Jelen cikk szerzőjétől már olvasható a 185.80.49.65/teszt-uj-wp/-n egy ceyloni beszámolót Aki teheti, fussa át,  mielőtt a mostani kaland olvasásába kezd. Szirmai Gábor nem mindennapi utazó, ugyanis vállalkozásaihoz házilag konstruált kerékpárokat használ, emellett pedig túrái nem mellőzik a spontán fordulatokat. A mostani történet például egy kocsma előtt kezdődik, ahol hősünk egy régi útikönyvre lel…

…a csövest szokatlan precizitással támasztották le, feltételezhetően a „Falatka” nevű rosszhírű kocsma korhelyei a hideg, esős éjszaka miatt tettek ilyen gesztust. Írásunk szempontjából döntő jelentőséggel bírt az a kötet, melyet az alkoholtelített alhas trimmelésére helyeztek el, mintegy a lejtszög kompenzálására. Ügyes mozdulattal kirántottam a könyvet, kerülve a kisebb köhhintések epepermetét. Cholnoky Jenő a „Föld és élete” című kötetét tartottam kezemben. Felégetett könyvtáram féltett darabja volt e sorozat, így most megilletődve lapoztam ismét bele. Épp „Khokin-Chinánál” ütöttem fel a nagyszerű irodalmat, mely a Mekongot a világ legszebb folyójának nevezte. Ilymód megoldódott a napok óta kínzó kérdés, hogy a hideg tél elől hova meneküljek…

Az útitárssal való találkozás

Igen, a hely kiválasztásának gondja eldőlt. Ellenben bringázni és tutajozni indultam, s ez – különösen a Mekongon – nem egyszemélyes vállalkozás. Mivel azonban senkit sem tudtam megnyerni a vállalkozásra, így erről le is mondtam. Erősen megromlott pénzügyi helyzetem miatt sittből építkeztem akkoriban. Éppen egy frissen megnyílt sitt-telepen betontörmeléket helyeztem gépemre, amikor odalépett hozzám Sándor Zoltán, akit UAZ terepjáróm látványa vonzott oda. Felvezetett egy pompás ótvarkupachoz, mely néhány serblin kívül egy elgörbült betonacél-rácsot is tartalmazott. Nemcsak felvezetett, hanem rakodni is segített. Ekkor már tudtam, hogy megtaláltam a megfelelő emberemet. S. Zoltán – aki foglalkozását tekintve sírásó volt Baracskán – lelkesedéssel fogadta az utazás ötletét, amit én habozás nélkül vázoltam. Pár nap alatt elkészítettük a második bringát is, mely az én régi darabomhoz megszólalásig hasonlított. Először az is felvetődött, hogy UAZ-zal megyünk, a sok munka, a nagy távolság, meg a hatóságokkal való viaskodás azonban visszariasztott. Ilymód úgy döntöttünk, hogy marad a repülő Bangkokig, utána felváltva vonat, bringa, a Mekongon pedig a tutaj. Pár napot eltöltöttünk még a különböző biztonsági berendezések készítésével, ügyintézéssel, de a tél beálltával leléptünk.

Az utazás célja

Indulás előtt a célt a Mekong folyón való tutajozás lebonyolításában jelöltem meg. Mint azonban eddig mindig, ezúttal is a helyi viszonyok döntöttek – noha előre felkészültem több változatra is. E sorok írásakor, utólag az utazás eredménye az alábbiakban összegezhető: a vasutak tanulmányozása (kiváltképp Kambodzsában), háborús emlékek képi gyűjtése (Laoszban), kísérleti együttélés egy vietnami lánnyal pár hétig, és a bringán elvégzett tökéletesítések kipróbálása. Emellett persze érdekelt a gyarmati kultúra építészeti emlékeinek megtekintése, a barlangvilág, a buddhista élet, valamint a gyarmatosítással a történelem színpadáról levonuló utolsó uralkodók végső építészeti és művészeti tettei.

Átutazás Sziámon

Bangkokba érkezésünk utáni bringaösszerakásunkat a fogyasztói társadalom rendfenntartói ugyan még nagy önuralommal tűrték, de érezni lehetett a feszültséget a levegőben. A hatalommal nem rendelkező reptéri dolgozóknak viszont nagy örömet okoztunk, különösen ahogy a turpi kibontakozott. Az eladdig lehajtott fővel, merev lábakkal tovasántikáló alak hirtelen magára talált, s mintegy mankóját félredobva új életre kelt. A rokkantkocsinak álcázott bicikli szereléseink nyomán lassan visszakapta eredeti formáját, belbecsemet pedig áthatotta az a kellemes érzés, amivel mindig akkor találkozok, ha az engem megszabályozni kívánó hatalom orra alá egy kis borsot törhetek. Mert a bringa szállítása problémákban gazdag vállalkozás, de ez a módszer most sikerült.

Bangkokból csak Saraburiig bírtuk a vonatozást (ez kb. egyharmad út a laoszi határig). Itt kerékpárra pattantunk, s néhány napot így lődörögtünk. Közben pompás tájakat láttunk, bár az általam pokolba kívánt nemzeti parkok közül egy itt kellemetlenkedett. Sajnos már mindenütt a világon megtalálhatók ezek a teljesen önálló terrorterületek, saját hadsereggel, ahol a kényszerlopási ráta nagyon magas, és roppant jól szervezett a fosztás.

Közben aggodalomra adott okot S. Z. sírásó bőrfelülete, mely bíborpírt öltött magára a melegtől és a tekerés közbeni naptól. Ennek ellenére nagyon elégedett voltam társaságával, mely új szint vitt műveltségembe is. Olyan nyelvi leleményeket tanultam, melyet sehol nem tudtam volna megszerezni. De megtudtam azt is, hogy a körülöttünk zümmögő rovarhegyből legalább lelki egyensúlyom megőrzése céljából hogyan tudok agyonverni párat az általa alkalmazott „csusszantásos” eljárással. Ez főleg a nagytestű vérszívóknál vált be. E módszernél a rovarra mért iszonyatos erejű ütlegemet rövid koncentrálás után a rovarszem holtteréből indítottam. A bőrfelületre kb. 45 fokos szögben mért, előretartással korrigált ütleget utósodrattal befejezve a fullánkos röprovarok is eltávolíthatók.

E tájon az emberek különösen kedvesen viselkedtek. Még a serdülő lányok is rögtön elénk rohantak a pici falvakban üdvözölni – mire S.Z. sírásó nem mulasztotta el epésen megjegyezni, hogy szerinte nincs is pedofília, csak türelmetlenség…

Laosz

A gyarmati építészet laoszi példái azonosak a környező országokkal: jellemzői a mívesen kialakított, erős kertkapu, kovácsoltvas ráccsal, nagyméretű balkonok, gangok, a napfénytől védő előtetők, szellőzőjáratok az emeletek közt, áttört faragványok meg apácarácsok a zsalus ablakok körül. Gyakori a külső lépcső, ellenben a pince ritkaság. Vientiane-ban persze a templomok számítottak a legfőbb látnivalónak. Bőven leltem egzotikumokat: a harangok például minden buddhista kolostorban figyelemre méltók.

Laoszban járva a mellékutak hídjai szinte kizárólag hadihidak. A hadihídra jellemző a csavarozott rácsos szerkezet, a statikai határozottság és a változtatható fesztáv. Minden hadihídon az övtartóktól szeparáltan lehet összeszerelni a pályát. Az övtartók duplázhatók, vagy egymásra is tehetők, ha különösen nagy a terhelés, vagy a nagy fesztáv indokolja. A hadihídon nincsen szegecs, vagy hegesztés.

Érdekes helyi jelenség a gyermekek adásvétele. A gyermekeladás leginkább megdöbbentő jelenetét Oudomxaiba érve láttam. Itt az anya maga elé állítva a gyermeket közölte szándékát úgy, hogy közben nyugtatta az utódot, s a háta mögött mutogatva magyarázott. A gyönyörű kislányt potom pénzért akarta eladni. A mi mércénkkel mérve nem is az eladáson csodálkoztam, hanem annak sunyi bonyolításán, ahogy forgatták a mit sem sejtő gyereket. Vagy tán tudott róla? Az is meglehet…

Behajózás a Mekongon

Luang Prabangból észak felé mentem, hogy elérjek a kínai határhoz. E szándékom mögött azonban komoly döntések sora húzódott meg. Eredeti elképzelésem szerint ugyanis S. Z. sírásóval együtt kellett volna végigtutajoznunk a Mekongon. Az ügyet azonban sajnálatos közjáték zavarta meg. Az egyik sebes sodrású, mély folyónál megálltunk, majd én nekivetkőzés után már el is tűntem a habokban. Amikor megelégeltem a dolgot, nagy keservesen kimásztam. A távolból láttam, hogy S. Z. sírásó szintén már a vízben lubickol, csapkodja örömében a vizet, és nagyokat kurjongat. Érdekes úszási módszerrel haladt, egyre többet tartózkodva a víz alatt. Ugyanakkor ugratni kezdett, mert elkezdett kiabálni, hogy segítsek. Persze a turpit nem vettem be – még hogy a hideg vízbe megint beugorjak! Csakhogy mozdulatai ténylegesen lelassultak, és a feje kókadtan lógott a vízbe. Jó tüdeje lehet – gondoltam. A dolog azonban hirtelen drámai fordulatot vett, mert S. Z. sírásó félelmetesen sodródott egy nyitott zsilip felé, mely föld alatti csőben végződött. Mi van, ha nem látja? – futott át bennem a gondolat. Már ugrottam is a vízbe, s pont S. Z sírásó alatt buktam fel, rögtön feltolva. Már láttam, hogy nem viccelt. Gyorsan – meglepetését kihasználva – levegőztettem magam, pánikolását megelőzve. Iszonyú erővel küzdöttem a zsilip szívása ellen, S. Z. becsületére legyen mondva, hogy amikor elértük a zsilipet, már segített nekem, ahelyett, hogy a víz alá nyomott volna. Ekkor derült ki, hogy S. Z. sírásó valójában nem is tud úszni. Oly súlyos megrázkódtatást kapott, hogy hiába érveltem, kifejtve, hogy üres üvegeket drótozok rá, meg, hogy milyen dolog, hogy pont egy sírásó fél a haláltól – hajthatatlan maradt. Hát ezért mentem egyedül a felső folyószakaszhoz.

A Mekong egyes helyeken nagyon komoly sodorerővel bír. Egy múlt századi francia utazó azt írta felső folyásáról, hogy úgy érezte, mintha egy hegyről jött volna le. Érdekes adalék, hogy csak a múlt század második felében jutottak el felfedezők a felső folyásához. Ne dőljön be senki annak a dezinformációnak, hogy nem lehet bármikor hajózni (a turisztikai hivatal Laoszban nem ismeri a saját országát), hiszen a felvíz és az alvíz között komoly szintkülönbség van.

