Balázs régi elismert tagja a hazai kerékpáros, de talán még inkább a mountain bike életnek, illetve közösségnek. Ő volt, aki először vásárolt magának montit Magyarországon és még nagyon sok mindenben úttörő szerepet töltött be az MTB-oázisban. A beszélgetést hozzájuk beszéltük meg, ahová éppen egy pilisi túráról érkezett vissza. Leraktuk a gépeket, sört bontott és nekikezdtünk…
Persze rengeteg fotó került elő, természetesen mind kerékpáros témában. Részben a beszélgetés menetét is a fotók alakították, hiszen mindegyikhez kötődik egy-egy emlék vagy sztori. Elsőnek egy fekete-fehér képet mutatott.
– Nagyon jó ez a kép. Itt már elkötelezett kerékpáros voltál?
– Gyerekkorában már mindenki biciklizett, ezt el is mondja magáról, de én már szereltem is a biciklit. Ez a kép 1962-ben a családi házunk teraszán készült, hatéves voltam ekkor. A háztartásban semmiféle szerszám nem volt, csak egy harapófogó és egy kisbalta. Ezzel próbáltam megszerelni a biciklit, de mivel nem sikerült végül sírva is fakadtam. Anyám meg ott röhög rajtam… Ekkor már éjjel-nappal bicikliztem. A nyári szünet elejétől minden nap nyolc órát tekertem, este meg szereltem. Ezek a gépek még nem bírtak ki egy nyolcórás tekerést.
Már ekkor is a Pilisbe jártam, kizárólag az erdőben bicikliztem. Budaligeten laktunk az erdő szélén, ahol – mivel kerítés nem volt – télen bejártak a vaddisznók meg az őzek túrni a kertbe. A kerítés hiányából azonban az is következett, hogy míg a vaddisznóknak a kertünk volt a nagy kaland, addig nekem az erdő volt a fő irány. Állítom, előbb bicikliztem az erdőben, mint Tom Ritchey vagy Joe Breeze… Első fékem soha nem volt. Hatéves koromtól tizennégy éves koromig beteljesedetlen vágyam maradt, hogy legyen egy első fékem, de sajnos csak kontra jutott. Persze lehetett kapni patkóféket is, csak nem volt pénzem megvenni. Mindig bementem a Szigeti Árpi bácsihoz – aki szintén egy legendás név és hihetetlen jó figura volt, a Rákóczi tér mellett volt boltja –, ő viszont mindig annyi pénzt kért érte, hogy csak nem tudtam összeszedni. Érdemes megemlíteni az összeget, bár ma már hihetetlenül hangzik. Szóval 49 Ft lett volna a fék, fékkarral és bowdennel együtt, de én csak 30 forintig jutottam el minden egyes nyáron. Mindig bementem, mindig megkérdeztem, erre mindig mondta, hogy még mindig 49 nekem meg még mindig csak 30 forintom volt. Aztán jött a szeptember és akkor meg már lekerült napirendről a probléma. Hat évig úgy ment a bringa, hogy első fék nem volt rajta. Pedig éreztem, hogy kellene, mert már akkor is próbáltam lemenni a legmeredekebb helyeken.
– Milyen típust nyúztál akkor?
– Ez egy úgynevezett kamasz-gyerek bicikli volt. Csepel Tihany 26”-os. Egyébként sokan azt hiszik nem volt a 60-as években választék, pedig ez nem igaz. Volt 20-as kerekű, 26-os kerekű, volt 24-es kislánybicikli – azt bakfis biciklinek hívták –, amelyik női vázas volt, de kiskerekű. Ami nekem volt – a Tihany –, az volt a bakfis fiúbicikli.
– Aztán jöttek Skolnyik bicók?
