Október 31.

Kezdett befagyni a seggünk a hegyek közt, ezért nagyon igyekeztünk beljebb a melegebb sivatagos részre Moab irányába. Valami naiv illúzió hatására elhittük, hogy ott majd jobb lesz az idő, holott, ha sok mindenre nem is, de erre még emlékszem a földrajzórákról, hogy a sivatag az pont csak nappal meleg, éjszaka meg kimondottan nem. De hittünk a csodákban, mást nem tehettünk, még a netről szerzett friss infóknak sem hittünk. Jó lesz az… Meg azért lássuk be nagyon jobb, melegebb vidék nem is volt a környéken már, hisz itt is november lesz mindjárt. Mondjuk annyiból tényleg jó volt, hogy nappal tényleg szuper klíma volt. A levegő hűvös, de még mindig iszonyatos ereje van a napnak, ami gyakorlatilag zavartalanul sütött is. Estére viszont nagyon lehűlt simán fagyott, kellett a pehely zsák.

Az ide vezető úton még gyorsan megnéztük a Capitol Reef nemzeti parkot, ami nekem kicsit kaland mentes volt, de lehet csak mi nem találtuk a megfelelő kihívást. Persze azért szép. De sok időt nem töltöttünk itt. Nyomtuk tovább, hogy átérjünk Moab-ba, ott akartunk Halloweenezni.

Épp a semmi közepén jártunk legalább 50-50 km-en nincs élet sem előttünk, sem mögöttünk, mikor egyszercsak furcsa zaj, és rázkódás, a szívem megállt, első gondolatom, hogy most esett szét a motor vagy a váltó, de aztán megnyugvással konstatáltam, hogy csak felrobbant a bal hátsó gumink. Először le sem esett mi történt, a kocsi ugyanúgy ment tovább egyenesen, semmi sem változott, csak kicsit rázott és hangosabb lett, azt hittem egy ilyen szitu sokkal neccesebb. Mákunk volt, hogy nem egy kanyarban történt. Bár abból elég kevés van erre.

Bár nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem a motor adta meg magát, azért így sem volt teljesen őszinte a mosolyom, azt ugyan tudtam, hogy van pótkerék, de hogy milyen állapotú, van-e benne levegő, egyáltalán le tudom-e szedni a kocsi aljáról a beépített bútor miatt azt nem!? Végül majdnem minden simán ment, egész gyorsan ki is cseréltem a naplementével szépített, hideg szélben és közben csak pár forró drótszövet állt bele a tenyerembe. Közben kiderült, hogy sajnos a pótkerék is katasztrofális állapotban van, ezt már a rosszabb gumisok is elveszik az embertől, mondván életveszélyes, és sajna igazuk is van. Az oldalfalán 10 cm repedés, több helyen is, szál szakadás, puklisodás, stb. Jobb híján ugyan felraktam, de 80-nál jobban nem mertem menni, nehogy megadja magát ez is, mert akkor tényleg nagyon rossz felére kerülünk a botnak. Ez már önmagában sem a nap legszebb pillanata volt, de közben az is kiderült, hogy a pótkereket alulra csörlőző bowden 70% -a már elszakadt, tehát bármikor leeshetett volna a pótkerekünk is, az meg tudott volna igazán komoly bajt okozni. Közben az is eszembe jutott milyen jó lett volna, ha mondjuk 2 napja az offroadozás közben történik mindez, az is egy szép helyzet lett volna úgy 70 km-re az aszfalttól. Valószínű ott sérült meg amúgy a szerencsétlen. Ott egy terepjáróst is láttam gumit szerelni reggel 🙂

Így a Halloween helyett most örülünk, hogy ideértünk és egyben vagyunk. De amúgy sincs kb. semmi nyoma itt az utcákon a Halloweennek.

További képek a napról

November 1.

Sajnos a tegnapi kis malőr adta a feladatot mára, végig jártuk a város összes gumisát, de csak egyetlen darab eléggé leharcolt papucsot találtunk a kocsira. Mondjuk az legalább olcsó volt, 40 dollár melóval együtt. Közben kiderült, hogy a pótkerék csörlő nem csak készül elszakadni, de már nem is működik többé, így másikat kell szerezni, de Flagsatffig nem igen van komoly bontó. Addig utazik velünk bent a kerék, igaz hely már alig van.

Gyorsan, ha már a városban voltunk, elintéztük a szokásos mosás, foodbank, bevásárlás köröket, majd irány a hegyek. Kinéztem egy még számomra ismeretlen trailt, az Amasa Back, Cliffhanger trail kombót. Ami egy zseniális homokkő trail volt, a környékre jellemző módon. Tehát gyakorlatilag végig smirgli felületű homokkövön mész. Kell is ez a jó tapadás, mert amúgy igen technikás már felfelé is, de lefelé meg főleg.

