Kezdjünk mindjárt egy közhellyel! A kerékpáros túrázás kemény foglalatosság, a távolság leküzdése mellett pedig a legnagyobb problémát az időjárás viszontagságaihoz való alkalmazás jelenti. Bizonyára a többség úgy gondolja, hogy mindkét dolog kezelése high-tech felszerelést igényel. A továbbiakból kiderül, hogy nem feltétlenül. Kezdetben nem hittük el, hogy a képeken egy valódi világjáró kerékpárt láthatunk. Aztán rájöttünk, hogy mégis…

A cikk szerzője nem először vág neki egzotikus országoknak különös saját készítésű kerékpárja nyergében, szintén nem először írja le azt, amit utazásai során tapasztalt. Legutóbbi afrikai útjáról könyv formájában adta közre élményeit, mely azonban csekély példányszáma és a nem megfelelő terjesztés miatt nem valószínű, hogy eljutott magazinunk olvasóihoz. Ceyloni kalandozásairól is hasonló kiadványt tervezett, de a hazai könyvkiadás jelenlegi helyzete miatt az írás ezúttal a fiókban maradt. Ennek az anyagnak rövidített és szerkesztett változata olvasható az elkövetkező oldalakon. Az utazás Colombóból, az India déli csücskénél elhelyezkedő 1972-től Sri Lanka néven futó szigetország fővárosából indul. A történetbe némi keserűség is vegyül, hiszen a szerző útitársának ez a kaland később az életébe kerül. Addig azonban számos élmény birtokába kerül a két utazó, a valódi összegzést pedig végül a haldokló adja meg…

Miért éppen Ceylon?

Gyermekkoromban, a legkedvesebb kisméretű játékaimat egy arasznyi fémdobozban tároltam. A doboz négy oldalára négy különböző gyorsvitorlás (klipper) képét festették fel egy távoli szigettel, alatta felirattal: „Valódi Ceyloni Thea”. A doboz még a világháború előtt készült, s azon kevés családi tárgyak egyike volt, melyek túlélték a világégést. Midőn kinyitottam, még évtizedekkel később is betöltötte a szobát a kellemes almáriumillattal kevert nemes italaroma. Később iskolás koromban ebben a dobozban gyűjtöttem a pénzemet. Gimnazistaként a doboz a detektoros rádió ezüstösen csillogó detektorkristályainak, meg a legféltettebb lemezjátszótűknek adott helyet. Csobánczhegyi házamban e dobozkában tartottam a nagy kovácsoltvas pincekulcsokat. Amikor télen telkibányai kőagyagból készült százéves bögrémből forralt borokat szürcsölgettem, a dobozt nyitva a fűszeres bor fölé tettem, csakhogy megmaradjon a doboz illata. A ház leégésekor ezt a megfeketedett, összeolvadt dobozt is szimbolikusan eltemettem. A felirat és a távoli, pálmákkal övezett sziget képe azonban még egy évtizedig motoszkált fejemben, mígnem egyszer csak elindultam…

A heves kerékpározási vágyon kívül a másik ok, amiért Ceylonba mentem egy könyv volt, melyet a Magyar Földrajzi Társaság adott ki. Szerzője a híres utazó, Keöpe Viktor, aki 1913-ban írta a kötetet. Mivel a könyv leírásai, képanyaga megnyerték tetszésemet, úgy döntöttem, hogy végigjárom azokat a helyeket, ahol elődöm is megfordult. E célra a bicikli látszott a legalkalmasabbnak, mivel nemcsak módszeresen akartam bejárni az egész országot, de a fényképfelvételeket is újra el akartam készíteni, azonos helyről. Ez javarészt sikerült is.

A harmadik célkitűzésként a buddhizmus helyszíni tanulmányozását jelöltem meg, egy kolostorban való hosszabb tartózkodással. A vasutak végigutazása is szerepelt elképzeléseim között. A dzsungelben való életet fűszereztem még azzal, hogy az őserdei túrákat főleg a vízesések irányába tettem.

Fontos megemlíteni hogy Ceylon valaha (1815 és 1948 között) angol gyarmat volt, a gyarmati uralom nyomai pedig roppant érdekesek elsősorban építészeti, de emellett gépészeti és közlekedési szempontból (olyan vasúti különlegességeket például aligha látni máshol, mint Ceylonban), valamint a fehér emberhez való viszony tekintetében is. További érvként szólt az úti cél mellett, hogy az utóbbi években a rák- és baktérítő közötti területek tartoznak kedvenceim közé a klíma tekintetében. Nagyon szeretem a forróságot, de a bringás utazás, szállás- és fürdésviszonyai miatt is indokolt a meleg keresése. Hát ezen okok miatt mentem a brit korona hajdan legszebb ékességére, a mintegy húszmillió lakosú Ceylonba…

Az expedíció elindul

…Konduruwanából a térkép szerint igen keskeny, meredek és homokos csapáson indultunk Alakolawewába. Nem ígérkezett könnyű útnak, a dzsungel hívásának azonban nem tudtunk ellenállni. Az indulás időzítése sem volt szerencsés, pont tombolt a déli napfény. Nagyon sok időt töltöttünk az őserdő peremén a drágakőgyűjtőknél, akiknek a vezetője a szingaléz vendéglátás íratlan szabályai szerint markunkba nyomott egy szép Sabast (átlátszó hegyi kristály), s nem hagyott továbbmenni.