– Igen, de az már a legendás szovjet import volt. Már akkor is úgy tartotta nyilván a nagyközönség, hogy a jó bicikli a Csepel, a kevésbé jó az a csehszlovák vagy a keletnémet és a leges-legrosszabb a szovjet. A Skolnyiknak meg a többinek is hihetetlen puha váza volt… Kivettünk egy orosz versenybicikliből egyszer egy kereket, én meg véletlenül összenyomtam a villáját és legnagyobb meglepetésemre úgy maradt. Összecsattant a két papucs és annyi. Ez annak idején szállóige volt…
– Mikor kezdett komolyan érdekelni a kerékpározás?
– Amikor újra elkezdtem biciklizni akkor már egy nagyon drága és komoly olasz gyártmányú országúti biciklim volt. Nagyon jónak számított, egy Faggin volt, ami a mai napig létező márka. Ezután sokáig országúti biciklivel jártam, mert a mountain bike-ot még nem találták fel. Akkor is a Pilisben tekertem, mert nem voltam hajlandó az autók közt menni az országúton. Ehelyett a Pilisben jártam az aszfaltutakat, de mindig vágyakozva néztem a tőlem öt méterre lévő bozótos felé, viszont tudtam, hogy oda nem mehetek be a 18 mm széles gumimmal. Eben az időben kaptam egy amerikai újságot, egy 1982-es MTB Actiont. Volt benne egy olyan bicikli, amit én úgy fordítottam le, hogy „felnőtt BMX” – vastagkerekű, de nagy bicikli. Fúúúú! – mondtam, nekem felnőtt BMX kell! Éppen akkor mentünk ki Franciaországba és ott vettük ezt a zöld bicót. Komolyan mondom, amikor ezzel fölmentem Dobogókőre, körém sereglettek az emberek és azt kérdezték, hogy ha krosszmotor, akkor minek kell hajtani, ha meg bicikli, akkor meg miért ilyen széles a gumija? Valóban meglepően vastag gumija volt egyébként, 2,5”-os, hozzá széles acélabroncs és elől-hátul dobfék. Full merev volt és 21 kiló. Egész pontosan ’86-ban vettem, még a számla is megvan róla. Innentől kezdve csak az erdőben bicikliztem. Aztán gyorsan megszabadultam a bringától mert akkor már tudtam, hogy nekem nem pont ez kell.
– Ezután hogyan következtek a fulltelós gépek és a downhill?
– A DH-ról nem értesültem külön, csak az amerikai újságokban olvastam a sóderos Mammouth Lake-i versenyről, amit a mai napig megrendeznek. Semmi akadály csak nagyon sodrós kanyarok kb. hetvennel. Tulajdonképpen itt találták fel a downhillt. Ebből az időből a Harangnak van egy nagyon jó videója a leges-legelső kapruni DH-ról, ami 14 km hosszú volt és 26 perceket mentek rajta (Ma 2-3 perc egy pálya.). Sóderon szaggattak lefelé, annyit csináltak, hogy két sóderes szakasz közé betettek egy átvágást, ahol tényleg komoly sziklák voltak. Megmondom, hogy vették az akadályt: leszálltak és átszökdécseltek a sziklákon, mint ma a ciklokrosszban. Mondjuk mindegyik merev gép volt, 90%-ban első teló nélkül. Volt azért két össztelós is, de ezek mind házi tákolmányok voltak. Nagyon kihúzott nyereggel és nagytányér-kónuszon szaggattak lefelé. Ez volt az első kapruni DH…
Szóval részben értesültem a downhillről, de nem izgatott különösképpen. Annyi volt, hogy imádtam a Pilisben lefelé száguldani. Felmentem Dobogókőre lefelé pedig rombolás…
Ekkor mondta Szőcs István, hogy itthon is lesz DH verseny. Ő ebben az évben már rendezett 10 helyszínből álló CC versenysorozatot; Kőszeg Miskolc, Pécs, minden benne volt. Ekkor már annyi MTB volt idehaza, hogy 6-800 induló volt egy-egy versenyen. Kamaraerdőn volt egy verseny még a legelején, ami már akkor is rekord volt, hiszen 800-an álltak rajthoz. Manapság már ez elképzelhetetlen lenne egy CC versenyen, amikor mostanában leginkább 80-100 induló van. A tömegek inkább a maratonokon indulnak. Annak idején ellenben rengeteg néző volt és rengeteg induló. Előfordult, hogy csak az 20 percig tartott, mire