Folytatódik Horváth Zoltán írása Japánban tett 3 hónapos kerékpártúrájáról, amire 2011-ben július 14-e és október 14-e között került sor a különleges helyszínen. Az előkészületek után a 2. részben Hokkaidó szigetről lesz szó.
Indulás Naritából
Nem sikerül a korai indulás, 8 óra körül ébredek. Kicsit érzem ugyan a tegnapi poharak súlyát a fejemben, de nincs időm ezzel foglalkozni. Kapkodva pakolom össze a pannier táskákat, beágyazok és irány a konyha, ahol a tegnapról megmaradt ételt és italt is belepréselem a táskáimba. Yama – kicsit meggyűrten a tegnap estétől – kávét főz. Reggelivel is kínál, de nem akarom húzni az időt, minél előbb el szeretnék indulni. Minden táska felkerül a biciklire, remélem, nem hagyok itt semmit. Szájonárá Yama, viszlát, 3 hónap múlva!
Meglepően simán kijutok a városból, nem tévedek el sehol, csak az a majd 40 °C ne érződne ötvennek. A kijelölt bicikliúton megyek, sajnos nem olyan jó minőségű, mint a közút, a padkákat pedig határozottan nem a telepakolt kerékpárosoknak alakították ki. Az út két oldalán burjánzik a növényzet, néhol szinte egy bicikli sem fér el az eredetileg két sávos aszfaltcsíkon. Egy ilyen szűkítőnél sajnos a hátsó táskám felső része beleakad a növényzetbe, az visszarántja, és az egyik csat mellett felhasad a külső vászon.
Jól kezdődik, nagyjából 20 km kellett a táskám leamortizálásához. Nézegetem, mit csinálhatnék, nem jut eszembe egyszerűbb és gyorsabb, mint a jól bevált kötél. Mondtam már, hogy kötél mindig legyen az embernél? Igazam is volt. Most már tényleg szorít az idő, gyors kötözés a nyeregcsőhöz és a csomagtartóhoz. Legalább kétszázzal kell tekernem, hogy elérjem a mai kompot, nem is lúzerkedek tovább a biciklis ösvényen- irány az országút.
Szerencsére a szél is támogat az út nagy részén, és lazán, kapkodás nélkül gurulok be Oarai város kikötőjébe, ahol a hosszú kocsisort megelőzve, a motorosokkal együtt fogok majd hajóra szállni. Hokkaidó népszerű úti cél a motorosok körében is, sokan jönnek a zsúfolt nagyvárosokból megtapasztalni a szabadság érzetét, a vad, háborítatlan tájat, a végtelennek tűnő teret, amely a civilizált országokban már szinte sehol sem tapasztalható.
Az út nagyjából 18 óráig tart Oarai és Tomakomai között, a kompon mindenki pénztárcája szerint tud pihenni, szórakozni. Mondanom sem kell, én „economy” jeggyel utazom, kizárólag azért, hogy szokjam a kiképzést, a földön alvást. Meg aztán van az a 3000 yenes limit… Alig várom, hogy megpillantsam Hokkaidó partjait, magamba szívjam friss, tiszta levegőjét, álmaimban ezerszer elképzelt földjére lépjek, pontosabban guruljak.
Megérkezés Hokkaidó szigetére
A bevonulás persze nem így történik a valóságban, sűrű ködben, kigúvadt szemmel próbálom befókuszálni a szárazföldet, de csak a hatalmas hajótest koppanása jelzi, hogy megérkeztünk. Yokoso Hokkaido! Isten hozott Hokkaidón! Nem ilyen partraszállást reméltem, de voltak nálam szerencsétlenebbek is a történelemben. Mondták ugyan, hogy Hokkaidón elviselhetőbb a klíma, nincs az a ragadós, forró nyár, de ekkora kontrasztra nem számítottam, a tegnapi hőség után.
Esőben, ködben indul a „szent föld” meghódítása, bár nem bánnám, ha egyáltalán kitalálnék a városból. Van egy kijelölt biciklis út egészen a gyönyörű Shikotsu tóig, ahol 3 kempingből választhatok. Nem tölt el nagy örömmel, hogy rendszeresen „Vigyázz medve!” táblákat állítottak fel, a gyönyörű erdők között kanyargó úton. Az egyetlen biciklis, akivel találkozom, természetesen szemből jön, esélyem sincs hozzácsapódni.