A munkaerők – látván főnökük ajándékozását – egymás után jöttek bringánkhoz, s egyikük a vérpiros dietarival, másikuk a rózsaszín kirinkivel kedveskedett. Mi házi főzetű „fináncnemlátta” kisüstivel igyekeztünk némi viszonzást adni. Az idő persze a fürdéssel is elment. Amint megláttuk a drágakőgyűjtőket a folyóban követ mosni, a még gyarmati időben épített útpálya nélküli, düledező hídról nagy csobbanással ugrottunk seggest a Jodele vizébe. Az előző nap látott Kabareja monitor (kisebb krokodilszerű dög) szerencsére csak emlékezetünkben hagyott nyomokat, ott viszont mélyet, így az erődemonstráló ugrást választottuk. Már egy hónapja voltunk Ceylonban, s így tudtuk, hogy nyugodtan csak abban a vízben lehet fürdeni, ahol hallani az ütemes csapkodást, amit a csomóba kötött, beszappanozott ruha ad, ahogyan mosás alkalmával a sziklához verik a lányok. Fürdés után a felmálházott bringákat egyenként átvittük a kibillent hídon, s a helyiek útmutatása szerint a távoli kunyhók felé tekertünk. A kunyhókban csak nappal tartózkodnak, szürkületkor általában felmásznak létrával a magaslesnek kinéző cölöpökre épült alvóhelyre vagy a fára, s így nem kell rettegniük a settenkedő vadaktól.

Bár nagyon siettünk, ennek ellenére a rizsültetvényeken dolgozó bennszülötteknek kötelezően kijárt az üdvözlés a fehér embertől. Ez alapvető udvariasság. A földművesek mindig segítőkészek, sohasem támadnak, érdemes jóban lenni velük. Ahogy elhagytuk a pálmalevéllel fedett kunyhókat, az ösvény háromfelé ágazott. Úgy döntöttünk, hogy felfogadunk egy helybelit vezetőnek, hogy megelőzzük a bajokat. A faluban két Lumala gyártmányú biciklit is használtak. E bringa kifejezetten bennszülötteknek készül: szinte elnyűhetetlen. A fékei rudazatosak, ülése rugózott és akár húsz-ötven kiló terhet is elcipelnek vele. Érdekessége, hogy karbidlámpa is tehető rá, amennyiben a hatalmas, 12 voltos, 6 wattos gyári generátor kevésnek bizonyul.

Vezetőnk közben próbál lebeszélni az indulásról, de hiába. Akit a dzsungel elvarázsolt, az csillapíthatatlan vággyal újra és újra visszatér. Az egzotikus növények, folyondárokkal benőtt sziklák, a tisztások tavirózsákkal borított vizei, a surranó állatok, a vadon elhagyott ültetvényei és a vízesések egyenként is elegendőek lennének arra, hogy örökre visszahúzzák a megigézettet.

A kígyómarások miatt hordott magas szárú bakancsunkat közben minduntalan le kellett vennünk. Ennek örültünk is, hiszen ilyen alkalmakkor mindig jól megmarkoltuk a laposfogónkat, s letépkedhettük a fákról ránk ugró heukat (piócákat). Ezek a 2-4 cm hosszú, tollbetétnyi vastag állatkák hihetetlen ügyesen araszoltak a bringán felfele, hogy szívhassák vérünket. Sokan meghaltak már e kis bestiáktól, mert a vérzés sokszor napokig csillapíthatatlan. Az utak eltűnése után nem maradt más választásunk, mint az elefántcsapásokon közlekedni. A csapás szélességére nem panaszkodhattunk, azonban a kéttenyérnyi széles tappancsok nyomai olyan benyomást keltettek bennünk, mintha lépcsőfokokon haladnánk.

Csak áldani tudtam eszemet, hogy egy elveiben is új rugózási rendszert eszeltem ki, ami főleg a csomagokat, de engem is kímélt a vízzel telt arasznyi mély tappancsokba való zöttyenésektől. A géphangok az őserdőben új jelentést kaptak: egyfelől előnyünkre, mert így a nem lepjük meg a nagyvadakat, másfelől pedig épp a figyelmet hívták fel ránk, ami komoly hátrányt jelentett az elhalálozás szempontjából. Kiváltképp átadtuk volna lelkünket az Úrnak, ha rouge (elvadult, csordából kivert) elefánttal találkoztunk volna. Örömünket leltük a sok letört gally láttán, mert a piócahozam ezeknek köszönhetően érezhetően csökkent. A hatalmas elefántürülék-kupacok kerülgetése viszont sok bosszúságot okozott, kivéve, ha az útitárs szelte ketté azokat…

Kerékpáros tekintetben különösen gonosz növények is akadnak a dzsungelben. Igen jó eredmény, ha csak óránként kapunk defektet. Mindezek a viszontagságok olyan fokú kimerültséget eredményezhetnek a felkészülés nélküli amatőr utazóban, hogy akár ez is okozhatja a vesztét. A mély apátiába süllyedt, eltévedt, defektes bringáját toló utazó már nem fog élménybeszámolót tartani. Vezetőnk ezzel szemben a sötéttől rettegett. Egyre hevesebb tempót diktált, s igaz, hogy ő mezítláb tekert és tolta bringáját, de csomagok nélkül. A 23 kilónyi csomag ilyen útra túl soknak bizonyult. Végül egy elhagyott településre értünk, ahol a kút iható vizet adott, majd minden rábeszélésünk dacára bennszülöttünk visszaszáguldott. Találtunk még néhány lakható házat, ezekben pár napra berendezkedtünk. A banánligetben akadt néhány kosár gyümölcs, más nem is kellett – máris fejedelmien éreztük magunkat.

Környezetünket módszeresen bejártuk, így többek között pompás fürdőhelyekre tettünk szert. Ennek kapcsán gondoljunk vissza kicsit Kipling remekművére, a Dzsungel Könyvére. Az író sok oldalon keresztül írja le az egyik elhagyott várost a sok közül. A több ezer éves ceyloni kultúra mellett a sok büszkeséggel emlegetett európai kultúra bizony csupán fiatal csitri. Képzelheti a kedves olvasó, hogy a gyerekkor hangulati előképe után mily gyönyörűséggel, milyen mohó kíváncsisággal rohantunk teremről teremre minden egyes megtalált romnál. Igen sok helyen láttunk csodálatos szobrokat, faragványokat pusztulásra ítélve. Mindezek olyan mély élményeket adtak, amiket intézményes keretek között, múzeumban soha nem szerezhettünk volna meg. Az elmúlásnak valami olyan csodálatos varázsa ült ezeken a helyeken, amit üvegvitrinekbe zárt tárgyak meg sem közelíttettek.

Rizsföldek, csatornák és vízesések

A dzsungel titkai mellett röviden a rizsföldekről is értekeznék – kerékpáros szemmel. A rizsföldek a síkságokon és a hegyvidékeken egyaránt megtalálhatóak. A síkföldi elárasztott területek között kerékpárral jól járható utakat találunk. A szorgalmas munkások nem jelentenek az utazóra veszélyt, érdeklődésük ellenben néha kicsit terhes. Emlékszem olyan esetre, mikor ébredéskor száznál több földműves tapogatta, nézegette sátrunkat. Érdekes módon a moszkitók – noha voltak – mégsem jelentettek csapást. Az utakon tekerő bringás mindenhol talál tanyákat, ahol élelmét kiegészítheti. További előny, hogy minden rizsföldön van olyan szárazulat, ahol kalyibát építettek. Itt az éjszaka jól eltölthető, ha szürkület után megy oda a bringás. Világosban letáborozni ostobaság a látogatók miatt, akik ilymód az utazó további életének attribútumaivá válnak, s ha óvatlan, egy hadsereggel vonulhat tovább. Egy százas létszámot jóval meghaladó csapattal vonultunk be egy alkalommal egy kis faluba, mert korábban óvatlanul túl sokat fecsegtünk, túlságosan rossz időpontban, túl sok ajándékot szétosztva. A csapat gyalog, valamint biciklivel követett minket.

A síkföldi rizsföldek jellemzői a sebes vizű csatornák (a sebes víz kifejezés lényeges a moszkitók miatt!), valamint a puffertározók, melyek a csapadékszegényebb időben is biztosítják az elárasztás lehetőségét. Ezek bringás szempontból azért jelentősek, mert a rizsföldek arasznyi, sáros, férges vizében nem kellemes a lubickolás, viszont a puffertározók vize tiszta, mélységük sokszor eléri akár a tíz métert is. Érdemes búvárszemüveget is vinni, mert a víz átlátszó és a víz alatti növényzet roppant érdekes. A krokodilveszélyre azonban itt is felhívnám a figyelmet…

A hegyvidéki rizsföldek kerékpáros szempontból felkeltették a figyelmünket, mert a hegyoldalban a földeket öntöző patakban mindig lehetett fürdeni. Ráadásul a hegyvidéki vizeket sokkal tisztábbnak találtuk a síkságok patakjainál. A meredek hegyoldalak teraszos kiképzése emberöltők hagyományőrző szívós munkájával nyerte el azt a csodálatos formát, melyet a lépcsőzetes szabálytalan gátak adtak a csillogó víztükröknek. Az egyes medencék közti számtalan apró vízesés csobogása jellemzi ezen rizsföldeket. A velocipédistának a vízesések amúgy is különös örömet okozhatnak az önmasszázs miatt. A lezúduló vizek a sajgó izomrostokba új életet lehelnek. Talán a sportorvosok is egyetértenek nézetemmel, ha azt mondom, hogy az oxigénben gazdag vizek nemcsak mechanikus hatásukkal enyhítik a fáradtságot. Ceylonban amúgy rengeteg vízesés működik. A duzzasztók miatt a síkságokon is lelni ilyesmit.

Írtam már duzzasztókról, tavakról, patakokról, vízesésekről – de nem ejtettem még szót a pokunákról. A pokunák szóértelmezése sok átfedést tartalmaz, de többnyire szent hely közelében létesített mesterséges tavat jelent, mely általában sok ezer éves. Nagyszerűségét épp ez adja: többnyire kőbe vájt, vagy kőfallal körülvett, faragványokkal ékített melencék ezek, domborművekkel, freskókkal és a víz felé néző dórapaluvákkal (díszes állatfigurák által őrzött lépcsős bejáratok, holdkővel díszítve). A pokunák bringás szempontból a víz közelségén túl azért jelentősek, mert jó út vezet hozzájuk, valamint éppen elviselhető a csőcselék és lejmolók felhozatala a vallási kegyhelyek közelsége miatt. Ezen túlmenően ily helyeken mindig kapni számtalan fajta gyümölcslevet, melyet helyben sajtolnak ki. Ezeket persze a zarándoknak készítik, de az áruk éppen ezért méltányos. Ugyanezen okból kifolyólag e helyeken temérdek gyümölcsöt is vehetünk. Amúgy Ceylonban, ha emberrel találkozik az utazó, akkor többnyire banánt is kap.

A curry alkalmazásának műhelytitkai

Ha már egyszer szó esett a gyümölcsökről, időzzünk el egy kicsit az étkezés világában, hiszen a kerékpáros számára az üzemanyag ugyanúgy fontos, mint minden más jármű esetében. Először azt érdemes pontosítani, hogy mit ne együnk, mert utána már hiába írok arról, hogy amennyiben életben maradt volna kedves olvasóm, mit kellett volna a nyelőcsövébe továbbítania. A legfontosabb a mili, a piper, a curry következetes kerülése. Nem könnyű az ügy, mivel a meleg miatt romlik az étel, s ez a három szer elveszi a romlott ízt, fertőtlenít, olyan töménységben, ahogyan adagolni szokták. Ezek a fűszerek olykor az öngyújtót is pótolják, hiszen a naiv utazó tüzet lehel tőlük. Nem szabad étterembe sem menni, inkább ki kell szemelni egy kedves lányt, s megkérni, adjon valami ételt. A legjobbakat az élelmiszerkereskedők otthonában ettem, mivel e helyeken bőven állt rendelkezésre nyersanyag. Az utazó számára fontos tudnivaló, hogy ajánlott kerülni a sózott halat. Ezt a napon szárítják, ahol a hús érésnek indul. Sok helyen kapni tojást és baromfit, de nem árt tudni, hogy lepusztult területeken a pöcegödrök tartamán nő fel az állat. Az ételek általában rengeteg fogásból állnak. Ezek leírása meghaladja ezen írás kereteit, de pár dolgot megjegyzek. A hús – az előbbiektől eltekintve – ritkaság, de nem is kell, hiszen a rizs pótolja. Az ételek zöme az európai gasztronómiai hagyományoktól eltérő, de nem rossz. A bringol rendesen minden étkezésnél a rizshez mellékelt kiegészítő: padlizsánszerű, barna, főzelékszerű szemcsés anyag. A kerékpáros részére fontos anyag a tenyérnyi, lencse alakú, kókuszhéjba öntött, fűszerezett, bepárolt, szárított méz – a dzságri -, mivel nagy kalóriatartamú. A paradicsomsalátát minden ételhez ajánlatos elkészíttetni. A Ceyloni paradicsom – a takkali – kis méretű és zölden is fogyasztható. Saláta helyett kiváló a „salt-lim” azaz sózott citrom. A szójabab is elterjedt étel.

Egyéb állatfajták

A gasztronómiai örömök kapcsán érdemes még megemlékezni az élelmiszerkészletünkre leginkább veszélyt jelentő jószágokról, a majmokról, mivel ezek mindenhol előkerülnek. Bringás szempontból lényeges tudni, hogy nem félnek a géptől, azonnal felugrálnak a csomagtartóra, s mohón bontják a hátizsákokat, különösen a települések közelében. Az őserdei majmok nem ilyen szemtelenek, de az óvatosság esetükben is lényeges. Ha már a sátorból a majom kilopta a kaját, kár üldözni. Egyfelől úgyis ő a gyorsabb és ügyesebb, másfelől pedig könnyen fel lehet ingerelni. Ilyenkor szembefordul üldözőjével, vicsorog, s megeshet, hogy két nagy szemfogával halálos sebet ejt. Állkapcsa rövid, így harapáserőssége fantasztikus, viszonylag gyenge izomzata ellenére is… Mindemellett a velocipédista gyakorta keresztülmegy egy kb. 15 cm hosszú, csillámszerűen csillogó fekete csövön. Ez az „állat” egy százlábú külső váza, melyből rengeteg hever szétszórva. A majmokkal ellentétben ez teljesen ártalmatlan…

Az űrszelvénybe belógó kalauz

…nem úgy a forgalom, ami a főbb útvonalakon rejt magában veszélyeket, mivel a helyiek jól vezetnek ugyan, de rendkívül csekély biztonsági tényezővel teszik mindezt. A járműállomány erősen elhasznált, különösen nagy veszélyt a buszok jelentenek. Szerencsére a „TATA” buszok diesel motorjának erős hangja, a vad tülkölés és nem utolsósorban a maximális fordulatszámon való járás időben jelzést ad: félre kell húzódni. A helybeliek tudják, hogy a buszok vezetői csak akkor nyúlnak a fékhez, ha már a kürt a sűrítettlevegő-készlet nagyobbik felét elhasználta, s kilátásban van a buszban is kárt tevő havária. A buszok elől már csak azért is ajánlatos kitérni, mert a lépcsőkön lógó kalauz nem néz előre, hanem irogat, s testének nagyobbik fele kilóg az űrszelvényből.

A lerobbant bringásnak nem árt tudni, hogy biciklivel a buszra nagyon nehéz felszállni. A főváros közelében vonatra sem nagyon engedik, csak a centrumtól távolabb, ilyenkor általában a személyfuvar jegyárának ötszöröséért. Igaz a jegy ára még így is bagó. Ha bringát valahol otthagyja a velocipédista, akkor viszont vígan utazhat a buszon, mert Ceylonban nem a Volán üzletpolitikáját követik. Itt nagy a járatsűrűség, s útközben bárhol lehetséges a fel- és leszállás, sőt esetenként a busz útvonalától akár el is térhet. A leszálló fehér embernek a buszvezető megrendeli a továbbhaladáshoz a következő járatot, illetve odavezeti a másik buszhoz, olykor ezt a munkát a kalauzzal végezteti el.

A déli hevesebb temperamentum óvatosságra int a triciklikkel szemben. A tricikli sajátos ceyloni közlekedési eszköz. Fedett kivitelű, három (maximum nyolc) személy szállítására alkalmas egyhengeres motorral hajtott robogó. A „robogó” itt nem a sebességére, hanem a szerkezeti elemeire utal. Annak dacára, hogy pici kerekekkel, alacsony alvázzal építették, mégis minden földúton használják teher és személyszállításra. Tulajdonosaik úgy vettem észre, hogy kivétel nélkül a „melegek” közül kerülnek ki. Ceylonban ez a probléma az izmos, kisportolt kerékpárosnak amúgy is súlyos gond, talán a történelmi eredetű, s az általánosnál is sokkal erősebb nőhiány miatt… A triciklik közlekedésével a kerékpárosra leselkedő veszély összetett. Egyfelől a jármű gyenge, semmi erőtartaléka nincs egy előzés befejezéséhez, (különösen a dombokon), másfelől ezt is csekély biztonsági tényezővel vezetik. Mindemellett még bevált szokás, hogy viccből, haverkodásból hirtelen a biciklist kézzel megtolják, hadd menjen ő is gyorsabban az árokba…

A forgalom érdekes színfoltja a zebufogat. A zebu az ökörhöz hasonló állat. Külsőleg csak zsírpúpja jelent eltérést, meg az, hogy a zebu képes ügetni. A bringásnak viszont erre nem kell számítania, mert a kétkerekű kordék úgy meg vannak rakva, hogy azokkal nem nagyon lehet ügetni, így megelőzésük nem gond. A kordénak hatalmas kerekei vannak, hogy egyenetlen úton is jól haladjon.

A teherautókra nem kellene sorokat pazarolni, mivel vezetőik jóindulatúak, a bringásra nem jelentenek veszélyt. Mégis az indiai gyártmányú teherautók számomra azért jelentettek különös gyönyörűséget, mert én, aki szívből utálom a globalizáció gépészeti áldásait (is), felüdülést találtam a míves, lakkozott, faragott fa felépítményekben, melyek gyakran már egyenesen a giccsbe torkolltak. A vezetők feje felett kis szentélyben nemcsak az aktuális istenábrázolásoknak adtak helyet, de a konkurens Isteneknek is. Hja, nem lehet tudni… Így kerülhetett egymás mellé Pulleary, az elefántfejű bukósisakos Isten, Shiva a sokkarú, felesége Tara, fia Szudelukumare, Krisztus és Buddha.

A kerékpárok sajátos alkalmazása Ceylonban

A motorizált, illetve állati erővel vont járművek után következzen a bicikli. Az alsóbb néprétegek körében a kerékpár alkalmazása igen széles körben elterjedt. Az egyik figyelemreméltó felhasználás a szerencsejáték-áruda biciklin. A bringa csomagtartójára hatalmas kivérzett ólomakkumulátort drótoznak, ez adja az energiát a kerékpár elejére tákolt lerohadt autómagnónak. A magnó bemeneti körére még a mikrofon jelét is bevezetik, így midőn a szerencsétlen úton járó agya már lezsibbadt a szörnyű zenei lármától, akkor ráordítanak, hogy vegyen sorsjegyet, mert holnap milliomos lesz. A balek persze már nyitja is a bukszáját. A további csel még az egész műszaki megvalósításban az, hogy a hangszóró tölcséres, amely a beszédhang átvitelére alkalmas legfőképp, így a felszólítás nem eredménytelen – legalább is a hangerőt illetően. Ha valaki bringán utazik Ceylonban, ne ijedjen meg ehhez hasonló pillanatokban.

A másik igen elterjedt felhasználási területe a bringának a teherszállítás. A módosabb páriák részére olyan gépeket gyártanak, melyeknek felsőcsöve kettőzött, így a zsákok súlya alatt nem hajlik meg a cső, hiszen az alsó merevíti így a nyereg és a kormány közti távot nem engedi csökkenni. A teherszállító bringák másik érdekes újítása keretében az első villa rugó szerepének erősítését végezték el gyárilag oly módon, hogy beépítettek egy-egy tolórugót, mely közvetlenül a tengelyre adja át a megnövekedett terhelést.

Csináld magad – bringajavítás a világ végén

Ceylonban a bringa javítása nem okozhat problémát – kivéve annak, aki high-tech bringát vásárolt magának. A magam részéről inkább más utat választottam, s igaz, hogy a gép húsz kilót nyomott, de mindent meg tudtam rajta javítani. A fehér ember iránti bizalom ilyenkor is megnyilvánult. Az eset hihetetlen, de megtörtént. Az egyik meredek kaptatón gyorsan fogyni kezdett a hajtókarom négyzetmarása. A kar lötyögni kezdett, ami ugye nagyon zavaró a holtpontoknál. Nem maradt más hátra, hogy ne bosszankodjak hézagolni kellett. Ez nem is jelentett problémát, bementem az első boltba, vettem egy doboz Wilkinson pengét és egy jót beilagoltam. Ezt a globalizált pengékkel nem tudtam volna megtenni, de hát nem is nyugat felé indultam. Nos a dolgot ezzel még nem tudtam le, mert sejtettem, hogy a hajtókarnak edzési problémái is vannak (próbáljon meg valaki Magyarországon szépen krómoztatni, edzetni…).

Felkerestem hát egy gépműhelyt, megmutattam a bajt, s finoman céloztam rá, hogy esetleg megcsinálhatnám-e magamnak? Legnagyobb megdöbbenésemre azonnal mutattak az udvaron egy megfelelően lerobbant marógépet, esztergagépet és fémöntő berendezést, és ami még ennél is fontosabb: odaengedtek. Ezután következett a próba: mit is tud a felsőbbrendűnek tartott fehér ember? Én egy jöttmentet soha nem engedtem volna a kincset érő szerszámgépekhez, de Ceylonban más a helyzet, viszont cserébe bizonyítani is kellett. Körülálltak, és fürkész szemmel nézték, hogy milyen élszögűre köszörülöm a kést, mekkora előtolással triggelem a szánt, hogy húzom meg a tokmányt. Miután a próbát kiálltam, nagy elismerést kaptam: otthagytak, hadd dolgozzak. Pár óra múlva kész volt a gép, én meg vígan erőltettem a gépműhely főnökére némi készpénzt és italt.

Az átlagos bringaszerviz azonban ennél sokkal nyomorúságosabb képet mutat. Négy-hat ágasfa alatt vergődnek ezek, legfontosabb szerszámuk a kalapács és a hidegvágó. Kerékpárjavító ellenben minden faluban akad. Komoly munkára alkalmatlanok ugyan, de defektet biztos javítanak. További előnyük, hogy a fehér embernek nem kell a kezét összeolajoznia, s ha nem globalizált a bringája, biztos kap hozzá alkatrészt (amit esetleg két nap múlva hozatnak).

Hogyan lakjunk?

A következőkben a kerékpáros szálláslehetőségeiről értekezek. Ceylon a veszélyes országok tekintetében nem a legrosszabb helyen áll, de ennek dacára igen óvatosnak kell lenni a szabadban töltött éjszakák alkalmával. A fedett helyeken semmi veszélytől nem kell tartani. Jó fedett szállásokat találni az úgynevezett „rest house”-okban. Ezek még a gyarmati időkben épültek, s valóban patinás építmények. Akinek finom ízlése van, ezeket keresi fel. Mindegyik a maga nemében rekvizitum és múzeum. Pazar tárgyakat találhatunk bennük: régi zongorákat, edényeket, világítóeszközöket, zászlókat, székeket, szekrényeket, stb. Az épületek építészeti-művészi értelemben is figyelemreméltóak, s a melléképületekről sem szabad megfeledkezni: a régi víztornyokról, áramfejlesztőkről, mólókról és kilátókról. Aki inkább a sznob ízlésnek hódol, az mehet szállodába. Az európaiaknak fenntartott szállodák árait ezen sorok írója nem kívánta megkérdezni, mivelhogy Ceylonban is találni Intercontinental, Bellevue, meg más akusztikusan fellengzős elnevezésű helyet. Sokkal kedvesebb szálláshelyeket kínálnak azonban a helybeliek. Nem hinném, hogy egy átlagos faluban tíz perc alatt ne lehetne 500 Ft-ért (az átlagos rest house árfolyam harmada – 2002-es árfolyamon) sátorhelyet lelni, ahol ennek tetejébe még vacsorát is adnak. E sorok írója azonban nemcsak csóró, de egyszerre szabadságkedvelő is, így a szálláshelyeket eszerint tekintjük most át. A legjobb helyek a dzsungelben lelhetők. Itt az emberek támadása majdnem kizárható, csak az állatoktól kell némileg tartani. Aki félős, az menjen a dzsungel szélére, ahova nem járnak ki a vadak oly nagy ambícióval, s egyezkedjen a parasztokkal, ha vannak. A Hindu templomok előterei és templomkertjei is alkalmasak szállás céljaira, csak jattot kell adni a templomszolgának. A kerékpáros a világ bármely részén a temetőket megkülönböztetett gonddal figyeli, mert víznyerő- és szálláshelynek alkalmasak.

Malária, egyebek

Gyalogosan, hátizsákkal haladva is komoly problémát okozhat egy betegség, ellenben ha még bicikli is van, akkor a gyengülés akár végelgyengüléssé is fajulhat, így erre legalább lelkileg fel kell készülni. Trópusi utazásnál a hasmenés általában elkerülhetetlen. Talán nem is kell elkerülni, hogy legyen az utazónak megfelelő belső védekezése. Részemről a szoktatás módszerét választottam: az eleinte szigorúan betartott biztonsági intézkedésekre pár hónap múlva fittyet hánytam: ittam patakok és vízvezetékek vizét, az oltásokról elfelejtkeztem, a higiéniai előírásokat mellőztem, gyümölcsöket mosatlanul ettem. Nem akarom ezt példának beállítani (az ellenpélda a nálam sokkal intelligensebb Almássy halála), de eddig egyfelől szerencsém volt, másfelől a drága oltások mellékhatásai, szelektív védettsége elgondolkoztató. A malária kórokozója is intelligens: változtatja érzékenységét. Mondhatnám, hogy óvakodjunk a hegyesszögben falhoz lapuló anopheles moszkitótól, de ez nevetséges. Ezen írás kereteit meghaladja a sokféle betegség leírása.

Elmesélek azonban egy érdekes esetet, ami azért jellemző, hiszen ilyenre nem számíthat senki. Vélhetően egy igen vad őserdei átkelésnél hozzáértünk egy növényhez, amely mindkettőnknél kiütést okozott. A bringát tolva ez majdnem elkerülhetetlen, megelőzés gyanánt talán ma már kesztyűt húznék. Ami engem illet, vérvörös, viszkető kiütéssel megúsztam, kollégám mindkét kezéről azonban kesztyűszerűen távozott a bőr, s ütemesen csepegett ujjvégeiről a savós, sárgás váladék. A harmadik napon már nem tudta fogni a kormányt, rongyokba csavart keze iszonyatos égően viszketett, teljes erejét felemésztette a csillapíthatatlan vakarózás. Az egyik buddhista kolostorban gyógyítgatták tüneteit egy hétig: a kohomba forró főzetével s egy hajnali énekbeszéd rituáléjával. Ennek során a csuklójára gyolcsot kötöztek, s szentelt ruhákba burkolták kezét.