Újra a szárazföldön

A Mekongon töltött napok után a hegyekkel kellett megbirkóznunk. Az itteni hegyek rendkívül meredekek, ami persze a kilométerenkénti roppant magas kanyarszámban is tükröződik A hatóság emberei a hegyvidék előtt és után felírták a rendszámokat. Este a listákat összevetették, majd hiány esetén a szakadékba zuhant járműveket kezdték keresni. A hegyek lejtői e helyig annyira a derékszöghöz hajoltak, hogy azokon a táborozást szinte kizártnak ítéltem. A házak meg egész egyszerűen nem fértek rá a hegyoldalra. A települések ezért rendkívül érdekes (és sivár) felépítést mutattak: a bambuszházak padozatának egy része és a kert a fővárosba vezető közúton, a másik részük pedig lábakon állt. Így ahogy haladt a busz, a gyermekek játékain, dézsákon, vesszőfonatokon és tyúketetőkön gázolt át és asztalokat sodort el. Nem rosszindulatból, de másként nem fért el. Amikor leszálltam, a busz hátsó lökhárítóján pár szárítandó ruhát láttam, ruhaszárító kötéllel, amit elragadott. Nagy teherautók előzésére nem kerülhetett sor. Phonsavantól – ahol leszálltunk a buszról, és kerékpárral mentünk tovább – a vidék szerencsére dombos lett.

Megtekintettük a Plein of yars (azaz köcsögmező) nevű ismeretlen eredetű temetőt. A hely érdekessége, hogy a vietnami háború idején a frontvonalba esett e terület. Az embernyi magasságú, belül kivájt köcsögökbe – mint fedezékekbe – bújtak a szabadságharcosok, vagy „amerikománul”a terroristák. A más tulajdonában levő műemlékeket nem túl erősen kedvelő amerikaiak a kérdést frappánsan oldották meg: az arasznyi falú kő urnákat egyszerűen lebombázták. A területen fokozott az aknaveszély, csak a kijelölt utakon szabad közlekedni.

Este későn találtunk nyughelyet egy keskeny ösvényen. Nagyon keskeny volt az út, pont egy sátor fért el rajta hosszában. Nyugodtan elnyújtóztunk végre, hiszen az erdőben nem szokott rendkívüli esemény történni. Ám éjfél felé közeledő lépések zajára és halkan suttogó beszédre ébredtem. Kinéztem egy e célra készített taktikai nyíláson. A közeledők megálltak a sátortól vagy tíz méterre. A sötét miatt csak annyit láttam, hogy véget nem érő sorban egyenruha nélküli, de fegyvereket cipelő emberek tömege közeledik pár nagyobb ládával a vállukon. Nem volt mit csinálni, csak a szerencsében bízhattam. Fél óra múlva csend lett. Senki nem szólt senkihez egy szót se! Hogy kik és hova mentek, milyen csempészáruval, nem tudom, csak azt, hogy talán jó taktikát választottam, amikor alvást szimuláltam. Megrázó élmény volt…

Mivel ezen a tájékon láttunk számos hatujjú embert is, ezért egy mondatban megemlékezem azokról a nyomorékokról, akiket az amerikaiak vegyszerei tettek élő roncsokká. Rengeteg van belőlük. Ők nem a napalm nyomorékai, hanem a háború alatti növényirtás áldozatai. Génkészletük sérült. Rendkívüli körültekintéssel le akartam fényképezni őket, de nem sikerült. Mindegyik elrohant, amikor észlelte, hogy a kezét – akár futó pillantással – néztem.

A rizsföldeken való áthaladásról is kell pár szót ejtenem. A száraz évszakban ezek járhatók, de a gátakon való bringaemelgetés nagyon megnehezíti az ügyet. A kisebb gátakon csak tolni lehet a gépet, mert a pálya szélessége kb. arasznyi, így csupán egy embernek elég. A gátak a talaj esése szerint sűrűbben, vagy ritkábban akadályoznak a haladásban. Dombvidéken csak szálláshely keresése miatt mentünk rizsföldre a nagy szenvedés miatt. A rizsföld szürkületben jól átlátható, ezért nyilvános hálóhely, a szúnyoghelyzet pedig nem rosszabb, mint máshol.

Tonkin (Vietnam északi része)

S. Z. sírásóval kicsit elkapattuk magunkat. Ő járt elől a hülyeségben, de mi tagadás, én is követtem meggondolatlanságát, aminek bizony meg kell mondanom, hogy egy kanyarban majdnem az a következménye lett, hogy szakmai probléma elé állítottam volna S. Z. sírásót, ha a visító kerekem még pár centit svejfol. Tágra nyílt pupillával és remegő térdekkel meredtem a mélységbe, melynek peremén végre megálltam. A Vietnami Cordilleráknak ugyan a legmagasabb csúcsa „mindössze” 2500 méter, de azért mi olyan magasságokban kavartunk, hogy ott még az elhantolás is komoly nehézségeket okozhatott volna. Nem beszélek mellé, 62,3 km/h átlagsebességet számítottunk a kilométerkövek jelzései alapján megtett útból. Ez túl sok egy olyan kiegyensúlyozatlan ótvarnak, mint amilyen a mi bringánk volt akkor, erre nem méreteztem a gépet. A hátsó féket a Himalájában is már bevált, a szokásosnál jóval nagyobb átmérőjű fémbetétesre cseréltem, amelyet olaj hűtött. A fékkar konstrukcióm is nagy büszkeséggel töltött el.

A határállomásnál lassítottunk. A hely olyan értelemben kedvemre szolgált, hogy egy lelket sem láttunk a laoszi oldalon. Annyira nem lelkesedtem a hatalom ostoba fontoskodásáért, így vidáman süvítettünk le a völgybe. Igen ám, de a vietnami oldalon igazi hivatalnokokkal találkoztunk, akiknek vagy fél óráig kellett magyarázni, hogy miért nincs laoszi pecsétünk. A végén egyszerűbbnek tűnt visszamenni. Ez aztán hetykeségünket végképp lehűtötte.

