A sátram olyan kicsi, hogy a kapszulahotelekben is extra felárral adnák ki, klausztrofóbiásoknak szigorúan tilos és életveszélyes. 950 grammos könnyűtúrázó, mi? Felverni egy pillanat műve, de bekászálódni percekig tart. Medvetámadás esetén, jobban járnék, ha kivágnám magam a ponyvából, mivel a sátor szakszerű elhagyása, kizárólag egy speciális, csúszó-vonagló, kitolatásos eljárással kivitelezhető.
Shiretoko – medvebirodalom
Asahikawa egy nagyon vonzó város a természetet kedvelők számára, ideális bázis a Daisetsuzan Nemzeti Park „bejáratánál”. Itt vesz nagy levegőt, aki elindul az ország legészakibb városába, Wakkanaiba, de innen indul az út a gyönyörű Sounkyo szurdokhoz is. Tomo tanácsára kihagyom a klasszikus északi hurkot, amelyre nagyjából egy hetet kellene áldozni, és a szurdok felé tekerek tovább. Lélegzetelállító a táj, egyre magasabbra és magasabbra jutok, folyamatos hegymenetben haladok órák óta.
Sounkyo Onsen híres gyógyfürdőiről, de számos turista érkezik, a közeli csúcsok meghódítására. Festői környezetben lehet itt pihenni, túrázni, gyógyfürdőzni, egy tapodtat sem megyek tovább. Muszáj egy nyugodt éjszakát eltöltenem, a turistaszállón végre emberek társaságában vagyok, majd egy fantasztikus fürdőzéssel koronázom a napot. Az előrejelzés szerint kimondottan szép napok jönnek, hol van már az a ködös, esős Hokkaidó, amely oly barátságtalanul fogadott? Reggeli, felpakolás, tankolás a helyi boltból, aztán irány Bihoro.
Utoro, a félsziget egyik kapuja
Tovább a vad keletre
Kezdek hozzászokni a jelzőkkel nehezen leírható tájhoz, a Taisetsu tó, akár önmagában is megérne egy napot, de ellenállok a kísértésnek, néhány fénykép és „tejóistendeszép” után, folytatom a hegyi etapot. Legnagyobb megdöbbenésemre, az egyik kanyarból kijövet medvék bukkannak fel, de mielőtt félelemtől és fáradtságtól zsibbadt testem reagálna, észreveszem, hogy kitömött macikról van szó. A hágóhoz tartozó ajándékbolt dekorációja a fagyizó medvecsalád. Nagyon ötletes, mondhatom, csak éppen a frászt hozta rám. Az 1050m-es hágóról viszont eszméletlen lejtő kezdődik, adrenalintól duzzadva érkezem Bihoróba.
A kempingben nagyon lelkes a tulaj, fotót készít rólam, majd megmutatja a gyűjteményét a többi biciklis vendégéről. Eddig egy angol bringás volt a legnagyobb „fogása”, de érzem az izgatottságából, hogy a magyar kerekes nagyobb kuriózum lesz a csodabogarak című katalógusában. Az indulás előtt még elkap és átadja az előző este, sőt inkább éjszaka előhívott fényképet, az ő példányát pedig szignóznom kell. Csupa szív, természetes, szeretni való figura, ritkán találkozni hozzá hasonlóval.
Szerpentin a világ végén
Ma elérem az Ohotszki-tengert Abashiri városánál, amely hírhedt börtöne miatt, japán Alcatrazaként él a köztudatban. A borzongásra vágyó turisták, előszeretettel látogatják a múzeumot, ahol betekintést nyerhetnek a rabok „életébe”. Én inkább kihagyom, és folytatom a tekerést Koshimizu-ba, ebbe a térképen is alig látható falucskába, ahol Neppamaru fogad terveim szerint. Ő a második, és egyben utolsó kontaktom a couchsurfing oldalról. Éttermet üzemeltet, de szívesen segít utazóknak, maga is járta már vándorként Ázsia országait.