Az út értékelése

E sorok írásakor már több mint egy év telt el az utazás óta, s közben Sziámban is voltam. Ennek ellenére Ceylont tartom az eddig bejárt országok közül a megtekintésre leginkább érdemesnek, eddigi pályafutásom legkellemesebb országának ismertem meg. Csak utána szavazok a mediterráneum szigeteire, tájaira. Rendkívül mély benyomást tett rám az ország az ott töltött hónapok alatt. Többek között tetszett az a konzervativizmus, ami az élet minden területét átszőtte. A vasútállomások Morse-gépeitől a teakultúrán át, a bringás utazóra oly sok kellemetlenséget hozó bal oldali közlekedésig sok mindenben felelhető volt. Egyetlen problémaként talán a csőcselék állandó aktív lejmolását és ugrásra kész rablási hajlamát nevezném meg.

Nemcsak saját szavaimmal szeretnék azonban áradozni. Midőn már bizonyossá vált, hogy útitársam Szilágyi Gábor a korábbiakban ismertetett rejtélyes kór utóhatásaiból adódóan menthetetlen, hazaengedték a kórházból. Ezen írás szerkesztése kapcsán többször meglátogattam, de már egyre kevesebbet tudott csak beszélni. Utolsó előtti látogatásomkor megkérdeztem tőle, hogy ismerve a kockázatokat – melyekkel nem is foglalkoztunk az indulást megelőzően – vajon újra utazna-e? A választ már csak egy fejbiccentéssel adta meg: igen. Ehhez úgy hiszem felesleges megjegyzést fűznöm…

A túrakerékpár

A mellékelt hangulati előkészítés után nézzük meg, hogyan is jutottunk el erre a mesés helyre! A korábbi utazásaimnál már bevált módszert alkalmaztam itt is: egy különleges, saját építésű, összecsukható géppel repülőn utaztunk a sziget fővárosába – Colombóba. Változás a kerékpáron a korábbi felállásokhoz képest csupán annyi volt, hogy a hatalmas hegyekre tekintettel (a legmagasabb csúcs 2700 m magas) egy különleges, 1938-ban gyártott váltót kapott a gép. Ez a váltó – szemben a mai utódaival – egyfelől a középcsapágyházban kapott helyet, másfelől olyan erős fogaskerekekkel épült, mint egy motorkerékpár váltója, emellett pedig a tolóékes rendszerrel kapcsolt rudazatos váltó menet közbeni kapcsolást is lehetővé tett.

Előző utazásaim jól bevált saját fejlesztésű szerkezeti elemeit nemcsak meghagytam, de tovább is fejlesztettem. Megmaradt a bringán a 20 wattos világítás, ami éjszaka nagy előnynek mutatkozott. Újításként a könyvemben korábban leirt négyszeres rugózású bőrnyerget is bekapcsoltam a csomagok teherviselő rendszerébe, ami által a rugózási rezonanciacsúcsok elasztikusabbá váltak. Úgyszintén előnyösnek bizonyult az a változtatás, hogy a tengelytávot növeltem 5 centivel, így a bringa inerciája megnőtt, bukdácsolási lengésideje hosszabb lett. A kedvezőbb súlyponthelyzet miatt a stabilitás természetesen emelkedőn is jobb lett ezáltal. A gép farnehézségét az első teleszkópba tolható csomagtartóval kompenzáltam, ami az őserdei csapásokon megakadályozta a farnehéz biciklik gyűlöletes tulajdonságát, nevezetesen, hogy a hátsó kerék és a kormányszarv szimmetriapontja körül a gép elfordul, majd feldől.

Biztos mosolyogtató az európai bringásnak, hogy a vázra erősítve kalapácsot és egy 25 centiméteres fogót is vittem, de hányszor örültem ennek… A piócák lecsipkedésénél, a konzervnyitásnál, kígyófogó eszközként, az őserdei elhagyott építmények gyökértörőjeként, berozsdásodott, benőtt ajtók nyitójaként, s még számtalan alkalommal bizonyította szükségességét. Ugyanígy a középrész mögötti kétliteres szerszám- és pótalkatrész tároló is jó szolgálatot tett láncszakadásoknál, csapágycseréknél, fogaskerék-váltásoknál. A gyűlölt bowdenek helyett erős rudazatokat alkalmaztam a váltórendszernél. A rendszer összesen nyolc sebességfokozatot adott. A GPS, laptop, mobiltelefon, rádióadó csatlakozásán kívül egészen új elektronikus elem is bekerült a bringa agydinamóval táplált egyenáramú 6/l2 voltos hálózatába, nevezetesen egy elektromos nagyfeszültségű generátor.

Eredeti cikk: BikeMag, 2008 január/február

Szöveg: Szirmai Gábor

Fotó: Szirmai Gábor