A népek amúgy változatlanul roppant kedvesek voltak. Már ebédidőbe értünk, és a falusiak érezték, hogy itt bizony két éhenkórász közeledik. Asztal mellé parancsoltak, s pompás lakomában részesítettek minket. Cserébe természetesen nem fogadtak el semmit.

Kisvártatva vasúttal folytattuk az utunkat Hanoiból Haiphong felé. A vietnami vasút bár már nem gőzvontatású, de mégis tartogat pár kellemes meglepetést a konzervatívok részére. Az épületek jó részét az amerikaiak tönkretették, de a vasúti kocsipark tartogat csemegéket. A vietnami vasútnak azonban a hülyesége is igen magas fokú, legalábbis a bezártság tekintetében, úgyhogy klausztrofóbiások kerüljék! Felszállás után a legtöbb vonalon az ajtókat mániákusan zárják. A legnagyobb erőlködésembe került minduntalan tönkretenni a zárakat, arról nem is beszélve, hogy gyanúba kerültem, mert a többiek tűrték a bezárást. Ez az ostoba szokás teljesen értelmetlen, mert az utasok az ablakon ki- s be vígan közlekednek, ezzel szemben tűz, vízbeesés, baleset alkalmával végzetes. Arról nem is beszélve, hogy az állomásokon sem lehet emiatt kiszállni és levegőzni.

A vasút másik baromsága, a vonathoz „méltóztatás” bonyolult szertartása: jegyvétel csak meghatározott időben lehetséges. Ha végre megvan a jegy, akkor előkamrába kerül az utas, ahol általános jegyellenőrzésnek vetik alá. Ezután jön a főkamra, ahol ezt megismétlik. Ez azonban mind nem elég, hanem a kijáratnál újra egy alkalmazott hosszasan méregetni kezdi a jegyet, nézegeti a csomagot. Csak ezután jut a megrogyott utas a peronra, ahol mindeme viszontagságok, rendőri keresztkérdések az ajtóban álló kalauzzal negyedszer is elölről kezdődnek. A vasút harmadik baromsága, hogy minden kocsihoz tartozik egy kalauz. Teljesen felesleges, bár így a zárás sokkal hatékonyabb. Az alkalmazott azonnal intézkedik, ha nyitott ajtót lát.

A zárakkal szembeni küzdelem helyett nemsokára stratégiát váltottam. Átszálltam egy olyan vagonba, ahol női kalauzt láttam. Méghozzá nem is akármilyent, hanem különösen szemrevalót! Magyarországgal ellentétben, ha Vietnamban egy lánynak a szemébe néztem, az elmosolyodott. Ha még tovább fixíroztam, akkor köszönt. Ha még akkor is kitartottam, abban az esetben megkérdezte, hogy honnan jöttem… Nos a vagonok zárását megpróbáltam női oldalról megoldani. Mosolyogva Nguyen Thi Nga elé álltam, mire a roppant kedves lány, annak dacára, hogy egyenruhába bújtatták, mégis ép lelkű emberként elkezdett velem pár szót váltani. Roppantul megörültem, s azonnal elkezdtem agitálni. Pár perc múlva már felnyílt az ablak, kitárult előbb az ajtó, majd azt követően Nga. Mindazonáltal, most hagyjuk magára a kedves kalauznőt, mert csak pár hét múlva fogunk vele újra találkozni.

Hanoi látnivalóiról rengeteg útikönyvben olvashatni, így értelmetlenségnek tartom ezeket kimásolni. Kiemelném a Hadi Múzeumot, valamint az Operaházat. A koloniális építészet emlékeiből még az amerikaiak által engedélyezett rész is (már amit nem tettek tönkre) jelentős. Hanoi élhető város, bár kicsit drágának találtam. Az esti prostituált-forgalom viszont roppant jelentős.

S. Z. sírásó Hanoiban dőlt ki végleg, egyszerűen nem bírta tovább a gyűrődést. Három napig a biztosítóval csak arról folyt a beszélgetés, hogy érvényes-e a befizetésünk. Végre a negyedik napon közölték, menjünk egy olyan általuk kijelölt kórházba, ahol megmondják, melyik kórházba mehetünk. S. Z. közben egyre betegebb lett, majd a hazautazás mellett döntött. Kapott harmincezer forintot kártérítésként, de elköltött a csak telefonokra 160.000 Ft-ot, a célból, hogy megtudja, miképp jut haza.

Bringás szempontból a Hanoi utcakép első pillanatban riasztónak tűnt, a hatalmas forgalom miatt. Ennek ellenére a vietnami emberek udvariassága és kedvessége miatt soha nem éreztem veszélyben magam. A járda és az utca kapcsolatát képező csandaároknak úgy a lejtszöge, mint pedig a benne felhalmozott köpet és ürülék óvatosságra kellett, hogy intsen. A közbiztonság ellen semmi kifogást nem emelhetek. Soha nem akartak kirabolni, a bringát sem próbálták ellopni.

Nga-val való kapcsolatom elébb a peronra való kijutás, utóbb egy rövid társalgás irányába haladt, majd végül hosszabb tartózkodássá fajult Chi-li faluban. Ismerkedésünk első perceiben csupán egy futó fecsegésre gondoltam, bár meglepett, hogy egy kis kalauzka milyen jól tud angolul. A második váratlan élmény akkor ért, amikor a lány egy nagy köbtartalmú motorbiciklivel jött elém. Itt már lehengerlő önbizalmam megingott, hiszen eddigi életemben csak én vittem lányokat motoron. A harmadik döbbenet akkor ért, mikor a lakásába beléptem, és ott olyan tisztaság, rend és kultúra fogadott, amit nem vártam volna egy kis faluban. Az udvaron dohogott a dízel aggregát, a szobában faragványokban és porcelánokban gyönyörködhettem. A hihetetlen családi harmónia is felkészületlenül ért: a gazdaságban mindenki tudta, mi a dolga, s azt jókedvűen, magától végezte, akár az állatok etetéséről, akár a növények locsolásáról volt éppen szó. Azokban a hetekben, mikor a családnál tartózkodtam egy hangos szó, egy rosszalló pillantás sem esett.

A Laoszban eltöltött különösen nehéz hónap után végre fellélegezhettem, mert jó kezekbe kerültem. A könyvtáruk böngészésekor hihetetlen dolgot láttam: az egyik matematikai munkában Sao (a középső leánytestvér – akkor 17 éves!) kézírásával az infinitezimális számításoknál pár széljegyzetet fedeztem fel… Szellemi fölényem nyugalmas percei menthetetlenül tovalibbentek. A reggelinél már sokkal szerényebben és alázatosabban vittem a szót, pedig még egy komoly megpróbáltatás várt rám. Bevezettek egy szobába, ahol szemét lecsukva ősellenségem lapult, egy internetre kapcsolt számítógép. Minden szabotázskísérletem meghiúsult, s életre keltették az alattomos bestiát – lekádereztek a géppel. Nagy szerencsémre pár újságcikkemet meg tudtam nekik mutatni a gépen, így az utóbbi években kártyavárként összeomló tekintélyemet ott Vietnamban még valahogy meg tudtam őrizni, ügyes fordulattal kibújva a kötelező gombnyomkodás elvárásai alól. Nagy szemrehányást tettem magamnak, mert előítéleteim általában jól szoktak működni, de most tévedtem Nga, mint egyszerű, műveletlen vonatkalauz megítélésében.

A későbbi napok még tovább erősítették tévedésem súlyát, amikor a környéket bejártuk. A szent helyeken Nga füstölőket vásárolt, hogy megszerezze Buddha közbenjárását szerencsés utazásomhoz. Még kedvesebb gesztust is tett azonban. Csekély fizetéséből imádkozó asszonyt fogadott fel, aki Den Caoban bajmentes hazaérkezésemért könyörgött – sikerrel . Az eső napokon át zuhogott, s bizony nagy szerencse ért, hogy ezt az időszakot Nga vendégházában tölthettem. Szegény szüleit sajnáltam, akik reménykedtek, hiszen csak eladó lányokból volt összesen 4 db. A szülőknek talán annyi hasznuk volt belőlem – túl a szórakoztatásukon – hogy egy napomat a régi, bedöglött dízelmotoros áramfejlesztő javítására szenteltem. Hanem végtére Nga is belátta, hogy az együtt eltöltött napok mindkettőnknek csupán epizódok egy olyan szindbádi életműben, ahol a dolgok a semmi felé konvergálnak. Így mindketten jó szívvel és szomorúan búcsúztunk el egymástól.

Másnap – már újra Hanoiban – odalépett hozzám valaki, aki a bringám és az utazásom felől érdeklődött. Pár percnyi angol beszéd után váratlanul magyarul szólalt meg. Egy világpolgárral találkoztam, aki Magyarországon kezdte vergődését, aztán Vietnamban rekedt. Megható volt, ahogy élete nagy veszteségeiről beszámolt, s csak arra kért, beszéljek hozzá magyarul. Majd előkapta dorombját, s magyar nótacsokrot rögtönzött. Noha én ki nem állhatom a magyar nótát, mégis ott, a Literatur Templom kertjében erre nem is gondoltam, jól esett hallani a darabokat. A végén nekem adta hangszerét emlékül. Én nem szeretem Magyarországot, csak kényszerből tartózkodom itt, de ez az eset az igazából soha nem érzett hazaszeretetre hívta fel érzelmi tekintetben a figyelmemet. Hanoiból dél felé vasúttal folytattam az utat, de csak Hue-ig volt erőm kitartani a vonaton. Túl hosszú lett volna Saigonig, meg így is sok látnivaló maradt ki.

Annam (Vietnam déli része)

A régies elnevezéseket azért alkalmazom, mert egyfelől így jobban tagolható az utazás, másrészről pedig történelmi, földrajzi, éghajlati és politikai alapja is van, arról nem is beszélve, hogy úgy Vietnam, mint Laosz természetellenesen hosszú, keskeny ország, mely alakjánál fogva nem lehet egység. Az ez utáni fejezet „Khokhinkína” elnevezéshez hozzá kell fűznöm, hogy ez részben Annam része (Annam Vietnam régi neve, de még pontosabban az a királyság, mely Tonkin (g), Birma, Siam, Kambodzsa és Alsó- Khokhinkína közt helyezkedett el.). Az utóbbi helynév már előlegezi kijelentésemet, mellyel utalok arra, hogy nem egységes az irodalom a nevek pontosításában, különösképpen a hódítások miatt időben vannak értelmezési változások.

Rendkívül érdekesek a királysírok Hue környékén. Korai betonszerkezetek, acélbetétek nélkül. A kerítésoszlopokra az európai művészetből is jól ismert (bambusz) rügymotívumokat illesztettek általában. Giccs, vagy több ezer éves motívumok, melyek évszázadok múlva beton anyaguk dacára bámult különlegességek lehetnek? Az utóbbit tartom valószínűnek. Érdekes építészeti megoldást alkalmaztak amúgy e síroknál: ha valaki a lépcsős bejárat kapuján belép, egy fallal találja magát szembe, azt meg kell kerülni. Így nem lehet belátni kívülről a belső udvarba. Még az uralkodó halála után is kell a titok, a felsőbbrendűség biztosításához…

A Song Huong folyóban nagyokat fürödtem, közben egyik királysírtól tekertem a másikhoz. A folyóvölgy és a környező dombok csinos hátteret adtak. Amikor e királysírok épültek a franciák már gyarmatosították Indokínát, a királyi udvartartást azonban nagy bölcsen nem rombolták le, így a sírokat meg tudták építeni az uralkodók, noha országuk már régen nem az övék volt. Dekadens életük (és haláluk) szép virágokat hozott palotákban, művészeti alkotásokban. A franciák a vietnami elitnek adtak vezetői munkát, így megosztották az országot a hatalmat kiszolgáló (és kis részben élvező), valamint elnyomott rétegre. Később a franciák eltakarodtak, de az ország kulturális és gazdasági megosztottsága megmaradt. Hue-t, az egykori császárvárost ott jártamkor nagy ütemben restaurálták, de ebből is kb. ugyanannyi maradt, mint a budai Várpalotából. A francia hatalmi elit elévülhetetlen érdemeket szerzett végtelen barbarizmusuk által itt, amikor a templomokat felgyújtották.

Átkelés vonattal a Wolkenpass-hágón

A hágó Da Nangh várostól 20 kilométerre délre választja ketté Vietnamot. A Cordillerák hegyvonulata itt a tengerig húzódik, ezért a vasút sem tudta kikerülni a hágót. A kelet-ázsiai és délkelet-ázsiai kultúrák választóvonala ez. Éghajlati tekintetben a déli rész trópusi, az északi szubtrópusi éghajlati övezethez tartozik. Történelmi értelemben is itt húzódik a választóvonal, amit a legújabb kor politikája is igazolt: az északi rész a kommunista, a déli a kapitalista rendszerekhez húzódott. Ennek ellenére a hágó nem túl magas, nem éri el az 500 méteres szintet. A környező csúcsok legnagyobbika 1400 méteres. A hágó évezred óta harcok színhelye. A franciák 1885-ben kiszélesítették a régi császári utat. Nevét – melyet magyarul Felhő-hágónak lehetne fordítani – az alacsonyan szálló felhőkről kapta.

Csodálatos látképek sorakoznak itt az utazó elé: pompás rizsföldek, márvány-hegyek, homokos és sziklás tengerpartok. A vasút fegyelme a hágón erősen lazul. A 22 kilométeres nehéz hegyi szakaszon a dízelek rettenetesen erőlködnek, legtöbbször csak lépésben haladnak felfelé. Ezt a helybeli lakosok ki is használják. A vasút már említett ostobasága miatt ugyan a kocsik lezártak lakattal, de a nehéz terhet szállító lakosokat ez nem riasztja meg: a mozdonyra csapatostól kapaszkodnak fel, a fákról ugrálnak a kocsitetőkre, a lépcsők fogantyúit a hidak traverzeiről lendülve kapják el. Az élelmesebbek áruikkal az ablakon ugranak be a rézsűről, megdöbbentő artistamutatványokkal szórakoztatva a közönséget. A komolyabb viaduktok előtt vonatkísérők foglalják el kis zászlóikkal a szerelvény közepét, és adnak jelt a mozdony felé a kocsik rendben létéről. Erre szükség is van, mert a sziklába vájt pálya egyes részein üde sárgás színfoltok jelzik a nemrég lezajlott kőomlások nyomait. Nagyjából folyamatos a vízválasztóig az emelkedés, majd utána lejtős pálya következik.

Kambodzsa

A látnivalók habzsolása közben pénzt kellett váltanom. Gyorsan beugrottam hát egy bankba. A bankokat kiváltképp utálom, így sokat nem töprengtem, hiszen a városban több tucat is akadt. Igyekeztem nem ránézni az aktuális ajánlatokat hirdető plakátokra. A sablonos építészeti megoldásokat nagy utálattal csak annyira tekintettem meg, hogy ne ütközzek össze oszloppal vagy fallal. Az aláírások szokásos tolvajpróbáját már eleve azzal szoktam megelőzni, hogy rögvest tízszer aláírom a nevem. A bankok módszere a tolvajok kiszűrésére az, hogy már eleve tolvajnak tekintik az ügyfelet. Aki szívósan követeli a pénzt az a valódi ügyfél. Szóval utálkoztam, majd szélsebesen távoztam. Pár nappal később a mély fáradtság jeleit észleltem. Már harmadik hónapja voltam Ázsiában és szellemi, valamint lelki állóképességem is kezdett rogyadozni. A nagyvárosokban meg különösen igaz mindez. A figyelem állandó ébrentartása alapkövetelmény az utazásnál, akár a hatósági lopások, akár a közlekedés, akár a tolvajok szemmel tartása miatt. Így úgy határoztam, hogy elmegyek végre egy szállodába. A tulajdonos által megkívánt útlevelet egyre hevesebben kerestem, mígnem be kellett látni, hogy eltűnt. De hol, és mikor? Fél napig gondolkoztam ezen… A tartalék útlevelemmel nem szívesen jöttem volna haza. A naplóm és a térkép alapján próbáltam a szálláshelyeimet végiggondolni, hol hagyhattam el a kérdéses okmányt?

A sok agyalásom után végre a bankokra terelődött a gyanúm. A megtalálásra is kellett módszert kidolgoznom. Csak arra emlékeztem, hogy jártam egy olyan bankban, ahol a bank melletti háznak a korlátja öntöttvasból készült még a gyarmati időkben, s a korlát alján egy dísz nagyon tetszett. Egy napig tekeregtem bringával a városban. Végül rendkívüli szerencsével (pocsék a helyismeretem!) végre megtaláltam a kérdéses bankot, ahol az alkalmazott elfelejtette visszaadni az okmányaimat. Ez volt az utolsó eset, hogy igazi okmányt adtam ki a kezemből. Erre a hülyeségemre nem voltam büszke. Lehajtott fejjel, és az élet felé nagy alázatossággal mentem másnap az ezüst pagoda megtekintésére. A lehajtott fej jól jött, hiszen éppen akkor nagy csapat reggeli takarítómunkás érkezett, akik közé bevegyültem, s így nem kellett pénztáros embertársam embertelen, egyhangú jegytépési munkáján élősködnöm. Elmerültem a csodálatos festmények, épületek műélvezetében, egészen kivetettetésemig. Mivel nem voltam pancser, a legtávolabbi ponttal kezdtem a szemlét, s így mindent nemcsak láttam, hanem zsebből le is fényképezhettem.

A Kambodzsai vasutakon eltöltött hetek

Miután végre sikerült pénzt váltanom, az utóbbi napok nyomorának elfelejtéséhez vettem egy hatalmas ananászt, meg pár ajándékot azoknak, akik előző napokban segítettek s már tekertem is vissza a vasúthoz. Elégedettségemet azonban a vasúti tülekedés erősen lecsökkentette: az összes tartálykocsit megszállták. A fékezőfülkéket egész családok birtokolták, az ütközőkre pallókat fektettek, s arra tették az állatokat. Hová férek én fel a kerékpárommal? Végigjártam a formálódó szerelvényt. Ekkor mesteri megoldás ötlött fejembe: minek is tülekednék? Csak az előző éjjel szállás gyanánt már jól bevált kocsimat kell rátolattatnom a szerelvényre! Elhatározásomat tettek követték: előbb a vasút sebhelyes arcú, de szimpatikus főgengjének a zsebébe csúsztattam egy kis pénzt, majd a mozdonyvezetővel pontosítottam a dolgot. Fél óra múlva már egy felesztergált nyomkarimájú kerékkel bíró, hengerolajjal teleöntött csapágyházú vagont kapcsoltak utolsó kocsinak a szerelvény végére, melyben berendezkedtem.

Most, hogy hirtelen pénzhez jutottam, felfogadtam néhány helybelit, asztalt, széket, ágyat tetettem a vagonba. A tetőszerkezetet egy helyen kiverettem, s oda egy létrát szegeltettem. A vagonra zárat szereltettem (ezt teljesen feleslegesen, mint később látni fogjuk), s egzotikus vasúti olajlámpácskákat erősítettem az oldalfalakra. A sarokba egyszerű tűzhely került: egy samottal kibélelt lemezhenger. A földre szőnyeget fektettem. Azt mondanom sem kell, hogy az egész munkám – mint eddigi életemben mindig – teljesen értelmetlen és felesleges lett. Igaz, hogy a vezérgeng gépfegyverének egész finom rezdülésére a lejmolás azonnal megszakadt, de nem volt szívem nézni az előző nap még nekem segítő sokadalom tülekedését. Előbb csak egy ember könyörögte be magát (ráadásul, aki előző nap adott kaját), aztán még néhány. Mindent összevetve, azért mégiscsak én voltam a főbérlő, így panaszra nem volt okom.

S most egy kicsit hagyjuk magukra a már elhelyezkedett utasokat, meg azokat is, akik még csak most mosakodnak a Sap folyóban, hogy felkapaszkodjanak, s hadd magyarázzam meg a kedves olvasónak, miért is ilyen lojális a vasút a szegényekkel szemben! A dolog a háborúra nyúlik vissza. A Khmer Rouge-ok vad rémuralma százezres kivégzésekkel, kínzásokkal sokszoros visszaütés volt a hetvenes években. Azokban az időkben nemcsak az utakat, de a vaspályát is rendszeresen aláaknázták, a vasúti forgalom haldoklott emiatt. A mozdonyok elé két kocsit helyeztek, hogyha robban a sín, akkor ne a mozdony égjen el. Ebben a két kocsiban nem kellett fizetni: akik vállalták a kockázatot és felszálltak, azok ingyen utaztak.

A hazai példával szemben, épp a korrupt, ázsiai Kambodzsában a kormány nem felejtette el, hogy a népnek tartozik! Az embereknek engedélyezett ma is, hogy a tehervonatokon ingyen utazhassanak. Igaz, személyszállító vonat a fővárosból mindössze egyszer közlekedik az északi Battanbang irányába hetenként. A másik – déli – vonalon viszont egyáltalában nem járt személykocsi. A vonatok első két kocsija szerkocsi: ebben tartalék sínek, emelők, gyors beépíthetőségű acél talpfák voltak, valamint szerszámok: csavarszorítók, pajszerek. A vasúti pálya állapota ugyanis siralmas. Ott jártamkor is fordult ki vágány, oly korhadtak voltak a talpfák. A vonatok éppen ezért kb. húsz, de legfeljebb harminc kilométert tettek meg óránként. A vasúti gágyéból aztán Kampotban elegem is lett, s pár napot kerékpároztam. Arra gondoltam, majd csak utolér a vagonom valahol a tengerpart felé. Kampotból a Tek Chhouu Falls (vízesés) felé tekertem. A vízesést végül nem tudtam meglelni, bár nagyot izzadtam érte.

A Phnom Penhbe vezető 150 kilométert visszafele nem akartam vonattal megtenni, mert egy hetem ment volna rá. Ezzel szemben Phnom Penhből érkezésem utáni második nap már indult egy tehervonat Battambangba. A már bevált forgatókönyv alapján jártam el. Pár nap múlva késő estére már meg is érkeztem az egykori gyarmati városba. A legolcsóbb szállást a kuplerájban kaptam, de ez is négy dolláromba került, ami azért is méltánytalan, mert ez az ár még nőt sem tartalmazott

Tovább Battangbangból közúton és hajón

A gyarmati építészet emlékeinek megtekintése után elindultam Siam Reapon keresztül Angkorba. Angkor ugyan elkeserítően fogyasztói termék, mégis el kell ismernem különleges szépségét. A belépési ár is ennek megfelelő. Komoly rendőrcsapatok őrzik – ma már tudnám, hogy menjek be a pénztár szíves segítsége nélkül. A környéke is sűrűn lakott, így kénytelen voltam egy kertészetben aludni.

A Siam Reap-Sisophon közti földút pocsék állapotot mutatott, bár azért tudtam rajta haladni. Tiszta vizű tavat sajnos nem leltem, ami kellett volna a meleg miatt. Minden vizet barnának láttam, noha a tőzeg fekete. Az éjszakát a mocsár egy olyan helyén töltöttem, ahol nagy halom sásfélét hajtottam egymásra. Alul ugyan volt víz, de a növényzet bőségesen megbírta a sátor és a bringa súlyát. A buja vegetáció miatt nem láttak a közelben halászó helybeliek.

Sisophonból Bantéay Chhmar építményei felé vettem utamat a síkságon. Itt az angkorihoz hasonló romokra leletem, s végre egyedül voltam. A romokban pénztár- és rendőrmentesen tudtam gyönyörködni. Egyik sem hiányzott a legkevésbé sem. Éppen ezért e romok sokkal mélyebben hatottak rám, mint Angkor nagyobb méretű templomai. Hogy miért hat ennyire a divat, sosem fogom megérteni. Pedig ezt a rommezőt is említik az útikönyvek, s nem én leltem rájuk! Angkor 20 dolláros belépőjegye minden ottani látványt számomra elhomályosított. Itt viszont egyszer sem mustrálgatott, utasított semmilyen egyenruhás ótvar. Faragvány ellenben bőven akadt, beleértve több olyan reliefet is, melyek hosszát több tucat méterre becsültem.

Vissza Siamba

Siam sokkal rendezettebb ország Kambodzsánál, aminek vannak előnyei és sokkal több hátránya. Mivel eluntam a bringázást, ezért az első határállomásnál a vasútállomásra mentem tájékozódni. A vasútállomások Siamban mind rendezettek, akár botanikus kertnek is beillene némelyikük. Kerékpáros szempontból lényeges, hogy milyen taktikával él a megfáradt kerékpáros. A bringa szállítása ugyanis majd ötszöröse a személyszállítás díjtételének. Én azt az utat választottam, hogy a bringát összecsuktam, így az nem minősült (az én olvasatomban) kerékpárnak, de vettem egy második jegyet. Alkalmi nézeteltérések voltak az értelmezés körül, de alapjában bevált az eljárás. A vonatközlekedés Siamban nagyon olcsó: az említett táv (majdnem az országhatártól) fél liter tej (magyar) árának megfelelő Chachoengsaoig (ez kb. Budapest-Keszthely távnak felel meg). Utolsó Ázsiában töltött éjszakám során a rendőrség helyisége előtt aludtam egy felhagyott pályaudvaron, majd a reptérre szokásomhoz híven fél nappal korábban értem ki.

Néhány sor a bringákról melyekkel Indokínában tekertünk

Saját kerékpárom apróbb változtatásoktól eltekintve megegyezett azzal, amelyet ceyloni beszámolóm során már bemutattam. S.Z. sírásónak egy régebbi modellt adtam, ez a V7-es (műhelykönyveim regisztrációja szerint a V – azaz Versuch, kísérleti) lajstromszámot kapta annak idején. Az alváz teherbírását rendkívül érdekes módon sikerült megnövelnem ennél a modellnél, mert annak dacára, hogy 1 db zsanérral össze lehetett csukni, mégis statikai értelemben rácsos tartóként funkcionáltak a rudazatok. Ezt úgy értem el, hogy a felső, vízszintes rácstagot (azaz csövet) fojtó csavarmenettel illesztettem a váz muffjába, és ott iszonyúan megszorult. E kísérleti gép további érdekessége, hogy a csomagtartója rugózást kapott. A rugózás ráadásul egy rudazattal az ülés nyomórugójához is kapcsolódott, kihasználva a két rugóstag eltérő rezonanciaviszonyait: ez pótolta a lengéscsillapítást.

A sírásó modelljén a hegyi féket elől dobfék biztosította, melynek a karja (a vázra erősítve, mit kézifék) tetszés szerinti helyen pozícionálhatóra készült, ilymód nem kellett a hosszú lejtőknél kezet pihentetni. Ez a gép is természetesen terepszínű festést kapott, ami egyszer életet is mentett. A váltó persze itt sem a gyűlölt bowdennel, hanem rudazattal működött, a nyereg alól kapcsolhatóan. Az első csomagtartó is kb. nyolc centis rugóúttal bírt, de külön kerékrugózást nem alkalmaztam. A váz persze illesztékes szénacél. A kerékpárt aztán S.Z. „elvesztette” Hanoiban…

Megjelent a Bikemag 2008. november-decemberi számában
Szöveg: Szirmai Gábor
Fotó: Szirmai Gábor, Sándor Zoltán