Sajnos a felfestések, amik a trail vonalát hivatottak mutatni gyakorlatilag több helyen már eltűntek, így a telefon segítségével keresgéltem a jó nyomot, vagy irányt, merthogy inkább csak azt mutatta. Rohadt nehéz volt megtalálni néha. Nehéz szemléletesen leírni miért, de kb. úgy kell elképzelni, mint egy nagy szikla lépcsőt ahol 3 méteres egy lépcsőfok és neked meg kell találni fokonként, hogy hol tudsz le vagy felmenni anélkül, hogy egy jó zuhanás végén halálra zúznád magad, persze közben minden egyes méteren van valami komolyabb kihívás, szóval az is lefoglal picit.

Itt nincsenek fák vagy fű, illetve alig, ami mutatná, hogy merre halad a trail, csak a nagy sima köveken mész. Ha valaki talál egy öklömnyi követ letörve, vagy egy darabka fát azzal igyekszik a nyomot jelölni, de erre nagyon rá kell álljon az ember szeme, hogy észrevegye.

Még a trail fölfelé vezető részén futottam bele egy osztrák fickóba és a helyi guide-jába. Akkor még nem értettem, miért is fogad itt valaki guide-ot. Persze az mindig jól jön, de addig úgy fölfelé csak meg lett valahogy a trail. De a lefelében egyszerre figyelni a pillanatnyi kihívásra, meg előre is nézni 50 métereket és feltérképezni, hogy merre is kellene majd menni, hát az nem egyszerű, sokat kóvályogtam rajta, de ennek ellenére fantasztikus volt ez is.

Ez egy pont olyan trail, ami még élvezhető és nem érzed rajta konstans életveszélyben magad, csak néhány rövid szakaszon. Mindemellett pedig fantasztikus panoráma van a Canyonlands irányába és a Dead Horse Pointra, illetve később a Coloradó folyóra. Persze ez is fekete jelzésű tehát a fent említettek csak akkor érvényesek, ha tudsz is bringázni. Itt nem elég, ha csak akarsz. Viszont tanít is rendesen, már csak a teljesen más táj jelleg és talaj miatt is. Kezdőknek fekete pálya itt nem, hogy nem ajánlott, de kb. tiltott.

Estére a közeli, már jól bevált sivatagi placcot választottuk, és végül is találtunk helyet, mert kb. végtelen terület, de ennyi utazót még összesen sem láttam itt, mint eddig. Már-már zsúfolt volt.

További képek a napról

November 2. Extreme Difficult

A szokásos reggeli csúszással célba vettük a Canyonlandst, ez olyan kocsival körbe rohangálós, kinézegetős, pár perces sétás park, vagy vannak kimondottan hosszú túrák, de közepesek nem nagyon. Mi a gyorsított verzióra szavaztunk, így is fél nap. Amúgy megunhatatlan és lenyűgöző az a panoráma, ami itt az ember elé tárul. A fotók még csak megközelítőleg sem képesek visszaadni a látványt és az érzést, ami canyon pereméről lenézve fogad. Imádom (ezt is).

Délutánra a MAG 7 trail csoport három legendás trailjét néztem ki, mivel amúgy is akartam rajta bringázni, meg pont innen indult a parkból. Sajnos kicsit megcsúsztam az indulással itt is, a kamerám is lemerült, de az Annamari Goproja megmentett, a telefonom is, amivel navigálok, szóval voltak arra utaló jelek, hogy kalandos lesz, de azért elindultam. Bemelegítésnek a Bull Run trail jutott, tényleg ez még a legkönnyebb, de ez is lehet az utolsó ride, ha elbambulsz, erről készítettem egy kis videót. Ami persze nem adja vissza rendesen, de jól látszik, hogy a jobb oldalon időnként nagyon mély canyon húzódik. Ott kinn ez csak egy kék/fekete közepesen nehéz pálya, de azért ha ez itthon egy maratonban vagy XC-n lenne akkor páran azért lehet sportágat váltanának…

Majd jön a Gold Bar Rim trail, itt már a plató peremén tekersz sokszor, felfoghatatlan panorámával, és ultra melós tereppel, minden pillanatban van valami feladat rajta, fölfelé is. Vagy kanyarodik, vagy egy repedés vagy letörés, de valami mindig van, ja és dupla fekete pálya. Erről is sikerült egy kis videót csinálnom.

A végére marad az, amiért igazából jöttem a Portal trail. Pár ijesztő helyet láttam már életemben, de mikor ez először elém tárult (még egy korábbi utamon, akkor még egy Anthemmel voltam csak ráadásul) olyan érzés fogott el, ami talán még sosem, „ez most lehet, hogy sok lesz” itt tényleg meg lehet dögleni, de nem csak pár méteren, hanem kb. végig. Igazából akkor, ott, elsőre nagyobb esélyét láttam, hogy végem lesz mintsem, hogy nem. Tényleg a legbrutálisabb nyomvonal, amin valaha mentem. Maga a trail sem egyszerű, sőt helyenként rohadt nehéz, de az igai pszichodráma az benne, hogy végig egy végzetesen mély szakadék szélén megy, ha leesel nincs esélyed a túlélésre.