előreverekedted magadat a rajtnál. Ekkor találtuk ki a Szőcsékkel együtt, hogy a jobbakat előre kell szólítani, mert aki bekerült hátra a húsdarálóba, az később már nem tudott előzni. Szóval nagyon hamar nagyon népszerű lett itthon a MTB, de ekkor még ismeretlen volt a DH fogalma. Aztán ekkor jött az első Szőcs-féle Jánoshegyi Downhill. A csúcsról indult a kilátó alól. A képen is jól látszik, hogy ekkor még egyetlen kijárt ösvény sem volt. Még meg sem születtek a mostani fogasos kisgyerekek. A pálya a libegő oldalán vezetett lefelé és a vége visszajött a libegő alá a lépcsősorra. Ezt a részt nagyon utáltam. Ekkor a Szövetségnek már volt egy Ikarusz busza, ami ott állt, ahol ma a villamoskocsi van. Ott volt a cél. Nagyon profi volt a verseny, a mai napig nem voltam hasonlón. Vonalkódos leolvasó volt, azzal húzták le nevezésnél a rajtolókat, számítógépes időmérés, minden, ami kell. A Szőcs azt elintézte, hogy libegővel vigyék fel a versenyzőket. Állítólag később ezt azért tiltották be, mert valaki beejtette rögtön az egyik kertbe a bicóját…
– Ez mikor történt?
Ha jól emlékszem 1992-ben.
– Már többször is említetted a Szőcs nevet, mesélnél róla egy kicsit?
– Eleinte nagyon utáltam ezt az embert. Egy rosszmodorú erőszakos valaki volt, de közben arra is rájöttem, hogy szövetségi vezetőnek csak ilyen jellemmel lehet elmenni. Ő a semmiből építette fel az egészet, egyedül, egy személyben. Egy korábban nem létező sportágról volt szól, amit még szinte fel sem találtak. Ez kb. olyan, mintha te holnap feltalálnád a szörfön lengőtekézést és ennek a nulláról építed fel a saját szövetségi rendszerét. Ő mindezt megcsinálta… Aztán amikor még jól működött a rendszer, akkor egyszer csak bizonyos külső erők kinyomták onnan teljesen rosszindulatú és aljas módon. Többen is közrejátszottak abban, hogy leváltsák, egyikükkel a sors ugyanezt játszotta el nem is olyan régen. A Szőcsnek, amikor megbuktatták az utolsó költségvetése 12 millió volt 1994-ben. Leszerződött olyan nagy cégekkel, mint a Pepsi, meg hasonlók. Lehetőséget teremtett a sportnak. Persze kitalálták, hogy ennyit, meg annyit lop… Aztán tudod mennyi lett a következő évi költségvetés? Egymillió forintot tudtak összeszedni, a rákövetkező évben meg egy jó nagy nullát. Persze ez már egy másik történet…
Közben megérkezik Balázs nagyobbik fia Aurél. Ő is bringás, országúti versenyző. Már olvashattatok róla többször is a magazin hasábjain, többek között ő szervezi a toszkánai utakat. Szóba kerülnek a nemzetközi versenyek, az olasz nyelv fontossága a kerékpársportban és felmerűlt David Erickson neve is…
…Dave iszonyatosan sokat tett a kerékpársport területén, holott valójában egy negatív figura volt. Lehetővé tette nekem Víg Balázsnak – meg minden magyar MTB versenyzőnek –, hogy részt vegyek egy Grundig Világkupán itt Csillebércen. Ezt csak saját személyének és anyagi ráfordításának köszönhetjük. Amikor megismerkedtem vele egy kerékpárboltban dolgoztam. Bejött az ajtón egy kövér nagydarab amerikai pali – ő volt az Erickson – és azt mondta, hogy ő itt Magyarországon biciklis újságot fog csinálni. Hát én kezet csókoltam neki és mondtam, hogy akkor én meg itt ebben a boltban akarom árulni. A főnökeim majdnem kirúgtak… Ha bejött egy vevő 5 perc alatt rásóztam egy bringát tizenhatezerért de, hogy 120 forintért megvegyen egy újságot, vagy négy órát kellett beszélnem neki. A főnökeim azt mondták, hogy ha még egyszer ennyit foglalkozom egy újsággal, amin 20 forintot keresnek, míg a bicón egy tízest, kirúgnak… Utána viszont visszahallottam, hogy minden bicós boltba raktak le lapot, de csak nálunk fogyott igazán.
– Úgy tudom komoly szakirodalommal rendelkezel…
– Igen. A teljes hazai kerékpáros szakirodalom megvan. Az összes Pedál – új és régi –, a kisalakú MTB Sport, az összes magyar MTB Action és az összes Bikemag. Az Action első számában benne is vagyok. Ez is az egyik elsőség amire ténylegesen büszke vagyok.
– Még milyen elsőségekkel rendelkezel a bicózás területén?
– Volt ugye az Action, aztán nekem volt az első patentpedálom, ezalatt persze a régi országúti Look-pedált értem. Országúti biciklisták odajöttek hozzám Visegrádon, hogy ne haragudjak de ez meg mi a f… Akkor csak klipszek voltak, és mindenki arra volt büszke, ha a szíjban acélbetét volt. Ehhez képest az én Look pedálom egy teljesen más világ volt. Iszonyatos hangot adott, amikor becsattintottam, teljesen lehidaltak tőle. Aztán nekem volt az első MTB kerékpárom, az első SPD pedálom, nem beszélve az első MTB fékváltókarról…
– A fogasozásról tudsz valamit, hogyan kezdődött?
– Azt sajnos nem mondhatom, hogy én kezdtem, de itt van Aurél, ők találták ki mind a fogasozást, mind pedig a lejtőzést. Akkoriban a KSI-ben országútiztak és télen Csepelről kaptak 10 db montit a téli edzésekhez, így jobb híján feljártak velük a Normafához ökörködni. Akkor még tilos volt bicót szállítani a fogason, de ők mégis minden alkalommal beerőszakolták a biciklit, felmentek fogassal aztán meg le a sípályán. Nyáron persze üres volt a fogaskerekű, mert olyankor 200 kilométereket mentek a fiúk országúton.
Aztán kialakult egy kemény mag fiatal srácokból akik minden DH versenyen ott voltak. Vonattal le, földön alvás, se sátor, se hálózsák, se semmi. Másnap verseny – szakadtan éhesen – aztán haza. Ma már azért más világot élünk. Már nem lehet rossz technikával melegítőben rajthoz állni. Van egy bizonyos szint, amit muszáj megütni. Persze ma is indulnak olykor ilyen-olyan hegesztett biciklikkel, de célba sem érnek velük legtöbbször. Külföldön elképzelhetetlen, hogy a megfelelő felszerelés nélkül rajthoz lehessen állni. Még Szlovákiában sem szokás az ilyesmi. Nem divatkérdést akarok ebből csinálni, de meg kell ütni egy bizonyos szintet. Persze vannak sokan, akiken tényleg jó végignézni egy versenyen.
– Hogy látod az idei évet. Lesz-e valami pozitív változás?
– Sajnos nagyon borúlátó vagyok. Az eddigi kevéske dolog is még kevesebb lesz. Szerintem nem kell foglalkozni szövetséggel meg ilyenekkel, hanem el kell menni egyedül vagy barátokkal az erdőbe biciklizni, és kész…
– Köszönöm a beszélgetést!
Megjelent a Bikemag 2007. márciusi számában.
Szöveg: Erős Gábor
Fotók: Vas Peti, JHG, Víg Balázs archívumából
