vízszintet. Egy hét tomboló tájfun után – de még éppen pattanásig feszült idegeim elszakadása előtt – szeptember 22-én gyönyörű napsütésre ébredek!
[divider scroll_text=”Japán két keréken”]

Kyushu a tájfun után

Örömömnél csak a kelésem nagyobb, ami a hátsómra nőtt az elmúlt hetek negyven fokos páradús, üvegház hatású klímájában. Olyan erővel szakadt az eső, hogy az aszfaltról visszapattanó cseppek miatt úgy éreztem, mintha alulról is esett volna. A teleszkópon, láncon, fogaskerekeken, csomagtartón, de a gumin kívül szinte mindenhol kivirágzott a rozsda, alig győzöm láncolajjal enyhíteni a kárt. Erősen elgondolkodom, hogy mi fér még bele a maradék három hétbe, hiszen az elmúlt egy hétben alig haladtam. Végül úgy döntök, nem áldozom be Kyushu és Shikoku legszebb részeit, legfeljebb majd ’tömegközlekedek’!

Irány, a Tokióval teljesen ellentétes nyugat! Behatolok Kyushu belsejébe a pereméig megáradt Gokase folyó mentén. A folyó torkolatvidékéhez igyekszem, a káprázatosan szép Takachiho-szurdokhoz. Maga a város is elbűvölő vidéken fekszik. A folyó által vájt hasadék lenne az igazi látványosság, azonban az áradó vízben nem mutatja meg igazi szépségét a szurdok.
[divider scroll_text=”Japán két keréken”]

Egy Fudzsinyi vulkán, de ez működik

Sakurajima óta kicsit másképp gondolok a vulkánokra, de nem hagyhatom ki Japán legnagyobb aktív tűzhányóját, a Yakushima szigeténél nagyobb kráterű Aso vulkánt. Míg Yakushima körbetekeréséhez 90 kilométerre volt szükség, addig az Aso vulkán kalderája 120 kilométerembe kerül. Méretre nagyjából megegyezik a Fudzsi-hegységgel, de híres kollégájával ellentétben, ő még nem ment nyugdíjba – sőt nagyon is aktív!

Hasonlóan szürreális környezet fogad, mint az Unzen régióban, élettelen, kopasz hegyek, éles kontúrok, de fakó, fénytelen színek. A szemünk elé táruló hatalmas tereket a formák uralják, meglehetősen holdbéli a táj. Egy tüdőpróbáló szerpentinen jutok fel az 1323 méteren fortyogó, éppen mérges gázokat eregető Aso- illetve hivatalos nevén- Naka-kráterhez. Szív- és tüdőproblémákkal küzdő látogatóknak nem tanácsos a kráter megközelítése a ’gázos’ napokon.

A múltban történt tragikus kitörések miatt betonbunkereket emeltek a hegyoldalba, hogy a hirtelen kialakuló lávafolyam elől legyen hová menekülni. Szinte kézzelfogható közelségbe kerülök a fortyogó, füstölő kráterhez, tulajdonképpen a lábam alatt bugyborékol a Föld háborgó bele. Káprázatos! Minden rossz emlékem átírja ez a vulkanikus élmény, újra barátommá fogadom az összes tűzhányót, még Sakurajimának is megbocsátok.

’Pokoli’ búcsú Kyushu szigetétől

Az Aso-hegység elhagyása után keletre igyekszem, ahol az „onsenek mekkájaként” számon tartott Beppu városát szeretném szemügyre venni. Az egy négyzetméterre jutó gyógyfürdők száma is meglehetősen magas, de elsősorban a különleges onsenek miatt vált híressé a város. Van itt forró vizű fürdő, gőzfürdő, sárfürdő, gejzír, homokfürdő, iszapfürdő, és vörös színben gomolygó fürdő, amelyet nemes egyszerűséggel pokolnak hívnak. Természetesen a ’vörös pokol’ nevezetű onsen fürdésre alkalmatlan, a forró hőmérséklet és magas nyomás hatására feltörő sáros termál, magas vas- és magnéziumoxid tartalmának köszönheti különleges színét. És legalább ilyen bizarr, a tengerparton forró homokkal nyakig betemetett ’páciensek’ látványa!

Beppu gyógyfürdői után Saganoseki kikötőjébe igyekszem, ahol a Sadamisaki-félszigetnek ’köszönhetően’ jelentősen lerövidül a távolság Kyushu és Shikoku között. Tiszta időben látni lehet a távolban Shikoku hosszúkás félszigetének körvonalait, valószínűleg az elmúlt hetek tájfunjai közepette itt sem közlekedett a komp, most viszont gyönyörű hajókázást ígér a nyugodt víztükör.

Saganosekiben intek hát búcsút a tűzhányók szigetének, ahol vízből legalább annyi jutott, mint tűzből, illetve hamuból és füstből.

További képek és kontakt a szerzővel ezen az oldalon