A trail elejéről látod a lényegi részét, illetve úgy kb. sejted, hogy hol húzódik, gyakorlatilag egy falnak a kis peremén, alattad száz méter szakadék, nézed, és közben összeszorul a gyomrod, hogy kell-e ez neked? De persze, hogy kell!
Közben, ahogy nézed távolról, gondolkodsz, de elképzelni sem tudod milyen aberrált állat, perverz, népírtó becsípődése vizionált oda először bringás trailt. Elsőre gyalog sem nagyon tartod elképzelhetőnek, hogy az ott úgy jó lesz és visz majd valahová. De végül is bringázzák, csak nem lesz gond…
Sajna sok és jó fotó főleg nem készült róla általam, de ha ezt az egy videót megnézed, mindent érteni fogsz: https://www.youtube.com/watch?v=mtn6SUYfnGA

Alapból is nagy adrenalin fröccs menni rajta, hát még napnyugta után, merthogy az egy kicsit előbb ment le, mint reméltem. Így a végét, a legnehezebb részt, ahol azért néha tényleg meghal 1-1 bringás azt csaknem teljesen sötétben fejeztem be. Persze így több kritikus helyen inkább áttoltam most, nem kockáztattam. Örülök, hogy újra megcsináltam, de azért a valódi élvezeti értéke a trailnek nem akkora, a levezető rész a falról kb. járhatatlan, baszkodós az én gépemmel és tudásommal. A felső részt bár páratlan panoráma a kitettsége miatt és pont ezért brutális adrenalin kíséri, azért egyben ez a félelem kicsit meg is öli az élményt. Szóval jó-jó, de vannak jobbak is. Ez inkább amolyan bakancslistás önszopatás, fanatista bringásoknak.

Közben Annamari is kapott egy kisebb adrenalin fröccsöt, átvezette a Bálnát a trail másik felére, azaz értem jött, de mivel nem értem át világosban, kicsit már aggódott, és elindult fejlámpával keresni, nem volt őszintén boldog a késésem miatt.

További képek

November 3. Arches

Reggeli tornaként segítettem betolni a szomszéd kocsiját, majd egyeztettük, hogy este bringázunk egyet lámpákkal a környéken. Majd siettünk az Arches NP-ba. Mivel ez volt az első park, amit itt USA-ban láttam 18 éve, így örök kedvenc marad. Hiába láttam azóta ötször, nem lehet megunni. Amúgy ha jól tudom az USA legkisebb parkja, de mégis a legnépszerűbbek közé tartozik, egyedi szikla boltíveinek köszönhetően elsősorban, ezek az arch-ok.

A fő látványosságokat és legszebb archokat, kisebb közepes túrákkal fel lehet fűzni egy hosszú napra. Csodálatos westernfilmbe illő táj. Talán itt jártam legtöbbször immár 5. alkalommal, de cseppet sem unom. Szerencsére mindig találni valami új dolgot is, most pl. a Delicat arch közelében sikerült kis kommandózással találni egy szuper panorámás pontot. Nem a képen szereplőt.

Fantasztikus nap volt, de az Arches-on kívül nem sok minden történt, vásároltunk, neteztünk. Az esti ride most végül kimaradt a fáradtság és főleg a hideg miatt.

November 4. Pentagon Space Net

Ez a nap is viszonylag nyugis lett, de így is terveztük. Sajna ma nem nagyon sütött a nap, pedig jól esett volna, mert anélkül elég csípős ez 12-13 fok van nappal. Az éjjeli nullákról nem is beszélve. Canyonlands szélén van egy híres slack line hely, a The Pentagon Space Net ezt kerestük ma fel, de ez a képeken látható színes pókháló most nem volt kifeszítve sajna. talán nov. 20 körül szokták, ha jól értesültünk. Igazából elég nehezen jutottunk infókhoz, még a helyszínt is csak egy helyi harcosól sikerült kideríteni, őt a helyi outdoor boltban vadásztuk le, igyekeztünk humánusak maradni, én lefogtam, Annamari meg addig fertőtlenített kombináltfogóval tépte le a körmeit 🙂 így végül meglettek a koordináták.
Azért így is volt itt pár őrült, akik kifeszítették a 200 méteres szakadék fölé a saját slack linejukat és azon mászkáltak. Nézni is „élmény” volt. Sikerült lőni róla egy látványos videót.

Végre világosban visszaértünk a táborhelyre, így választhattunk is. Ami azért is jó, mert le kellett szerelnem a kocsi aljáról a sérült pótkerék tartót, és így nem a mély homokba kellett feküdnöm hanem csak a hideg kőre. Miután némi bőr leszakadt a kezemről a csavarok is engedtek és leműtöttem nagy nehezen. Már csak találni kell egy másikat egy bontóban.

Este még fürödni is maradt idő és kedv, igaz csak úgy, hogy melegítettünk hozzá vizet, mert valahogy a 10 fok levegő 12 fok víz, közepes széllel nem volt annyira csábító. Vacsira fantasztikus sport kaja volt „mindent bele” azaz amit találtunk beletettük. Valahol a lecsó és a kelkáposzta főzelék közé lehet besorolni megjelenésre, de szerencsére az íze a lecsóéhoz volt közelebb.
További képek

És a végére pár kép a szomszédokról: